My Wish - 17. fejezet

Sziasztok! :) Nos, eljött ez a pillanat is. Beláttam, hogy nincs értelme tovább húzni, eljutottunk idáig.

Akkor beszélnék egy kicsit a My Wishről:  

Ez a történetem nagyon sokáig íródott, ugyanis volt egy idő, amikor elfeledkeztem róla... Az utolsó fejezeteket pedig csak néhány hónapja fejeztem be. Még ma is emlékszem a napra, amikor kitaláltam, megszületett a fejemben, és elkezdtem írni. A suliban mindig azon agyaltam, hogy lehetne még érdekesebbé tenni, mivel lehetne fokozni a hatását... Aztán, eljutottunk idáig. Köszönöm Nektek, akik olvastatok, hogy ez a történet eljutott a nyilvánosság elé. Sosem könnyű, amikor egy "gyermekétől" búcsúzik az ember... Remélem, hogy ebben az utolsó fejezetben is örömötöket lelitek majd. Én imádtam írni, ahogyan az egészet imádtam... Köszönöm a rendszeres kommentelőknek, megszínesítették a hétköznapjaimat a véleményeikkel. Nos, nincs más hátra, mint előre, utoljára is jó szórakozást kívánok! :)

P.S.: ezen a blogon lesz még történet, közvetlen az MW után! :) Kiírom majd egy külön bejegyzésben a részleteket. 

17. fejezet – Második esély

„Bármennyire is van szabad választásunk, a sorsot nem lehet megváltoztatni. Aminek meg kell történnie, az így vagy úgy, de mindenképpen megtörténik.”

Artikulátlanul és fájdalmasan kiáltottam fel. Hát, mégis fájt... Nagyon fájt. Égetett mindenütt, szétterjedt az egész testemben. Ismét sikítottam. Mi történik velem? Láttam magam előtt anyát, apát, Tvishát, Edwardot, Jaspert, Emmettet... Jacobot... Mindenkit. De senki sem volt valós... Csak egy kegyetlen játékot űzött velem az elmém, amit én szentül elhittem neki.

Újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam, amire megint sikítani támadt kedvem, de nem volt hozzá elég erőm. Mintha fejbe vágtak volna, úgy vesztem el én is a végtelenben, és csak zuhantam... Zuhantam a semmi felé. Szabadnak és tökéletesnek éreztem magamat, olyannak, akit nem állít meg senki sem. Végre megint én voltam!

Meghaltam volna? Az lehet... Ilyen nem létezik az életben. És én... Kétségtelenül nem élek már... Kétségbeesetten kutattam az emlékeim között, próbáltam felidézni, hogy mi történt velem...

Iskola, sikítás, mosdó... lövés, fájdalom, halál... Röviden ennyi lenne. Tehát, ez akkor mégsem az élet! Bassza meg! Én nem akartam meghalni! Most minden olyan végtelenül könnyűnek tűnik, de akkor miért nem éreztem ezt? Mintha csak most történt volna néhány perce... Emlékszem minden egyes kínos pillanatára; ezek a momentumok örökre belém égtek.

Furcsa, nagyon furcsa... Én sosem így képzeltem el a halált. Igazából... Nekem a semmivel volt egyenlő, és most ebben a faramuci helyzetben is csak a semmit kívánnám! Mert megint rohadtul fájt... Valami végigzubogott az ereimben, valósággal felégetve azokat... Ez nem lehet a halál, ahhoz túlságosan is fájdalmas, túlságosan is sokáig tart. Ez nem lehet...

A pokolra jutottam volna? Ez lenne már az? Innen nincs menekvés? Nos, ha ez így van, és én tényleg a pokolban vagyok, akkor az nem is akkora tragédia. Így legalább találkozom majd pár ismerőssel...

Ökölbeszorított kézzel, fogaimat csikorgatva tűrtem a fájdalmat, ami folyamatosan rohamozott engem. Nagyon kellettem neki, akart engem, és úgy éreztem, addig nem nyugszik meg, amíg teljesen meg nem öl. Ki tette ezt velem? És miért? Miért jó neki, hogy halálom után is ennyire kell szenvednem? Ki utál engem ennyire? Soha senkinek nem ártottam, hogy most a kínok kínját kapjam érte...

