6. fejezet - Megváltozott gondolkodás?

Aztán jött a következő könnycsepp, és aztán egy újabb. Egyszerűen nem tudtam őket megakadályozni, és talán nem is lett volna rá semmi szükség.

- Ekkora baj nincs – mondta kedvesen, majd közelebb ült hozzám.

- Te már csak tudod – motyogtam a takaróba, és próbáltam elrejteni a könnyeimet.

- Sokat gondolkoztam… És rájöttem, hogy teljesen igazad volt. Tényleg nem kellett volna ilyeneket mondanom neked, hiszen te sem tehetsz arról, hogy ez történt. Nem akartam konfliktust, csak… Olyan hirtelen jött ez az egész, és nem tudtam másként reagálni. Az utolsó dolog, amit akartam az az, hogy megbántsalak téged… Tudom, hogy nem érek sokat a magyarázkodással, de én mégis megpróbálom, bízva abban, hogy ez által talán nem fogsz rám annyira haragudni.

- Mit akarsz? – szakítottam félbe rekedtes és remegő hangon. Nem akartam tovább azt hallgatni, hogy mennyire megbánta tetteit… Nem akartam többé veszekedni vele, és ezeket a kellemetlen pillanatokat is mellőzni szerettem volna. Csak szimplán vele akartam lenni.

- Azt, hogy legyünk újra barátok… Biztos, hogy nem lesz olyan, mint régen, de ha segítünk egymásnak, akkor sokkal jobb lehet, mint akkor volt.

- Annak már vége… És az előbb azt mondtad, hogy nem is szeretnéd azt, ami akkor volt.

- De csak az számít, amit most mondok!

- Mit akarsz ezzel mondani? Ne kerülgesd, mondd ki, hogy mi van – kérleltem valamivel kedvesebb hangon. Szerettem volna már tényleg véget vetni ennek a kínos résznek, de akárhogy is próbálkoztam, nem akart összejönni.

- Azt, hogy ne sírj, mert teljesen felesleges. És szeretném, ha megint olyan viszonyban lennénk egymással, mint voltunk. És még azt is szeretném, ha elfelejtenéd, amiket mondtam neked. Nem gondoltam komolyan…

- Damien… Fogd be – szóltam egy kis idő után, amikor végre elapadtak a könnyeim. Annak ellenére, hogy nem láttam az arcát, tudtam, hogy mosolyog.

* * * * *

- Tudod, egy napon te is egy leszel közülük – mondta, s közben a csillagokra mutatott. Meglepődtem, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyesmit fog nekem mondani. Furcsa és különös érzés kerített hatalmába, amint elmerengtem azon, hogy egy csillaggal azonosít engem… Kirázott a hideg, ezért még szorosabban húztam össze magamon a takarót. Csak bámultam a gyönyörűen fénylő és csodálatos csillagokat, és elgondolkoztam azon, hogy mekkora csodába is csöppentem… És azon is, hogy mennyivel boldogabb jövő elé nézek, hogy itt van mellettem Ő, akire mindig is vágytam, akit elengedtem magam mellől, és most ismét visszakaptam.

Hirtelen ötlettől vezérelve a vállára hajtottam a fejemet. Nem húzódott el, hanem még közelebb ült hozzám, amitől a szívem vad vágtába kezdett, a gyomromban pedig felröppentek a pillangók. Olyan régen nem éreztem már ezt… Annyira hiányzott. Jobb kezével az enyém után kapott, majd lassan, őrjítően lassan összekulcsolta ujjainkat. Felsóhajtottam, talán túl hangosan is, és talán túl sokatmondóan… De hogyan is álljak ellen neki, amikor ilyeneket csinál? Tudom, hogy nem kellene így reagálnom, hogy nem szabadna ennyire vágynom rá, hogy le kellene küzdenem ezeket a feltörő érzelmeket, és én mégsem teszek ellene semmit. De ő sem. Csak húzza az idegeimet azzal, hogy ilyeneket csinál… Hiába, mindig is tudtam róla, hogy szeret játszadozni… Eddig azonban örültem, hogy én nem kaptam az efféle játékaiból semmit sem, de úgy tűnik, egyszer mindennek eljön az ideje…

- Miért? – kérdeztem pár perc múlva, mikor már eljutottam odáig, hogy össze tudtam szedni a gondolataimat, és eléggé biztos voltam benne, hogy ki tudom mondani úgy ezt a szót, hogy érthető legyen.

- Mit miért? – kérdezett vissza.

- Miért teszed ezt? Miért kínzol engem ilyenekkel?

- Szeretnéd, ha nem csinálnék ilyeneket? Nem akarom, hogy tolakodónak tarts…

- Nem erről van szó… A baj csupán annyi, hogy túlságosan is jól esik… Annyira, amennyire már nem lenne szabad.

Felnevetett. A hangja derűs volt, halk és mindennél csodásabb. Tényleg túlságosan is vonzódtam hozzá… Már-már úgy éreztem, hogy nem csak mi vagyunk természetfelettiek, hanem az iránta érzett érzelmeim is azok. Ez már nem sima vonzalom, már nem sima akarás, vagy kötődés… Annál sokkal, de sokkal több. És ez rémisztő.

- Azt hiszed, hogy nekem nem esik legalább annyira jól? – gondolataim közül ismét a hangja volt az, ami kirángatott. – Csak nem szeretnék elkapkodni semmit sem… És nem tudom, hogy mikor érzed úgy, hogy sok az, amit teszek.

Szívem szerint azt mondtam volna, hogy: soha. De azért mégsem mondhatom ezt neki, mikor épp arról van szó, hogy nem akar túl követelőző lenni.

- Majd szólok, ha úgy érzem, rendben? – mosolyogtam, és megpróbáltam nyugodtnak mutatni magamat, amikor is nagyon nem voltam az.

Felálltam mellőle, mire egy pillanatig értetlenül nézett.

- Sétálunk egyet?

- Jó ötlet – jött hamar a válasz. Ő is feltápászkodott a lépcsőről, majd lassan elindultunk a kis járdán. Láttam, ahogy a padokon párocskák üldögélnek összebújva, ahogy sokan a lépcsőkön ülve beszélgetnek, ahogyan azt mi is tettük. Elhaladtunk egy szoba előtt, ahol égtek a villanyok, és hangos zene szűrődött ki az épületből. Megálltunk egy pillanatra, és a fényben most szemügyre tudtam venni az arcát. Láttam a csillogó szemeit, amelyek valami számomra ismeretlen érzelmet tükröztek. Régebben elég volt egy pillantása ahhoz, hogy megtudjam, milyen a hangulata, vagy éppen mire gondol. De most… Akárhogy is próbálok belelátni, nem megy. Tett egy bizonytalan lépést előre, ezzel jelezve nekem, hogy induljunk tovább.

Már jócskán elhagytuk a környéket, és már nem is láttunk egyetlen erre kószáló lelket sem, amiért most nagyon hálás is voltam, hiszen mindig is csak úgy tudtam vele komolyan és őszintén beszélgetni, ha ketten voltunk. Ha nem zavart minket senki… Olyankor megmutatta az igazi énjét, nem kellet egy álarcot maga elé tartania, tudta, hogy én anélkül is pont úgy szeretem. És én is így voltam vele. Akkor voltam igazán önmagam, ha vele lehettem, akkor úgy éreztem, hogy nem állít meg semmi sem.

Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthettünk el egymás társaságában, teljesen önfeledten, és végre boldogan. Rengeteget beszélgettünk, és így tudtam meg azt is, hogy mi történt vele, miután elmentünk. Azt mondta, hogy ő sem érezte jobban magát, mint én. Hogy szenvedett a tudattól, amiért nem csinált semmit sem, amikor meg volt rá az alkalma. Aztán arról mesélt, hogy hogyan reagált, amikor megtudta, hogy mi is folyik itt. A szülei avatták be, amikor már muszáj volt, mert sokaknak feltűnt, hogy a gyermekük nem öregszik semmit sem… Én még mindig szentül hittem, hogy ő is olyan, mint én. Elhatároztam, hogy holnap reggel beszélek a tanárunkkal, hogy ebben a helyzetben mit is lehet tenni. Az biztos, hogy nélküle nem megyek sehova sem.

* * * * *

Hullafáradtan dőltem be az ágyamba, amikor valamikor az éjszaka közepén hazaértem. Már gondolkozni sem volt erőm a történteken, csak pihenni akartam, és az álomvilágba csöppenni, ahol megint vele lehettem. Habár az igaz, hogy a valóság is kezdett hasonlítani egy édes és gyönyörű álomhoz, de még nem akartam elkiabálni a dolgokat.

Másnap reggel a napsütésre ébredtem. Amint kinyitottam a szememet, rögtön a telefonom után nyúltam, és elégedetten konstatáltam, hogy még csak most múlt kilenc óra. Újult erővel pattantam ki az ágyamból, majd elindultam a táskám felé, és előhalásztam belőle a ruháimat, majd a fürdő felé vettem az irányt. Még szerencse, hogy a szobákhoz tartozik fürdő is.

Egy barna, virágos rövidnadrágot választottam, és egy fekete felsőt hozzá. Nem volt kedvem cipőt felvenni, ezért most is papucsba bújtam. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor belenéztem a tükörbe, és megláttam, hogyan is nézek ki. Kétségkívül nem aludtam túl sokat, de azért annyira szörnyen nem érzem magamat, mint ahogy kinézek. A hajam az égnek áll, és az arcom még véletlenül sem mondható kipihentnek. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkednek, és az arcom színe pedig sokkal fehérebb, mint szokott lenni. Tényleg borzalmasan néztem ki… De belül boldog voltam, és ez az, ami a legjobban számított. Nézhetek ki akármilyen szörnyen, ha így is mellettem van az, akire mindig is vágytam.

Körülbelül fél órát vacakoltam azzal, hogy emberi külsőt sikerüljön magamra varázsolni. A hajamat magas lófarokba fogtam, és így léptem ki a szobámból. Egyenesen az ebédlőbe mentem, ami most a reggelinek adott helyet. Leültem egy üresen álló asztalhoz, és onnan kezdtem pásztázni a tömeget. Nem láttam sehol sem, és már kezdett hiányozni…

Kis idő múlva ismét körbenéztem, de még akkor sem találtam meg őt sehol sem. Már komolyan kezdtem miatta aggódni…

Aztán egy nem várt pillanatban belépett az ajtón. A haja, mint mindig, most is tökéletesen állt, és egy fekete-fehér csíkos póló volt rajta, egy fehér térdig érő nadrággal. A lábán fehér tornacipő… Ez a szerelés eszméletlenül jól állt neki, és az én fantáziám már megint elkalandozott…

Akkor tértem vissza a jelenbe, amikor Damien kihúzta a velem szemben lévő széket, majd kényelmesen elhelyezkedett rajta.

- Jó reggelt. Hogy telt az éjszakád? – kérdezte kedvesen, és áthajolt az asztal fölött, hogy két puszival üdvözöljön.

- Szia. Elég jól, ahhoz képest, hogy milyen rövid volt…

- Nekem mondod? Alig bírtam így is felkelni… Látszik rajtad, hogy nem aludtál sokat – fűzte hozzá, és közben folyamatosan az arcomat fürkészte.

- Pedig teljesen kipihent vagyok – hazudtam könnyedén. Nem akartam, hogy emiatt is magát okolja. – És te? Te sem látszol annyira kipihentnek.

- Mert nem is vagyok az – felelte őszintén. – De tudod… Inkább veled töltöm az éjszakát, és fáradt leszek, minthogy kialudjam magamat, de ne legyek veled…

Meglepett a hirtelen jött vallomása. Egy pillanatig döbbent csend uralkodott köztünk, majd felnéztem ragyogó kék szemeibe, amelyek most is mosolyogtak rám.

Miután megreggeliztünk, még egyszer körbejártuk a közeli parkot, majd megkerestük a tanárokat. Az ajtó előtt toporogtunk, és most próbáltuk utoljára átgondolni, hogy mit is mondhatnánk nekik. Tudtuk jól, hogy ez a lépés most döntő lesz. Most válik el, hogy mi lesz velünk a jövőben. Mert, ha Damien nem jöhet velünk… Akkor nem tudom, mit fogok tenni. Még egyszer nem lennék képes elveszíteni… Akkor inkább megyek vele én is.

5. fejezet - Az idő megváltoztat mindent?

"Az angyali városból már elköltöztek rég az angyalok,

A többiek meg a zajban nem hallják az égi dallamot."

Tankcsapda

- De az nem lehet! Én, én… Én nem lehetek angyal…

- Akkor mivel magyarázod azt, hogy nem öregedtél? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és kíváncsi voltam arra, hogy milyen válasszal áll majd elő.

- Nem tudom… Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem lehetek az… Nem tudom, miért – mondta üveges tekintettel, s egy pillanatig a semmibe meredt. Nem tudtam mit kezdeni a hirtelen kialakult helyzettel kettőnk között, ezért kézen fogtam, majd elkezdtem húzni magam után a parkba.

- Gyere, sétáljunk! – hívtam kedvesen, majd újra, szívből jövően rámosolyogtam. Hiányzott már, hogy ezt érezzem… Olyan szinten töltött el lelki nyugalommal, hogy azt elmondani nem tudom. Annyira jó volt, hogy már szinte fizikailag fájt… Tudom jól, hogy ez teljes képtelenség, de én mégis így éreztem, és eszembe sem jutott volna lemondani erről az érzésről. Most, hogy ismét itt volt, el sem akartam engedni.

Valahogy szóba jött a múlt, és rátértünk arra a témára, hogy miért hagytuk, hogy a dolgok így történjenek. Én nem akartam ezekről a dolgokról beszélni, nem éreztem helyénvalónak ebben a helyzetben. Sőt, rohadtul nem akartam a keservesen fájó múlttal foglalkozni ebben a tökéletes és harmonikus jelenben. Egyetlenegy dolog volt, amivel foglalkozni óhajtottam, az pedig nem volt más, mint Ő maga. Elvégre is, Ő volt az, aki már csak a puszta jelenlétével ekkora változást képes bennem véghezvinni.

- Hope… – kezdte, majd egy pillanatra megállt, vett egy nagy levegőt, amit aztán hangosan ki is fújt. – Amikor elmentetek az iskolából… Borzalmas volt… És ha nem haragszol, most nem is szeretném felidézni azt a pillanatot, azokat a keserű heteket, s éveket. Amit ki szeretnék hozni ebből, az amúgy sem ez lenne…

Csak vártam és vártam, amíg sikerült összeszedni a gondolatait, és megfogalmazni azokat, hogy aztán elém tárhassa őket. Éreztem, hogy most valami olyasmi fog felszínre jönni kettőnk között, ami rengeteg évig volt eltitkolva, ott mélyen, bent a szívében. Valami, ami akarva-akaratlanul régi sebeket fog felszakítani, amelyek bizony még most is piszkosul fognak fájni. De ki kellett mondani őket. Ha ennyi éven keresztül nem jöttek ki, akkor most éppen itt van rá a megfelelő idő. Véget kell vetni ennek a titkolózásnak, és szembenézni azzal, ami jön, bármilyen fényt is vessen az elkövetkező döntéseinkre s tetteinkre.

- Csak egyetlen embernek kellett volna maradnia, tőlem aztán az egész suli még a sarkvidékre is költözhetett volna… Egy ember, aki megváltoztathatott volna mindent, és mégsem tett érte semmit – szólalt meg hirtelen, ezzel kirángatva engem a merengésemből. A hangja halk volt, ám mégis kemény. Meglepetten pislogtam rá, és próbáltam felfogni szavai értelmét.

- Ki volt az az ember? – suttogtam, s közben ismét belenéztem a gyönyörű, égszínkék szempárba.

- Hope, csak te kellettél! Még mindig nem fogtad fel, hogy teljesen odavoltam érted? Még most sem érted meg azt, hogy mindig csak arra vártam, hogy valami jelet adj nekem, amiből rájöhettem volna arra, hogy mit is szeretnél? Kétségek közt élni volt a legrosszabb. Sosem tudhattam biztosan, hogy egyszer majd visszatérsz, és újra együtt lehetünk… Sőt, ahogy teltek az évek, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emlékszel-e rám…

Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy kést döftek volna a szívembe, és ráadásul még jól meg is forgatták… Elfelejteni őt? Miről beszél? Ó, mintha képes lettem volna rá!

- Mit akarsz ezzel? – kérdeztem hirtelen, amint kezdett összeállni a kép. Rengeteg év után megjelenik, és arról mesél nekem, hogy mi lett volna, ha…

- Kegyetlen korszak volt, de túlléptem rajta – suttogta maga elé, s közben a semmibe meredt.

- Mi? – a hangom meg-megremegett, amikor visszakérdeztem. Az nem lehet, hogy visszatér annyi év után, és akkor ez legyen az egészből! Az nem lehet, hogy amikor visszakapom Őt, akkor jön a nagy pofon, hogy még sincs semmi úgy, ahogy azt én hittem!

- Sajnálom… Én nem akartam mindent felforgatni, de elhiheted nekem, hogy én is eléggé feldúlt lelkiállapotban vagyok, szóval… Azt sem tudom még felfogni, hogy egyáltalán életben vagy, és hogy itt vagy… Mellettem és újra velem… De valami… Valami mégis más… Nem tudnám megmagyarázni, hogy mire is gondolok most… Egyszerűen csak valami visszatart, ami anno még nem volt! Én azt hiszem… Azt hiszem, hogy már túl késő…

- Hogy mi? Te meg miről beszélsz? Felfogod egyáltalán a szavaid értelmét? Ha legalább feleannyira fontos lettem volna neked, mint te nekem, és ha legalább tizede annyira rosszul érezted volna magad az utóbbi időkben, mint én, akkor nem mondanál ilyeneket! Szóval, akkor az én bajom, hogy nem találkoztunk előbb? Persze, mert aztán én tehetek róla! Én akartam magamnak ezt az egész helyzetet. Így gondolod, ugye? Hát rohadtul nem így van! Hosszú évekig vártam arra, hogy egyszer majd lesz alkalmam, hogy elmondhassam neked, amit érzek… Azt, hogy szinte a fejemet vertem a falba, amiért olyan hülye voltam, és nem maradtam veled… Megérted azt, hogy ez nekem mekkora teher volt ennyi éven keresztül? Ó, nem, ezek szerint nagyon nem. Megint csak magadat helyezed előtérbe, csak az a fontos, hogy neked jó legyen… Te elbújtál a saját kis világodban, ahol nem bánthat senki, és ott tökéletesen elvagy… Nem bántalak ezért, csak tudod néha nekem is remekül jönne egy ilyen kis világ! De elárulod, hogy hogyan építsem fel, ha te nem vagy benne? – Én nem akartam kiakadni. Nem akartam előadni ezt a monológot, nem akartam igazságtalanul a fejéhez vágni olyan dolgokat, amelyekről nem tehet. Könnybe lábadt szemekkel álltam előtte, és vártam a válaszát. Bíztam benne, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot, és igenis kiáll azért, amit valósnak vél, ahogyan régen is tette azt. Vártam, hogy mondjon valamit, ha más nem, legalább azt, hogy mennyire igazságtalan vagyok, és hogy bele sem gondolok az ő helyzetébe. De nem mondott semmit sem. Csak állt velem szemben némán és tétlenül, ezzel beismerve azt, hogy nekem van igazam, ami fájóbb volt bármilyen hazugságnál. Vághatott volna a fejemhez bármit, bármit jogtalanul akár, de ő nem mondott semmit. A szemeimből próbálta kiolvasni a választ a kérdéseire, amelyeket már talán sosem tudok meg…

Hátat fordítottam neki, és elindultam a szobám felé. A könnyek már patakokban folytak az arcomon, de most nem tudtam azzal törődni, hogy valaki meglátja. Amint beértem, becsaptam magam mögött az ajtót, és neki támaszkodtam, majd leültem a földre. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Fogalmam sincs arról, hogy miért reagáltam így… Egyáltalán nem kellett volna kiakadni emiatt, de én mégis megtettem… És már megint a meggondolatlanság az, ami a vesztemet okozta. Csak én lehetek olyan idióta, hogy éveken keresztül siránkozom azon, hogy elvette Őt tőlem az élet, és amikor visszakapom… elszúrok mindent. Nem lett volna szabad így reagálnom, nem kellett volna ekkora ügyet csinálnom ebből az egészből… Tényleg megint csak magammal foglalkoztam, és bele sem gondoltam, hogy mennyire rossz lehet az ő helyzete.

Most azonnal akartam tenni valamit az ügy érdekében, most akartam mindent jóvátenni, holott tudtam, hogy hagyni kellene a dolgokat lenyugodni, és tiszta fejjel kezdeni majd egy beszélgetést.

Rengeteget agyaltam, próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a megfelelő megoldás, ami a segítségünkre lehet ebben a helyzetben. Bármennyire is fáj kimondanom, de úgy tűnik, hogy Ő egyáltalán nem szeretne semmilyen kapcsolatot létesíteni velem, ami nekem piszkosul fáj, de elfogadom, mert az ő döntése. Viszont, a másik oldalról ott vannak az én érzéseim, amelyek viszont nagyon is erősek iránta. És nem akarok róluk lemondani, ha ez az ára, akkor ezt tartom be. Szerettem őt, talán sokkal jobban, mint eddig bármikor, de most voltam ettől a legerősebb is. Élénken élt bennem a tudat, hogy nekem szükségem van rá, de ha Ő nem így véli, akkor természetesen félreállok az útból. Megteszek minden tőlem telhetőt, amivel akár könnyebbé tehetem a helyzetünket, de hogy lemondjak az iránta érzett érzéseimről… Arról szó sem lehet.

* * * * *

Felvettem az ágyról a piros takarót, majd kiléptem az ajtón. Imádtam a nyáresti levegőt, és azokat az érzelmeket, amelyeket egy ilyen hangulatú kis este kihozott belőlem. Csak nem most. Amit most éreztem, az nem volt több puszta fájdalomnál és magánynál. Így van ez, de már kezdek hozzászokni.

Kint teljesen sötét volt, csak egy lámpa világította meg az előttem elterülő kis utat. A lépcsőn ültem, és figyeltem a csillagokat, amit oly sokszor tettem eddig, és még sosem untam meg. Jó kis elfoglaltság volt, ha ki akartál lépni a való életből, hogy az álmok közt találj menedéket. Én is ezt próbáltam tenni, de akárhányszor próbáltam kikapcsolni az agyam, és másra koncentrálni, mint az elmúlt órákban, nem sikerült. Ha csak egy pillanatra is elkalandoztam, és már nem próbáltam kontrollálni a gondolataimat, rögtön a hatalmas és oly ismerős kék szempár jelent meg lelki szemeim előtt.

- Hope! Próbálj meg úgy hozzáállni, ahogyan azt Ő teszi. Hidd el, neked is biztosan be fog válni – magyaráztam magamnak, abban a hitben, hogy senki nem hallotta meg, és nem néznek kettyósnak. Habár, már olyan mindegy. Úgyis mindenki annak titulált, teszem hozzá, hogy jogosan. Az utóbbi időben tényleg nem érzem úgy magamat, mintha normális lennék.

- Ő hogy áll hozzá? – jött a halk hang a sötétből, ami kis híján a frászt hozta rám. Csak ültem ott döbbenten, és figyeltem a sötétben alig kivehető alakot, amely egyértelműen felém közeledett.

- Ugye nem baj, ha leülök? – kérdezte, és mire válaszolhattam volna, már réges-rég mellettem ült.

- Mit keresel itt? – Próbáltam magamat úgy előadni, mintha nem örülnék neki, de a hangom megint elárult.

- Ha szeretnéd, el is mehetek…

- Nem tartalak vissza semmiben sem. Ha menni szeretnél… hát menj – mondtam ki a szavakat a sötét éjszakában. De most az egyszer örültem, sőt nagyon örültem, hogy sötét van, így nem láthatja az arcomon legördülő könnycseppet.

4. fejezet - Angyalok közt Veled lenni...

"A világ legnagyobb titkát írhatnám most le, ha tudnám: hogyan születik meg a szeretet? De nem tudom. Kérdeztem az angyalt - de nem súg. Addig maradjon, mint minden csoda az életben, érthetetlen."

Müller Péter

Mindenki iszonyatosan várta a kirándulást, az izgalom mindenkin érezhető volt. Elméletileg egy régi várkastélyba megyünk, ami csak kétórányira van innen. Egy fehér, rövid ujjú póló volt rajtam, és egy szürke, háromnegyedes nadrág. Körülbelül harminc fok lehetett, ami pont ideális volt számomra. Csak egy kisebb táskát vittem magammal, nem akartam túlzásokba esni. Pár ruhadarab volt benne, meg a legfontosabb kiegészítők, amelyek nélkül nem indulnék el sehova sem.

* * * * *

Az út egész hamar eltelt, sokkal rosszabbra számítottam. Meglepő módon, elég sokat beszélgettem azzal a lánnyal, aki minden órán mellettem ül, ami most sem történt másképp. Az a lány többet tudott rólam, mint amit én gondoltam volna. Figyelt, már attól kezdve, hogy eljöttünk abból az iskolából. Ez volt az, ami engem teljesen meglepett, és egyáltalán nem is számítottam rá. Éppen valami teljesen hétköznapi témáról beszélgettünk, amikor feltett egy olyan kérdést, amit eddig még senki.

- És mi történt azzal a szőke sráccal? Úgy tudom, eléggé jóban voltatok…

Kifújtam a levegőt, nem válaszoltam azonnal. Mondhattam volna bármi mást az igazság helyett, mondván, úgysem ismerem eléggé ahhoz, hogy ilyeneket osszak meg vele. Vagy mondhatnám azt is, hogy úgysem érdekli őt igazán… De én mégis úgy döntöttem, hogy az igazat fogom neki elmondani. Mi értelme lenne, ha hazudnék? Valami könnyebb lenne tőle? Nem hiszem… Így legalább bízhatom abban, hogy könnyebb lesz.

- Azóta nem beszéltem vele, és nem is hallottam róla semmit. Abban sem vagyok biztos, hogy él még egyáltalán – mondtam halkan, mintha attól féltem volna, hogy valaki meghallja.

- Gondolom, eléggé kibuktál rajta…

- Az nem kifejezés. Tudod, még a mai napig bánom, hogy nem tettem semmit sem, amit akkor megtehettem volna. Ha képes lettem volna neki bevallani, hogy sokkal fontosabb nekem, mint azt hinné… De féltettem a kettőnk közt kialakult barátságot, oly annyira, hogy inkább vállaltam a szenvedést hosszú éveken keresztül.

- Ez eléggé szomorú…

- Nekem mondod? Hát még átélni mennyire az…

Aztán zártuk a témát. Érezte Ő is, hogy jobb, ha ezt a dolgot nem feszegeti tovább. És ezért hálás is voltam neki. Elég volt nekem ennyi mára… A nap még úgyis biztosan tartogat olyan meglepetéseket, amelyeket valahogyan túl kell élnem majd…

* * * * *

Én azt hittem, hogy valamiféle tanári kis összegyűlés lesz, minket meg majd ügyesen kiiktatnak azzal, hogy mehetünk, amerre csak szeretnénk. És itt jött a meglepetés. Az odáig oké, hogy a tanárok tényleg visszavonultak egy csendes kis zugba, ahol nyugodtan tudtak beszélgetni. Nem is ezzel volt probléma. Nem voltunk egyedül. A régi tanárokkal együtt jöttek az új diákok is.

Rengeteg ismeretlennel találtam szemben magamat, de mit is vártam én? Ismerős arcokat kerestem, amikor nagyon is jól tudom, hogy az én ismeretségi körömből több mint valószínűleg életben sincs már senki? Már megint ezt tettem, már megint eljátszottam azt, amit mindig is. Miért kell nekem mindig reménykednem? Miért kergetek csalfa álmokat? Ki tudja… Sajnos én sem, és ez a legnagyobb probléma. Nekem, csak nekem kellene tudni azt, hogy mi miért van, mit miért tettem, és én vagyok legjobban elveszve a gondolataim és érzelmeim viharában.

Miután kiszálltunk a buszból, és felcipeltük a cuccainkat a hálószobáinkba, elindultam felfedezni a terepet. Már sokan lézengtek a hatalmas épület körül, néhányan fociztak, egyesek olvastak, mások pedig a fűben ülve nevetgéltek. Leültem egy közeli padra, és onnan szemléltem tovább az idegeneket. Aztán láttam, amint az egyetlen barátomnak mondható személy is elindul felfedezni a környéket. Odaintegettem neki, majd tovább nézelődtem.

A nap elbújt a felhők mögött egy pillanatra, majd ismét kisütött, sokkal erőteljesebben és ragyogóbban, mint az előbb. Kedvet kaptam a sétáláshoz, ezért felálltam a padról, és céltalanul járkálni kezdtem.

Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de furcsa érzés kerített hatalmába. Gyorsan körbenéztem – puszta megszokásból –, majd tovább sétáltam. Nem tudom normálisan elmagyarázni, hogy mi volt az, amit éreztem. Mintha… mintha ez az egész már egyszer, valamikor megtörtént volna velem, csak nem emlékszem rá. Van valami, ami elrejti előlem ezeket az emlékeket, és nem engedi, hogy meglássam őket. Mindenesetre nagyon furcsa…

Kiértem egy kis térre, ahol még több ember volt, mint az előbb a parkban. Tovább sétálgattam közöttük, amíg…

Amíg meg nem láttam valami olyasmit, amit még én magam sem hittem el. Megálltam, és csak bámultam magam elé, mint egy félőrült.

Ott volt Ő teljes életnagyságban... Nem képzeltem, nem hallucináltam, tényleg őt láttam. Szőke haja csak úgy csillogott a napban, és szemei pedig csak úgy ragyogtak, ahogy azelőtt is… Pontosan úgy nézett ki, ahogyan rengeteg évvel ezelőtt … Semmit sem változott, még ma is éppoly elbűvölő volt, mint akkor. Még most is olyan hatással volt rám, mint ezelőtt… Oda akartam menni, meg akartam érinteni, és el akartam neki mondani, hogy mekkora hülye voltam, amiért képes voltam úgy elmenni… Amiért nem mondtam el neki, hogy mit érzek iránta… De most! Most itt van az alkalom, habár ép ésszel még mindig nem tudom felfogni, hogyan is lehetséges ez, de ez jelen pillanatban egy fikarcnyit sem számít. Remegő lábbakkal, és a torkomban dobogó szívemmel elindultam felé, és most úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg, nincs olyan, ami letéríthetne a hozzá vezető útról. Nem, még egyszer nem szúrom el! Annyi évet vártam arra, hogy kapjak még egy esélyt, és most itt van! A sors a kezembe adta a döntés jogát, és én nem fogom elrontani. Annyi év… Annyi szenvedéssel és fájdalommal teli év telt el… És most jövök rá, hogy nem volt hiábavaló! Nem szenvedtem feleslegesen, ennek így kellett lennie… Itt és most kellett ennek így történnie, itt és most kellett rájönnöm arra, hogy mennyire fontos is nekem. Soha többé nem akarom elveszíteni, és már meg is tettem az első lépést eme csodálatos változás felé: odaléptem hozzá, és karjánál fogva magam felé fordítottam.

Döbbenet, meglepetés és kíváncsiság csillant a szemében. Végtelennek tűnő, néma percekig álltunk egymással szemben, és csak néztük a másikat. Egymás szeméből próbáltuk meg kiolvasni a válaszokat, amelyekre annyi éven keresztül vártunk. Csak bámultam a tengerkék szempárt, ami most is úgy nézett rám, ahogyan évekkel ezelőtt is.

- Be… Beszélhetnénk? – kérdeztem hebegve-habogva, teljesen döbbenten, magamon kívül az örömtől.

- Persze – jött a rövid, ám annál sokkal fontosabb, és megnyugtatóbb válasz. Kirázott a hideg, amint meghallottam mézédes hangját. Egy pillanatig összerezzentem, amit Ő természetesen észre is vett.

- Valami baj van? – kérdezte aggódóan, mire csak egy kedves mosoly jött tőlem válaszul.

Némán sétáltunk egymás mellett, amíg nem találtunk egy félreeső, csendes kis zugot, ahol nyugodtan beszélhetünk.

Megállt velem szemben, én pedig tettem egy bátortalan lépést felé, majd mikor láttam, hogy nem akar elmenekülni előlem, olyan szorosan magamhoz öleltem, amennyire csak lehetett. Kicsit féltem attól, hogy visszautasítja a gesztusomat, de szó sem volt erről. Ő is úgy szorított magához, ahogyan én őt. Beszívtam émelyítően édes illatát, majd behunytam a szememet, és élveztem a pillanatot. Akkor és ott azt kívántam, bárcsak sose érne véget ez a perc, és egészen az örökkévalóig ölelhetnénk egymást, háborítatlanul.

- Hiányoztál – suttogta halkan a fülembe, mire ismét átfutott rajtam a hideg, pedig nem fáztam. Egyszerűen csak olyan elviselhetetlenül jó érzés volt, ahogy lágy hangja a fülemet simogatta. Még többet akartam!

- Te is nekem – suttogtam vissza, majd nagy nehezen rávettem magamat, hogy elszakadjak tőle, és ránézzek.

- De hogy…? Neked már rég… – kezdtem, de elakadtam, és nem tudtam befejezni a mondatot. Elmosolyodott – pont úgy, ahogyan régen –, majd egy cinkos mosoly kíséretében hozzátette:

- Meg kellett volna halnom?

- Ezen ne viccelődj! És nem ezt akartam mondani! Felháborító, hogy miket gondolsz rólam! – viccelődtem én is, majd komolyra fordítva a szót, folytattam. – Rég nem így kellene kinézned… Hogy lehetséges ez?

- Ha már itt tartunk… Neked sem így kellene kinézned!

- Jó, de ennek meg van az oka! Hidd el, én sem önszántamból választottam ezt…

- Mármint arra gondolsz, hogy nem önszántadból lettél angyal?

Ez volt az, amire egyáltalán nem számítottam. Damien tud erről az egészről? A felismerés villámcsapásként ért, és nem is tudtam mit kezdeni a tudattal. Egy darabig… Aztán a következő dolog, amire rájöttem már közel sem volt ennyire negatív…

- Damien! – visítottam, és még egyszer a nyakába ugrottam, amint összeraktam a szálakat.

- Mi történt? – kérdezte kedvesen, és egy pillanatig furcsán nézett rám.

- Figyelj, figyelj, figyelj… – kezdtem bele a mondandómba, amikor elszakadtam tőle, de olyan izgatott voltam, hogy beszélni is nehezen tudtam. – Ha te tudsz erről az egész angyal-dologról, és nagyon úgy tűnik, hogy elég sok mindent tudsz… Szóval, ahogy észrevettem, te sem öregszel, és mivel tudsz erről az egészről… És neked tényleg rengeteg pozitív tulajdonságod van!

- Mit akarsz ebből kihozni? – szakított félbe, mire gyorsan tovább folytattam.

- Hát, még mindig nem érted? Minden összevág, csak már sokkal előbb rá kellett volna jönnünk, és akkor nem szenvedtem volna ennyit!

- Hogy mi? Nem szenvedtél volna ennyit? – kérdezte döbbenten, mire nekem szépen, lassan leesett, hogy elszóltam magamat.

- Őő… Hát azt nem úgy értettem, de mindjárt kitérek arra is, ha szeretnéd – mondtam szégyenlősen, majd visszatértem az előző témához. – Szóval… Annyira nyilvánvaló volt az egész! Nem hiszem el, hogy valamit tényleg képesek voltak elszúrni. Pedig én mondtam, hogy neked is itt a helyed.

- Hope, én még mindig nem értem miről beszélsz…

- Ja, igen! Csak a lényeget nem mondtam – kuncogtam magamban. – Minden jel arra mutat, hogy alighanem te is angyal vagy! – szinte toporzékoltam örömömben. És nem csak attól, hogy Damien tényleg olyan, mint én, ami ugye annyit jelent, hogy az idők végeztéig együtt lehetünk… Hanem attól is, hogy visszakaptam Őt, és az élet adott nekünk egy újabb esélyt arra, hogy boldogok lehessünk. Azt hiszem, imádok angyal lenni!

3. fejezet - Angyalbőrben minden kicsit más

Ha már mindenhol volt friss, akkor ez a blog se maradjon ki! :) Ettől a frisseléstől függetlenül, jön csütörtökön a következő! :)

"Emlékszem arra a kopottas padra, az árnyas fák alatt ültél,

Mint egy angyal, olyan ártatlannak és szárnyaszegettnek tűntél,

Emlékszem szavadra, és amikor megfogtad kezem,

Bizsergető érzés járta át testem, tudtam, ez lesz a végzetem."

Children of Distance

A napok szörnyen lassan teltek az ”angyalképzőben”. Igen, mert utólag kiderült, ez a hely tényleg az. Én álltam ellen ennek az egésznek a legjobban. Nem akartam itt lenni, és ezt ki is mutattam. Én szentül hittem, hogy nem vagyok idevaló… Tudtam magamról nagyon jól azt, hogy rengeteg rossz tulajdonságom van, és hogy ez az egész dolog nekem nem fog feküdni… De aztán rájöttem, hogy ezt lehet, hogy csak azért érzem, mert egyedül vagyok. Ha Ő itt lenne velem, akkor minden teljesen más lenne… Akkor talán én is elviselném ezt a helyet, minden furcsa dolgával együtt. Azon is gondolkoztam már, hogy neki kellett volna idekerülnie helyettem. Hiszen, ha jobban megnézzük Ő sokkal tökéletesebb, mint én. Sokkal jobban illik ide, mint én. Meg kellene kérdeznem a tanárt, hogy nem kevertek-e el valamilyen papírt a beiratkozásnál, és neki nem kellett volna-e ebbe az osztályba járnia… Ha lehetséges lenne, akkor… Akkor el sem tudom képzelni, hogy mi lenne. Újra önmagam lehetnék, nem kellene korlátok közt élnem, nem kellene visszafognom magamat, és ami a legfontosabb, nem lennék egyedül…

Még most is bánom azt a percet, amikor otthagytam, és még a mai napig verem a fejemet a falba, hogy miért voltam olyan hülye… Csak osztályt kellett volna változtatnom, és akkor kimaradtam volna ebből az egész angyalos dologból. Jó volt nekem az előző, egyszerű kis életem Damiennel, ami most mindennél jobban hiányzik. De persze, haza nem mehetünk többet, mert túl feltűnő lenne… Mindenkihez járnak a szülei havonta egyszer, és ezzel el van intézve. Persze, hogy mindenki tudott már mindenről, csak mi nem. Ezért akarták annyira, hogy abba a nyomorult iskolába járjak. Számtalanszor próbáltam már kitervelni a szökést, de sosem jutottam el a megvalósításig. Valaki mindig megakadályozott benne, és az többnyire az osztályfőnök volt. Nagyon sok mindent nem tudtam még ezzel a dologgal kapcsolatban, de azért már sokkal többet annál, mint amennyit akartam.

Gondolok itt olyanokra, hogy mindenkinek van különleges képessége… Valaki a növényekkel tud kapcsolatba lépni, és elég sokak a hangulatokat érzik meg. De a kedvencem mégis az emlékekkel való játszadozás. Van, aki rosszakat tud előhozni, és van, aki jókat. Amennyire tájékozott vagyok, az osztályfőnöknek is hasonló képessége van, csak már egy jóval magasabb szinten. Ő képes arra, hogy eltüntessen, és hozzáadjon emlékeket a sajátodhoz. Továbbá megérzi, hogy milyen emlékek járnak éppen a fejedben… Veszélyes dolog az Ő óráján elkalandozni, az tuti.

Van köztünk olyan, aki a múltból lát képeket, és olyan is, aki a jövőből.

Én viszont utáltam a képességemet. Úgy véltem, hogy nem jó semmire sem. Mit érek azzal, hogy bizonyos érzelmeket váltok ki emberekből? De, ráadásul nem is úgy működik, ahogy szeretném. Hangulattól függ az egész, és nem is tudom irányítani. Legalábbis egyelőre nem. Ez az egész úgy működik, hogyha valakinek nagyon rossz hangulata van, és nekem nagyon jó, akkor az átragad rá. De visszafelé nem működik. Csak jó érzelmeket „ragaszthatok” át másokra. Érdekes is lenne egy szomorúságot árasztó angyal…

* * * * *

Hetek, sőt, hosszú hónapok teltek el, de én még mindig magamat hibáztattam azért, ami történt. Még mindig képtelen voltam felfogni ezt az egész dolgot, de hozzá kellett szoknom. Rengeteget rágódtam a múlton, ami nem tette jobbá a helyzetemet, de legalább segített kicsit, hogy ne érezzem magamat annyira egyedül. Folyamatosan a múlt képei pörögtek az agyamban, és nem tudtam ellenük mit tenni. Úgy tűnik, hogy a tudatalattim így próbálta meg enyhíteni a hirtelen jött ürességet. Így próbáltam védekezni a világ elől, amiben teljesen egyedül voltam nélküle.

Rengeteg történet jutott eszembe vele kapcsolatban, amelyek már majdnem elfelejtődtek. Amelyeket már majdnem eltemettem magamban, és amelyek most segítenek nekem abban, hogy elhiggyem, ez az egész nem csak egy aprócska dolog volt, ami csak nekem számított valamit.

Éppen az egyik folyosón sétálgattam, amikor valaki megszólított.

- Hope, beszélhetnék veled? – kérdezte a kimért, mély hang. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy ki is lehet az. Mr. Callahan volt, a tanárunk.

- Persze – válaszoltam egy perc után, majd követtem őt a hosszú folyosón.

- Nos… – kezdte, de elakadt. Láttam rajta, hogy éppen a gondolatait szedi össze, ezért elvetettem az ötletet, miszerint közbeszólok. – Tudom, hogy mit érzel most. Hidd el, én is voltam hasonló helyzetben, hogy el kellett szakadnom valakitől, aki ennyire közel állt hozzám. Tudom, hogy most ez neked mennyire nehéz, és ha szeretnéd, akkor segíthetek neked.

Értetlenül pislogtam rá.

- Ezt hogy érti? – kérdeztem halkan, és lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Valahol reménykedtem még benne, hogy azt mondja, hogy Damien is csatlakozhat hozzánk, mert neki is itt a helye. De megint csak hiú ábrándokat kergettem.

- Ha szeretnéd, akkor kitörlök minden egyes emléket, ami hozzá kötődik. Semmire sem fogsz emlékezni…

- Hogy mi? – teljesen ledöbbentem. Egy valamiben biztos voltam. Nem akartam, hogy bármilyen emléket is elveszítsek, ami hozzá kapcsolódik. Hiszen, ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem belőle, és nincs olyan dolog, amiért ezt odaadnám. Inkább szenvedek, és emlékezem, amikor csak tudok, mint hogy ne szenvedjek, de ne is emlékezzem.

- Na, még csak az kéne… – morogtam, majd kedvesebb hangnemre váltottam, és folytattam. – Nagyon szépen köszönöm az ajánlatot, de nem élnék vele. Jó ez így nekem, ahogy van.

- Én csak segíteni szerettem volna…

- Tudom, és hálás is vagyok érte – mondtam már-már elcsukló hangon. Nem volt kedvem tovább beszélgetni, és nem is lettem volna rá képes. Elnézést kértem, majd visszamentem a szobámba, és elővettem az egyetlen közös képünket. Képes voltam órákig ülni, és csak bámulni az önfeledten mosolygó arcát, és elmerengeni azon, hogy minden mennyire csodálatos is volt. De aztán mindig jön a fájó valóság, és a tudat, hogy semmi sem lesz már olyan tökéletes, mint akkor volt…

* * * * *

Az idő telt, csak éppen rajtunk nem fogott. Angyaltulajdonság. Amikor elérünk egy bizonyos kort, és elérünk egy bizonyos szintet a képességünk használatában, akkor nem öregszünk tovább egészen addig, amíg le nem mondunk erről az egész dologról. Persze, ahhoz, hogy megfosszanak minket a képletes szárnyainktól, nagyon nyomós indok kell. És ez volt a legborzalmasabb az egészben. Tudtam, hogy nem láthatom soha többé, hiszen azzal, hogy idekerültem, már megpecsételődött a sorsom. De az, hogy mire végre szabad leszek, és járhatom a saját utamat angyalként, Ő már valószínűleg nem is fog élni… Na ez borzalmasabb és fájóbb mindennél. A tudattal még el is tudtam volna élni, hogy van Ő valahol a nagyvilágban, boldogan él, gyermekei és családja van… De így, hogy tudom, hogy… Kegyetlenül fájó dolog. Számtalan kiutat kerestem már a helyzetből, csak a bibi az volt, hogy egyik sem volt kivitelezhető valamilyen szempontból. Valami bökkenő mindig akadt, amitől az egész terv befuccsolt…

És én ebben a kételyekkel és szenvedéssel teli állapotban töltöttem el hosszú, végtelenül hosszú éveket. Számtalanszor megfordult már a gondolat a fejemben, hogy megkérem Mr. Callahant, hogy segítsen elfelejteni ezeket a szörnyűséges éveket… De sosem tettem meg, sosem szóltam neki, sosem volt hozzá elég erőm. Pedig mennyivel könnyebb lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok… Ha nem kell mindazt átélnem, amit a hosszú évek során… Sokkal, de sokkal könnyebb lett volna megfutamodni, és segítséghez folyamodni. De én mégis foggal-körömmel kapaszkodtam ebbe a pici fűszálba, ami eszembe jutatta, hogy mindez tényleg megtörtént, hogy én valamikor boldog voltam… És ez az, ami megért minden szenvedést, amit nem adtam volna senkinek semmiért. Ennyi kellett nekem a múltból.

* * * * *

Éppen a nagyterembe siettem, mert Mr. Callahan gyűlést hívott össze. Állítólag valami nagyon fontos dolgot kell most megbeszélnünk. Természetesen utolsóként értem most is a terembe, nem volt kedvem bemenni, és még egy unalmas előadást végighallgatni, arról, hogy mit kell csinálnunk, és mit nem szabad. Igen, mert már itt tartottunk. Lassan már arra készítettek fel minket, hogyan is járjuk majd a saját utunkat. Elértünk idáig is. Rengeteg munka és szenvedés árán jutottunk el erre a szintre, de sikerült. Borzalmas abba belegondolni, hogy mi lesz majd… Sosem voltam különösebben senkivel sem jóban, azóta senki sem került közel hozzám úgy, ahogyan ő. Hiába is próbáltam volna, úgymond, pótolni a bennem tátongó űrt, nem sikerült volna.

- Hope, nagyon örülök, hogy végre megérkeztél – mondta a tanár, majd szemrehányó pillantásokat küldött felém.

- Elnézést – morogtam, majd leültem a helyemre. – Valamiről lemaradtam? – kérdeztem suttogva a mellettem ültő lánytól.

- Nem – jött a rövid válasz, és ezzel le is zártuk a beszélgetést.

- Amiért összehívtalak most titeket, az nem az, hogy a jövőről és az ehhez szorosan kapcsolódó dolgokról beszélgessünk… Nem tudom, mennyire emlékeztek még arra az időre, amikor még a másik iskolába jártunk… – El lehetne azt felejteni? – merült fel bennem a kérdés, majd tovább figyeltem. – Lehet, hogy ezt még nem említettem, de az ott tanító tanárok többsége is közülünk való.

Erre nem számított senki. Döbbent csend uralkodott a teremben, mindenki feszülten várta, hogy most mi fog következni.

- Mióta eljöttünk onnan, én sem tartottam velük olyan szinten a kapcsolatot, mint ahogy azt kellett volna. És most van az, amikor kitalálták, hogy részletes beszámolót kell adnom az elmúlt évek történéseiről. Csodás, nem? Na, mindegy… Szóval, csak annyit akartam kihozni ebből az egészből, hogy pakoljatok össze, mert utazunk.

- Mi? – hördült fel egyszerre a tömeg.

- Ó, nem úgy kell érteni. Csak teszünk egy kis kirándulást… Két napnál nem tart tovább az egész, ne aggódjatok. Tudom, hogy nem igazán villanyoz fel titeket az osztálykirándulás gondolata, – engem sem –, de nem tudunk ellene tenni semmit sem. Fogjátok fel az egészet úgy, mint egy nagy bulit.

- Tehát ez azt jelenti, hogy kedvünkre mászkálhatunk a városban, és nem kell este kilencre a táborhelyen lennünk? – kérdezte nevetgélve az egyik srác.

- Az őskorban éltek tán? Hol van az már, amikor így zajlott egy iskolai kirándulás? – nevetgélt Mr. Callahan is.

Úgy tűnik, hogy mindenkinek jó kedve lett ettől az egésztől. Mindenkinek, kivéve nekem. Borzalmas érzés lesz, már előre tudom. Minden rá fog emlékeztetni… De elég volt már a sok-sok szenvedésből és önsajnálatból, el kell fogadnom, hogy ez a sorsom. Az élet megy tovább, nem ragadhatok örökké a múltban. Nekem van egy másik életem, ahol újabb és újabb feladatok várnak rám, és ezzel kell törődnöm. Nem számít az, hogy mi történt a múltban, nem engedhetem, hogy ennyire befolyásolja a jelent. Előre kell néznem, és nem pedig hátra, mert ez az egyetlen módszer arra, hogy valamivel is megkönnyítsem a saját dolgomat.

2. fejezet - Angyalnak születni kell?!

"Angyal azt mondja: égi öröm;

ördög azt mondja: pokoli kín;

ember azt mondja: szerelem."

Heinrich Heine

A napok csak pörögtek, én pedig szabályosan menekültem előle, habár azt nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Persze, nem tudtam mindig elkerülni, mert olykor legnagyobb akaratom ellenére is összefutottunk a folyosón. Olyankor próbáltam nem ránézni, mintha észre se venném, és gyorsan továbbhaladni. Persze nagyon is jól tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, lassan szembe kell néznem vele, és megpróbálni megbeszélni ezt a dolgot. Ha egyáltalán szóba áll még velem… Az sem biztos, azok után, amit művelek Vele. Én biztosan nem állnék a helyében szóba magammal. De Ő más, biztosan megbocsátja nekem ezt is…

Április vége volt, lassan készülődtünk már az évvégére, amikor is olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Mikor beértem az osztályterembe, már mindenki bent volt, és engem várt.

- Hope, örülök, hogy megérkeztél – kezdte az osztályfőnök kimérten, majd szúrós pillantásokat küldött felém.

- Elnézést – motyogtam, majd a helyemre mentem, és leültem a padtársam mellé. – Mi folyik itt? – kérdeztem halkan, és közben a tanárra sandítottam.

- Mindjárt elmondja – válaszolta suttogva, majd többet nem szóltunk egymáshoz.

- Nos gyerekek, nagyon rossz hírt kell közölnöm. – Megijedtem. Hirtelen nem tudtam mire gondolni, de abban biztos voltam, hogy tényleg valami szörnyűséget akar mondani. – Nem kertelek, kimondom, hogy mi van. Ez az osztály másik iskolába költözik.

- Hogy mi? – hördültünk fel egyszerre, mire az ofő csendre intett minket.

- Nem én döntöttem el, nekem is csak ezt mondták.

- És hova megyünk? – jött a kérdés egy sráctól.

- Mivel a közelben nem találtunk sehol sem befogadó épületet… – Ez azt jelenti, hogy baromi messze… Nem akarom! Én itt akarok maradni, és Vele lenni. Az nem lehet, hogy ilyen könnyen vége szakadjon ennek az egésznek. Majd beszélek anyáékkal, hogy átmehessek másik osztályba, és akkor maradhatok itt, és akkor minden megoldódik. Nem vagyok hajlandó olyan könnyen feladni a harcot, és elfogadni azt, hogy ennek itt vége szakad.

- Sajnálom gyerekek – mondta végül a tanár, és kiment a teremből. Egy pillanatig csak értetlenül bámultam magam elé, majd gyorsan felálltam a helyemről, és kirontottam a teremből. Szerencsére, még nem csöngettek be, és az Ő termük közel volt a miénkhez. Kicsit remegtek a lábaim, miközben megálltam a termük előtt, de aztán erőt vettem magamon, és benyitottam. Mondanom sem kell, hogy minden szempár rám szegeződött…

Rám nézett, majd halványan elmosolyodott, és felállt a helyéről.

- Szia – köszönt vidáman. – Valami baj van?

Válaszolni nem tudtam, ezért csak aprót bólintottam. Kiléptünk a teremből, majd a folyosó egy csendes kis zugában megálltunk.

- Damien… Tudom, hogy az elmúlt hetekben nem viselkedtem túl szépen, de amiért most szeretnék beszélni veled, az nem ez.

- Akkor? – kérdezte kíváncsian. Nehezemre esett elmondani neki. Tudtam jól, hogy neki is legalább annyira nehéz lesz, mint nekem.

- Elmegyünk ebből a suliból – motyogtam halkan, és közben a padlót kezdtem fixírozni. Nem lettem volna képes a szemébe nézni. És jól tudtam, a levegő is megfagyott közöttünk.

- Ezt meg hogy érted? – jött a hirtelen kérdés, mire ráemeltem a tekintetemet. A szemeiben meglepettség és félelem tükröződött.

- A suli… Én sem tudom pontosan… Csak annyit mondtak, hogy az osztályom elmegy…

- Mikor? – a hangja keményen csengett. Hirtelen nem tudtam mire vélni ezt a haragot.

- Hamarosan – suttogtam magam elé, amikor becsöngettek. Nem akartam órára menni, vele szerettem volna lenni. Elmondani neki, hogy mit is érzek iránta, hogy mennyire fontos is nekem, és hogy sajnálom, rohadtul sajnálom, amit műveltem. De nem szóltam semmit sem, csak bámultam rá. Aztán megfordult, és bement a termébe, engem pedig otthagyott. De nem tudtam haragudni rá ezért a reakcióért. Valószínűnek tartom, hogy én is így tettem volna fordított helyzetben.

Visszasétáltam én is a terembe, és leültem a helyemre. Most örültem annak először, hogy nem vagyok annyira jóban senkivel sem, hogy felfigyeljenek arra, hogy milyen hangulatom van…

A hét további része keservesen telt el. Nem beszélgettünk sokkal többet, mint azelőtt bármikor. Sőt, igazából sokkal kevesebbet, mert az a bizonyos kínos csend uralkodott közöttünk, ami borzalmas és idegtépő volt. Annyi mindent akartam neki mondani, és mégsem tudtam semmi értelmeset sem kinyögni.

* * * * *

És eljött az utolsó napom is a suliban, azaz a búcsú napja. Már tudtuk azt is, hogy hova megyünk, valami eldugott kis aprócska városba, az ország másik felén. Anyáékat nem tudtam meggyőzni, hajthatatlanok voltak az osztályváltással kapcsolatban. Azt mondták, hogy ha már itt kezdtem el, akkor itt is kell befejeznem. Mondhatom, hogy nagyon nem tetszett ez a felfogás, de nem tudtam ellene mit tenni.

A lépcsőnél állt, amikor megérkeztem. Kétségbeesettnek és magányosnak tűnt, akárcsak én.

- Szia – köszönt halkan.

- Szia, Damien – köszöntöttem én is, majd belenéztem hatalmas kék szemeibe, amitől csak rosszabbul éreztem magamat.

Némán mentünk fel a másodikra, és én véget akartam vetni ennek a nagyon idegesítő csöndnek. Legalább most ne legyen ez…

- Figyelj, nem lesz olyan szörnyű ez… Majd írok, és te is! Találkozni is tudunk, csak nem olyan sokszor… Nem dől össze a világ! – próbáltam vigasztalni, de az én hangom is éppoly kétségbeesett volt, mint ahogyan éreztem magamat.

- Aha… Persze… Tudod, hogy nem lesz olyan…

- