My Wish - 4. fejezet

Sziasztok! :) Megérkezett a friss. Hozzáfűznivalóm az lenne, hogy a történetet immáron én magamnak befejeztem, szóval, végeztem vele. Sikerült megírnom, cirka egy év alatt körülbelül xD Összesen 17 fejezet lesz, amiből itt a negyedik! :) Jó szórakozást! ;)

4. fejezet - Majdnem vége mindennek...

- Nem akarunk balhét – mondta Jacob, de a vámpírokat nem győzte meg ezzel az egyszerű kijelentésével.

- Aesha, azonnal gyere ide! – utasított Jasper, már-már ordított. Elengedtem Jacob kezét, és remegő lábakkal indultam el a családom felé. A nővérem két karja elkapott, és odaráncigált magához.

- Ezért még számolunk – szűrte a fogain keresztül; én még sosem láttam ilyen idegesnek.

- Az az egy szerencsétek van, hogy nincs semmi baja – mondta Emmett Jacobnak.

- Semmi okunk nem volt bántani! – Jacob is nagyon idegesnek tűnt.

- Tvisha, vidd el innen, ezt meg mi lerendezzük – súgta Edward, de én is meghallottam, így egy nagyon gyors mozdulattal közéjük léptem, mire minden szempár rám szegeződött. Jasper elindult felém, de a kezemmel jeleztem neki, hogy álljon meg.

- Fogalmam sincs, hogy mire készültök, de abban biztos vagyok, hogy nem fogjátok megtenni. Mert nem engedem. Elképzelésem sincs, hogy hány éve megy ez a vita köztetek, és nem is érdekel. Most jött el az az idő, amikor végre be kell fejezni az állandó veszekedést. Kinek jó ez? Lehet, hogy ti már hozzászoktatok, de engem az őrületbe kergettek vele!

- Aesha... – kezdte Jasper, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Tudom, hogy ez már ősidők óta így van, meg hasonlók. De miért élnétek így, ha nyugodtan is lehet?

- Ezt nem most fogjuk megbeszélni – mondta Edward, majd felém lépett, és megfogta a kezemet.

- Aú, ez fáj! – kiabáltam, de meg sem hallotta. Féltem attól, hogy most valaki hazavisz engem, és aztán ezt elrendezik egymással. Féltettem a családomat is, és a farkasokat is, különösen Jacobot.

- Vérszívó! Nem hallod, hogy fáj neki? – kérdezte Jacob, mire az egész teste megfeszült, és átváltozott egy hatalmas farkassá. Edward olyan erősen lökött engem hátra, ahogy csak tudott, így a földön kötöttem ki, és mindenki engem védelmezett. Újra Jacobra néztem, aki vicsorogva állt a vámpírok előtt, és minden pillanatban tettre kész volt. Próbáltam ismét közéjük férkőzni, de esélyem sem volt rá. Úgy szorítottak be a hátuk mögé, hogy nem tudtam meglógni. Elkezdtem hátrálni, hátha észreveszik, hogy el próbálok szökni, és akkor rám koncentrálnak, a farkasok meg el tudnak iszkolni. Egyre jobban távolodtam el tőlük, de nem figyeltek rám. Furcsa is volt, hogy Edward nem figyelte most a gondolataimat. Tettem még pár lépést, de meghallottam valamit, amitől földbe gyökerezett a lábam.

Valami határozottan felmordult mögöttem.

A családom egyetlen emberként fordult hátra, és láttam a rémületet az arcukon. Mindenki engem figyelt és azt, ami a hátam mögött volt.

Nem mertem megfordulni.

Erőt vettem magamon, majd lassan megfordultam, és megláttam egy indiánsrácot és egy másik farkast is, aki a családomra vicsorgott, nem rám. Pedig bár rám vicsorgott volna!

Akkor értettem meg, hogy mekkora galibát okoztam a viselkedésemmel. Most kitörhet a háború, miattam. Egy gyenge kis ember miatt.

Én nem ezt akartam, én egyáltalán nem akartam, hogy ekkora baj legyen belőle, én csak egy kis szabadságra vágytam!

Halálra rémülten figyeltem az eseményeket, és azt hittem, vége van mindennek...

- Azt hiszem, a legjobb lenne, ha elmennétek – mondta a mögöttem álló srác.

- Én is azt hiszem – felelte Jasper, majd lassan elindult felém, mögötte a többiek. Jó erősen karon ragadott, majd felkapott a hátára.

Amint elértük a Cullen házat, és Jasper levett a hátáról, kitört belőlem a zokogás. Lerogytam a földre, és csak bömböltem. Az agyam még mindig alig bírta felfogni, amit láttam. Majdnem megöltem a saját családom! – villant át az agyamon a gondolat, amitől még jobban kiakadtam. Szerencsére senki sem baszogatott semmilyen hülyeséggel, és a tetteim következményével sem traktáltak, ezért hálás is voltam nekik.

Habár biztos voltam benne, hogy csak a megfelelő alkalomra várnak, nem hagyják ezt szó nélkül. És nem is kérhettem tőlük ezt, hiszen teljesen jogos lenne, ha leosztanának. Én voltam a hibás, kockáztattam egy csomó életet, és egy esetleges háború kitörését is. Ezt pedig nem akarhatom! Most kezdek rádöbbeni arra, hogy mekkora baj lehetett volna ebből az egészből... Hogy majdnem elvesztettem azokat az embereket, akik a legfontosabbak nekem. Hú, azt hiszem akkor... Beleőrültem volna a következményekbe... Egész hátralévő életemben nem mertem volna rendesen tükörbe nézni, és nap mint nap szembesülni azzal a ténnyel, hogy megöltem azokat, akiknek fontos voltam, akik gondoskodtak rólam, még akkor is, amikor már azt hittem, hogy mindent elvesztettem.

Az egész estét a szobámban töltöttem, egyedül. Még mindig nem zaklattak, és nem is vágytam a társaságukra. Hamar elaludtam, és örültem, hogy végre pihentető és édes álomba zuhanhatok, ami kicsit talán segít kipihenni ezt a borzalmat.

Az ébresztőóra keltett. Kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Furcsa is volt, hogy senkivel sem futottam össze.

Hamar elkészültem, majd lementem a konyhába, ahol az egész családom ott volt, és minden bizonnyal engem várt.

Felhúztam a cipőmet, majd a kabátomat is. Nem ültem le az asztalhoz.

- Kicsim, reggelizned kell! – szólt rám kedvesen Esme.

- Sajnálom, de nem vagyok éhes – feleltem halkan, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem rajta.

Alice előttem termett.

- Akkor ma én viszlek iskolába – mondta mosolyogva, majd karon ragadott, és beültetett az autójába. Nem értettem, hogy a többiek miért nem akartak elindulni, de nem is érdekelt.

Egy valami bántott csak a tegnapi dolgok közül, mégpedig az, hogy megbántottam Alice-t.

- Alice, tudnod kell, hogy nem akartalak megbántani. Remélem, tudod, hogy te lennél az utolsó, akinek fájdalmat okoznék. És nagyon rosszul érzem magamat... – öntöttem ki a szívemet.

- Tudom, Aesha. És nem kell mentegetőznöd, hiszen mindenkivel megesik – mondta jókedvűen, mire nekem is picit jobb lett a hangulatom.

- Köszönöm, hogy megértesz – hebegtem.

- Ugyan már! Ez csak természetes – mondta, majd magához húzott, és megölelt.

