My Wish - 16. fejezet

Sziasztok! :) Na, hát eljött ez a pillanat is. Utolsó előtti fejezet, most minden megváltozik. Kérlek, ne öljetek majd meg a benne történtek miatt! 

Jó olvasást, az utolsó fejezet pedig jövőhéten érkezik. 

16. fejezet – Egy golyó...

”Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom…

Gyémánt vagyok fénylő havon.

Érő kalászon nyári napfény.

Szelíd esőcske őszi estén.

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben.

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán.

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok.

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog…

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.”

A nap ragyogóan sütött ma reggel. Ennek nem kellett volna örülnöm, hiszen azt jelenti, hogy egyedül leszek egész nap a suliban... De én mégis örültem neki. Mire felkeltem, Alice-ék már nem voltak itthon.

Miután elkészültem Edward állt meg előttem, és kérdő tekintetét az enyémbe fúrta.

- Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek suliba a Mercivel?

- Miért nem a Volvóval? – kérdeztem, hiszen mindenhová azzal az autóval akartam menni. Imádtam Edward Volvóját.

- Mert a Volvónak nem sötétített az üvege... – válaszolta. – De ha szeretnéd, akkor mehetünk azzal is.

- Nem, persze! Menjünk a Mercivel. Nem lenne jó kockáztatni, hogy valamelyik sasszemű emberke kiszúrjon.

Edward felnevetett.

- Azt mondod, hogy lenne olyan, aki kiszúrna? – kérdezte teljes komolysággal.

- Edward! Te sem gondoltad ezt a kérdést komolyan! A suli egyik ügyeletes szívtiprója te vagy... Emmett-tel és Jasperrel karöltve, persze... Szerinted, létezik olyan ember abban a suliban, aki ne figyelne fel rád? Képtelenség! És most ha lehet, akkor mondd azt, hogy te erről bizony nem is tudtál! – nevetgéltem jókedvűen, miközben a Merci felé indultunk.

- Nos, hát... Valamit csiripeltek a madarak! – kuncogott velem együtt, majd kinyitotta nekem az ajtót, és mire beszálltam, már ő is régen mellettem ült. Egy ideig eltartott, amíg sikerült megszoknom, hogy ők mennyire gyorsan mozognak, de ezen az időszakon már túl vagyok. Gyönyörű volt, ahogyan csillogott a napfényben. Csak tátottam a számat a szépségén, és próbáltam megemészteni, hiszen egy földi halandónak ez nem kis dolog.

Beszélgettünk az időjárásról, a suliról, a hetekről, az idő múlásáról, amíg elértünk a sulihoz. Edward igazán jó beszélgetőpartnernek bizonyult, nem volt olyan téma, amihez ne tudott volna hozzászólni. Imádtam vele társalogni, hiszen érdekes nézőpontból szemlélte a dolgokat, és mindenre tudott valami frappáns válasszal szolgálni. Leparkolt a kocsival a suli elé, miközben minden szempár már ránk meredt.

- Akkor, ha esetleg valaki kérdezné, a szokásos szöveget mondjam? – érdeklődtem felé fordulva. Eddig még nem túl gyakran fordult elő, hogy egyedül kellett suliban lennem. De ez nem is volt baj! Valahogy biztonságérzetet adott, hogy itt vannak, mellettem, akármikor, ha kellenének.

- Hát, igen – válaszolta egy elfojtott mosoly kíséretében. – Nem hiszem el, hogy egyesek ezt még mindig képesek bevenni!

- Na, igen... Ez már csak ilyen alantas emberi szokás, hogy elhisznek ilyen dolgokat... – kuncogtam Edward kiforgatott szavain. Tudtam, hogy nem erre gondolt, és nem is ezt akarta kihozni a helyzetből, de azért jó volt ezzel viccelődni.

- Vigyázz magadra! Délután érted jövök! – búcsúzott, majd én is elköszöntem tőle, és kiszálltam az autóból. Olyan gyorsan csuktam be magam mögött a kocsiajtót, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem akartam, hogy valamelyik kiscsaj kiszúrja őt.

Edward elhajtott, én pedig sebes léptekkel igyekeztem a suli felé, miközben elkerültem minden kontaktust. Nem akartam senkivel sem beszélgetni, vagy találkozni. Egyszerűen csak arra törekedtem, hogy átvészeljem ezt a mai napot. Tudtam, hogy ma, iskola után, Jacob fog rám várni, és ez az érzés mindennél többet ért.