Égtem, lángolt a testem, legszívesebben pedig majdnem felrobbantam volna. Talán, akkor megszűnik ez a kegyetlen fájdalom... Sírni akartam, bömbölni, mint egy kisgyerek, de még ez sem sikerült. Túlságosan fájt ahhoz, hogy el tudja valami terelni róla a gondolataimat. Mindenhez túlságosan fájt...

- Aesha – hallottam meg Jake hangját amint engem szólít meg. – Kérlek, bírd ki! Már nem tart sokáig... Erős vagy, ki fogod bírni, ki kell bírnod! Értem...

- Jacob – szóltam én is hozzá, gyenge, erőtlen hangon. – Mi történik?

- Minden rendben lesz – mondta. – Semmi sem fog minket elválasztani...

Aztán eltűnt a szemem elől. Hiába pislogtam, és kiáltoztam utána erőtlenül, már nem hallotta meg. Alakja csak úgy semmivé lett a végtelenben.

Én pedig, amint tudatosult bennem, hogy elment, felfogtam szavai értelmét, és eldöntöttem valamit. Hiszek neki, és ha kell, haldokolva ugyan, de végigcsinálom ezt az egészet. Ennél már nem lehet rosszabb... Érte képes vagyok rá. Érte megéri... Képtelen lennék nélküle élni, és talán, van még rá lehetőség, hogy együtt lehessünk. De ahhoz ez kell... Én pedig nem fogok visszariadni tőle. Soha.

Voltak jó pillanatok, és voltak pokoliak. Nem tudtam eldönteni, hogy melyiknek örülök jobban. Amikor fájt, nem volt időm gondolkozni. Az egyetlen dolog, amivel törődni tudtam, az az volt, hogy túléljem a perceket, hosszú pillanatokat. És amikor nem fájt... Akkor viszont gondolkoztam. Minduntalan ugyanazok a kérdések jöttek fel, de én egyáltalán nem untam, hogy magamban többször is válaszokat adjak rájuk. Hogyan kerültem ide? Mi történik velem? Miért nem tudok felébredni? Meddig fog ez tartani?

És mindre a válasz: nem tudom... Nekem néha óráknak tűntek azok az idők, amikor a válaszon gondolkoztam. Hosszú, néma óráknak. És ilyenkor döbbenek rá, hogy lehet, ezek csak pillanatok voltak? Rövidke pillanatok, amelyek teljesen eltörpültek a többiek mellett...

* * *

Aztán, egyszer csak enyhülni kezdett a fájdalom. Nem úgy, mint eddig... Sokkal felemelőbb érzés volt, sokkal jobb. Éreztem, ahogy az ereimben zubogó tűz lassan csillapodni kezd, és végleg elhal. El nem tudom mondani, hogy mennyire megkönnyebbültem, ahogyan megszabadultam attól a rengeteg fájdalomtól.

Hallottam, ahogy körülöttem beszélnek, mégpedig rólam. Sőt, észleltem, ahogyan kint esik az eső és fúj a szél. Vihar volt, éreztem. Egyre különösebb lett minden, ahogyan felébredtem ebből az éberálomból. Éreztem, hogy egy kéz szorítja az enyémet, egy jéghideg kézfej kulcsolódik az enyémre.

Emmett dörmögő hangja volt, amire felfigyeltem. De nem innen szólt, hanem valahonnan a távolból. Mi történik itt, mi történik velem?

Ösztönösen kezdtem kapkodni a levegőt, aztán percek múlva rájöttem, hogy nem tölti el a friss oxigén a tüdőmet. Kapkodtam, de teljesen feleslegesen. Anélkül is éreztem szagokat, és léteztem, hogy levegőt kellett volna vennem.

Megszorítottam a kezet, ami az enyémet fogta. Jasper volt.

- Aesha, Aesha! – szólongatott, én pedig elszakadtam attól a valamitől, ami eddig fogva tartott.

Egy hangos sikítás keretében ébredtem fel, és nyitottam ki a szemeimet. Sötét volt, nagyon sötét, ám én mégis kitűnően láttam mindenkit a helyiségben. Tvishát és Edwardot a fotelekben ülni, Jaspert az ágyam szélén... Körbenéztem, a szobám nem volt önmaga. Mindenütt orvosi kellékek és takarók hevertek, amelyeket valószínűleg én rúgtam le magamról.

- Ne, ne elég! – kiáltottam magamból kikelve. – Nem vagyok kíváncsi arra, hogy hogyan akartok állatokat ölni! – a kezemet a fülemre szorítottam, úgy ordítottam tovább. Feltűnően hangosan. A szobába értek a többiek is, tökéletesen hallottam halk mozgásukat, és éreztem illatukat. – Ne akarjatok mindenféle módszerrel megfékezni! Mitől tartotok, hm? – Néztem sorra végig mindegyikükön, de senki sem szólt semmit. Néma csend volt idebent.

- Aesha – mondta ki Jasper a nevemet, miközben egy fájdalmas mosoly ült ki a vonásaira. – Te már nem vagy... önmagad.

Ejtette ki az utolsó szót, és előttem hirtelen egy csapásra megvilágosodott minden. Nem véletlenül éreztem a gyötrő fájdalmat a testemben, nem volt véletlen! Tulajdonképpen nem meghaltam, hanem újjászülettem... Valahol még mindig én vagyok, de már más csomagolásban. Már nem a kis törékeny Aesha vagyok, hanem egy olyan személy, egy olyan lény, aki a világon mindennél erősebb. Vámpír.

- De az... – suttogtam. – Nem lehet...

- Aesha, kicsim, figyelj rám – kezdett magyarázni Jasper, mire ránéztem. – Amikor nem voltunk itt, vadászni mentünk a hegyekbe... – Arca egy pillanatig eltorzult a fájdalomtól. Tudtam, mit akar. Meg akart engem védeni, bármi is lett volna az ára. Sajnálta, hogy nem volt ott, velem, amikor kellett volna... Magát hibáztatta mindenért.

 - Jasper! Sem te, sem más nem felelős a történtekért. Tudom, hogy hibáztatod magadat, sőt, tudom, hogy itt mindenki tök szarul érzi magát, mert nem tudtatok megvédeni. És? Az ég szerelmére, a nap sütött, és a család fele nem volt itthon! Nem tehettek semmiről sem. Az egyedüli hibás csakis én voltam, mert cselekedtem az önmagam hülye elképzelése szerint.

- Aesha... Én nem akartam szörnyeteget csinálni belőled! – szűrte a szavakat Jasper.

Tudtam, abban a pillanatban rájöttem, már emlékeztem, hogy megharapott. A nyakamhoz nyúltam, és a jéghideg, márványbőrömön éreztem egy aprócska sebet. Harapásnyom.

- Nem, nem szörnyeteget csináltál belőlem, hanem halhatatlant! Azt, amire mindig is vágytam, hogy legyek. Miattatok... Jasper, ha te nem lettél volna, és nem teszed meg ezt, már nem élnék...

- Így sem élsz! – szólt közbe dühösen.

- Pont ez az! Így sem élnék.

- Emmett! – néztem rá mindig jókedvű bátyámra, aki már ismét mosolygott. – Kérlek, ne akard már nekem annyira elmesélni, hogy hogyan fogsz megtanítani medvét ölni! Valahogy ez a morbid dolog nem illik ebbe a meghitt pillanatba...

- De hát nem is mondtam semmit! – kuncogott.

- Legalábbis, nem hangosan – szólt bele Edward is a kettőnk közt folyó beszélgetésbe, majd átült mellém az ágyra. – Tudom, hogy most mit érzel. Nekem sem volt könnyű gondolatolvasó vámpírként ébrednem. Nehéz volt meg tanulni kontrollálni a fejemben a hangokat, de sikerült, és ne félj, segíteni fogok neked. Valóságos, ugye? Olyan, mintha komolyan kimondanák a dolgokat, pedig nem, csak gondolják.

- Mi? – kérdeztem vissza döbbenten. – De hát az nem lehet! Én... Én nem hallom, hogy miket gondolnak... Gyerünk, Edward! Gondolj valamire! – bíztattam, mert új képességem használata lázba hozott. Edward elmosolyodott, majd sóhajtott egyet, és várt.

De nem hallottam semmit.

- Na? – kérdezte néhány másodperc után. – Pedig gondolatban ordítozok!

- Nem hallom – suttogtam vissza, és elszállt minden újonnan jött jókedvem. Mégsem vagyok gondolatolvasó...

- De az nem lehet – szólt Carlisle. – Az előbb, amikor Emmett medvére akart vadászni, azt hallotta... És amikor Edward szimplán gondolt valamire, azt meg nem. Edward, mire gondoltál?

- Arra, hogy mennyire szakad odakint az eső – válaszolta halkan kuncogva.

- Azt hiszem, már értem – mondta Carlisle. – Aesha csak azokat a gondolatokat hallja meg, amelyek cselekvésre vonatkoznak. Nem gondolatolvasó, mint Edward, és nem is úgy érzi meg a dolgokat, mint Jasper... Ez valami különleges, a kettőnek a keveredése.

Szavai immáron üresen csengtek, mert történt velem valami, amit eddig rövidke második életem alatt nem tapasztaltam. Szomjas lettem, de nagyon. A torkomat égette az érzés, amit a vér hiánya okozott.

- Menjünk vadászni – mosolygott Edward, mire Emmett felnevetett.

- Ó, végre! Indulhat a móka!

Felkeltem az ágyból, és felálltam. A lábaim ólomsúlyként nehezedtek a parkettára, és azt hittem, hogy egy-egy erőteljesebb lépéssel simán betörhetem. A hangok a fejemben nem hagytak alább, egyre-másra kiáltozták, hogy mit szeretnének tenni. Borzalmas volt tudni, hogy ezek után egyetlen szabad gondolatuk sem lesz előttem. Zavaró, nagyon zavaró lesz majd, amikor tudom, hogy mennyire vágynak a vérre, vagy éppen valami másra. Most jött el az a pillanat, amikor maximálisan átéreztem Edward helyzetét. Nem túl jó dolog tudni a szeretteid minden egyes gondolatait. Nem tudom, melyik félnek van rosszabb dolga. A kihallgatónak, vagy annak, akit kihallgatnak.

* * *

- Miért nem engedtek már közel hozzá? – kiabáltam magamból kikelve, miközben Jasper és Emmett nem engedtek mozdulni. Olyan erősen szorítottak, hogy már kezdett aggasztó lenni.

- Azért, Aesha, mert még túl veszélyes vagy – válaszolta Edward, miközben nagyot sóhajtott.

Néhány hete vagyok még csak szerintük vérszomjas vámpír, de azóta nem láttam Jacobot. Borzasztóan hiányzott, vágytam rá, a közelségére, arra, hogy megnyugtasson. Hogy tudjam, szeret. – Te sem örülnél neki, ha véletlenül kiszívnád kedvenc vérfarkasod összes vérét – kuncogott a saját viccén, ami szerintem egyáltalán nem volt humoros.

- Tudod jól, hogy nem bántanám! Az isten szerelmére! Hónapokon keresztül éltem köztetek emberként, és állandóan arra készítettetek fel, hogy mi lesz majd, ha... Hogy mennyire fogok vágyni a vérre, és hogy mindent megteszek majd érte. Addig hallgattam ezt a sok rizsát, hogy időközben teljesen megedződtem, és átértékeltem a dolgokat. Már akkor tudtam, hogy nem fogok senkit sem bántani, teljesen képtelen lennék rá. De ti nem hisztek nekem! Ez alatt a néhány hét alatt is átmentem már kemény dolgokon, és igen, tényleg volt olyan alkalom, amikor meg akartam harapdálni néhány embert, de ez sosem volt olyan veszélyes! Ti is tudjátok, hogy nem lennék képes ártani senkinek sem.  Én nem úgy tekintek magunkra, mint kegyetlen szörnyetegekre, hanem úgy, mint a családunkra. Hahó, hónapokig éltem veletek emberként! Nem gondoljátok, hogy ez idő alatt kicsit máshogy viszonyultam az egész vámpír dologhoz? Sosem fogok bántani egyetlen embert sem, ahogyan azt eddig is tettem. Tudom, hogy lehet élni másként is. És én így is fogok.

- Pokolian erősnek érzed magad, ugye? – magyarázott tovább Edward. – De arra még fogadjunk nem gondoltál, hogy Jacob a te szerelmed – fintorogva ejtette ki a szót – és hogy a vére teljesen másként hat rád. Mert ez így lesz. Lehet, hogy eddig teljesen jól tűrted, de mi lesz, ha vele találkozol? Amit érzel iránta, párosul azzal, hogy mennyire kívánod a vérét... Nem túl előnyös kombináció.