Az egész napom egy nagy rakás szar volt. Látszik, hogy nekem felesleges volt ma felkelni... Lassan vánszorogtak az órák, és unalmasak is voltak. Féltem magamnak bevallani, de hiányzott Jacob is.

Titkon reméltem, hogy amikor kilépek az iskolából, akkor újra megláthatom őt, de sajnos szembesültem a ténnyel, hogy ez lehetetlen.

Szerencsére sikerült elkerülnöm Emmettet és Jaspert is, de Edward mindenhol ott volt. Többször próbált meg velem beszélgetni, de én mindig hárítottam. Nem szerettem volna vele beszélni. Most még kell egy kis idő, amíg feldolgozom ezt az egészet, és újra tüske nélkül tekintek már rájuk. Persze, azzal tisztában voltam, hogy ma bizonyára megkapom a hatalmas lebaszást az egész dolog miatt.

A torkomban dobogott a szívem, amikor kiléptem a suli ajtaján.

Nem láttam őt. Nem volt ott a suli előtt, és nem várt engem. Magam sem voltam tisztában az érzéseimmel, csak azt tudtam, hogy piszkosul éget a hiánya...

De nem! Az nem lehet! Az nem létezik, hogy beleszerettem volna...

* * *

A nappaliban ültem, velem szemben pedig ott ült Esme, Carlisle és Jasper. Anyáék azért nem voltak jelen ennél a beszélgetésnél, mert a Cullenek nem akarták, hogy ilyen miatt aggasszák magukat. Örültem is, hogy a nővérem nincs itt, mert biztosan két kezével nyírna ki.

- Aesha, tudod, hogy ez a dolog nem játék. Amit tettél, az igen megfontolatlan és gyerekes dolog volt – szólt Carlisle.

- Tudom, és sajnálom – mondtam halkan, de az igazság az volt, hogy egyáltalán nem sajnáltam. Ha ez a dolog nem történt volna meg, akkor most nem ismerném Jacobot, és az mindennél rosszabb lenne.

Jasper ökölbe szorította a kezét, és láttam rajta, hogy nehezen állja meg, hogy ne mondjon semmit se. Nyilván érzi, amit én is, mikor Jacob neve szóba kerül...

- Bele sem tudsz gondolni, hogy mi történhetett volna! – ripakodott végül rám Jazz. Nem bírta tovább szó nélkül. – Miattad majdnem megszegtük a szabályokat! Érted, hogy ez mekkora következménnyel járna?

Nekem sem kellett több, szavai hallatán bennem is felment az a bizonyos pumpa, és már nem akartam csendben végigülni az egészet, és nagyokat bólogatni, hogy bizony, mindenkinek igaza van.

- Szóval, így gondolod! Mélységesen sajnálom, hogy egy jelentéktelen kis ember miatt majdnem felrúgtátok a szerződést! Majd ha lesz időm, akkor sajnálni is foglak érte! Mert egyelőre csak azzal tudok foglalkozni, hogy mennyire borzalmasan érzem magam itt! Komolyan mondom, ennél még a börtön is sokkal jobb lenne... Vagy a halál. – Az utolsó szónál elcsuklott a hangom, a könnyeim pedig szúrták a szememet. Felszisszentek elvakult kijelentésem hallatán, de most egyáltalán nem tudtam velük foglalkozni. Vettem egy mély levegőt, majd a szobámba siettem. Egyáltalán nem érdekeltek... Jó volt ezt hazudni.

Ledőltem az ágyamra, és a plafont kezdtem bámulni. Elgondolkoztam azon, hogy nem is volt annyira vészes, amit kaptam tőlük. De, ha – mondjuk – még aznap kapom meg a lecseszést, akkor tényleg sokkal rosszabb lett volna, ez tuti. A könnyek áztatták az arcomat, és számítottam arra, hogy sosem fognak elállni, amilyen állapotban most vagyok, de tévedtem. Lassan szipogássá halkult sírásom, majd teljesen elhalt.

- Bejöhetek? – kérdezte Jasper, a hangjától pedig összerezzentem.

- Nem – feleltem röviden. Nem akartam látni. Nem akartam még többet kapni.

- Aesha, kérlek... – Hallottam a hangján, hogy kétségbeesett. Hogy sajnálja. Hát, ezt sajnálhatja is! Nem szólt semmit, csak benyitott, nem néztem rá.

- Én megértem, hogy haragszol rám, de tudnod kell, hogy nagyon féltelek. Nem szeretném, ha olyan társaságba kerülnél, ahol bajod eshet – mondta, majd megsimogatta az arcomat.

- Az esik igazán rosszul, hogy úgy kezeltek, mint egy ovist. Nem mehetek sehova sem egyedül, nem csinálhatok semmit sem. Mintha nem lenne saját életem! – fakadtam ki, de nem ordítottam, nem hisztiztem. Utáltam, amikor a képességével szórakozik rajtam!

- Mi csak féltünk téged. Fogalmad sincs, milyen régóta nem került ilyen törékeny teremtés a közelünkbe, mint te.

- Én ezt elhiszem, és meg is értem, de egy kis szabad teret adjatok már!

- Tudom, hogy igazad van, de nem tudod elképzelni, hogy milyen piszok nehéz azt mondani, hogy menj nyugodtan, és tedd azt, amit szeretnél.

- Pedig azt kellene, mert így lassan megőrülök... Kegyetlenül szar egyedül lenni... És ha lenne rá esetleg mód, hogy ez az állapot megszűnjön, ti akkor azt is megakadályozzátok. Fogalmad sincs arról, hogy ez milyen érzés. Ti vagytok az erősebbek, ezzel gyakorlatilag megakadályozzátok, hogy éljek.

- De ha lesz valami bajod, akkor pedig én őrülök meg – súgta.

- Jasper, mi bajom lehetne? Alice biztosan látná, és egy pillanat alatt közbe tudnátok avatkozni.

- Ennyire rosszul érzed itt magad? – kérdezte.

- Dehogy! Minden a legnagyobb rendben van, és imádok itt lenni, veletek, de nekem is szükségem van egy kis szabadságra. Életre...

- Szeretnél egyedül maradni? – tudakolta halkan.

- Most ugye tudod, hogy igent kellene mondanom? És valószínűleg, azt is mondanék, ha nem játszanál folyton a képességeddel! Nem fair. És ha már itt tartunk, akkor megkérlek rá, hogy ne használd rajtam. Mert ha dühös akarok rád lenni, akkor arra vágyom, hogy az legyek. És rohadtul nem szép, hogy így próbálod meg kimenteni magadat a gyilkos haragom elől!

Bebújtam az ágyba, Jasper pedig mellém feküdt.

- Aesha... – kezdte, majd elhallgatott egy pillanatra. Valami kényes téma jön, ez nyilvánvaló. – Mondd csak, ugye azt nem gondoltad komolyan, hogy... Mindegy, inkább aludj egy kicsit – javasolta.

Tudtam, hogy mit nem mondott ki. Tudtam jól, hogy arra gondolt, náluk még a halál is jobb lenne. Ez nem volt szép tőlem, ám mégis kikívánkozott belőlem. Mert néha így is éreztem.

- Jó éjt, Aesha.

Sötét volt, amikor felébredtem. Körbenéztem a szobában, de teljesen egyedül voltam.

- Már reggel van? – kérdeztem magamtól.

Mivel nekem nem kell attól félnem, hogy ha az éjszaka közepén felkelek, nem találok senkit sem ébren, ezért hangosan lecsörtettem a nappaliba.