* * *

Éppen az utolsó előtti órámon ültem, amikor a folyosóról hangos sikítás hallatszott. Én ültem az ajtóhoz legközelebb, ezért nem törődve a következményekkel pattantam fel. Nem igazán tudott most érdekelni, hogy mit szól majd a tanár a viselkedésemhez, csak arra tudtam gondolni, hogy valakinek baja esett. A zsebemben ott volt a telefonom, készen arra, hogy bármelyik pillanatban felhívhassam Edwardot. A szívem a torkomban dobogott, de amikor kiléptem, nem láttam semmi mást azon kívül, hogy mindenki sikongatva és ijedten rohan az ajtó felé... Tudtam, hogy most valami nagyon nagy baj történt, segíteni akartam, ezért nem a szaladó tömeget követtem, hanem elindultam onnan, ahonnan jöttek.

Elejtett könyvek, füzetek, ruhadarabok jelezték az útjukat, ezért nem volt nehéz megtalálni, merről indulhattak. Elhaladtam a mosdó mellett is, ahonnan halk zokogás hangja szűrődött ki. Benyitottam, óvatosan, lassan lépdeltem előre. Az egyik sarokban megpillantottam egy lányt, összegömbölyödve, zaklatottan.

Felkapta a fejét, észrevett engem.

- Ne merj közelebb jönni! – mondta eszelősen, amitől én teljesen megijedtem. Szemeiben valami vad fényt láttam felcsillanni, ami nagyon, nagyon megrémített.

- Csak segíteni szeretnék – mondtam lassan, miközben közelebb mentem hozzá.

- Nem kell a segítséged! – ordította vissza, majd felállt. – Nem kell tőled semmi! Egyszerűen már frászt kapok tőled, meg a tökéletes életedtől!

- Tessék? – Tudom, hogy nem ez lett volna a legjobb megoldás, de hirtelen kicsúszott a számon. És ezzel végzetes hibát követtem el.

- Igen, jól hallottad! Cullenék legkedvesebb családtagja! Pfuj, egyenesen rosszul vagyok! Hogy lehetsz ennyire mű, ennyire tökéletes? Mondd, te nem veszed észre, hogy milyen életet élsz mellettük?

Könnyen rájöhettem, hogy szavai mögött bizony féltékenység csendült.

- Nem értem, hogy miről beszélsz... Ők a családom, szeretem őket!

- Hát, hogyne! Őket csak szeretni lehet, nem? Mindenki el van tőlük ájulva, meg a csillogó világuktól... Csak felnéznek rájuk, de én nem így érzek. Egyszerűen ki nem állhatom őket, és mindent, ami hozzájuk kötődik! A francba, tökéletes nap lett volna, ha nem mennének minden napsütéses napon kibaszott kempingtúrára! Könnyen elintézhettem volna az összeset, de nem! De nem baj... Legalább te itt vagy! Ha annyira szeretnek, mint mutatják, az elvesztésed eléggé fájni fog nekik! – tajtékzott a dühtől. Ha most nem lett volna ennyire véresen komoly a helyzet, biztosan kinevettem volna. Vámpíroknak akart ártani? És mégis, ugyan mivel? Ez most nem számít. A lényeg az, hogy nekem nagyon is tudott.

Képtelen voltam megszólalni, csak álltam ott egyhelyben, és hallgattam a családomra szórt szitkokat. Az életem, nem túlzás, egy pillanat alatt lepörgött a szemem előtt, és tudtam, már nem lesz menekvésem. Éreztem, hogy a telefonom ott van a jobb zsebemben, csak egy pillanat lenne felhívni őket, de már erre sem volt lehetőségem.

- Sajnálom... Pedig te igazán rendes lánynak tűntél... De ha csak így tudom szétzúzni a tökéletes kristályvilágukat? Nincs más választásom! – A fejéhez szorította a két kezét, és ismét zokogni kezdett. Most láttam, hogy eléggé elgyengült ahhoz, hogy tegyek valamit. Felé indultam, de ő lehajolt a földre, és felvette azt, amit eddig nem láttam. Egy pisztolyt.

- Annyira, annyira sajnálom... – mondta ismét zaklatottan.

- Te nem akarsz engem bántani – próbáltam meggyőzni. Túl fontos volt az életem, nem voltam hajlandó ilyen egyszerűen eldobni magamtól.

- Nem, tényleg nem... De ezzel nem téged bántalak, hanem őket! – kiáltotta, s könnyek áztatták az arcát.

- Nem, ez nem igaz! Ezzel csak nekem ártasz!

Ez volt az a lépés, amit talán nem kellett volna elkövetni. Meghúzta a ravaszt, a golyó pedig egyenesen a hasamba fúródott. Lerogytam a földre, miközben a kezemet a sebemre szorítottam. A kezdeti sokk után az első dolog, amit észleltem az a fájdalom maró érzése volt.  Iszonyatosan fájt... A könnyek kicsordultak a szememből, és a világ is el-elhomályosult előttem. Küzdöttem a halál ellen, életben akartam maradni!

