8. fejezet - Az angyalok vigyáznak ránk...

"De szerelmünk több volt, mint soké,

Ki nagyobb, mint ő meg én,

Okosabb, mint ő meg én

S sem az angyalok a felhők felett,

Sem az ördögök tenger fenekén

Nem tehetik, hogy szívtől a szív,

Elváljunk, ő meg én."

Edgar Allan Poe

- Hát itt vagy! – visítottam a fülébe, amikor elértem hozzá.

- Mondtam, hogy nem hagylak magadra – jött a megnyugtató válasz is, miközben szorosan ölelt magához.

- Tudtam, tudtam, hogy sikerült majd mindent elintézni, és te is közénk fogsz tartozni. Most annyira örülök, hogy azt el sem tudod képzelni! – mondtam mosolyogva, amikor végre képesek voltunk elszakadni egymástól.

- Én is örülök neked! Olyan jó téged újra látni… És nagyon ügyesen játszottál! – jegyezte meg kuncogva.

- Ó, igen, el tudom képzelni, hogy milyen vicces látványt nyújthattam… De valahol nekem is el kell kezdenem! Nem megy mindenkinek úgy ez a sport, mint neked – ugrattam, hiszen nagyon is jól tudom, hogy ő tényleg jól focizik. Már akkor is jó volt, de azok után szerintem csak még jobb lett.

- Már én sem játszom, szóval könnyen meglehet, hogy jobb lettél, mint én! – viccelődött kedvesen.

- Jó, oké, hogy most nem játszol, de játszottál! Nem is keveset, és nem is akárhogyan. Szóval… Nekem van igazam, és kész – zártam le ezzel a témát, majd csak bámultam némán a szemeibe.

Miután egyeztettük a dolgokat, és kipakoltunk mindent, már csak az maradt hátra, hogy megmutassam neki a helyet. Körbejártuk a közeli helyeket, és még egy hangulatos kis kávézót is mutattam neki a környéken. Az első napunk a berendezkedéssel és az ismerkedéssel telt el. Éppen a pálya mellett sétálgattunk, amikor is észrevettem, hogy egy barna hajú lány kiszúrta magának Damient. Nem volt különleges dolog, anno minden nap megtörtént. Akkor meg tanultam kezelni a helyzetet, de azóta minden nagyon sokat változott… Tisztában voltam a saját érzelmeimmel, és ő is tisztában volt az enyémekkel. Ez persze, fordítva is igaz volt. Tudtuk, hogy sokkal jobban szeretjük a másikat, mint ahogy azt a barátok teszik… De az volt a különbség, hogy már nem ijedtünk meg ettől a helyzettől. Bártan kimondtuk, és felvállaltuk, hogy mi is van. És ez sokkal, de sokkal jobb volt, mint titkolózni, és nem bevallani még magunknak sem, hogy mi is történt. Ettől függetlenül egy ölelésnél, vagy egy baráti puszinál nem történ köztünk több. És én ezért nem is hibáztattam őt. Nem is tehettem volna meg. Túl sok minden történt az elmúlt hetekben, és még talán mi magunk sem fogtuk fel, hogy tényleg ismét együtt vagyunk… Szükségünk volt időre ahhoz, hogy kitapasztaljuk ezeket a dolgokat… Biztos voltam benne, hogy minden jön majd a maga idejében, csak türelmesen kell várni. És én ezt is fogom tenni.

Damien is szemmel láthatólag jól fejlődött, látni lehetetett rajta, hogy mennyivel gyakorlottabb lett, mióta foglalkoztak vele. Viszont arra még mindig nem jöttünk rá, hogy mi lehet az ő képessége. Gondoltuk, hogy valami az érzésekkel kapcsolatban, de nem volt benne senki sem biztos. Egy angyalnál elég hamar kiderül, hogy mihez is ért pontosan, de mivel ő még nem rég került be közénk, arra gondoltunk, hogy ezért nem tudjuk még. A napok hihetetlen gyorsasággal teltek, néha én magam is meglepődtem azon, hogy már megint eltelt egy nap. És ez nem is volt baj, mivel tudtam, hogy az idő múlta egyáltalán nem befolyásolja azt, hogy mennyit lehetünk együtt.

Nem volt okom félelemre. Velem volt Ő, aki a legfontosabb ember volt az életemben, és nagyon úgy tűnt, hogy ezt Ő is így gondolja.

Az idő egyre melegebb lett, aminek mi nagyon örültünk. Rengeteget jártunk a partra, ahol egész nap jól éreztük magunkat. Szerettem nagyon ezt a programot, hiszen amióta csak az eszemet tudom, imádtam víz közelében lenni.

Éppen ismételten a partra tartottunk, ám most nem azzal a céllal, hogy fürdünk egy jót. Imádtunk csak ülni a parton, és bámulni a vizet, a hullámokat, a víz fölött szárnyaló madarakat. Az égen sötét felhők gyülekezetek, és a szél is felerősödött egy kicsit, ám ez egy cseppet sem zavart minket, a hangulatot nem tudta elrontani. Leültünk egy padra, és én a vállára hajtottam a fejemet, onnan szemléltem tovább a dolgokat. Hihetetlenül jó érzés volt ennyire közel lenni hozzá, még a hideg is kirázott, de nem azért, mert fáztam.

- Min gondolkozol? – kérdezte hirtelen, mire azt sem tudtam, hogy mit feleljek.

- Csak élvezem a pillanatot – mondtam halkan, és nagyon örültem, hogy most nem látja az arcomat, ami elárulja minden érzelmemet.

- Én is azt teszem… – suttogta halkan, és lassan felém fordította angyali arcát. Annyira közel volt hozzám, mint eddig talán sosem. A szívverésem felgyorsult, és kapkodni kezdtem a levegőt. A szemeit áthatóan az enyémekbe fúrta, és valamit keresett bennük. Választ akart valamire kapni, csak arra nem jöttem rá, hogy mire.

- Hope… – búgta édes hangján, majd még közelebb hajolt hozzám. Minden nyugodt volt körülöttünk, csak néhány ember ténfergett a parton, hisz mindenki érezte a közelgő vihart. Próbáltam kikapcsolni a képességemet, amit még mindig nem tudtam annyira tökéletesen irányítani, mint amennyire szerettem volna. Egyáltalán nem érdekelt, hogy a körülöttünk lévő emberek mit szeretnének, és mihez van kedvük. Egy rövid pillanatig felháborodtam ezen, majd átgondoltam a dolgokat, és megpróbáltam nem törődni a külvilággal, csak vele foglalkoztam. Az ajkai már csak hajszálnyira voltak az enyémektől, ám ez a távolság mégis óriásinak tűnt.

Sikítás törte meg a csendet. Egyszerre kaptuk a fejünket az iskola felé, ami körülbelül öt percre volt a parttól.

- Mi volt ez? – kérdeztem döbbenten, majd felálltam a padról, és egyre gyorsuló léptekkel elindultam az épület felé. Az agyam leblokkolt, csak arra tudtam gondolni, hogy valami történt, valami borzalmas dolog. Tudtam, hogy Damien mögöttem van, akármi is lesz. Az eső cseperegni kezdett, mi pedig már rohantunk.

- Nem lesz semmi baj – súgta a fülembe, amikor kinyitottuk az iskola ajtaját. Szerettem volna én is azt hinni… Rögtön a nagyterembe mentünk, szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ott vannak.

Beléptünk az ajtón, mire minden szem ránk szegeződött. Mr. Callahan volt az első, akit észrevettem. Öt magas, és rémisztő fazon állt vele szemben, akik egytől egyig minket néztek. Damient, és engem. Fogalmam sincs arról, hogy kik voltak, de abban biztos voltam, hogy nem jót akartak. Közelebb léptem Damienhez, majd megszorítottam a kezét.

- Ne az egész iskola előtt – suttogta Mr. Callahan, és körbenézett a termen.

Most jött el az a pont, amikor komolyan megijedtem. El sem tudtam képzelni, hogy mi következik most…

- Ne félj – suttogta a fülembe, és nyomott egy puszit a homlokomra.

- Hogy a francba ne félnék? – kérdeztem remegő hangon, és annyira közelbújtam hozzá, amennyire csak lehetett. Mr. Callahan irodájába tartottunk, előttünk az ismeretlenekkel.

- Nem szeretnénk, ha valakinek is baja esne – mondta a legidősebb férfi, amikor becsuktuk magunk után az ajtót.

Valakinek baja esne? – kérdeztem magamtól. Miért jöttek ezek ide? Mit akarnak tőlünk?

- Milyen érdekes, hogy pont ti mondjátok ezt… Nem jellemző rátok ez a fajta viselkedés – mondta Callahan szarkasztikusan. Egyre jobban érdekelt, hogy kik ezek a fickók.

- Tom, itt fontos dolgokról van szó. Továbbá, az csak olaj lenne a tűzre, ha egy angyal is megsérülne – mondta ismét a falkavezérnek tűnő idősebb fazon.

- Mióta érdekelnek titeket az angyalok? – kérdezte Callahan kicsit felháborodottan. Könnyen rájöttem, hogy itt már nemcsak erről a dologról van szó, amiért idejöttünk. Valamit el akarnak titkolni előlünk, de attól félek, idáig sikerült.

- Senki sem örülne annak, ha kipattanna a háború, és…

- Háború? Mi a frászról beszélnek? – kérdeztem ingerültem, mert már nagyon elegem volt ebből a dologból. Tudtam, hogy jobb lett volna, ha csendben maradok, így akaratom ellenére is kivívtam magam ellen a sorsot.

- Tom, te még nem mondtad el nekik?

- Még nem álltak készen rá. Nem kapkodok el semmit sem. – A vezér közelebb lépett hozzám, és a szemembe nézett. Álltam a tekintetét. – Ha bántani mered… – sziszegte Callahan.

Bármennyire is féltem, nem hagytam, hogy ez meglátszódjon rajtam. Bátran néztem szembe vele, nem törődve azzal, hogy ez milyen következményeket vonhat maga után. De akkor észrevettem valamit, ami eddig fel sem tűnt. Ugyanolyan szeme volt, mint Damiennek… És akkor elgyengültem. Nem lett volna szabad, ám én mégsem tudtam mást tenni. Természetesen észrevette ezt a szószóló is, majd kajánul elvigyorodott, és Callahanhez fordult.

- Pedig azt hittem, hogy valamivel erősebb… De őt is csak az érzelmei irányítják, nem csoda, hogy angyal lett belőle.

- Nem tud rólam semmit sem – morogtam halkan, mire olyan gyorsan fordult ismét felém, ami már szinte lehetetlennek tűnt. Egy lépéssel még közelebb jött. Nem féltem tőle.

- Te tényleg azt hiszed?

- Nem. Biztos vagyok benne – feleltem egyszerűen, és erre láthatólag nem számított. Na, most aztán nagy bajban voltam…

De akkor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Damien elém lépett, és védelmezően a háta mögé tolt.

- Őt hagyd ki ebből. Miattam jöttél ide, nem igaz?

- Nocsak… Te még emlékszel rám? – kérdezte Damientől. Tényleg teljesen összezavarodtam. Ismerték egymást?

- Lehetne elfelejteni? Még ha sikerült is volna, a szüleim gondoskodtak róla, hogy emlékezzem.

- Nagy hiba volt, hogy az angyalokhoz jöttél. Ha nem találsz ide, akkor biztos vagyok benne, hogy nem találunk meg. Nem tudom, mi történhetett veled… Miért hagytad, hogy az érzelmeid irányítsanak? Te nem vagy angyal!

- Mi? – kérdeztem, és kiléptem a háta mögül. Teljesen össze voltam zavarodva, és azt kívántam, bárcsak vége lenne már ennek az egésznek. Elegem volt a titkokból. – Ismeritek egymást?

- Hope… El akartam neked mindent mondani, de még nem jött el az ideje…

- Nem érdekel! Nem érdekel a magyarázkodásod, egyszerűen csak azt mondd meg, hogy ha nem angyal, akkor mi?

- Ezt még magam sem tudom… Csak annyiban vagyok biztos, hogy nem vagyok olyan, mint te.

- Hogy? A fiú tudott róla? – Callahan is annyira döbbent volt, mint én.

A banda vezetője kacarászni kezdett, majd nemes egyszerűséggel közölte:

- Az ősi ellenségeid, angyalka…

* * * * *

Hogy mi van? Az ellenségeim? De az angyaloknak csak egy ellenségük van... A démonok. Kétségbeesetten néztem rá, szemmel láthatólag ő sem tudta mire vélni a helyzetet. Nyeltem egy nagyot, a sírás már javában kerülgetett, majd körbenéztem a helyiségben. Minden szempár minket figyelt, és én tényleg nem tudtam mit tenni... Megijedtem a gondolattól, hogy elveszíthetem őt, most, hogy újra megkaptam. Vettem egy nagy levegőt, majd megszólaltam.

- Kaphatnánk négyszemközt néhány percet? – kérdeztem, és közben reménykedtem, hogy igent mondanak.

- Természetesen – válaszolta az egyik férfi, majd Damienre néztem, és intettem, hogy menjünk ki. Amikor kiértünk a folyosóra, még mindig nem jutottam szóhoz, ahogyan ő sem.

- Te tudtad ezt? – rivalltam rá hirtelen.

- Dehogy tudtam! Hogyan tudhattam volna? – válaszolt legalább annyira indulatosan, mint ahogyan én kérdeztem.

- De te nem lehetsz az! Te nem vagy rossz! – hangom kezdett már-már hisztérikus hangnemet megütni.

Válaszolni nem tudott, csak bámult maga elé teljesen letaglózva. Valamit azonnal ki kellett eszelnem, nem engedhettem meg, hogy még egyszer elveszítsem. Azt komolyan mondom nem bírtam volna ki. Elég volt ennyi ideig azzal a borzalmas fájdalommal élni, többet nem akarok!

- Valamit ki kell találnunk – törtem meg én a csendet, de ő nem itt járt. Nagyon elgondolkozott, nem figyelt rám. – Damien!

Végre rám emelte tekintetét, melyből ezer meg ezer kérdés volt kiolvasható. De válasz egy sem.

- Gyere! – fogtam kézen, és húzni kezdtem az ajtó felé.

- Mit csinálsz?

- Csak nem képzeled, hogy hagyom, hogy ez megint megtörténjen! Azt már nem...

- Mondd csak, és mit akarsz ellene tenni? Nem tudsz semmit!

- Ó, dehogyis nem! Elmegyünk innen, úgysem találnak meg... – próbáltam menteni a menthetőt, de ő nem volt rá hajlandó. Megállt, és kihúzta a kezeit az enyém közül. Na most éreztem magamat igazán elveszve...

- Te is tudod, hogy teljesen felesleges lenne... Egy idő után úgyis megtalálnak minket, és akkor vagy téged, vagy engem megölnek! Nem kockáztathatunk ennyi mindent! Hope, sajnálom, de ezt nem tehetem meg veled... Így is már annyi fájdalmat okoztam, sajnálom – mondta, majd közelebb lépett hozzám.

- Te meg miről beszélsz? Igen, igazad van, nem teheted meg azt, hogy most hagysz el! Az nem lenne fair tőled! Már annyi mindent végigcsináltunk, ne most hagyj el! Kérlek... – az első könnycseppem megérkezett...

- Csak ne sírj! Nincs annál borzalmasabb érzés, ha sírni látlak...

- Mit vársz, hogy nevessek? Épp most készülsz elhagyni, mondd meg akkor mit tegyek!

- Valamit kitalálunk, rendben? – hangja ismét lágy volt, megnyugtató.

- Én már kitaláltam! – ellenkeztem.

- Nem mehetünk el... Meg fognak találni...

- Kérlek, csak egy kicsit bízz bennem! Inkább megyek veled, mint maradok itt egyedül!

Elgondolkozott. Láttam rajta, hogy hezitál. Jönni akar, velem akar lenni, de fél a következményektől. De én nem tudok félni. Engem sokkal jobban érdekel az, hogy mi lesz velünk, mint az, hogy esetleg elkapnak. Nem érdekel. Kapjanak el, öljenek meg, csak vele lehessek.

- Hope, de ha bármi történik veled, azt komolyan mondom soha nem bocsátom meg magamnak...

- Shh... – csitítottam, majd ismét kézen ragadtam, és már rohantunk is az ajtó felé. A részletekbe nem gondoltam bele, de most csak az számított, hogy innen el. Itt hagyni ezt a borzalmas helyet, ami régen az otthonomat biztosította...

Szerencsére elcsíptük a városba induló következő buszjáratot, és magunk mögött hagytuk ezt az egész borzalmat. A tervünk az volt, hogy a városból vonattal megyünk tovább, de hogy hova, azt nem tudtuk. A hangulat feszült volt köztünk, de szabadok voltunk. Nem gondoltuk volna, hogy majd valamikor elkapnak minket, nem gondoltunk semmi rosszra sem, csak ő és én voltunk. A busznak a leghátsó sorában foglaltunk helyet; ő az egyik kezét áttette a vállamon, én pedig a vállára hajtottam a fejemet, és beszívtam imádnivalón kellemes illatát. Kint már sötét volt, a csillagok megjelentek az égbolton. A pillanat tényleg tökéletes lett volna az összebújáshoz, de az előtte történt események rányomták a bélyegüket a mostani hangulatunkra is. Hogyne tette volna! A tény, hogy a legfontosabb ember az életedben nem mellesleg egy démon, nehezen feldolgozandó. Én így is elfogadom, nem lenne ezzel semmi baj, ha a szerelmünk nem lenne tiltott. De sajnos az... És ez a dolog miatt kellett meglépnünk.

Az út elég sokáig tartott, és nem is beszélgettünk közben. Mire a városba értünk már közeledett a hajnal, mi pedig alig vártuk, hogy tovább mehessünk innen. Sétálgattunk céltalanul, kezeink összekulcsolva, nem félve a holnaptól. Legalábbis jó volt ezt hinni... Éppen kiértünk egy szűk utcából, amikor Damien rögtön félrehúzott, és a falnak préselt.

- Mi történt? – kérdeztem ijedten, és közben a szívverésem is felgyorsult.

- Megtaláltak – suttogta maga elé. Nem kellett bővebben kifejtenie a dolgot, azonnal megértettem. Közeledő léptek zaját lehetett hallani, és nekünk sem kellett több, azonnal szaladni kezdtünk, bár azt nem tudtuk, hogy hová.

Folyamatosan a nyomunkban voltak, nem hagytak minket elmenekülni. Kiértünk egy tisztásra, amelynek másik oldalát az erdő szegélyezte. Már javában hajnalodott, a nap felkelni készült.

- Én megmondtam, hogy ez lesz... – mondta idegesen, a kezét kezdte tördelni, majd magához ölelt. – Mindjárt ideérnek, és akkor...

- Akkor nem lesz semmi baj sem! – fejeztem be helyette a mondatot.

- Miért vagy benne ennyire biztos? – kérdezte ismét.

- Nem tudom, egyszerűen csak ezt érzem... Idegesnek kellene lennem, ugye? De nem vagyok az. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy semmi baj nem érhet, ha itt vagy velem – mosolyodtam el, amint befejeztem a mondanivalómat.

- Szeretnék én is így gondolkozni... – merengett el egy pillanatra.

- Akkor tedd meg! Mit veszíthetsz?

- Igazad van... – éretett velem egyet végül.

Arrafelé nézett, amerről jöttünk. Már közeledtek, a nyomunkban voltak. Itt az idő, hogy tegyünk valamit.

Mélyen belenéztem kék szemeibe, és kimondtam a leggyönyörűbb szót a világon:

- Szeretlek.

Szemei felcsillantak, majd vett egy nagy levegőt és ő is megszólalt.

- Én is szeretlek!

Hirtelen rám tört a most vagy soha érzés, és úgy véltem, valamit muszáj megtennem még. Amíg van rá alkalmam.

- Csókolj meg!

Két keze közé vette az arcomat, majd ajkaival közeledni kezdett az enyémek felé. És amikor elérték azokat, vége lett a világnak. Legalábbis számunkra...

* * * * *

Viharfelhők gyűltek az égen, amelyekből nemsokára hatalmas nyári zápor keletkezett. A zápor, amely eloltotta a tüzet két szerelmes szívében, de talán nem örökre.

Tudjátok, mi az az egyetlen dolog, ami képes végezni egy angyallal?

Egy démon csókja...

És ami végez a démonnal?

Egy angyal csókja...

V É G E

"Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,

És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.

Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:

Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka."

Victor Hugo

7. fejezet - Ismerős a nézőtérről

"Amiért könnyezünk, az magunk temetése.

Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,

Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.

Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod

A fél krajcárt sem érő bölcsességet."

Kormorán

- Hope, mit szeretnétek? – kérdezte kíváncsian Mr. Callahan, amikor kijött a szobájából. Érdeklődve mérte végig Damient, majd a pillantása rajtam állapodott meg.

Vettem egy nagy levegőt, mielőtt belekezdtem a mondandómba.

- Lenne itt valami, amiről beszélnünk kellene… – mondtam halkan, ezzel elkerülve, hogy valaki akár véletlenül is meghallhassa, hogy miről lesz itt szó. Egy pillanatig komolyan elgondolkodott, majd intett, hogy menjünk be utána.

Leült velünk szembe egy asztalhoz, és várakozóan széttárta a karjait.

- Nos… arról lenne szó, hogy… – Már majdnem belekezdtem, már komolyan nem sok hiányzott attól, hogy kinyögjem azt, amiért ide jöttünk, amikor a tanár felállt az asztaltól, és őszinte csodálkozással mérte végig Damient.

- Én ismerlek valahonnan, csak még arra kell rájönnöm, hogy honnan – dörmögte az orra alatt, majd tett egy kört Damien körül.

- Az emlékeimből – jött tőlem a nem várt válasz, mire mindketten rám emelték a tekintetüket. Zavarba jöttem attól, ahogyan most néztek. Komolyan mondom, mintha valami hatalmas dolgot mondtam volna…

- Az nem lehet… Az képtelenség! – hüledezett Mr. Callahan. – Neki már régen nem ennyi idősnek kellene lennie!

- Ez az, amiről szerettem volna beszélni… Úgy tűnik, hogy tényleg elkevertek valami papírt, és neki itt van a helye. Szóval, most, hogy így rájöttünk erre a dologra, azt szerettem volna kérni, hogy Damien is jöhessen velünk vissza. Elvégre is, neki itt a helye köztünk!

- Arról szó sem lehet – jött a gyors, kíméletlen, elutasító válasz.

- De ha közülünk való! Nem hagyhatjuk, hogy elvesszenek az ilyen csodálatos értékek a világban! Így is olyan kevesen vagyunk, akkor már próbáljunk meg összetartani – próbáltam a lelkére beszélni, hátha sikerül, és nem mond nemet ismét.

- Ebben nem dönthetek. Először is, ki kell vizsgálnunk az ügyet, hogy pontosan mi is van a háttérben. Aztán meg kell kérdeznem a többieket, hogy mi a véleményük erről a dologról. Hope, ez nem ilyen egyszerű!

- Akkor gyerünk, tegyen érte valamit! Nem nézheti tétlenül, ahogy…

- Hope! – szólt közbe Damien is. – Kérlek… Hidd el, ami tőled telt, azt megtetted. Innentől már nem a mi dolgunk – mondta megnyugtató, és szinte bűvölő hangon.

- Igazad van, Damien. Ígérem, ami tőlem telik, azt megteszem.

- Nagyon remélem is! – vágtam rá, majd megfordultam, és durcásan kimentem a szobából. Nem igazán volt kedvem egy bájcsevelyhez, ezért menekültem minél messzebbre. Az meg a másik fele, hogy féltem. Nem akartam őt újra elveszíteni, és ezért harcolni is fogok, nem engedem, hogy valami ismét szétszedjen minket.

* * * * *

Végül annyiban maradtunk, hogy amíg nem járnak utána, Damiennek vissza kell mennie a többiekkel, és majd ha jutnak valamire, akkor visszajöhet hozzánk. Nem voltam boldog az eredménnyel, én azt akartam, hogy most azonnal jöjjön vissza velünk. De jól tudtam, hogy ez egyelőre nem lehetséges, és ha csak akadékoskodni fogok, akkor nem is fognak belemenni, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogyan azt mi szeretnénk.

- Két hét… Az hamar eltelik! Hidd el, észre sem fogod venni, hogy milyen gyorsan elrepült az idő!

- És ha nem engedik? Akkor mi lesz? – kérdeztem vissza kétségbeesett hangon.

- Ne félj, mert nem lesz semmi probléma! És ha most mégsem engednék meg, akkor sincs olyan nagy baj! Elméletileg már csak hónapok vannak hátra, amíg nem járhatod a saját utadat! És azt fogod majd csinálni, amihez csak kedved van… Ha tényleg szeretnéd, akkor találkozhatunk… Sőt, biztos vagyok benne, hogy fogunk is! Nem lesz semmi baj, bízz bennem! – suttogta a fülembe, mikor sok-sok év után ismét búcsúztunk egymástól. Most is összekulcsolta a kezeinket, és úgy szorított, mintha sosem engedne el többet.

- Nem akarom, hogy ez legyen… Veled akarok maradni – suttogtam halkan, mire csak egy kedves, meleg mosoly jött válaszul.

- Hidd el, én is ezt akarom, mindennél jobban! De már nincs messze az sem… Elbúcsúzunk, majd aztán újra találkozunk… Most is így történt…

- De olyan keveset kaptam belőled! – mondtam már-már hisztérikus hangon.

Elnevette magát, most is pont úgy, ahogy szokta.

- Hidd el, nem csak ennyit fogsz kapni… Csak idő kell hozzá… De ha már ennyit kibírtunk, akkor az a két hét sem fog problémát okozni.

- Igazad van – mondtam végül, és úgy gondoltam, hogy ideje véget vetni a búcsúzásnak. Igazából azt akartam, hogy minél hamarabb teljen el az a két hét. És én úgy gondoltam, hogy minden egyes perccel, amivel a búcsútól távolodom, egyre jobban közeledem a találkozás felé. Így hát, én most azonnal búcsúzni akartam, hogy már a találkozásnál lehessek.

- Szia, Hope… Még találkozunk – édes hangja a fülembe búgta ezeket a szavakat, amikor utoljára megöleltem.

- Abban biztos vagyok – válaszoltam, majd elengedtem a kezét, és elindultam a buszunk felé. Az első lépéseket hátrálva tettem meg, hogy ne mulasszak szem elől egy pillanatot sem. Aztán felszálltam a buszra, és még az ablakból láttam távoldó alakját.

* * * * *

Nem is gondoltam volna, de a napok olyan gyorsan teltek el, amennyire csak lehetett. Persze, minden nap visszaszámoltam, hogy mennyi időnk van még a találkozásig, de titkon reméltem, hogy egy nem várt pillanatban bukkan majd elő, amire egyáltalán nem fogok számítani. Minden egyes nap mentem Mr. Callaganhez, és megkérdeztem, hogy van-e valami előrehaladás az ügyben. Most vagy nem volt, vagy nem mondta el. A válasza mindig csak ennyi volt: Már dolgozunk rajta.

Nem tudtam meg sokkal többet, de valamilyen megmagyarázhatatlan módon, még ennek az apró dolognak is nagyon örültem. Jó volt azzal a tudattal élni, hogy már tényleg dolgoznak rajta, és akármikor azt mondhatják, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Péntek volt, és én megint nem tudtam aludni, ahogy az elmúlt héten sem. Éppen egy könyvet olvastam, és próbáltam elterelni a gondolataimat a közelgő hétvégéről, és arról a dologról, hogy lehetséges, hogy most érkezik meg. A lányok ma bulizni mentek, szinte csak én maradtam itt. Időnként kaptunk kimenőt, de ha valakinek valami halaszthatatlan dolga akadt, azt mindig elengedték. Letettem a könyvet az éjjeliszekrényemre, majd az ablakon kezdtem kibámulni. Néztem a csillagokat, és ismét eszembe jutott, amit Damien azon az éjszakán mondott nekem. A mosolyomat a párnámba rejtettem, majd lekapcsoltam a villanyt, és megpróbáltam aludni. Több-kevesebb sikerrel…

Lehet, hogy furcsán hangzik, de arra keltem fel, hogy valaki néz. Kinyitottam a szememet, de gyorsan vissza is zártam őket, mert túl sok volt a fény a szobában, ami eléggé zavart. A fejemre húztam a takarót, majd óvatosan kukucskáltam ki alóla. A szemem lassan megszokta a fényt, majd óvatosan felültem, körbenéztem a szobában. És láss csodát, egyedül voltam.

- Buta liba! – mondtam magamnak, majd visszadőltem a párnára, és kifújtam a levegőt. Nem volt sok kedvem felkelni, legszívesebben egész nap lustálkodtam volna, de ezt nem tehettem meg.

Körülbelül tíz perc pihenés után, összegyűjtöttem az összes erőmet, majd kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Mivel kint nem volt olyan jó idő, ezért egy hosszabb nadrágot választottam, és egy fehér hosszú ujjú pulcsit. A hajamat most is összefogtam, majd így indultam a többiek keresésére. Amikor a folyosón haladtam el, megpillantottam az egyik lányt, aki éppen a szobájából jött kifelé. Rögtön rájöttem, hogy jó éjszakája volt. Igen, egyrészt azért, mert azt megérzem, ha jó hangulata van valakinek. A képességem is a jó hangulathoz kapcsolódik. Másrészt viszont… A lány külseje egyáltalán nem volt angyali.

Elmosolyodtam, majd tovább sétáltam egyenesen az ajtóig. Kiléptem rajta, és teleszívtam a tüdőmet friss oxigénnel. Úgy gondoltam, sétálok egyet, és elindultam a focipálya mögötti rét felé. Megláttam a padon egy fiút és egy lányt, majd egy pillanatra megálltam, behunytam a szemeimet, és megpróbáltam érzékelni a hangulatukat. Mint már mondtam, csak azt érzem, ha valakinek jó a hangulata, és én most nem éreztem semmit. Erősen koncentráltam rájuk, majd megpróbáltam pozitív hullámokat küldeni feléjük. Valahol biztos voltam benne, hogyha olyan képességük van, amely kiszűri a szándékosan küldött hullámokat, akkor nem fog beválni. De elsősorban mi is emberek vagyunk, nekünk is nagyon fontosan az érzelmek, mint bárki másnak. A lány rám emelte tekintetét, majd hatalmas mosoly terült el arcán. Én egy pillanatig meglepetten álltam, majd nyugtáztam magamban, hogy az akció sikeres volt, és segítettem valakinek, hogy jobban érezze magát. Csodálatos érzés volt, hogy tudtam segíteni másokon, pusztán az akaraterőmmel. Viszonoztam a lány mosolyát, majd elindultam sétálni.

Körülbelül fél óra múlva éreztem úgy, hogy ideje visszamennem. A szél felerősödött, és sötét felhők gyülekeztek az égen. Nem siettem visszafelé, nem féltem attól, hogy megázok. Mi természetünknél fogva imádtuk az esőt, és ha tehettük, a természetben is voltunk olyankor, amikor esett. Néhányan az esőcseppekkel azonosítottak minket.

A nap néha-néha előbújt a sötét fellegek mögül, majd újra beborították. Egy pillanatra megálltam, és bámultam a nap halványodó sugarait a felhők mögött.

Az ablakomból figyeltem, amint az esőcseppek lecsúsznak a sima üvegen, majd eltűnnek a semmiben. Nem volt nagy vihar, inkább csak egy nyári zápornak mondanám. Imádom a záporokat, mert utána mindig kisüt a nap, és érzed azt, hogy a harmónia helyreállt. A természet dühöngött egy sort, elfáradt, majd ezt a csapongást követte a tökéletes megnyugvás, azaz amikor a nap ismét fényesen ragyog, és felszárítja az esőcseppeket. De te még mindig érzed az eső illatát, és tudod, hogy percekkel ezelőtt mi történt… Hogy mennyire más volt minden. Az eső illata az, ami erre emlékeztet.

Ismét kifelé tartottam, hogy kintről szemlélhessem tovább a csodát, amelynek én is részese vagyok.

A focizó srácokat figyeltem, hogy mennyire önfeledtek játék közben. Nekem is kedvem támadt játszani, de nem akartam elrontani a hangulatot köztük a bénázásommal, ezért inkább csak ültem az egyik padon, és onnan szemléltem, hogy mi folyik a pályán. De csak nem sikerült leküzdenem magamban a játszani akarást, az agyam állandóan ezen járt, akármennyire is szerettem volna elterelni a gondolataimat róla.

- Gyere, és játssz velünk! – szólt ki az egyik srác, és közben intett, hogy menjek.

- Köszi, de nem szeretnélek zavarni titeket – feleltem szégyenlősen, és már megbántam, amiért ilyen erős impulzusokat küldtem mások felé a játékkal kapcsolatban. Sok esetben jól jön, hogy egymás érzelmeire különösen érzékenyek vagyunk, de például ilyenkor nem.

- Mit veszthetsz? – jött a kérdés a sráctól.

Egy pillanatig tétlenkedtem, majd arra jutottam, hogy miért is ne próbálnám meg? Bajom nem lesz, az biztos.

- Hát… Ha már ennyire kedvesen kérted – kuncogtam, majd elindultam feléjük.

- Na, szóval… – kezdte magyarázni a dolgokat, hogy mit hogyan is kell csinálni, én pedig lelkesen figyeltem rá.

Annyira belemerültünk a játékba, hogy észre sem vettem, amikor a pálya körüli padok megteltek emberekkel, és mindenki azt figyelte, hogy hogyan is játszunk. Vagyis inkább azt, hogy ők hogyan játszanak. Az igaz, hogy én is a pályán voltam, és néha passzoltak is nekem, ami azért volt jó, mert tőlem senki sem akarta elvenni a labdát. Nem szerettem, ha kivételeznek velem, de különleges esetek mindig akadtak. Tudtam jól, hogy csak azért ilyenek velem, mert nem akarnak megbántani, de nekem már ez az apró figyelmesség is nagyon jól esett.

Egy unalmas percemben azonban elkalandoztam, és a körülöttünk összegyűlt embereket kezdtem nézegetni. Találtam köztük ismerős és ismeretlen arcokat egyaránt. De volt valaki… Valaki, akin rögtön megragadt a szemem. Valaki, aki olyan kedvesen és szeretetteljesen mosolygott rám, ahogy nem sokan eddig. Valaki, akit most láttam meg két hete először. Ő, aki annyira hiányzott nekem, mint még senki más. Ő, aki elindult felém, amikor én is tettem irányába egy bátortalan lépést.

Az a srác, akihez úgy szaladtam oda, mintha az életem lenne, és igaz is… Azt bíztam rá, azt adtam a kezébe…