Esme éppen főzött anyuval, mert anyu tanított neki pár fogást. Carlisle a kórházban volt, apu meg meccset nézett a fiúkkal. Tvisha és Edward eltűntek valahová, Alice pedig olvasott.

- Sziasztok – köszöntem, majd ásítottam egy nagyot.

- Hogy esett a szunyókálás? – kérdezte anyu.

- Köszönöm, jól.

- Mit főztök? – kérdeztem kíváncsian.

- Halat sütünk – jött a válasz Esmétől.

- Az jó, de remélem olyat, amiben nincs szálka.

- Csakis olyat – mondta mosolyogva anyu.

- Tvisha hol van?

- Edwarddal – kuncogott Emmett.

- Azt hiszem, nem akarom tudni, mit csinálnak – szólaltam meg ismét én.

- Hát, vadásznak. – Emmettből dőlt a nevetés.

- Miért kell rögtön a legrosszabbra gondolni? – mosolyogtam én is.

- Kicsim, gyere enni – mondta anyu.

- Megyek – feleltem, majd elindultam az asztal felé. Előpakoltak nekem mindent. Leültem velük szemben, és azt a rengeteg ételt néztem, amit nekem készítettek.

- Ezt mind meg kellene ennem? – kérdeztem döbbenten.

- Nem mindet, elég lesz a fele is – mosolygott Esme.

Magam elé pakoltam egy nagy adag krumplit, viszont halból annál kevesebbet.

- Valami baj van? – kérdezte Esme.

- Csak nem vagyok annyira éhes – mosolyogtam.

- Hát jó.

Miután ettem, elterültem Emmett és Jasper között a nappaliban.

- Mi olyan érdekes ebben a meccsben? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

- Ezt nem lehet elmagyarázni. Vagy szereted, vagy nem – felelte Emmett.

- Én azt hiszem, nem szeretem.

- Akkor mit nézzünk inkább? – érdeklődött Jasper.

- Mit szólnátok a... Titanichoz? – Olyan komolyan tettem fel a kérdést, hogy majdnem én magam is elhittem, hogy azt szeretném nézni.

Halálra rémült képpel meredtek rám, Alice pedig csak kuncogott.

- Jaj, srácok, csak vicceltem! – fakadtam ki, mire bosszúsan néztek rám.

- Már kezdtem megijedni – röhögött Emmett.

- Elég ijedős lehetsz, ha ennyi beteszi nálad a kaput – ugrattam, mert tudtam, hogy erre kapni fog.

- Miről beszélsz te? – kérdezte tettetett komolysággal, mire én gyorsan felpattantam a kanapéról, és az emeletre rohantam, de Emmett már a lépcső legfelső fokán várt.

- Ez nem ér! – kiabáltam, majd gyorsan visszafutottam a földszintre.

Ez a macska-egér játék addig ment, amíg levegőért kapkodva és megállásért könyörögve el nem terültem a nappali közepén. Kapkodtam a levegőt, és a feltörő nevetésemmel küzdöttem. A többiek is szakadtak a nevetéstől, ahogy látták rajtam, hogy milyen erőteljesen küzdök Emmettel, valljuk be, kevés sikerrel.

- Kifújtad már magad? – kérdezte nevetve Em.

- Hé, felhívnám szíves figyelmedet, hogy én ember vagyok, nekem nem mennek ilyen könnyen az effajta dolgok!

- De azért remélem, már kész vagy – lépett mellém, majd egyszerűen felrántott magához.

- Emmett! – szólalt meg Jasper a hátam mögül.

Jasper olyan gyorsan termett mellettem, hogy a szemem nem bírta követni.

- Mi lenne, ha én is beszállnék? – kérdezte mosolyogva, majd a hátára kapott, és így rohangáltunk a lakásban Emmett után. Egész végig kacarásztam, és hihetetlenül élveztem az utazást Jasper hátán. Hol mi kergettük Emmettet, hol ő minket.

Egy óra leforgása alatt én is elfáradtam, pedig nem csináltam sok mindent.

- Hát, fiúk, köszönöm az élményt – nevettem.

- Számunkra volt megtiszteltetés – poénkodott Emmett.

Gyorsan betolakodtam a fürdőbe, és vettem egy forró fürdőt, majd immár újult erővel vágtam neki a mai napnak.

Reméltem, hogy láthatom Jacobot, és talán tudunk beszélgetni is, de ennek elég kevés volt az esélye, sajnos.

Unalmamban alkottam egy kis novellát. Ezt olvashatjátok! :)

A lány, akin olyan póló volt, mint Kristen Stewarton

Éppen a Roosevelt téren sétálgattam, nézegettem a kirakatokat, élveztem a helyzetet. Fekete-fehér csíkos pólót viseltem, farmerrel és tornacipővel. A fekete, rövid hajam kiengedve, és egy hajpánttal hátrafogva. Hallgattam, hogy a londoniak miről diskurálnak éppen, mit tartanak fontosnak. Mindig is imádtam ezt a várost, nagy álmom volt, hogy eljuthassak egyszer ide. És lám, sikerült. Igaz, hogy csak két hétről van szó, csak ennyi járt nekem ebből a csodálatos városból, de kezdetnek ez is elég.

Két napom van még itt, aztán utazok haza, vissza Pestre. Várnak a barátaim, hamarosan a suli, a családom. Nem akarok visszamenni! Persze, mondhatom én ezt, de kit érdekel? Senkit sem az égvilágon. Mennem kell, mert kötelességeim vannak, amelyeket teljesítenem kell. Blabla... Annak ellenére, hogy anya nem volt velem, még most is hallottam szavait a fülemben csengeni.

Még most is hallom, amint utazásom előtt ezeket mondja nekem.

- Kriszti, kislányom, jól vigyázz magadra! Egy akkora városban minden megtörténhet, még olyanok is, amiket el sem tudsz képzelni! Még szerencse, hogy nem mész egyedül! Ha bármi bajod van, akkor hívj fel... És a többi. Hogy én mennyire utáltam ezt a szöveget!

Igazából, magam sem tudtam, hogy mit várjak majd Londontól. Mire számítsak, mit kaphatok. Nagy reményekkel, nagy tervekkel indultam neki, és bátran állíthatom, nem csalódtam. Rengeteg új emberrel ismerkedtem meg, sok barátság köttetett, és néhány ismerőssel gazdagodtam a Facebookon is.

Az egyetem gondolatától is borsódzott a hátam. Miután tudatosult bennem, hogy csak két napig maradhatok itt, minden gondolatom a hazautazás körül forgott. Maradni akartam! Évek óta kerestem már valami csodát, amit itt – ebben a nyüzsgő, művészvárosban meg is találtam. Itt akartam élni, és nem mozdulni soha, soha többé. De ez lehetetlen. A suli vár, az életemet nem hagyhatom ott egyik pillanatról a másikra. Pedig szívesen, nagyon szívesen megtenném! A napszemüvegemet a feltettem, majd nagyokat sóhajtva felálltam a padról, ahol eddig foglaltam helyet.

A szállodába indultam, hogy átöltözzek, és ismét nekivágjak Londonnak, immár más célokkal. Bulizni szerettem volna, habár, nem mintha nem tettem volna ezt eddig is meg... Lépdeltem előre, miközben az ásványvizesüvegemet szorongattam. És az emberek megnéztek maguknak. Fiús külsőmmel mindig is felhívtam magamra a figyelmet, de ez most teljesen más volt. Megpróbáltam senkire sem nézni, és örültem, hogy a napszemüvegem mögé bújhatok. Leszegezett fejjel szedtem a lábamat, sietni akartam, hogy minél előbb visszaérjek.

Elhagytam a teret, átsétáltam az út másik oldalára, miközben az emberek összesúgtak mögöttem. Mi történt itt a világgal? Vagy az is lehet, hogy paranoiás lettem... Mit képes London kihozni az emberekből! Félelmetes.

Elhaladtam egy menő étterem előtt, ami tele volt emberekkel. A fura mégis az volt, hogy kint tolongtak sokan, nem pedig bent. Fényképezőkkel, füzetekkel a kezükben tolongtak az ajtó előtt, de a biztonságiak sikeresen leszerelték őket.

De mondom én, hogy nem vagyok őrült! Néhányan felém kezdtek mutogatni, majd hangos kiáltozásba kezdtek. Akadtak némi problémáim még az angollal, így távolról, a tömegből nem értettem meg, hogy mit mondtak. De talán jobb is. Az eső cseperegni kezdett, én pedig a fejemre húztam a kapucnimat, és szinte futva igyekeztem vissza. A szél is fújdogált, az eső meg egyre jobban rákezdett. Ez nem az én napom...

Hallottam, hogy a tömeg felhördül mögöttem, és kiabálásban törnek ki. Majd gyorsuló lépteket hallottam, nem is egy emberét, hanem egyenesen sokét. Ajaj, itt meg mi történt? Nem akartam megállni, eszembe sem jutott volna!

Néhány perc elteltével azonban furcsa dolog történt. Meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.

- Kris! Kris! – kiabálta az ismeretlenül ismerősen csengő hang. Nem tudtam sehova sem beazonosítani, holott tudtam, hogy hallottam már valahol. Nem álltam meg. – Kris, stop!

A cseppek egyre inkább eláztatták a ruhámat, és dörögni kezdett az ég is.

És valaki elkapta hátulról a kezemet, majd maga felé fordított. Akkor, és csakis akkor tudtam beazonosítani a hangot, ami ahhoz a férfihoz tartozott, aki engem tartott szorosan a karjában. Aztán, a következő pillanatban megcsókolt. Ledermedtem, nem tudtam mit csinálni. Ez most mi? De mivel sosem voltam szégyenlős, hamar a nyaka köré fontam a kezeimet, és visszacsókoltam, amilyen hevesen csak tudtam. Az eső mindkettőnkre hullott, ezzel koronázta meg a pillanatot. Abban a csókban minden benne volt, amit csak el lehetett képzelni. Boldogság, öröm, vágy...

Az ég megint dörrent egyet, és villámlott is. Elváltak ajkaink egymástól, elhúzódott tőlem, majd a mutatóujját az ajkai elé emelte, ezzel jelezte nekem, hogy maradjak csendben. Megszólalni sem tudtam... Elmosolyodott, majd a biztonságiak kíséretében az autójához sétált, és egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Vakuk villantak, rengeteg, én pedig azon kaptam magam, hogy a csókját ízlelgetve állok a szakadó esőben, miközben mindenféle fotós az iménti jeleneten csámcsog. Hátat fordítva nekik szaladtam vissza a szállodába, de már teljesen más érzésekkel, mint azelőtt.

* * *

Nos, így esett, hogy Rob szinte letámadott az utcán egy fiatal lányt, csak azért, mert összekeverte valakivel. Az esetet azóta is csak így emlegetik:

„A lány, akin olyan póló volt, mint Kristen Stewarton...”

My Wish - 3. fejezet

Sziasztok! :) Ismét megérkeztem a frissel együtt. Remélem, hogy ez is elnyeri majd tetszéseteket. 

A bejegyzések végén pedig van „Tetszett” illetve „Nem tetszett” funkció is, amit bátran lehet használni!

Jó szórakozást, komikat várom! :)

3. fejezet - Végzet

- Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk titeket az egyezségre – szólt az egyikük. Most, hogy így közelebbről szemügyre vettem őket, észrevettem, hogy indiánok. És azt is, hogy póló nélkül rohangásznak ebben a hidegben. Az összes srácot alaposan megnéztem magamnak, de egyikőjükön megakadt a szemem. Magam sem tudom, hogy miért nem tudtam elszakadni a pillantásától. Ő is engem nézett, de nem úgy, ahogy a többiek. Teljesen más érzelmekkel. Jasper megszorította a kezemet, de nem nézett rám. Edward szúrós pillantást küldött felém, de nem érdekelt. Tovább néztem az idegent, és egyre furcsább érzések kerítettek hatalmukba. Egyszerre vágytam rá és féltem tőle. Minden egyes porcikája hívogatott engem, de egy belső hang mégis azt mondta, hogy ne. Vagy talán csak Jasper volt az? Ugyanis egyre jobban szorított, én pedig próbáltam kihúzni a kezeimet a szorításából, kevés sikerrel.

- Itt maradsz – morogta, és még közelebb húzott magához.

- Eszünkbe sem jutott megszegni a szerződést. Ahogy ti is látjátok, semmi rosszat nem tettünk – mondta Carlisle.

- Reméljük, így is marad – mondta az egyik idegen.

- Ebben biztosak lehettek – szólt közbe idegesen Jasper.

- Akkor, azt hiszem, nem is zavarunk tovább – kezdte az idegen, majd már el is tűntek az erdőben.

Jasper megrovó pillantásokat küldött felém, amit én nem értettem, hogy miért kapok. Edwardra néztem, aki hasonló arckifejezéssel nézett rám.

Itt mindenki megőrült? – kérdeztem magamtól. Jasper felkapott a hátára, és már indultunk is vissza otthonunk felé.

- Válaszokat akarok! – hadartam idegesen, ahogy körbenéztem a nappaliban található családtagokon. Furcsa volt ez a csend, amit nekem kellett megtörnöm.

- Aesha... – kezdte Jasper, de Edward átvette a szót.

- Ők voltak a farkasok – mondta Edward.

- Farkasok? – kérdeztem döbbenten.

- Azok. És nekünk van egy megállapodásunk, amit velük kötöttünk régebben.

- És mi az? – tettem fel a kérdést.

- Amennyiben senkit sem harapunk meg, béke lesz.

Olyan viccesen jött ki ez az egész, hogy alig bírtam elfojtani a nevetésem.

- Ez nem vicces! – rivallt rám Jasper, mire egyből elszállt minden jókedvem.

- Igazad van, tényleg nem az, de olyan viccesen jött ki. Szóval, béke... Ami azt jelenti, hogy ők veszélyesek?

- Azok – felelte nemes egyszerűséggel Emmett.

- Hát, nem tűntek annak. Pár srác.

- Persze, mert most nem farkasként rohangásztak – nevetetett Emmett.

- Aesha, beszélnünk kell! – mondta Jasper, majd felhúzott a kanapéról, és a szobám felé ráncigált.

- Mi történt? – érdeklődtem, hogy mi ez a hevesség.

- Aesha, nem tudom, hogy mi ütött beléd, de gyorsan tegyél le róla!

- Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

- Tudod, érzem, amit te, és azt kell mondanom, hogy nagyon nem tetszett! – fortyogott a dühtől.

- Ja, hogy arról a srácról van szó... – hebegtem.

- Ez nem játék, Aesha! És fogalmam sincs, hogy mit tervezel, de azt kell mondanom, hogy gyorsan felejtsd el, mert azt nem engedem meg.

- Mit? – tettem a hülyét.