Éreztem, amint a meleg vérem eláztatja a pólómat, majd hatalmas foltban szétterjed körülöttem.

Nagyon, nagyon fájt...

Eszembe jutott a reggel, amikor még minden rendben volt... Edward utolsó szavait hallottam a fülemben csengeni: „Vigyázz magadra!” Nem sikerült... Pedig menekülhettem volna, könnyűszerrel megtehettem volna, hogy nem jövök ide, akkor nem lesz ekkora probléma belőle... Fájdalmasan felnyögtem, majd zihálva kezdtem szedni a levegőt.

- Sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom... – mondta a lány, majd még egyszer meghúzta a ravaszt, de a lövés nem engem ért...

Egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Fájdalmas sikolyom hangja volt, ami betöltötte a teret. Szédülni kezdtem, és behunytam a szemeimet. Láttam magam előtt Jaspert, Edwardot és Tvishát. Mindannyian mosolyogtak rám, és kinyújtották felém a kezüket.

Kinyitottam a szemem, ők pedig eltűntek a látóteremből. Ott feküdtem a hideg, mocskos kövön, és tudtam, hogy a halál mindjárt ideér, és véget vet a szenvedésiemnek. Tárt karokkal vártam...

Borzasztóan fájt...

Hallatni akartam a hangomat, hogy tudják mások, itt vagyok. Itt heverek, erőtlenül, összeesve... Élettelenül.

- Segítség – leheltem elhaló hangon. Ordítani akartam, de nem jött ki több hang a torkomon. A kezemet még mindig a sebemre szorítottam, próbáltam valamelyest csökkenteni a vérzést, persze, teljesen feleslegesen. A fejemet felemeltem, hogy legalább megnézzem, mennyire súlyos sebet kaptam, de képtelen voltam odanézni. Hangos koppanás jelezte, hogy a fejem ismét a hideg kövön landolt. A vér kellemetlen vasszaga terjengett a levegőben, és facsarta az orromat, s vele együtt a szívemet is. A pólóm már tocsogott a vörös éltető folyadékban, ami ugye csak egyet jelenthetett. Egyre kevesebb csorog az én ereimben, s egyre növekszik a folt a padlón... Éreztem, hogy már csak percek kérdése az egész... Tudtam, hogy ennyi volt. De már nagyon vártam... A halál volt az egyetlen lehetséges ok, ami véget vethet a szenvedésnek. Akkor már nem fog fájni, sokkal, sokkal könnyebb lesz...

Lelki szemeim előtt feltűnt Jacob mosolygós arca is, ami most fájdalmas, borzasztóan fájdalmas grimaszba torzult. Tudtam, hogy miattam ilyen, hogy az váltja ki belőle ezt az állapotot, hogy... meghaltam.

Csalódást okoztam mindenkinek a hülye, gyerekes viselkedésemmel, de ez már igazán nem számít.

Kegyetlenül fájt...

Akartam, hogy Jasper hideg, ölelő karjai körbefogjanak, és ő maga suttogja nekem: „Nem lesz semmi baj...”

Akartam, hogy Emmett játékosan, nevetgélve közölje velem: „Mindig megvédelek majd!”

Akartam, hogy Edward aggodalmas tekintetét felváltsa az a mosoly, ami mindig csak bujkált az arcán, és legtöbbször elfojtotta... És ezt mondja: „Nem haragszom rád...”

És legvégül... Akartam, hogy Jacob sosem engedjen el magától, és lépten-nyomon elárulja nekem: „Örökké szeretni foglak...”

- Örökké – ejtettem ki a szót suttogva. – Örökké...

A távolból léptek zaját hallottam, de egyszerűen nem tudtam velük foglalkozni... Most már boldog voltam. Igazán boldog. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem két perc múlva, mennyire fog majd fájni, ha megpróbálnak megmenteni... Nem érdekelt semmi. Boldognak éreztem magamat, mert tudtam, hogy volt egy szerető családom a Földön, akiknek nagyon fontos voltam. És itt már nem számít, hogy én mit gondolok, vagy érzek. Csakis ők a fontosak, ahogyan alantas, földi életemben is csak ők voltak azok.

Elgyengültem, végleg. Már nem zakatolt körülöttem a világ, a szédülésem teljesen megszűnt, és végre már nem fájt. Kristálytisztán hallottam a lélegzetvételeimet, és az apró nyögéseimet. Éreztem mindent, de már nem fájt.

Többé már nem fájt...