3. fejezet - Your dance

Sziasztok, Drágáim! :) Meghoztam itt is a frisst, remélem, hogy tetszeni fog. A következő nem tudom mikor fog érkezni, mert családi programra vagyok hivatalos.

Jó szórakozást, és boldog karácsonyt! :)

Pusszantás, Nilla

3. fejezet – Your dance

„Amit érted megélek,
abba már belehaltam volna.
Ezerszer feladnám,
ha nem rólad szólna.”

            Egyszerűen idegesített. Nem volt jobb kifejezés rá. Elmondani sem tudom, hogy mennyire irritált az a félmosoly az ajkain, azok a kihívó pillantások, amelyek azért szóltak, hogy ne hagyjam őket elveszni. Azt hitte, hogy bennem ellenfelére akadt. Azt képzelte, hogy majd én kapva kapok az alkalmon, és úgy viselkedem ahogyan ő. Hát óriásit tévedett. Én nem vagyok olyan.

- Lenna, én komolyan mondom, hogy leütöm azt a csávót, ha így néz téged tovább! – súgta Justin, miközben elkapta a derekamat, és magához rántott. Már vége volt a kicsik edzésének, csak páran voltunk bent, és vártuk a többieket.

- Ugyan már, kicsim! Ne is törődj vele. Szerintem direkt arra pályázik, hogy téged felhúzzon. Ne hagyd magad!

- Igazad van. Te az én barátnőm vagy, csakis az enyém. Egy ilyen messziről jött majom nem fog bosszúságot okozni nekem!

Kuncogni kezdtem. Justin néha hajlamos volt túl nyers lenni. Mint például most is. Ahelyett, hogy felhúztam volna magamat, csak diadalittasan elmosolyodtam. Szeret engem. Nem véletlenül mond ilyen dolgokat.

- Hé, srácok! – intett Don, mire köré gyűltünk. – Arra gondoltam, hogy megnézhetnénk így együtt, ahogyan Dorian és Rachel táncol. Ti mit szóltok hozzá? – nézett a kérdezettekre.

- Mi nem így készültünk... – kezdett volna mentegetőzni a lány, de Mr. Kretén közbeszólt. Éreztem magamon a pillantását.

- Rachel, miért ne? Táncosok vagyunk, elméletileg... – kuncogott. Dallamos hangja betöltötte a teret. Utáltam magam, amiért jólesett hallani. – Gondolhattunk volna rá, hogy elő kell valamit adni... Cuccot úgyis hoztunk magunkkal, szóval... Semmi akadálya.

- Na, hát ez tök jó! – pacsizott le Don Clyde-dal. – Hátul találjátok az öltözőt!

- Oké, nem lesz gond! – Dorian a táskájában kezdett matatni, majd elővett egy lemezt, és Don kezébe nyomta. – Ezen van a remix, amire az utolsó koreográfiánk készült.

- Rendben, tesó!

            A furcsa páros eltűnt hátul, én pedig ökölbe szorítottam a kezemet. Lenna, Lenna, mi van veled? Nem lett volna szabad, hogy ilyen hatással legyen rád ez a... Kretén. Igen, ez a megfelelő szó rá. Már az első pillanatban megmondtam, hogy egy önelégült majom, ezt pedig most sem gondolom másképpen. Csak szórakozik velem, mert valamiért kinézett magának. De én nem fogom hagyni, hogy ilyen aljas módon beférkőzzön a tudatomba, és apró darabokra törje a szilárdnak hitt érzelmeimet. Mert akármennyire is rühellem őt, félő, de be kell magamnak vallanom, hogy pontosan annyira jól néz ki. De te jó ég! Miről beszélek? Alig ismerem két órája, és máris utálom... Ez kicsit erős.

            Néhány perc múlva megláttam Doriant kilépni az öltözőből, egy fekete nadrág volt rajta, és egy fekete atléta. A ruhadarab engedni láttatta izmos karját, széles vállát... Beharaptam az alsó ajkamat. Utána Rachel jelent meg, ő egy sárga felsőt, és egy fehér nadrágot viselt. Nagy nehézségek árán ugyan, de elfordítottam róluk a tekintetemet, és leültem a padra, Justin mellé.

- Valami baj van? – súgta oda.

- Nem, nincs. Csak egy kicsit melegem van.

Többek között azért is haragudtam magamra, mert hazudtam Justinnak. Utáltam őt átverni, még ha ilyen kis aprósággal is.  Biztos voltam benne, hogy ő minden egyes álnok szavamat elhitte, ez pedig borzasztó volt. Átvertem a Földön a legcsodálatosabb férfit, és azt az embert, aki mindennél jobban szeret engem. Önző, képmutató dög vagyok.

            Don is leült mellénk, én pedig nem tudtam nem észrevenni kutató pillantásait. Túlontúl régóta ismert már ahhoz, hogy ne tudja, ha valami bajom van. Most pedig volt, de még mekkora! Százkilencven magas, izmos, széles vállú, szőke hajú, pimasz mosolyú veszedelem. Lehetne ennél rosszabb?

            A zene elindult, ők pedig beálltak a kezdéshez, és néhány másodperc múlva táncolni kezdtek. Ahhoz képest, hogy elhatároztam magamban, mennyire nem fog érdekelni, akármit is csinál, meglehetősen nagyot tévedtem. Lebilincselő volt. Csak ott ültem, és ragyogó, csillogó szemekkel meredtem rájuk. Csodálatosak voltak. Mindennél szebbek. Ebben a pillanatban elfelejtettem, hogy utálnom kéne őt, amiért egy szemét alak, de nem sikerült. Megváltozott minden, belőle pedig egy gyönyörű, táncos lábú angyal lett.

            Úgy mozgott, mintha nem létezne a külvilág számára. Úgy, mintha az életéért tenné... Mintha mindig is ezt csinálta volna, ösztönös volt, semmi megkomponáltság nem látszott rajta. Ez pedig a hip-hop műfajnál eléggé szokatlan, de neki sikerült. Néhány perc telt már csak el, ők pedig megálltak. Dorian vágyakozva pillantott a lányra, majd a karjánál fogva magához húzta, és egy könnyed, de annál érzelmesebb csókot lehelt az ajkaira. Halványan elmosolyodtam. Egyáltalán nem voltam boldog, de nem volt más választásom. Örülnöm kellett a boldogságuknak. Mi történik velem? Egyik pillanatban átkozom, és a világ másik végére kívánom, másik pillanatban meg...

            Nem vagyok jósnő, és semmiféle ilyen képességgel nem rendelkezem, ám ettől függetlenül megtudom mondani, hogy itt még nagy gondok lesznek. Főleg velem, s... vele.

2. fejezet - Bonnie and Clyde

Sziasztok, Drágáim! :) Meghoztam a második fejezetet is, köszönöm szépen az elsőben tanúsított kíváncsiságotokat. Remélem, hogy ez a rész is legalább annyira fog tetszeni, mint az elődje. Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást kívánok.

Pusszantás, Nilla

2. fejezet – Bonnie and Clyde

„Nézz rám, ismerj rám, némán szavak nélkül is értem már,
Hogy Te is hiszel a mesékben, hiszel ugyanúgy még talán.”

            Justin kirobbanó erővel tréningelte a többieket. Nekem is segítenem kellett volna, hiszen nem volt semmiféle fizikai gondom, lelki azonban annál nagyobb. Don, az edzőm, és az egész táncklub feje, most hívott fel tíz perccel ezelőtt. Új emberek érkeznek nem is olyan sokára hozzánk. Meg akarnak ismerkedni velünk, de az edzést nem lehetett lemondani, ezért idejönnek. Hurrá! Repesek az örömtől... Don szerint nagyon jók, és pozitívum lesz a csapatunknak a munkájuk. Említette már néhány hete, hogy kifogta az aranyhalat ezzel a két újonc táncossal, de nem igazán tettek rám mély benyomást a szavai. Tiszta ideg voltam, holott nem lett volna rá semmi okom.

- Tíz perc szünet! – mondtam hangosan, miközben belépkedtem a táncosok közé. Kissé furán néztek rám, de nem tudtam mit tenni. Ezt most azonnal meg kellett beszélnem Justinnal. Tudom, hogy ő majd lenyugtat. Ahogyan mindig is.

- Lenna, mi a baj? Egész furán nézel ki...

- Hah, furán is érzem magamat! Most hívott Don.

- És?

- ÉS? Justin, táncosokat küldött hozzánk. Ide. Az edzésre.

- Ez miért olyan nagy baj? Semmit sem csinálunk rosszul, ezt Don is tudja... Kincsem, miért rémít meg ez téged ennyire?

- Nem tudom, Justin. Neked nem is mesélte? Fura.

- Ja, de motyogott valamit az egyik edzés után. Emlegette, hogy szuperek az újak, és velük majd indulhatunk jövőre a Thmax kupáért.

- A táncosok egyik legnagyobb versenye – sóhajtottam. – Thmax... Eddig még sosem kerültünk be a döntőbe.

- Látod, pontosan ezért hívta őket Don ide. Az a hapsi tudja a dolgát, ne parázz ennyire! – kuncogott, majd a kezemnél fogva magához húzott. – Cica, nem kell tartanod semmitől sem. Én tudom, hogy nálad nem jobbak!

- Nálam senki sem jobb – nevetni kezdtem. – Na, jó, vagy mégis... Csak tartok attól, hogy elvehetik a helyemet – húztam el a számat. – Vagy a csoportot tőlünk... Úgy a szívemhez nőttek, hogy képtelen lennék őket elengedni.

- Ezt Don is nagyon jól tudja. Ne félj, semmi ilyesmi még csak szóba sem jöhet.

- Igazad van – bólintottam –, nem kell félni.

- De nem ám! – Az a csibészes mosoly jelent meg az arcán, amit annyira imádtam. Megszorította a kezemet, majd arrébb állt tőlem, és intett a többieknek, hogy ott folytatjuk, ahol az előbb abbahagytuk.

            Nem állhattam tovább tétlenül, miközben ők keményen dolgoztak. Beálltam Justin mellé, és feltűrtem a pulcsimnak az ujját. Váltottam vele néhány szót, hogy melyik mixet tegye be a lejátszóba, majd a táncosaim felé fordultam, és felvázoltam egy új koreográfia ötletét, amit ők mosolyogva vettek. Imádtak új táncokat tanulni, és ez a mostani különösen tetszett nekik.

            Nem telt el húsz perc, és a teremben megfagyott a levegő. Az ajtón belépett Don, és két ismeretlen figura. Felénk tartottak.

- Szia, Don! – harsogták egyszerre a többiek, majd futólépésben elindultak felé. Imádták ezt a srácot, és tudták, hogyha itt van, akkor valami különleges dolog fog történni.

- Sziasztok, Skacok! Na, hogy megy az ugrabugra? – Kiszakította magát a gyűrűből, majd oldalán az ismeretlen párral felénk indult.

- Drága Lenna! – kacagott, majd nyomott két puszit az arcomra. – Justin! Srácok, jöttem, hogy bemutassam nektek a csapatunk új tagjait. Ő itt Rachel – mutatott a vörös, göndör hajú csodaszép lányra –, Ő pedig Dorian. – A srácnak rövid, szőke haja volt, és egy önelégült, idült mosoly volt a képére festve. Az első dolog, ami megfogalmazódott bennem róla, az hogy egy nagyképű bunkó. A második pedig az, hogy piszok jól nézett ki.

- Örvendek a szerencsének! – nyújtott kezet a srác. Hát, még én. Mr. Kretén... Oké, ez nem kicsit volt előítéletes. De hát, ha ennyire idegesített!

- Gondoltam, hogy korábban jövünk, Lenna, és akkor megnézzük az edzéseteket. Mivel utána mi is itt edzünk ma, remélem nem gond – kezdte Don. – De persze, ha zavarunk, akkor...

- Nem, persze, hogy nem! – villantottam egy ragyogó mosolyt. Elvégre, a főnökömmel beszéltem... Nem láthatta rajtam, hogy az új szerelmei mennyire ellenszenvesek nekem. – Üljetek le hátul, úgyis éppen egy új táncot tanulunk.

- Szuper! Ne is vegyétek figyelembe, hogy itt vagyunk. Csak természetesen! – kacsintott rám, majd a helyiség hátuljába, a padok mellé vezérelte az újakat. Újra Justin felé fordultam.

- Szerinted? – morogtam.

- Hát, az tény, hogy elsőre kissé ijesztőek. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem Bonnie és Clyde jut róluk az eszembe! – kuncogott.

- Na, de Justin! – nevettem el magamat, majd játékosan a vállába boxoltam, és dobtam neki egy játékos, aprócska csókot. – Na, akkor folytassuk a forgástól!

Elindítottam a zenét az elejétől, majd beszámoltam, a srácokra néztem, majd Justinra, és táncolni kezdtem, velük együtt. Végtelenül megszokott, ismerős, kedves mozdulat volt ez. A különleges az volt benne, hogy éreztem a hátamban egy perzselő pillantást, amely tudtam, hogy nem Donhoz tartozik. A furcsa és páratlan páros férfitagja – Clyde követte kimagasló figyelemmel a mozdulataimat.

1. fejezet - Halo

Sziasztok! :) Kellemes hétvégi időtöltést kívánok mindenkinek! :) Remélem, hogy az első fejezettel megalapozom a jó hangulatot. El kell mondanom, hogy nagyon örültem annak, hogy a prológusban olvasottak alapján ennyire érdekel titeket ez a világ is! :) 

Nos, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást kívánok! :)

Pusszantás, Nilla

1. fejezet – Halo

„Nevezz őrültnek, a fejem úgyis bolond már. Csak egy bohóc vagyok a világ cirkuszának porondján.”

A Sacks nevű edzőteremben voltunk. A fejem egy picit zúgott már, hiszen körülbelül huszadjára vettük át ugyanazt a kétszer nyolc ütemet, de még mindig nem sikerült tökéletesre. Muszáj lenne, hogy menjen, hiszen három hét múlva egy fontos versenyen indulunk. Itt már nem lehet hibázni, ezt ők is tudják. Nagy esélyesnek tartanak minket, de ilyen pillanatokban nem sok jót jósolok magunknak.

- Lyn, kérlek, kicsit figyelj oda jobban arra a mozdulatra! – figyelmeztettem, ma már sokadjára. Ha ez így fog tovább haladni, nekem végem. Sosem voltam egy jótét lélek, ha a táncról volt szó. Nem engedtem meg a táncosoknak azt a luxust, hogy ne figyeljenek oda maximálisan, hogy ne adják a legtöbbet. Ez már nemcsak egy hobbi, ez már nemcsak egy szórakozás. Mindig azt szoktam nekik tanácsolni, táncoljanak úgy, mintha az életükért tennék. Még nem voltak profik, de már ilyen korán is hozzá kellett őket szoktatni ahhoz, hogy meg kell dolgozniuk a sikerért.

- Kicsim! – szólt hozzám gyengéden Justin, majd felém lépett, és kihúzott az erkélyre. Ilyen pillanatokban örültem annak, hogy mellettem van. Megnyugtatott. – Ne legyél velük ilyen szigorú. Te is megőrülnél, hogyha Don ilyen szigorú lenne veled minden egyes alkalomkor.

- Az más téma, Justin. Én is elkezdtem valahol, és akkor velem is ilyen kemények voltak.

- Tudom, emlékszem rá. De te más vagy, mint ők. Legyél egy kicsit lazább, próbálj meg mindenkire jobban odafigyelni. Mutasd meg nekik, hogy mit hogyan kell.

- Igazad van – sóhajtottam –, igazad. Csak nem akarom, hogy később nehezebb legyen nekik.

- Arra még nem gondoltál, hogy nem kellett volna elvállalnod, hogy tréningeld a kisebbeket? Lenna, a tánc így is kifáraszt eléggé, hát még most, hogy egy csoport edzője is lettél.

- Azért vagy itt, hogy segíts nekem, nem? Ha jól tudom, azt mondtad, csak úgy vállalhatom, ha te is segítesz. Csak azt nem értem, mitől tartasz – morogtam.

- Táncosnak és edzőnek lenni nem könnyű egyszerre. Nem azt mondom, hogy neked nem megy mindkettő, de csak idő kérdése, hogy mikor fogsz összeomlani a rád nehezedő súlyok alatt.

Átölelte a derekamat, és magához húzott. A mellkasára hajtottam a fejemet, és behunytam a szememet, mert a napfény elvakított. Justin a hátamat simogatta, ezzel próbálta elérni, hogy kicsit megnyugodjak. Tudtam, hogy minden egyes szava igaz volt, ám mégsem akartam elhinni. Azt hittem, hogy én egy gladiátor vagyok, egy terminátor, aki sosem fárad el, aki mindig bírja. Csak idő kérdése volt, hogy mikor omlok össze teljesen. Hétköznap délelőtt tanítottam, minden második nap délutánján a saját edzésemre igyekeztem, hétvégén pedig versenyekre jártam. Mindezt nem bírtam volna ki, hogyha nincs mellettem ő. A közös szenvedélyünk hozott össze minket, és kovácsolta még szorosabbra a kapcsolatunkat. Mindenre képes volt értem, és ez fordítva is igaz volt. Képes volt órák hosszat különféle boltokban járni-kelni, csak azért, hogy megtaláljam a tökéletes fellépő ruhát egy-egy alkalomra. Ugyanis ez is egy heppem volt a sok közül. Nem akartam, hogy valamiféle cég tervezze, és kivitelezze a ruhákat. Mandy, a húgom ugyanis divattervező suliba járt, és az elképzeléseim szerint varrta nekünk a jobbnál jobb szereléseket. Azokat az alkalmakat sem felejtem el, amikor Justin órákat ült velem az orvosi rendelőben, mert a térdemnek valami baja lett. Velem együtt aggódott, hogy nehogy maradandó legyen, az ugyanis kettétörné a karrieremet. Vagy amikor rengeteget várt rám egy wellness-központban, mert kikapcsolódásra volt szükségem... Mindent összevetve, ő volt a tökéletes számomra.

- Vissza kellene mennünk – suttogta, miközben elhúzott egy hajtincset az arcomból. – Már várnak rád, és te sem vagy meg túl sokáig tánc nélkül!

- Teljes mértékben egyet kell értenem veled! – kuncogtam. – Menjünk be, és az edzés végén folytatjuk!

- Milyen terveid vannak a nap további részére?

- Mit szólnál ahhoz, ha később elugranánk egy Starbucksba? Már borzasztóan hiányzik az a híres vaníliás kávéjuk!

- Nagyon kecsegtető ajánlatnak hangzik. – Egy futó csókot nyomott az ajkaimra, majd kezemnél fogva visszahúzott a helyiségbe, elindította a zenét, beszámolt, és ott folytatta, ahol én abbahagytam. Megbabonázva néztem, hogy neki mennyire könnyű nyugodtnak maradni, könnyedén mosolyogni, és iszonyú szexisen táncolni. Beharaptam az alsó ajkamat, majd vettem egy mély levegőt, és beálltam mellé, hogy ezzel is segítsem a többiek munkáját.

* * *

A kávézóban most rengetegen ültek. Miért is csodálkozom erre rá állandóan? Az összekulcsolt kezünkre pillantottam, és megeresztettem egy fáradt félmosolyt. Hatalmas szerencse, hogy ma nekem nem kell edzésre mennem, hiszen képtelen lennék akár két tánclépést is megtenni. Leültünk az egyik asztalhoz, és egy fiatal lány már fel is vette a rendelésünket.

- Szerinted, hogy fog sikerülni a verseny? – vetettem fel a témát, miközben letekertem a sálamat a nyakamból. Sokan gondolhatnák most azt, hogy „Te normális vagy, ember? Los Angelesben sál?” A válaszom az lenne, hogy igen, teljesen normális vagyok. A hőség ellenére a mandulám csúnyán viselkedik mostanában, és nekem nem szabad kockáztatnom. Muszáj minden lehetséges mozdulattal óvnom, ha nem akarok kihagyni.

- Megvan a sanszunk a nyerésre. Jó koreográfiát állítottunk össze, és a srácok is nagyon ügyesek. A kérdés inkább az, hogy a többi csapattal mi a helyzet. Ott vannak a Maddisonosok, ők elég nagy veszélyt jelentenek ránk.

- Velük minden évben, minden versenyen nagy a küzdés... Remélem, őszintén remélem, hogy nem vernek le minket. Ez most nagyon fontos lenne a srácoknak, igazi ugródeszka. Ez csak egy kerületi, de innen már csak pár lépés lenne a megyei döntő.

- Nyugi, Lenna – mosolyodott el. – Sikerülni fog. Ez is, ahogyan eddig oly sok minden. Túl sok munkát fektettünk bele, hogy ne nyerjünk. Ne görcsölj rá, akkor csak rosszabb lesz. Én bízom benned!

- Köszönöm – rebegtem meghatottan, majd áthajoltam fölötte, hogy egy puha csókkal kényeztessem hívogató ajkait. Kis szerelmi jelenetünket a pincérlány hangja zavarta meg, amely dallamos hangon közölte, hogy megérkezett a csokis illetve a vaníliás kávénk. 

Prológus - Feelings change... Memories don't

Sziasztok! :) Megérkezett a prológus, a bevezetője a történetnek. Remélem, hogy tetszeni fog ez a rövidke kis szösszenet, amely után majd normálisan következnek a fejezetek. Köszönöm szépen a hálás segítséget Evelynnek, csodálatos Designere ennek a blognak! :)

Jó olvasást, néhány véleménynek örülnék! :)

Pusszantás, Nilla

„A könnyebb utat akarod választani, mert félsz. Félsz, mert ha elbuksz, akkor nem tudsz mást hibáztatni. De hadd mondjak valamit: az élet ijesztő, szokj hozzá! Nincsenek varázsos megoldások, minden tőlünk függ, úgyhogy állj talpra, menj és tegyél érte valamit! Mert az értékes dolgokat sohasem könnyű megszerezni.”

Végigszaladtam a Paradise Drive rövid, bevezető szakaszán, amely a hatvanhetedik utcába torkollott. Futottam, mintha csak az életemért tettem volna. Nem volt más menekvés, ezt be kellett látnom. És hogy mi elől száguldottam ilyen eszeveszetten? Hát, önmagam elől. A saját mumusom űzött engem, hajtott a végtelenség felé.

Eleredt az eső, ez itt meglehetősen meglepő dolog. Los Angeles ugyanis sosem volt egy Londonféle város, itt nem olyanok voltak a viszonyok. Egyetlen pillanatra megálltam, és a kezeimmel a térdemen támasztottam meg magamat. Levegőért kapkodtam, az édes oxigén hiánya égetett. A hideg cseppek folytak az arcomon, de nem adtam fel. Tudtam, hogy mennem kell, hiszen nem lesz mindig ilyen lehetőségem. Néhányszor már elbaltáztam, elhibáztam, most nem fogom. Dorian arca villant fel előttem, ettől pedig rögvest megtáltosodtam, és futásnak eredtem. A szél repített, az égig emelt, és adott egy belső pluszt, egy újabb adrenalin löketet, ami életmentő volt ebben a szituban. Úgy éreztem magamat, mint a fuldokló, aki fel-feltör a víz felszínére, majd aztán újra alábukik. Enged az őt körülvevő világnak, kozmosznak, beszippantja.