- Értsd meg, hogy nektek nincs együtt jövőtök! Az nem lehet! – tajtékzott a dühtől.

- De nem értem, hogy miről beszélsz. Szó sincs semmi ilyesmiről, csak te képzeled be – próbáltam magam kimagyarázni.

Teltek a napok, és úgy tűnt a család elnézni nekem ezt az apró botlást, de az tuti, hogy soha többet nem visznek el vadászni magukkal. Viszont nekem nem ment ilyen könnyen, hogy túllépjek a dolgokon. Amikor Edward nem hallotta, állandóan rajta járt az agyam. Na, jó, néha még akkor is, amikor hallotta.

Éppen sütött a nap, és én egyedül mentem iskolába, amit nem is bántam, mert végre kicsit elszabadulhattam tőlük, mert már kezdett egy csöppet nyomasztani az a rengeteg árgusan figyelő szempár. Nem kell félreérteni, hiszen imádtam őket, csak tényleg túlzásba vitték a gondoskodást.

Érdekes, hogy amikor nem akarod, hogy gyorsan elteljen a nap, akkor csak úgy repül, máskor meg alig vánszorognak az órák... Jó volt ma kicsit egyedül lenni. Mivel még mindig sütött a nap, ezért nem jött értem senki sem, és most ezt is imádtam.

Éppen a suli ajtaján jöttem ki, amikor megpillantottam a titokzatos farkas gyereket a suli előtt ácsorogni. Valami hihetetlenül jól nézett ki, még mindig. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire jó pasi a lelkem. A szívem vadul kezdett kalimpálni, de aztán gyorsan le is lombozódtam, mert biztos voltam benne, hogy nem hozzám jött. Miért is jött volna, hiszen a vámpírok „kedvence” vagyok, ő pedig a vámpírok ellensége. Még egy utolsó vágyakozó pillantást vetettem felé, és tudtam, ezért Jasper ki fog nyírni, de vállalnom kell a kockázatot, majd elsétáltam mellette. Komolyan mondom, lehet, hogy én vagyok a nem normális, de mintha ő is engem nézett volna.

- Hé... – hallottam meg a hangot a hátam mögül, de meg sem fordultam. – Vérszívós lány – ezt olyan halkan mondta, hogy én is alig hallottam meg, és azt kell mondanom, hogy nagyon nem tetszett. Ők a családom, és nem hagyom, hogy bárki bármi rosszat mondjon róluk. Hirtelen megfordultam, és láttam a meglepettséget a farkas arcán.

- Mit is mondtál? – kérdeztem ingerülten.

- Csak azt, hogy vérszívós lány. Azok, nem?

- Nem, nem azok! Elsősorban a családom, másodsorban a barátaim, és csak utána vámpírok. – Az utolsó szót suttogva ejtettem ki.

- Nekem mindig is a harmadik marad – vágta rá mérgesen.

- Ezért jöttél, hogy ezt megoszd velem? Akkor teljesen feleslegesen fáradtál – mondtam enyhén lekezelően, annak ellenére, hogy elolvadtam tőle.

- Sajnálom, én nem akartalak megbántani... – Olyan aranyos volt a hangja is!

- Azt hiszem, sikerült.

- Tényleg nagyon sajnálom.

- Hú, milyen bunkó vagyok, hogy be sem mutatkoztam. Jacob vagyok – mondta az idegen, akit Jacobnak hívnak.

- Én pedig Aesha vagyok – feleltem, mire teljesen lefagyott, és csak bámult rám, én pedig kezdtem magamat rosszul érezni.

- Valami baj van? – érdeklődtem.

- Nem, nincs... Csak...

- Csak, mi?

- A neved... – suttogta.

- Ja, az? Hát igen, mindenki furcsán szokott nézni, amikor megmondom, hogy is hívnak. Most jön az a kérdés, hogy milyen eredetű, és mi a jelentése, igaz? – csacsogtam, de ő még mindig lefagyva állt előttem.

- Kívánság... – susogta, majd tekintetét az enyémbe fúrta. Most én éreztem úgy, hogy megfagyott a vér az ereimben, hiszen kimondta azt a szót, amit eddig már oly sokszor kellett elismételnem a kíváncsi embereknek.

- Honnan tudtad? – hebegtem össze-vissza.

Elmosolyodott, majd megrántotta a vállát.

Nekem sem kellett sokat gondolkoznom a válaszon, hiszen elég nyilvánvaló volt, hogy egy indián srác, tudja, hogy az én indián nevem mit is jelent...

- Bocsi, csak egy pillanatra elkalandoztam... – mondta Jacob, és még mindig a szemeimbe bámult.

- Semmi baj, megesik – feleltem én is zavartan, hiszen még mindig nem tértem magamhoz.

- Azt hiszem, engem és téged is ki fognak nyírni – nevetett.

- Az biztos, hogy Jasper megöl, ha értesül az eseményekről, márpedig előttük nincs titok – nevettem én is.

- Ugye tudod, hogy nekünk nagyon nem lenne szabad...? – kérdezte félénken.

- Tudom, nagyon is. De ha egyszerűen... – nem tudtam befejezni a mondatom.

- Ha, mi? – kérdezett vissza.

- Á, mindegy is. Amúgy, te ide jársz suliba? – Újra én kérdeztem.

- Én már nem járok suliba. Tavaly fejeztem be, és most pihenőt adtam magamnak – mondta büszkén.

- Oh, hogy irigyellek! – nevettem.

Félve néztem körbe, de bár ne tettem volna! Egy fekete, sötétített üvegű Mercedes parkolt le pár méterre tőlünk.

- Ajaj... – sziszegtem.

- Ez ajaj, bizony – felelte Jacob; a kedvesség és a játékosság eltűnt a hangjából.

- Ha most elfutok, és a napon maradok, akkor van esélyem a menekülésre – latolgattam a lehetőségeimet.

- Szerintem annak nem örülne – mondta haragosan Jacob, és nekem egyre idegesebbnek tűnt.

- Azt hiszem, én most megyek, és szembe nézek a végzetemmel. Viszlát, Jacob! – Elköszöntem, majd hátat fordítottam neki.

- Aesha... – suttogta, mire ismét hátra fordultam, holott tudtam, hogy nem lett volna szabad.

Nem szólt semmit, csak halványan elmosolyodott, majd vetett még egy komor pillantást a Mercedes felé, és eltűnt az erdőben. Csak bámultam utána, és a kábulatomból a mellém parkoló autó rángatott ki.

Készülj fel a legrosszabbra! – figyelmeztettem magamat, majd beültem a kocsiba.

Nagy meglepetésemre Alice ült benne, nem pedig Jasper, aminek nagyon-nagyon örültem.

- Alice... – kezdtem, de félbeszakított.

- Aesha! Tudom, hogy ez az egész helyzet nagyon rossz neked, és hidd el, nekünk is. De nem lehet ezt csinálni, amit te. Ez nem helyes, Aesha! – Egy csöppet sem beszélt kedvesen.

Nem tudom, hogy mi ütött belém, de visszaszóltam Alice-nek, pedig ő lenne az utolsó, akit bántani tudnék.

- Persze, nektek könnyű! Nem vagytok egyedül, és mindenetek megvan, ami egy boldog élethez kell! De én? Az én érzéseimmel ki törődik? – kiabáltam, pedig nem ez volt a célom. Kiugrottam a kocsiból, majd berohantam az erdőbe.