- Pontosan ez az ok, amiért sosem lennék képes bántani őt. Nekem ő mindig az én védelmező Jacobom marad, nem pedig egy farkas. Tudom, hogy majd eleinte idegesíteni fog az illata, és kényszert érzek majd rá, hogy ne bánjak vele úgy, mint azelőtt. De ez sem fog megváltoztatni abban, hogy mindennél jobban szeretem őt.

- Hát – sóhajtott fel Edward. – Te eszméletlenül makacs, és meggyőzhetetlen vagy.

- Igen, ahogy eddig is az voltam! De ha ennyire nem bízol bennem... Rosszul esik, hogy így elítélsz, mert újszülött vagyok.

- Jaj! – nevetett fel megint. – Egyáltalán nem ítéllek el. Sőt, ha tudni szeretnéd, akkor mérhetetlenül büszke vagyok rád, amiért így bírod. Komolyan mondom, nem éppen rövid életem alatt nem találkoztam még olyan újszülött vámpírral, akiben ennyi erő lett volna. De tudom, hogy néha mindenki elgyengül, és ettől szeretnélek megóvni.

- Akkor hívd ide. Ha itt leszünk, akkor tudtok rám figyelni, és végre a saját szemetekkel is láthatjátok, hogy mennyire erős leszek!

- Nos, rendben – mondta, miután átgondolta a dolgokat. Az utóbbi időben nagyon átértékelődött bennem az Edwarddal való kapcsolatom. Rengeteg időt töltöttünk együtt, sokkal többet, mint mikor még ember voltam, és azt tanultuk, hogy hogyan zárjam ki a dolgokat a fejemből. Rengeteget segített nekem ebben, amiért én nem győztem neki hálálkodni. Nélküle biztosan bekattantam volna a sok akarattól...

Éreztem, amikor Jake közeledett. A messzi távolból hallottam a lépteit, és éreztem az illatát. Egészen más volt, mint emberként... Kicsit tényleg hasonlított egy kutyáéra, de én minden erőmmel azon voltam, hogy ezt kizárjam a fejemből. Mindig, mindig az én Jacobom marad...

Ismételgettem magamban a gondolatot, miközben egyre közelebbről éreztem már. Hamarosan itt lesz, mindjárt ideér...

Emmett mögöttem állt, Jasper és Edward pedig a kanapé előtt álltak. Alice a lépcső alján állt, onnan figyelte az eseményeket. A többiek pedig... Úgy tudom, hogy vadászni mentek. Ez talán nem is volt akkora baj, hiszen a nővéremnek még mindig nehéz volt megemészteni, hogy egy farkas lett szívem választottja.

- Aesha – hallottam meg kétségbeesett hangját, amint belépett az ajtón. Semmit sem változott... Még mindig ugyanaz a Jake volt, akit én itt hagytam. Amint megláttam, az agyam rögtön kikapcsolt, így indultam el felé. Már nem vágytam semmire, csupán az foglalkoztatott, hogy örökre vele maradhassak.

- Jacob – suttogtam, majd átszeltem a köztünk lévő utolsó métereket is, és rögtön az ölelésébe bújtam. Most tűnt csak fel, hogy mennyire szorosan ölel, hogy mennyi erő rejlik benne... Beszívtam az illatát, ami ugyan kicsit idegesített, de mégis örömmel töltött el. Annak ellenére, hogy már máshogyan éreztem az illatokat, volt benne valami ismerős... megnyugtató.

- Vámpírszagod van – jegyezte meg mosolyogva, miközben kicsit elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen.

- Neked meg farkas szagod – válaszoltam ugyanolyan hanglejtéssel, mint ő az előbb. Ismét magához húzott, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet. Dobogott a szíve... Hevesen vert és nagyokat; izgult. Izgatott volt, amiért én is. Ez volt a mindennél boldogabb viszontlátás pillanata, ami minden földi örömnél édesebb volt.

Éreztem a vére illatát, szinte hallottam, amint száguld az ereiben, de egyáltalán nem olyan érzéssel töltött el, mint ahogyan azt gondolták volna. Finom volt ugyan – mindennél finomabb, de én nem éreztem késztetést arra, hogy megkóstoljam.

- Tudod, mit jelent ez? – törte meg ismét a meghitt csendet, ami körülölelt minket.

Megráztam a fejemet.

- Most már tényleg örökké együtt leszünk – suttogta végül, s én mindennél jobban tudtam, hogy igaza van.

V É G E