1. fejezet - Halo

Sziasztok! :) Kellemes hétvégi időtöltést kívánok mindenkinek! :) Remélem, hogy az első fejezettel megalapozom a jó hangulatot. El kell mondanom, hogy nagyon örültem annak, hogy a prológusban olvasottak alapján ennyire érdekel titeket ez a világ is! :) 

Nos, nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást kívánok! :)

Pusszantás, Nilla

1. fejezet – Halo

„Nevezz őrültnek, a fejem úgyis bolond már. Csak egy bohóc vagyok a világ cirkuszának porondján.”

A Sacks nevű edzőteremben voltunk. A fejem egy picit zúgott már, hiszen körülbelül huszadjára vettük át ugyanazt a kétszer nyolc ütemet, de még mindig nem sikerült tökéletesre. Muszáj lenne, hogy menjen, hiszen három hét múlva egy fontos versenyen indulunk. Itt már nem lehet hibázni, ezt ők is tudják. Nagy esélyesnek tartanak minket, de ilyen pillanatokban nem sok jót jósolok magunknak.

- Lyn, kérlek, kicsit figyelj oda jobban arra a mozdulatra! – figyelmeztettem, ma már sokadjára. Ha ez így fog tovább haladni, nekem végem. Sosem voltam egy jótét lélek, ha a táncról volt szó. Nem engedtem meg a táncosoknak azt a luxust, hogy ne figyeljenek oda maximálisan, hogy ne adják a legtöbbet. Ez már nemcsak egy hobbi, ez már nemcsak egy szórakozás. Mindig azt szoktam nekik tanácsolni, táncoljanak úgy, mintha az életükért tennék. Még nem voltak profik, de már ilyen korán is hozzá kellett őket szoktatni ahhoz, hogy meg kell dolgozniuk a sikerért.

- Kicsim! – szólt hozzám gyengéden Justin, majd felém lépett, és kihúzott az erkélyre. Ilyen pillanatokban örültem annak, hogy mellettem van. Megnyugtatott. – Ne legyél velük ilyen szigorú. Te is megőrülnél, hogyha Don ilyen szigorú lenne veled minden egyes alkalomkor.

- Az más téma, Justin. Én is elkezdtem valahol, és akkor velem is ilyen kemények voltak.

- Tudom, emlékszem rá. De te más vagy, mint ők. Legyél egy kicsit lazább, próbálj meg mindenkire jobban odafigyelni. Mutasd meg nekik, hogy mit hogyan kell.

- Igazad van – sóhajtottam –, igazad. Csak nem akarom, hogy később nehezebb legyen nekik.

- Arra még nem gondoltál, hogy nem kellett volna elvállalnod, hogy tréningeld a kisebbeket? Lenna, a tánc így is kifáraszt eléggé, hát még most, hogy egy csoport edzője is lettél.

- Azért vagy itt, hogy segíts nekem, nem? Ha jól tudom, azt mondtad, csak úgy vállalhatom, ha te is segítesz. Csak azt nem értem, mitől tartasz – morogtam.

- Táncosnak és edzőnek lenni nem könnyű egyszerre. Nem azt mondom, hogy neked nem megy mindkettő, de csak idő kérdése, hogy mikor fogsz összeomlani a rád nehezedő súlyok alatt.

Átölelte a derekamat, és magához húzott. A mellkasára hajtottam a fejemet, és behunytam a szememet, mert a napfény elvakított. Justin a hátamat simogatta, ezzel próbálta elérni, hogy kicsit megnyugodjak. Tudtam, hogy minden egyes szava igaz volt, ám mégsem akartam elhinni. Azt hittem, hogy én egy gladiátor vagyok, egy terminátor, aki sosem fárad el, aki mindig bírja. Csak idő kérdése volt, hogy mikor omlok össze teljesen. Hétköznap délelőtt tanítottam, minden második nap délutánján a saját edzésemre igyekeztem, hétvégén pedig versenyekre jártam. Mindezt nem bírtam volna ki, hogyha nincs mellettem ő. A közös szenvedélyünk hozott össze minket, és kovácsolta még szorosabbra a kapcsolatunkat. Mindenre képes volt értem, és ez fordítva is igaz volt. Képes volt órák hosszat különféle boltokban járni-kelni, csak azért, hogy megtaláljam a tökéletes fellépő ruhát egy-egy alkalomra. Ugyanis ez is egy heppem volt a sok közül. Nem akartam, hogy valamiféle cég tervezze, és kivitelezze a ruhákat. Mandy, a húgom ugyanis divattervező suliba járt, és az elképzeléseim szerint varrta nekünk a jobbnál jobb szereléseket. Azokat az alkalmakat sem felejtem el, amikor Justin órákat ült velem az orvosi rendelőben, mert a térdemnek valami baja lett. Velem együtt aggódott, hogy nehogy maradandó legyen, az ugyanis kettétörné a karrieremet. Vagy amikor rengeteget várt rám egy wellness-központban, mert kikapcsolódásra volt szükségem... Mindent összevetve, ő volt a tökéletes számomra.

- Vissza kellene mennünk – suttogta, miközben elhúzott egy hajtincset az arcomból. – Már várnak rád, és te sem vagy meg túl sokáig tánc nélkül!

- Teljes mértékben egyet kell értenem veled! – kuncogtam. – Menjünk be, és az edzés végén folytatjuk!

- Milyen terveid vannak a nap további részére?

- Mit szólnál ahhoz, ha később elugranánk egy Starbucksba? Már borzasztóan hiányzik az a híres vaníliás kávéjuk!

- Nagyon kecsegtető ajánlatnak hangzik. – Egy futó csókot nyomott az ajkaimra, majd kezemnél fogva visszahúzott a helyiségbe, elindította a zenét, beszámolt, és ott folytatta, ahol én abbahagytam. Megbabonázva néztem, hogy neki mennyire könnyű nyugodtnak maradni, könnyedén mosolyogni, és iszonyú szexisen táncolni. Beharaptam az alsó ajkamat, majd vettem egy mély levegőt, és beálltam mellé, hogy ezzel is segítsem a többiek munkáját.

* * *

A kávézóban most rengetegen ültek. Miért is csodálkozom erre rá állandóan? Az összekulcsolt kezünkre pillantottam, és megeresztettem egy fáradt félmosolyt. Hatalmas szerencse, hogy ma nekem nem kell edzésre mennem, hiszen képtelen lennék akár két tánclépést is megtenni. Leültünk az egyik asztalhoz, és egy fiatal lány már fel is vette a rendelésünket.

- Szerinted, hogy fog sikerülni a verseny? – vetettem fel a témát, miközben letekertem a sálamat a nyakamból. Sokan gondolhatnák most azt, hogy „Te normális vagy, ember? Los Angelesben sál?” A válaszom az lenne, hogy igen, teljesen normális vagyok. A hőség ellenére a mandulám csúnyán viselkedik mostanában, és nekem nem szabad kockáztatnom. Muszáj minden lehetséges mozdulattal óvnom, ha nem akarok kihagyni.

- Megvan a sanszunk a nyerésre. Jó koreográfiát állítottunk össze, és a srácok is nagyon ügyesek. A kérdés inkább az, hogy a többi csapattal mi a helyzet. Ott vannak a Maddisonosok, ők elég nagy veszélyt jelentenek ránk.

- Velük minden évben, minden versenyen nagy a küzdés... Remélem, őszintén remélem, hogy nem vernek le minket. Ez most nagyon fontos lenne a srácoknak, igazi ugródeszka. Ez csak egy kerületi, de innen már csak pár lépés lenne a megyei döntő.

- Nyugi, Lenna – mosolyodott el. – Sikerülni fog. Ez is, ahogyan eddig oly sok minden. Túl sok munkát fektettünk bele, hogy ne nyerjünk. Ne görcsölj rá, akkor csak rosszabb lesz. Én bízom benned!

- Köszönöm – rebegtem meghatottan, majd áthajoltam fölötte, hogy egy puha csókkal kényeztessem hívogató ajkait. Kis szerelmi jelenetünket a pincérlány hangja zavarta meg, amely dallamos hangon közölte, hogy megérkezett a csokis illetve a vaníliás kávénk.