Prológus - Feelings change... Memories don't

Sziasztok! :) Megérkezett a prológus, a bevezetője a történetnek. Remélem, hogy tetszeni fog ez a rövidke kis szösszenet, amely után majd normálisan következnek a fejezetek. Köszönöm szépen a hálás segítséget Evelynnek, csodálatos Designere ennek a blognak! :)

Jó olvasást, néhány véleménynek örülnék! :)

Pusszantás, Nilla

„A könnyebb utat akarod választani, mert félsz. Félsz, mert ha elbuksz, akkor nem tudsz mást hibáztatni. De hadd mondjak valamit: az élet ijesztő, szokj hozzá! Nincsenek varázsos megoldások, minden tőlünk függ, úgyhogy állj talpra, menj és tegyél érte valamit! Mert az értékes dolgokat sohasem könnyű megszerezni.”

Végigszaladtam a Paradise Drive rövid, bevezető szakaszán, amely a hatvanhetedik utcába torkollott. Futottam, mintha csak az életemért tettem volna. Nem volt más menekvés, ezt be kellett látnom. És hogy mi elől száguldottam ilyen eszeveszetten? Hát, önmagam elől. A saját mumusom űzött engem, hajtott a végtelenség felé.

Eleredt az eső, ez itt meglehetősen meglepő dolog. Los Angeles ugyanis sosem volt egy Londonféle város, itt nem olyanok voltak a viszonyok. Egyetlen pillanatra megálltam, és a kezeimmel a térdemen támasztottam meg magamat. Levegőért kapkodtam, az édes oxigén hiánya égetett. A hideg cseppek folytak az arcomon, de nem adtam fel. Tudtam, hogy mennem kell, hiszen nem lesz mindig ilyen lehetőségem. Néhányszor már elbaltáztam, elhibáztam, most nem fogom. Dorian arca villant fel előttem, ettől pedig rögvest megtáltosodtam, és futásnak eredtem. A szél repített, az égig emelt, és adott egy belső pluszt, egy újabb adrenalin löketet, ami életmentő volt ebben a szituban. Úgy éreztem magamat, mint a fuldokló, aki fel-feltör a víz felszínére, majd aztán újra alábukik. Enged az őt körülvevő világnak, kozmosznak, beszippantja.

Próbáltam utat törni magamnak az emberáradatban, több-kevesebb sikerrel. Ebben a pillanatban úgy tűnt nekem, mintha csak mindenki engem akarna, s gátolna is egyben. Tuti, hogy képzelődtem, de kezeket éreztem magamon, amelyek rántgatnak vissza abba a nyomorult sötét állapotba, amiben eddig voltam. De én minden erőmet összeszedve harcoltam ellenük, lesöpörtem magamról, és haladtam tovább, egyenesen előre. Nem ereszthettem el őt még egyszer, nem, hiszen ő volt az életem. Nélküle mit érek? Semmit. A nagy büdös semmit. Az agyam kikapcsolt, és eszeveszetten száguldoztam, kapkodtam a levegőt, és nem győztem kitörölni a szememből az azt elárasztó cseppeket. A kapucnimat az arcomba húztam, de éppen csak annyira, hogy ne lökjek fel senkit sem.

Megláttam magam előtt az ismerős épületet; egyszer csak ott álltam a Rockefeller téren, a hármas épület előtt. Szaporán vettem a levegőt, a vérnyomásom pedig nemcsak a feszített tempótól szökött az egekbe. Egyetlen pillanatig hagytam, hogy az arcomat véglegesen eláztassák a cseppek, hogy a szél felkapja, és mintegy kiszívja a bennem lakozó, hetek óta tartó fájdalmat... Aztán, megtörtént a csoda. Boldognak éreztem magamat. Végtelenül boldognak. Ott álltam, azelőtt az épület előtt, ahol ő lakott. Biztos voltam benne, hogy már csak perceim vannak addig, hogy ne induljon el a reptérre, és szálljon fel egy Párizsba tartó gépre. Ám mégis élveztem még egy kicsit a pillanatot, húztam, halasztottam, mert a tudatában voltam annak, hogy elmúlik. És én soha többé nem érezhetem majd.