Próbáltam utat törni magamnak az emberáradatban, több-kevesebb sikerrel. Ebben a pillanatban úgy tűnt nekem, mintha csak mindenki engem akarna, s gátolna is egyben. Tuti, hogy képzelődtem, de kezeket éreztem magamon, amelyek rántgatnak vissza abba a nyomorult sötét állapotba, amiben eddig voltam. De én minden erőmet összeszedve harcoltam ellenük, lesöpörtem magamról, és haladtam tovább, egyenesen előre. Nem ereszthettem el őt még egyszer, nem, hiszen ő volt az életem. Nélküle mit érek? Semmit. A nagy büdös semmit. Az agyam kikapcsolt, és eszeveszetten száguldoztam, kapkodtam a levegőt, és nem győztem kitörölni a szememből az azt elárasztó cseppeket. A kapucnimat az arcomba húztam, de éppen csak annyira, hogy ne lökjek fel senkit sem.

Megláttam magam előtt az ismerős épületet; egyszer csak ott álltam a Rockefeller téren, a hármas épület előtt. Szaporán vettem a levegőt, a vérnyomásom pedig nemcsak a feszített tempótól szökött az egekbe. Egyetlen pillanatig hagytam, hogy az arcomat véglegesen eláztassák a cseppek, hogy a szél felkapja, és mintegy kiszívja a bennem lakozó, hetek óta tartó fájdalmat... Aztán, megtörtént a csoda. Boldognak éreztem magamat. Végtelenül boldognak. Ott álltam, azelőtt az épület előtt, ahol ő lakott. Biztos voltam benne, hogy már csak perceim vannak addig, hogy ne induljon el a reptérre, és szálljon fel egy Párizsba tartó gépre. Ám mégis élveztem még egy kicsit a pillanatot, húztam, halasztottam, mert a tudatában voltam annak, hogy elmúlik. És én soha többé nem érezhetem majd. 

Tánc utolsó vérig...

Sziasztok! :)

Mint ahogyan tegnap említettem, a blogon új történet fog majd futni, ennek pedig semmi köze sincs az Alkonyathoz. Sőt, még egyik vámpírt vagy farkast alakító sztárjához sem! :) Teljesen hétköznapi emberek kapnak benne szerepet.

A legfontosabb dolog, ami átszövi az egészet, az pedig nem más, mint a tánc. A főszereplőim táncosok; most egy kicsit a pezsgő ritmus világába szeretnélek titeket elkalauzolni.

Természetesen, az oldalon lévő két történet nem törlődik, meg lehet őket majd találni! :)

Néhány sorban a történetről...

A tánc nemcsak egy sport. A tánc nemcsak egy életérzés. Nem egy hobbi. A tánc minden; maga az élet. Lenna Dearman ezzel pedig teljes mértékig tisztában van. Amikor azonban választania kell a tánc és a mindent elsöprő szerelem között, kétségbeesik.

Eddig azt hitte, az élete nem is lehetne jobb: azzal foglalkozik, amit mindennél jobban imád, az az ember van mellette, akire csak vágyik, szerető barátai veszik körül... De amikor Dorian Alflatt, egy kissé nagyképű, bohém, pimasz mosolyú srác Lenna táncosai közé kerül, minden megváltozik. A lány igazi döntések elé néz, megvívja a saját harcát, amely a legkeményebb küzdelem lesz egész addigi életében.

Ha felkeltette az érdeklődéseket, akkor szeretettel várlak titeket! :)

A fejléc elkészítését pedig köszönöm szépen Evelynnek! Csodálatos munka lett, máris imádom! :)

My Wish - 17. fejezet

Sziasztok! :) Nos, eljött ez a pillanat is. Beláttam, hogy nincs értelme tovább húzni, eljutottunk idáig.

Akkor beszélnék egy kicsit a My Wishről:  

Ez a történetem nagyon sokáig íródott, ugyanis volt egy idő, amikor elfeledkeztem róla... Az utolsó fejezeteket pedig csak néhány hónapja fejeztem be. Még ma is emlékszem a napra, amikor kitaláltam, megszületett a fejemben, és elkezdtem írni. A suliban mindig azon agyaltam, hogy lehetne még érdekesebbé tenni, mivel lehetne fokozni a hatását... Aztán, eljutottunk idáig. Köszönöm Nektek, akik olvastatok, hogy ez a történet eljutott a nyilvánosság elé. Sosem könnyű, amikor egy "gyermekétől" búcsúzik az ember... Remélem, hogy ebben az utolsó fejezetben is örömötöket lelitek majd. Én imádtam írni, ahogyan az egészet imádtam... Köszönöm a rendszeres kommentelőknek, megszínesítették a hétköznapjaimat a véleményeikkel. Nos, nincs más hátra, mint előre, utoljára is jó szórakozást kívánok! :)

P.S.: ezen a blogon lesz még történet, közvetlen az MW után! :) Kiírom majd egy külön bejegyzésben a részleteket. 

17. fejezet – Második esély

„Bármennyire is van szabad választásunk, a sorsot nem lehet megváltoztatni. Aminek meg kell történnie, az így vagy úgy, de mindenképpen megtörténik.”

Artikulátlanul és fájdalmasan kiáltottam fel. Hát, mégis fájt... Nagyon fájt. Égetett mindenütt, szétterjedt az egész testemben. Ismét sikítottam. Mi történik velem? Láttam magam előtt anyát, apát, Tvishát, Edwardot, Jaspert, Emmettet... Jacobot... Mindenkit. De senki sem volt valós... Csak egy kegyetlen játékot űzött velem az elmém, amit én szentül elhittem neki.

Újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam, amire megint sikítani támadt kedvem, de nem volt hozzá elég erőm. Mintha fejbe vágtak volna, úgy vesztem el én is a végtelenben, és csak zuhantam... Zuhantam a semmi felé. Szabadnak és tökéletesnek éreztem magamat, olyannak, akit nem állít meg senki sem. Végre megint én voltam!

Meghaltam volna? Az lehet... Ilyen nem létezik az életben. És én... Kétségtelenül nem élek már... Kétségbeesetten kutattam az emlékeim között, próbáltam felidézni, hogy mi történt velem...

Iskola, sikítás, mosdó... lövés, fájdalom, halál... Röviden ennyi lenne. Tehát, ez akkor mégsem az élet! Bassza meg! Én nem akartam meghalni! Most minden olyan végtelenül könnyűnek tűnik, de akkor miért nem éreztem ezt? Mintha csak most történt volna néhány perce... Emlékszem minden egyes kínos pillanatára; ezek a momentumok örökre belém égtek.

Furcsa, nagyon furcsa... Én sosem így képzeltem el a halált. Igazából... Nekem a semmivel volt egyenlő, és most ebben a faramuci helyzetben is csak a semmit kívánnám! Mert megint rohadtul fájt... Valami végigzubogott az ereimben, valósággal felégetve azokat... Ez nem lehet a halál, ahhoz túlságosan is fájdalmas, túlságosan is sokáig tart. Ez nem lehet...

A pokolra jutottam volna? Ez lenne már az? Innen nincs menekvés? Nos, ha ez így van, és én tényleg a pokolban vagyok, akkor az nem is akkora tragédia. Így legalább találkozom majd pár ismerőssel...

Ökölbeszorított kézzel, fogaimat csikorgatva tűrtem a fájdalmat, ami folyamatosan rohamozott engem. Nagyon kellettem neki, akart engem, és úgy éreztem, addig nem nyugszik meg, amíg teljesen meg nem öl. Ki tette ezt velem? És miért? Miért jó neki, hogy halálom után is ennyire kell szenvednem? Ki utál engem ennyire? Soha senkinek nem ártottam, hogy most a kínok kínját kapjam érte...

Égtem, lángolt a testem, legszívesebben pedig majdnem felrobbantam volna. Talán, akkor megszűnik ez a kegyetlen fájdalom... Sírni akartam, bömbölni, mint egy kisgyerek, de még ez sem sikerült. Túlságosan fájt ahhoz, hogy el tudja valami terelni róla a gondolataimat. Mindenhez túlságosan fájt...

- Aesha – hallottam meg Jake hangját amint engem szólít meg. – Kérlek, bírd ki! Már nem tart sokáig... Erős vagy, ki fogod bírni, ki kell bírnod! Értem...

- Jacob – szóltam én is hozzá, gyenge, erőtlen hangon. – Mi történik?

- Minden rendben lesz – mondta. – Semmi sem fog minket elválasztani...

Aztán eltűnt a szemem elől. Hiába pislogtam, és kiáltoztam utána erőtlenül, már nem hallotta meg. Alakja csak úgy semmivé lett a végtelenben.

Én pedig, amint tudatosult bennem, hogy elment, felfogtam szavai értelmét, és eldöntöttem valamit. Hiszek neki, és ha kell, haldokolva ugyan, de végigcsinálom ezt az egészet. Ennél már nem lehet rosszabb... Érte képes vagyok rá. Érte megéri... Képtelen lennék nélküle élni, és talán, van még rá lehetőség, hogy együtt lehessünk. De ahhoz ez kell... Én pedig nem fogok visszariadni tőle. Soha.

Voltak jó pillanatok, és voltak pokoliak. Nem tudtam eldönteni, hogy melyiknek örülök jobban. Amikor fájt, nem volt időm gondolkozni. Az egyetlen dolog, amivel törődni tudtam, az az volt, hogy túléljem a perceket, hosszú pillanatokat. És amikor nem fájt... Akkor viszont gondolkoztam. Minduntalan ugyanazok a kérdések jöttek fel, de én egyáltalán nem untam, hogy magamban többször is válaszokat adjak rájuk. Hogyan kerültem ide? Mi történik velem? Miért nem tudok felébredni? Meddig fog ez tartani?

És mindre a válasz: nem tudom... Nekem néha óráknak tűntek azok az idők, amikor a válaszon gondolkoztam. Hosszú, néma óráknak. És ilyenkor döbbenek rá, hogy lehet, ezek csak pillanatok voltak? Rövidke pillanatok, amelyek teljesen eltörpültek a többiek mellett...

* * *

Aztán, egyszer csak enyhülni kezdett a fájdalom. Nem úgy, mint eddig... Sokkal felemelőbb érzés volt, sokkal jobb. Éreztem, ahogy az ereimben zubogó tűz lassan csillapodni kezd, és végleg elhal. El nem tudom mondani, hogy mennyire megkönnyebbültem, ahogyan megszabadultam attól a rengeteg fájdalomtól.

Hallottam, ahogy körülöttem beszélnek, mégpedig rólam. Sőt, észleltem, ahogyan kint esik az eső és fúj a szél. Vihar volt, éreztem. Egyre különösebb lett minden, ahogyan felébredtem ebből az éberálomból. Éreztem, hogy egy kéz szorítja az enyémet, egy jéghideg kézfej kulcsolódik az enyémre.

Emmett dörmögő hangja volt, amire felfigyeltem. De nem innen szólt, hanem valahonnan a távolból. Mi történik itt, mi történik velem?

Ösztönösen kezdtem kapkodni a levegőt, aztán percek múlva rájöttem, hogy nem tölti el a friss oxigén a tüdőmet. Kapkodtam, de teljesen feleslegesen. Anélkül is éreztem szagokat, és léteztem, hogy levegőt kellett volna vennem.

Megszorítottam a kezet, ami az enyémet fogta. Jasper volt.

- Aesha, Aesha! – szólongatott, én pedig elszakadtam attól a valamitől, ami eddig fogva tartott.

Egy hangos sikítás keretében ébredtem fel, és nyitottam ki a szemeimet. Sötét volt, nagyon sötét, ám én mégis kitűnően láttam mindenkit a helyiségben. Tvishát és Edwardot a fotelekben ülni, Jaspert az ágyam szélén... Körbenéztem, a szobám nem volt önmaga. Mindenütt orvosi kellékek és takarók hevertek, amelyeket valószínűleg én rúgtam le magamról.

- Ne, ne elég! – kiáltottam magamból kikelve. – Nem vagyok kíváncsi arra, hogy hogyan akartok állatokat ölni! – a kezemet a fülemre szorítottam, úgy ordítottam tovább. Feltűnően hangosan. A szobába értek a többiek is, tökéletesen hallottam halk mozgásukat, és éreztem illatukat. – Ne akarjatok mindenféle módszerrel megfékezni! Mitől tartotok, hm? – Néztem sorra végig mindegyikükön, de senki sem szólt semmit. Néma csend volt idebent.

- Aesha – mondta ki Jasper a nevemet, miközben egy fájdalmas mosoly ült ki a vonásaira. – Te már nem vagy... önmagad.

Ejtette ki az utolsó szót, és előttem hirtelen egy csapásra megvilágosodott minden. Nem véletlenül éreztem a gyötrő fájdalmat a testemben, nem volt véletlen! Tulajdonképpen nem meghaltam, hanem újjászülettem... Valahol még mindig én vagyok, de már más csomagolásban. Már nem a kis törékeny Aesha vagyok, hanem egy olyan személy, egy olyan lény, aki a világon mindennél erősebb. Vámpír.

- De az... – suttogtam. – Nem lehet...

- Aesha, kicsim, figyelj rám – kezdett magyarázni Jasper, mire ránéztem. – Amikor nem voltunk itt, vadászni mentünk a hegyekbe... – Arca egy pillanatig eltorzult a fájdalomtól. Tudtam, mit akar. Meg akart engem védeni, bármi is lett volna az ára. Sajnálta, hogy nem volt ott, velem, amikor kellett volna... Magát hibáztatta mindenért.

 - Jasper! Sem te, sem más nem felelős a történtekért. Tudom, hogy hibáztatod magadat, sőt, tudom, hogy itt mindenki tök szarul érzi magát, mert nem tudtatok megvédeni. És? Az ég szerelmére, a nap sütött, és a család fele nem volt itthon! Nem tehettek semmiről sem. Az egyedüli hibás csakis én voltam, mert cselekedtem az önmagam hülye elképzelése szerint.

- Aesha... Én nem akartam szörnyeteget csinálni belőled! – szűrte a szavakat Jasper.

Tudtam, abban a pillanatban rájöttem, már emlékeztem, hogy megharapott. A nyakamhoz nyúltam, és a jéghideg, márványbőrömön éreztem egy aprócska sebet. Harapásnyom.

- Nem, nem szörnyeteget csináltál belőlem, hanem halhatatlant! Azt, amire mindig is vágytam, hogy legyek. Miattatok... Jasper, ha te nem lettél volna, és nem teszed meg ezt, már nem élnék...

- Így sem élsz! – szólt közbe dühösen.

- Pont ez az! Így sem élnék.

- Emmett! – néztem rá mindig jókedvű bátyámra, aki már ismét mosolygott. – Kérlek, ne akard már nekem annyira elmesélni, hogy hogyan fogsz megtanítani medvét ölni! Valahogy ez a morbid dolog nem illik ebbe a meghitt pillanatba...

- De hát nem is mondtam semmit! – kuncogott.

- Legalábbis, nem hangosan – szólt bele Edward is a kettőnk közt folyó beszélgetésbe, majd átült mellém az ágyra. – Tudom, hogy most mit érzel. Nekem sem volt könnyű gondolatolvasó vámpírként ébrednem. Nehéz volt meg tanulni kontrollálni a fejemben a hangokat, de sikerült, és ne félj, segíteni fogok neked. Valóságos, ugye? Olyan, mintha komolyan kimondanák a dolgokat, pedig nem, csak gondolják.

- Mi? – kérdeztem vissza döbbenten. – De hát az nem lehet! Én... Én nem hallom, hogy miket gondolnak... Gyerünk, Edward! Gondolj valamire! – bíztattam, mert új képességem használata lázba hozott. Edward elmosolyodott, majd sóhajtott egyet, és várt.

De nem hallottam semmit.

- Na? – kérdezte néhány másodperc után. – Pedig gondolatban ordítozok!

- Nem hallom – suttogtam vissza, és elszállt minden újonnan jött jókedvem. Mégsem vagyok gondolatolvasó...

- De az nem lehet – szólt Carlisle. – Az előbb, amikor Emmett medvére akart vadászni, azt hallotta... És amikor Edward szimplán gondolt valamire, azt meg nem. Edward, mire gondoltál?

- Arra, hogy mennyire szakad odakint az eső – válaszolta halkan kuncogva.

- Azt hiszem, már értem – mondta Carlisle. – Aesha csak azokat a gondolatokat hallja meg, amelyek cselekvésre vonatkoznak. Nem gondolatolvasó, mint Edward, és nem is úgy érzi meg a dolgokat, mint Jasper... Ez valami különleges, a kettőnek a keveredése.

Szavai immáron üresen csengtek, mert történt velem valami, amit eddig rövidke második életem alatt nem tapasztaltam. Szomjas lettem, de nagyon. A torkomat égette az érzés, amit a vér hiánya okozott.

- Menjünk vadászni – mosolygott Edward, mire Emmett felnevetett.

- Ó, végre! Indulhat a móka!

Felkeltem az ágyból, és felálltam. A lábaim ólomsúlyként nehezedtek a parkettára, és azt hittem, hogy egy-egy erőteljesebb lépéssel simán betörhetem. A hangok a fejemben nem hagytak alább, egyre-másra kiáltozták, hogy mit szeretnének tenni. Borzalmas volt tudni, hogy ezek után egyetlen szabad gondolatuk sem lesz előttem. Zavaró, nagyon zavaró lesz majd, amikor tudom, hogy mennyire vágynak a vérre, vagy éppen valami másra. Most jött el az a pillanat, amikor maximálisan átéreztem Edward helyzetét. Nem túl jó dolog tudni a szeretteid minden egyes gondolatait. Nem tudom, melyik félnek van rosszabb dolga. A kihallgatónak, vagy annak, akit kihallgatnak.

* * *

- Miért nem engedtek már közel hozzá? – kiabáltam magamból kikelve, miközben Jasper és Emmett nem engedtek mozdulni. Olyan erősen szorítottak, hogy már kezdett aggasztó lenni.

- Azért, Aesha, mert még túl veszélyes vagy – válaszolta Edward, miközben nagyot sóhajtott.

Néhány hete vagyok még csak szerintük vérszomjas vámpír, de azóta nem láttam Jacobot. Borzasztóan hiányzott, vágytam rá, a közelségére, arra, hogy megnyugtasson. Hogy tudjam, szeret. – Te sem örülnél neki, ha véletlenül kiszívnád kedvenc vérfarkasod összes vérét – kuncogott a saját viccén, ami szerintem egyáltalán nem volt humoros.

- Tudod jól, hogy nem bántanám! Az isten szerelmére! Hónapokon keresztül éltem köztetek emberként, és állandóan arra készítettetek fel, hogy mi lesz majd, ha... Hogy mennyire fogok vágyni a vérre, és hogy mindent megteszek majd érte. Addig hallgattam ezt a sok rizsát, hogy időközben teljesen megedződtem, és átértékeltem a dolgokat. Már akkor tudtam, hogy nem fogok senkit sem bántani, teljesen képtelen lennék rá. De ti nem hisztek nekem! Ez alatt a néhány hét alatt is átmentem már kemény dolgokon, és igen, tényleg volt olyan alkalom, amikor meg akartam harapdálni néhány embert, de ez sosem volt olyan veszélyes! Ti is tudjátok, hogy nem lennék képes ártani senkinek sem.  Én nem úgy tekintek magunkra, mint kegyetlen szörnyetegekre, hanem úgy, mint a családunkra. Hahó, hónapokig éltem veletek emberként! Nem gondoljátok, hogy ez idő alatt kicsit máshogy viszonyultam az egész vámpír dologhoz? Sosem fogok bántani egyetlen embert sem, ahogyan azt eddig is tettem. Tudom, hogy lehet élni másként is. És én így is fogok.

- Pokolian erősnek érzed magad, ugye? – magyarázott tovább Edward. – De arra még fogadjunk nem gondoltál, hogy Jacob a te szerelmed – fintorogva ejtette ki a szót – és hogy a vére teljesen másként hat rád. Mert ez így lesz. Lehet, hogy eddig teljesen jól tűrted, de mi lesz, ha vele találkozol? Amit érzel iránta, párosul azzal, hogy mennyire kívánod a vérét... Nem túl előnyös kombináció.

- Pontosan ez az ok, amiért sosem lennék képes bántani őt. Nekem ő mindig az én védelmező Jacobom marad, nem pedig egy farkas. Tudom, hogy majd eleinte idegesíteni fog az illata, és kényszert érzek majd rá, hogy ne bánjak vele úgy, mint azelőtt. De ez sem fog megváltoztatni abban, hogy mindennél jobban szeretem őt.

- Hát – sóhajtott fel Edward. – Te eszméletlenül makacs, és meggyőzhetetlen vagy.

- Igen, ahogy eddig is az voltam! De ha ennyire nem bízol bennem... Rosszul esik, hogy így elítélsz, mert újszülött vagyok.

- Jaj! – nevetett fel megint. – Egyáltalán nem ítéllek el. Sőt, ha tudni szeretnéd, akkor mérhetetlenül büszke vagyok rád, amiért így bírod. Komolyan mondom, nem éppen rövid életem alatt nem találkoztam még olyan újszülött vámpírral, akiben ennyi erő lett volna. De tudom, hogy néha mindenki elgyengül, és ettől szeretnélek megóvni.

- Akkor hívd ide. Ha itt leszünk, akkor tudtok rám figyelni, és végre a saját szemetekkel is láthatjátok, hogy mennyire erős leszek!

- Nos, rendben – mondta, miután átgondolta a dolgokat. Az utóbbi időben nagyon átértékelődött bennem az Edwarddal való kapcsolatom. Rengeteg időt töltöttünk együtt, sokkal többet, mint mikor még ember voltam, és azt tanultuk, hogy hogyan zárjam ki a dolgokat a fejemből. Rengeteget segített nekem ebben, amiért én nem győztem neki hálálkodni. Nélküle biztosan bekattantam volna a sok akarattól...

Éreztem, amikor Jake közeledett. A messzi távolból hallottam a lépteit, és éreztem az illatát. Egészen más volt, mint emberként... Kicsit tényleg hasonlított egy kutyáéra, de én minden erőmmel azon voltam, hogy ezt kizárjam a fejemből. Mindig, mindig az én Jacobom marad...

Ismételgettem magamban a gondolatot, miközben egyre közelebbről éreztem már. Hamarosan itt lesz, mindjárt ideér...

Emmett mögöttem állt, Jasper és Edward pedig a kanapé előtt álltak. Alice a lépcső alján állt, onnan figyelte az eseményeket. A többiek pedig... Úgy tudom, hogy vadászni mentek. Ez talán nem is volt akkora baj, hiszen a nővéremnek még mindig nehéz volt megemészteni, hogy egy farkas lett szívem választottja.

- Aesha – hallottam meg kétségbeesett hangját, amint belépett az ajtón. Semmit sem változott... Még mindig ugyanaz a Jake volt, akit én itt hagytam. Amint megláttam, az agyam rögtön kikapcsolt, így indultam el felé. Már nem vágytam semmire, csupán az foglalkoztatott, hogy örökre vele maradhassak.

- Jacob – suttogtam, majd átszeltem a köztünk lévő utolsó métereket is, és rögtön az ölelésébe bújtam. Most tűnt csak fel, hogy mennyire szorosan ölel, hogy mennyi erő rejlik benne... Beszívtam az illatát, ami ugyan kicsit idegesített, de mégis örömmel töltött el. Annak ellenére, hogy már máshogyan éreztem az illatokat, volt benne valami ismerős... megnyugtató.

- Vámpírszagod van – jegyezte meg mosolyogva, miközben kicsit elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen.

- Neked meg farkas szagod – válaszoltam ugyanolyan hanglejtéssel, mint ő az előbb. Ismét magához húzott, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet. Dobogott a szíve... Hevesen vert és nagyokat; izgult. Izgatott volt, amiért én is. Ez volt a mindennél boldogabb viszontlátás pillanata, ami minden földi örömnél édesebb volt.

Éreztem a vére illatát, szinte hallottam, amint száguld az ereiben, de egyáltalán nem olyan érzéssel töltött el, mint ahogyan azt gondolták volna. Finom volt ugyan – mindennél finomabb, de én nem éreztem késztetést arra, hogy megkóstoljam.

- Tudod, mit jelent ez? – törte meg ismét a meghitt csendet, ami körülölelt minket.

Megráztam a fejemet.

- Most már tényleg örökké együtt leszünk – suttogta végül, s én mindennél jobban tudtam, hogy igaza van.

V É G E

My Wish - 16. fejezet

Sziasztok! :) Na, hát eljött ez a pillanat is. Utolsó előtti fejezet, most minden megváltozik. Kérlek, ne öljetek majd meg a benne történtek miatt! 

Jó olvasást, az utolsó fejezet pedig jövőhéten érkezik. 

16. fejezet – Egy golyó...

”Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom…

Gyémánt vagyok fénylő havon.

Érő kalászon nyári napfény.

Szelíd esőcske őszi estén.

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben.

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán.

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok.

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog…

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.”

A nap ragyogóan sütött ma reggel. Ennek nem kellett volna örülnöm, hiszen azt jelenti, hogy egyedül leszek egész nap a suliban... De én mégis örültem neki. Mire felkeltem, Alice-ék már nem voltak itthon.

Miután elkészültem Edward állt meg előttem, és kérdő tekintetét az enyémbe fúrta.

- Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek suliba a Mercivel?

- Miért nem a Volvóval? – kérdeztem, hiszen mindenhová azzal az autóval akartam menni. Imádtam Edward Volvóját.

- Mert a Volvónak nem sötétített az üvege... – válaszolta. – De ha szeretnéd, akkor mehetünk azzal is.

- Nem, persze! Menjünk a Mercivel. Nem lenne jó kockáztatni, hogy valamelyik sasszemű emberke kiszúrjon.

Edward felnevetett.

- Azt mondod, hogy lenne olyan, aki kiszúrna? – kérdezte teljes komolysággal.

- Edward! Te sem gondoltad ezt a kérdést komolyan! A suli egyik ügyeletes szívtiprója te vagy... Emmett-tel és Jasperrel karöltve, persze... Szerinted, létezik olyan ember abban a suliban, aki ne figyelne fel rád? Képtelenség! És most ha lehet, akkor mondd azt, hogy te erről bizony nem is tudtál! – nevetgéltem jókedvűen, miközben a Merci felé indultunk.

- Nos, hát... Valamit csiripeltek a madarak! – kuncogott velem együtt, majd kinyitotta nekem az ajtót, és mire beszálltam, már ő is régen mellettem ült. Egy ideig eltartott, amíg sikerült megszoknom, hogy ők mennyire gyorsan mozognak, de ezen az időszakon már túl vagyok. Gyönyörű volt, ahogyan csillogott a napfényben. Csak tátottam a számat a szépségén, és próbáltam megemészteni, hiszen egy földi halandónak ez nem kis dolog.

Beszélgettünk az időjárásról, a suliról, a hetekről, az idő múlásáról, amíg elértünk a sulihoz. Edward igazán jó beszélgetőpartnernek bizonyult, nem volt olyan téma, amihez ne tudott volna hozzászólni. Imádtam vele társalogni, hiszen érdekes nézőpontból szemlélte a dolgokat, és mindenre tudott valami frappáns válasszal szolgálni. Leparkolt a kocsival a suli elé, miközben minden szempár már ránk meredt.

- Akkor, ha esetleg valaki kérdezné, a szokásos szöveget mondjam? – érdeklődtem felé fordulva. Eddig még nem túl gyakran fordult elő, hogy egyedül kellett suliban lennem. De ez nem is volt baj! Valahogy biztonságérzetet adott, hogy itt vannak, mellettem, akármikor, ha kellenének.

- Hát, igen – válaszolta egy elfojtott mosoly kíséretében. – Nem hiszem el, hogy egyesek ezt még mindig képesek bevenni!

- Na, igen... Ez már csak ilyen alantas emberi szokás, hogy elhisznek ilyen dolgokat... – kuncogtam Edward kiforgatott szavain. Tudtam, hogy nem erre gondolt, és nem is ezt akarta kihozni a helyzetből, de azért jó volt ezzel viccelődni.

- Vigyázz magadra! Délután érted jövök! – búcsúzott, majd én is elköszöntem tőle, és kiszálltam az autóból. Olyan gyorsan csuktam be magam mögött a kocsiajtót, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem akartam, hogy valamelyik kiscsaj kiszúrja őt.

Edward elhajtott, én pedig sebes léptekkel igyekeztem a suli felé, miközben elkerültem minden kontaktust. Nem akartam senkivel sem beszélgetni, vagy találkozni. Egyszerűen csak arra törekedtem, hogy átvészeljem ezt a mai napot. Tudtam, hogy ma, iskola után, Jacob fog rám várni, és ez az érzés mindennél többet ért.

* * *

Éppen az utolsó előtti órámon ültem, amikor a folyosóról hangos sikítás hallatszott. Én ültem az ajtóhoz legközelebb, ezért nem törődve a következményekkel pattantam fel. Nem igazán tudott most érdekelni, hogy mit szól majd a tanár a viselkedésemhez, csak arra tudtam gondolni, hogy valakinek baja esett. A zsebemben ott volt a telefonom, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felhívhassam Edwardot. A szívem a torkomban dobogott, de amikor kiléptem, nem láttam semmi mást azon kívül, hogy mindenki sikongatva és ijedten rohan az ajtó felé... Tudtam, hogy most valami nagyon nagy baj történt, segíteni akartam, ezért nem a szaladó tömeget követtem, hanem elindultam onnan, ahonnan jöttek.

Elejtett könyvek, füzetek, ruhadarabok jelezték az útjukat, ezért nem volt nehéz megtalálni, merről indulhattak. Elhaladtam a mosdó mellett is, ahonnan halk zokogás hangja szűrődött ki. Benyitottam, óvatosan, lassan lépdeltem előre. Az egyik sarokban megpillantottam egy lányt, összegömbölyödve, zaklatottan.

Felkapta a fejét, észrevett engem.

- Ne merj közelebb jönni! – mondta eszelősen, amitől én teljesen megijedtem. Szemeiben valami vad fényt láttam felcsillanni, ami nagyon, nagyon megrémített.

- Csak segíteni szeretnék – mondtam lassan, miközben közelebb mentem hozzá.

- Nem kell a segítséged! – ordította vissza, majd felállt. – Nem kell tőled semmi! Egyszerűen már frászt kapok tőled, meg a tökéletes életedtől!

- Tessék? – Tudom, hogy nem ez lett volna a legjobb megoldás, de hirtelen kicsúszott a számon. És ezzel végzetes hibát követtem el.

- Igen, jól hallottad! Cullenék legkedvesebb családtagja! Pfuj, egyenesen rosszul vagyok! Hogy lehetsz ennyire mű, ennyire tökéletes? Mondd, te nem veszed észre, hogy milyen életet élsz mellettük?

Könnyen rájöhettem, hogy szavai mögött bizony féltékenység csendült.

- Nem értem, hogy miről beszélsz... Ők a családom, szeretem őket!

- Hát, hogyne! Őket csak szeretni lehet, nem? Mindenki el van tőlük ájulva, meg a csillogó világuktól... Csak felnéznek rájuk, de én nem így érzek. Egyszerűen ki nem állhatom őket, és mindent, ami hozzájuk kötődik! A francba, tökéletes nap lett volna, ha nem mennének minden napsütéses napon kibaszott kempingtúrára! Könnyen elintézhettem volna az összeset, de nem! De nem baj... Legalább te itt vagy! Ha annyira szeretnek, mint mutatják, az elvesztésed eléggé fájni fog nekik! – tajtékzott a dühtől. Ha most nem lett volna ennyire véresen komoly a helyzet, biztosan kinevettem volna. Vámpíroknak akart ártani? És mégis, ugyan mivel? Ez most nem számít. A lényeg az, hogy nekem nagyon is tudott.

Képtelen voltam megszólalni, csak álltam ott egyhelyben, és hallgattam a családomra szórt szitkokat. Az életem, nem túlzás, egy pillanat alatt lepörgött a szemem előtt, és tudtam, már nem lesz menekvésem. Éreztem, hogy a telefonom ott van a jobb zsebemben, csak egy pillanat lenne felhívni őket, de már erre sem volt lehetőségem.

- Sajnálom... Pedig te igazán rendes lánynak tűntél... De ha csak így tudom szétzúzni a tökéletes kristályvilágukat? Nincs más választásom! – A fejéhez szorította a két kezét, és ismét zokogni kezdett. Most láttam, hogy eléggé elgyengült ahhoz, hogy tegyek valamit. Felé indultam, de ő lehajolt a földre, és felvette azt, amit eddig nem láttam. Egy pisztolyt.

- Annyira, annyira sajnálom... – mondta ismét zaklatottan.

- Te nem akarsz engem bántani – próbáltam meggyőzni. Túl fontos volt az életem, nem voltam hajlandó ilyen egyszerűen eldobni magamtól.

- Nem, tényleg nem... De ezzel nem téged bántalak, hanem őket! – kiáltotta, s könnyek áztatták az arcát.

- Nem, ez nem igaz! Ezzel csak nekem ártasz!

Ez volt az a lépés, amit talán nem kellett volna elkövetni. Meghúzta a ravaszt, a golyó pedig egyenesen a hasamba fúródott. Lerogytam a földre, miközben a kezemet a sebemre szorítottam. A kezdeti sokk után az első dolog, amit észleltem az a fájdalom maró érzése volt.  Iszonyatosan fájt... A könnyek kicsordultak a szememből, és a világ is el-elhomályosult előttem. Küzdöttem a halál ellen, életben akartam maradni!

Éreztem, amint a meleg vérem eláztatja a pólómat, majd hatalmas foltban szétterjed körülöttem.

Nagyon, nagyon fájt...

Eszembe jutott a reggel, amikor még minden rendben volt... Edward utolsó szavait hallottam a fülemben csengeni: „Vigyázz magadra!” Nem sikerült... Pedig menekülhettem volna, könnyűszerrel megtehettem volna, hogy nem jövök ide, akkor nem lesz ekkora probléma belőle... Fájdalmasan felnyögtem, majd zihálva kezdtem szedni a levegőt.

- Sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom... – mondta a lány, majd még egyszer meghúzta a ravaszt, de a lövés nem engem ért...

Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Fájdalmas sikolyom hangja volt, ami betöltötte a teret. Szédülni kezdtem, és behunytam a szemeimet. Láttam magam előtt Jaspert, Edwardot és Tvishát. Mindannyian mosolyogtak rám, és kinyújtották felém a kezüket.

Kinyitottam a szemem, ők pedig eltűntek a látóteremből. Ott feküdtem a hideg, mocskos kövön, és tudtam, hogy a halál mindjárt ideér, és véget vet a szenvedésiemnek. Tárt karokkal vártam...

Borzasztóan fájt...

Hallatni akartam a hangomat, hogy tudják mások, itt vagyok. Itt heverek, erőtlenül, összeesve... Élettelenül.

- Segítség – leheltem elhaló hangon. Ordítani akartam, de nem jött ki több hang a torkomon. A kezemet még mindig a sebemre szorítottam, próbáltam valamelyest csökkenteni a vérzést, persze, teljesen feleslegesen. A fejemet felemeltem, hogy legalább megnézzem, mennyire súlyos sebet kaptam, de képtelen voltam odanézni. Hangos koppanás jelezte, hogy a fejem ismét a hideg kövön landolt. A vér kellemetlen vasszaga terjengett a levegőben, és facsarta az orromat, s vele együtt a szívemet is. A pólóm már tocsogott a vörös éltető folyadékban, ami ugye csak egyet jelenthetett. Egyre kevesebb csorog az én ereimben, s egyre növekszik a folt a padlón... Éreztem, hogy már csak percek kérdése az egész... Tudtam, hogy ennyi volt. De már nagyon vártam... A halál volt az egyetlen lehetséges ok, ami véget vethet a szenvedésnek. Akkor már nem fog fájni, sokkal, sokkal könnyebb lesz...

Lelki szemeim előtt feltűnt Jacob mosolygós arca is, ami most fájdalmas, borzasztóan fájdalmas grimaszba torzult. Tudtam, hogy miattam ilyen, hogy az váltja ki belőle ezt az állapotot, hogy... meghaltam.

Csalódást okoztam mindenkinek a hülye, gyerekes viselkedésemmel, de ez már igazán nem számít.

Kegyetlenül fájt...

Akartam, hogy Jasper hideg, ölelő karjai körbefogjanak, és ő maga suttogja nekem: „Nem lesz semmi baj...”

Akartam, hogy Emmett játékosan, nevetgélve közölje velem: „Mindig megvédelek majd!”

Akartam, hogy Edward aggodalmas tekintetét felváltsa az a mosoly, ami mindig csak bujkált az arcán, és legtöbbször elfojtotta... És ezt mondja: „Nem haragszom rád...”

És legvégül... Akartam, hogy Jacob sosem engedjen el magától, és lépten-nyomon elárulja nekem: „Örökké szeretni foglak...”

- Örökké – ejtettem ki a szót suttogva. – Örökké...

A távolból léptek zaját hallottam, de egyszerűen nem tudtam velük foglalkozni... Most már boldog voltam. Igazán boldog. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem két perc múlva, mennyire fog majd fájni, ha megpróbálnak megmenteni... Nem érdekelt semmi. Boldognak éreztem magamat, mert tudtam, hogy volt egy szerető családom a Földön, akiknek nagyon fontos voltam. És itt már nem számít, hogy én mit gondolok, vagy érzek. Csakis ők a fontosak, ahogyan alantas, földi életemben is csak ők voltak azok.

Elgyengültem, végleg. Már nem zakatolt körülöttem a világ, a szédülésem teljesen megszűnt, és végre már nem fájt. Kristálytisztán hallottam a lélegzetvételeimet, és az apró nyögéseimet. Éreztem mindent, de már nem fájt.

Többé már nem fájt...