Tudom, hogy meggondolatlan, gyerekes és makacs döntés volt, de valamit tennem kellett. Nem bírtam volna tovább, ha a kioktatást kell hallgatnom. Pedig tudom, hogy csak az én érdekemben mondják, és szigorúan nevelő célzattal, de nem akartam. Nem akartam, hogy beleszóljanak az életembe, magam szerettem volna irányítani, de tudtam, nem lehet.

Biztos voltam benne, hogy hamarosan megtalálnak, és nem teszem zsebre, amit kapok tőlük. Rohantam, és rohantam egyre beljebb a rengetegben, és el akartam bújni a világ elől.

Sajnos, a magányom nem tartott sokáig, mert két másik indián srác lépett elő a fák közül, és a szemeikkel szinte már darabokra szakítottak engem.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezte az egyik, és közben villámokat szórt a tekintetével.

- Tanulmányi kirándulást folytatok – mondtam cinikusan.

- Ez nem vicc, kislány! – rivallt rám a másik.

- Most jön az a rész, hogy széttéptek? – keserűen felnevettem.

- Arra gondoltunk, mielőtt nem tudtuk, hogy egy ember van itt.

- Nem tudtátok? Ilyen nehéz megkülönböztetni a vámpíroktól? – megint én kérdeztem.

- Tudod, pont olyan szagod van, mint nekik.

- Mivel köztük élek! – mutattam rá a tényre.

- Ez az, amiért mi is aggódunk. Nem félted az életed? – kérdezte az egyik srác.

- Nem. Tudod, amit ez után fogok kapni, az sokkal veszedelmesebb! – Felnevettem, amikor ezt mondtam.

- Te úgy vagy itt, hogy nem tudják? – kérdezte meglepődve a másik.

- De tudják, csak ellógtam.

- Hogy tudtál ellógni előlük? – Láttam a meglepettséget az arcán.

- Tudod, süt a nap... – Megint cinikus voltam.

- Most mit csináljunk? Nem kell a balhé, de a kiscsajt sem hagyhatjuk itt – mondták egymásnak. Hű, de idegesítő, hogy azt sem tudom, kik ők, vagy legalább hogy hívják őket.

- Nem akarok semmit sem mondani, de én is itt vagyok – szóltam bele a beszélgetésükbe, ami történetesen rólam szólt.

- Nem vihetjük haza, és itt sem hagyhatjuk. Vissza kellene kísérni a városba.

- Igen, én is azt hiszem.

Az egyik elkapta a karomat, majd elkezdett húzni.

- Hé, eressz el! Én nem akarok innen elmenni! Nem hallod? – sipítottam, de meg sem hallották.

Sikítottam.

Ez volt az, amire egyáltalán nem számítottak, és a srác végre elengedte a karomat.

- Nem hiszem el, hogy képes lettél volna kiráncigálni! – ripakodtam rá.

Nem telt el fél perc, és Jacob riadt arckifejezésével találtam szembe magamat.

- Ti meg mit műveltek? – kérdezte a két srácot, majd közelebb lépett hozzám, és jól szemügyre vett, hogy lett-e valami bajom.

- Jól vagy? – súgta halkan.

- Nincs semmi bajom sem – feleltem.

- Fiúk! Mi a frász volt ez? – vonta kérdőre a két idegent.

- Hé, hé! Ne rajtunk verd le a balhét! – mentegetőzött valamelyik.

- A kiscsaj ellógott a vérszopóktól, és itt kötött ki. Mi meg csak a szagot éreztük, és már tettre készen jöttünk ide, és őt találtuk.

- Azt ne felejtsd el, hogy ki akartál rángatni innen – tettem hozzá az beszámolójához. Jacob még idegesebben nézett a srácokra, akik pedig még jobban kibuktak rám.

- Jönnek – szólalt meg végül Jacob, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy honnan tudja.

- Szerencséd van, hogy nem mentél beljebb az erdőben, mert akkor nem tudnának megvédeni – kacarászott az egyik ismeretlen.

- Ja, az egyezség – mondtam halkan.

- Úgy tűnik, sok mindent elmondtak neki – jegyezte meg a másik ismeretlen is.

- Reméljük, nem lesz semmi baj – súgta nekem Jake, és az erdőt kezdte pásztázni.

Mi lesz ebből, te jó ég...?

Megláttam Jaspert, aki a tekintetével rögtön az enyémet kereste, és először megnyugvást véltem felfedezni az arcán, aztán pedig haragot. Mellette ott volt Emmett és Edward, mellette pedig a nővérem, Tvisha.

Még szerencse, hogy csak ők vannak itt. Bele sem merek gondolni, ha anya meg apa is itt lenne... Mondjuk, Tvisha egymagában már elég veszedelmes, főleg, ha jobban megnézem, hogy milyen szemekkel bámul engem, és milyennel a farkasokat... Az biztos, hogy nem számíthatok sok jóra...

Jacob bátorítóan a kezemet szorongatta, ami kicsit megnyugtatott. Azt hiszem, nem akarom, ami most következik.

My Wish - 2. fejezet

2. fejezet - Találkozás

- Hű, ez aztán nem semmi – mondtam mosolyogva, és összecsaptam a tenyeremet.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Jasper.

- Szerintem, tök jó ez a vámpír téma.

- Te nem félsz tőlünk? – kérdezte a vörösesbarnás hajú srác.

- Miért, kéne? – felnevettem.

- Hát... Általában félnek tőlünk – mondta Emmett.

- Féljek a családomtól? Ha tőlük félnem kell, akkor hol érezhetem magam biztonságban? –Mindenki csak maga elé bámult, és elismerően bólogatott.

- Bölcs gondolatok – mondta ki azokat a szavakat Carlisle, amire mindenki gondolt, legalábbis, azt hiszem, erre gondoltak.

- Akkor mehetünk? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Hova szeretnél menni? – érdeklődött Jasper.

- Vadászni – kacagtam.

- Szó sem lehet róla – szólt közbe a vörösesbarna hajú srác... A neve...

- Edward – fejezte be a gondolatomat. Mi? A gondolatomat? Azt meg hogy a picsába? - kérdeztem magamtól, de már meg is válaszolta a kérdésemet.

- Gondolatolvasó vagyok. – Megvonta a vállát. Hű, ez azért meredek. Vámpírok, gondolatolvasók, mi jön még?

- Mikor indulunk? – érdeklődtem ismét, mire Edward újra szóra nyitotta a száját.

- Te soha – vetette oda félvállról.

- Mi az, hogy soha? – háborodtam fel egykönnyen. Nem szerettem, ha ilyen egyszerűen leráznak.

- Így egyszerűen, soha – nevetett.

- Na majd én megmutatom neked... – indultam el felé azzal a gondolattal, hogy most jól megmutatom neki. Na persze, mi sem lenne egyszerűbb, mint nekimenni egy vámpírnak?

- Jasper! – szólt közbe Alice is, mire olyan boldognak éreztem magamat, mint eddig még soha. Odasétáltam Edwardhoz, majd megöleltem, mire Emmett hangos nevetésben tört ki, majd hozzá is oda sétáltam, és őt is megszeretgettem.

- Akarsz még menni vadászni? – kérdezte kuncogva Emmett.

- Természetesen! – vágtam rá rögvest.

A mai vadászat elmaradt ugyan, de helyette megismerkedtem a családtagokkal, és rengeteg beszélgettem a nővéremmel. Nagyon különös, de azt éreztem, hogy Jasper személyében megtaláltam azt, akit régóta kerestem. És nem kell félreérteni, nem úgy gondoltam, egyszerűen csak úgy érzem, mintha legalább száz éve ismernénk egymást, és érzem, hogy valami hozzá köt. Mikor vele voltam, azt éreztem, hogy végre magamat adhatom, és azt hiszem, ő is ezt érezte. Jasperhez kerültem lelkileg a legközelebb. Persze, ott volt nekem Tvisha, de ő nem ért mindig rá, hogy a hugicája lelkiállapotával törődjön. Sokkal inkább el volt foglalva Edwarddal... Legalábbis úgy láttam, hogy nagyon jóban vannak...

Mivel a Cullenek nagyon aranyosak voltak, ezért megengedték, hogy egy hétig ne kelljen még suliba mennem, így rengeteg időm maradt arra, hogy alaposan körülnézzek. Úgy gondoltam, az erdőt is meg szeretném nézni, ezért rétegesen felöltöztem, és indultam is volna...

- Hova igyekszel? – kérdezte Jasper, és az ajtómnak támaszkodott.

- Úgy gondoltam, megnézem az erdőt.

- Egyedül akartál menni?

- Igen...

- Nem.

- Mit nem? – Ismét felháborodtam. Mi az, hogy nem mehetek egyedül sehova?

- Sajnálom, de túl veszélyes ott neked.

- Ne már. Nem vagyok ötéves! Tudok vigyázni magamra.

- Sajnálom, Aesha. De értsd meg, hogy nem kéne neked ott mászkálnod.

- Akkor gyere el velem – mondtam nevetve, és úgy láttam, neki sem kellett kétszer mondani, mert a hátára kapott, egy fél pillanat múlva már lent is voltunk, és rohantunk befelé a rengetegben. Annyira élveztem mikor így utazhattam! Fantasztikus volt.

- Szóval, most lesz az, amikor nem lehet egy önálló lépésem sem? Valaki mindig figyelni fog? – nevettem.

- Igen. Készülj fel, mert mindenhol ott vagyunk – nevetett ő is.

Rengeteg időt töltöttünk az erdőben, és nagyon sok mindent megtudtam Jasperről. Például, hogy neki a legnehezebb emberek között lennie, mert még ő a legújabb vega, és nehéz megszoknia.

- Akkor velem miért vagy annyira közvetlen? – kérdeztem én.

- Magam sem tudom, de úgy érzem, hogy te vagy az az ember, akinek az illata egyáltalán nincs rám olyan hatással, mint a többieké – felelte.

- Ez meglepő – elmosolyodtam, majd tovább kérdezősködtem. Továbbá megtudtam azt is, hogy neki olyan képessége van, hogy az emberek érzelmeit tudja befolyásolni, és át is érzi, amit érzek. Marhára tetszett ez a képesség. Azt hiszem, Jasperben egy igaz barátra, és egy szerető bátyra találtam.

- Aesha, szívem, fel kell kelned – hallottam meg anyu hangját.

- Anyu, még öt percet – nyögtem.

- El fogsz késni – kuncogott.

- Nem baj. Akkor majd valaki bevisz a hátán. Úgy biztos hamar odaérek.

- Csak öt perc! – mondta anyu, majd kiment a szobámból.

- Hé, Aesha! – hallottam meg most Jasper hangját.

- Nem akarok!

- De muszáj lesz – nevetett.

- Na jó – mondtam álmosan, majd feltápászkodtam az ágyamból, teszem hozzá, hogy én voltam az egyetlen a Cullen házban, akinek volt olyan luxuscikke, mint az ágy. Mindenkinek csak kanapéi voltak. Sosem gondolkoztam még el azon, hogy férnek el rajta...

- Már korán reggel ilyeneken jár az agyad? – kérdezte kuncogva Edward, miközben belesett a szobába.

- Ha-ha – mondtam ironikusan, majd a fürdőbe sétáltam.

Hét szempár bámulta, ahogy eszem. Anyuék nem, ők még hozzá voltak szokva.

- De ugye tudjátok, hogy ez nem fair?

- Mi nem fair? – kérdezett vissza Emmett.

- Az, hogy ti állandóan árgus szemekkel figyelitek ahogy én eszem, de én nem láthatlak titeket – mondtam durcásan.

- Tudod, Emmett, igaza van – tört ki hangos nevetésben Edward.

- Majd meglátjuk – szólt közbe Jasper is, és elmosolyodott.

A kocsiban ültünk, én Emmett és Jasper között kaptam helyet, Edward vezetett, és Alice ült még a kocsiban. Tvisha és Rosalie együtt maradtak, mert a hétvége alatt nagyon jó barátságot kötöttek.

- Hát tudjátok, mindig is vágytam egy bátyóra, és most hármat is kaptam – mondtam mosolyogva, mire a fiúk hangos nevetésben törtek ki.

Azt hiszem, hogy egész hátralévő életemben egy unalmas percem nem lesz...

* * *

A suli itt is unalmas volt, ugyanúgy, ahogyan máshol is. A napok nagyon gyorsan teletek el, és én kezdtem megszokni az új családomat, és az új életemet. Egyetlen rossz szavam sem lehetett, hiszen mindenki annyira aranyos volt velem, és nagyon figyeltek rám. Sőt, néha már túlságosan is.

Egyik reggel természetesen későn keltem fel, és miattam késett el majdnem mindenki, de még épphogy időben indultunk el, ezért senki sem szólt semmit. Éppen az első órámra siettem volna, ha Emmett nem kiabál utánam a tömött folyosón.

- Hé, Aesha! A reggelidet itt ne hagyd!

- Kösz, Emmett.

Mondanom sem kell, hogy mindenki engem nézett, ami kicsit sem volt ciki. Persze, nagyon örültem Emmett gondoskodásának, de néha hajlamosak voltak túlzásba esni, mint ahogy az előbbi incidens is mutatta.

Tvisha nagyon hiányzott, de sajnos bele kellet törődnöm, hogy ő még újszülött, ezért nem igazán mehet emberek közé, és ezért van az is, hogy egy normális beszélgetést nem tudtam vele folytatni nagyon régóta, mert valaki mindig árgus szemekkel figyelte a lépéseit, és az enyémeket is.

Éppen hazafelé tartottunk Edwarddal, hiszen mi ketten jártunk egy osztályba, a többiek máshova jártak.

- Milyen volt a napod? – kérdezte gondolatolvasó „bátyám.”

- Unalmas.

- Nem hangzik túl érdekesen – nevetett.

- Nem is volt az. A tiéd?

- Dettó.

- Edward, kérdezhetek valamit? – tettem fel a kérdést kíváncsian.

- Ajaj... – nevetett.

- Te és Tvisha...? – Örültem, hogy Edward gondolatolvasó, így nem kellett mindent kimondanom.

- Sejtettem, hogy ezt egyszer megkérdezed.

- És válaszolsz is? – mosolyogtam.

- Csak azért, mert ilyen szépen kérdezted.

- Oh – nevettem fel ismételten. Először kicsit furcsának találtam, hogy Edward is ilyen közvetlen lett velem szemben, de aztán kezdtem megbarátkozni a gondolattal. Eleinte nagyon nem kedvelt engem, legalábbis én így gondoltam.

- Egész jól megvagyunk – felelte, és tudtam, ez azt jelenti, hogy teljesen odavannak egymásért.

- Köszi, hogy válaszoltál – mondtam, majd nyomtam egy nagy puszit az arcára.

Éppen a szobámban voltam, és a matekházival foglalkoztam, mikor Emmett robogott be a szobámba, felkapott a hátára, majd lerohant velem a nappaliba. Komolyan mondom, imádtam így utazni!

- Hé, Emmett! – szólt közbe Esme, és megrovó pillantást küldött fia felé.

- Semmi baj, Esme. Imádok így utazni – lelkendeztem.

- Aesha, fontos döntésre szántuk rá magunkat, és ezt most tudatjuk veled is – mondta Carlisle, majd leült mellém a kanapéra. Jasper és Alice velem szemben foglaltak helyet, Emmett és Rosalie a jobb oldalamon, Edward és Tvisha pedig a bal oldalamon.

- Mi lenne az? – kérdeztem félénken.

- Tudjuk, hogy mennyire szeretnéd már látni, hogyan is zajlik egy családi vadászat – kezdte Carlisle, de félbeszakítottam az ujjongásommal.

- Ez az! Elvisztek! Végre! – lelkendeztem, mindenki mosolygott, kivéve Jaspert.

- Igen, de csak úgy jöhetsz, hogy szigorúan Jasper, és Emmett mellet maradsz! – mondta Carlisle.

- Ez csak természetes – nevettem.

- De én még mindig nem díjazom az ötletet! – csattant fel Jasper.

- Miért nem? – kérdeztem vissza.

- Bármi történhet!

- Jasper, Alice biztosan látná, és mi sem hagynánk, hogy valami baja essen! És különben is, csak te szavaztál nemmel – próbálta Carlisle nyugtatni Jaspert.

- Mikor indulunk? – vágtam közbe, hátha ezzel enyhíthetem a feszültséget.

- Miután elkészültél – felelte mosolyogva Emmett. Felrohantam a szobámba, és gyorsan átöltöztem, majd immár menetkészen álltam a családom előtt.

Jasper mellém lépett, és ellenvetést nem tűrő hangon megszólalt:

- El ne mozdulj mellőlem! Érted?

- Persze, de nem tudom, miért féltesz ennyire...

- Aesha! Ez nem játék. Szeretném, ha komolyan vennéd – mondta, de válaszolni sem volt időm, mert a hátára kapott, és már rohantunk is az erdőbe.

Megálltunk egy hatalmas rét közepén, és én feszülten vártam, hogy most mi fog történni. Jasper ellépett mellőlem, de Emmett rögtön átvette a helyét. Gyors pillantást váltottak Jasperrel, most pedig ő kapott fel a hátára, és mászott fel velem egy fára. Nem voltunk olyan magasan, azért, hogy én is lássak valamit.

- Hű, ez irtó klassz – lelkendeztem.

- Én is csípem – felelte Emmett.

A vámpírok még a mezőn álltak, majd Jasper utoljára felnézett, és bólintott egyet, ami azt hiszem, Emmettnek szólt.

Olyan gyorsan kezdtek rohangálni, hogy azt sem tudtam, kit nézzek. Kiszúrtam Edwardot és Tvishát, amint éppen egy oroszlánt próbáltak bekeríteni. Aztán megláttam Alice-t és Jaspert, amint egy-egy szarvassal hadakoztak. A többieket nem láttam, teljesen eltűntek a szemem elől.

- Em, te tudod, hogy hol vannak? – kérdeztem zavartan.

- Igen, Aesha én látom őket – kacagott.

- Oh...

- De ez így is van rendjén – nyugtatott.

- Ha te mondod – rámosolyogtam. Szerettem Emmett-tel lenni, olyannyira biztonságban éreztem magamat mellette, hogy azt el sem tudom mondani. Persze, a többiekkel is így volt, de Emmett... Valószínűleg a testalkata miatt van így, azért érzem így magam mellette. Az biztos, hogy amikor velük vagyok, nincs olyan teremtmény a földön, aki bántani tudna... Hm... Azt hiszem, ezt nevezik házi kedvencnek... Nem szerettem különösebben ezt a kifejezést, de hát tényleg így volt... Néha elgondolkoztam azon, hogy egy napon én is egy lehetek közülük... De ez még a jövő zenéje...

Nem tudom megmondani, hogy mennyi időt tölthettünk el a fa tetején, mikor Emmett a hátára kapott, és levitt újra a rétre. Jasper lépett ki a fák közül, és amint meglátott, elmosolyodott.

- Köszönöm, Emmett – suttogta, hogy én ne halljam meg, de természetesen meghallottam.

- Ugyan már! Érte mindent – tette hozzá Em, majd adott egy puszit a homlokomra, és eltűnt a rengetegben.

- Vissza akarsz menni a fára? – kérdezte mosolyogva.

- Nem, jobb szeretnék lent maradni – feleltem.

- Rendben.

- Amúgy, mindig ilyen gyorsan megy? – érdeklődtem.

- Nem, de most szándékosan voltam ilyen gyors – felelte sejtelmesen.

- Egyszerűen fantasztikus látvány volt! Remélem, legközelebb is elhoztok.

- Én meg remélem, hogy nem.

- Miért vagy ennyire ellenséges? – kérdeztem halkan. Rosszul esett, hogy így áll hozzá a dolgokhoz.

- Aesha, ez nem miattad van, csupán beleőrülnék, ha valami baj történne.

- De látod, hogy nincs semmi baj! – kuncogtam halkan.

- És én ennek nagyon örülök is.

- Egyszerűen csodás volt látni, hogy miként végeztek a gyengébbekkel. Egy fantasztikus élmény volt – lelkendeztem.

- Ennek nem nagyon örülök, hogy így látod… De szerintem ez nem olyan fantasztikus… Bántani a gyengébbeket nem jó dolog, de persze maximálisan megértelek, hogy így gondolod. Eleinte fogalmazhatunk úgy is, hogy én is élveztem… – Nem kellett elmondania, hogy mire gondolt. Tudtam jól, hogy arra az időkre, amikor még emberekkel kellett táplálkoznia. Ettől a dologtól egyesek biztosan frászt kaptak volna, de engem nem zavart. Teljesen megértettem őt, hogy erre volt szüksége… Lehet, hogy én sem tettem volna másképpen.

A következő pillanatban Alice rontott ki a fák közül, és rémülten meredt ránk. Jasper olyan gyorsan kezdett hozzá beszélni, hogy nem értettem semmit sem. Döbbenten álltam, és próbáltam felfogni az eseményeket, kevesebb sikerrel.

- Mi történt? – kérdeztem hisztérikus hangon. Jasper az erdőbe bámult, majd hangosan felmordult. Nem értettem semmit… Megérkezett a család többi tagja is, és annak ellenére, hogy most érkeztek, már mindenki tudott mindent, rajtam kívül. Emmett lépett mellém, és halkan suttogott.

- Semmi baj, kicsilány – próbált mosolyogni, de láttam, hogy nagyon ideges. Jasper is megérkezett, és a háta mögé szorított.

- Aesha, semmi baj nem lesz, csak ne csinálj semmit – utasított Jazz, majd mindenki egy pontra meredt, én pedig feszülten figyeltem az eseményeket, de nem láttam semmit sem.

Pár srác lépett ki a fák közül, és mindenki minket nézett. Nem értettem, miért viselkednek így a vámpírok, hiszen ők sokkal többen vannak, mint ők. És vámpírok! Az ég szerelmére, nem árthat nekik semmi! És akkor átvillant az agyamon a dolgok miértje.

De nekem igen!

- Semmi baj nem lesz – suttogott Edward, majd ő is mellém lépett. Ekkor az öt srác elénk ért, és a tekintetüket le nem vették rólam. Ajaj, kiszúrtak...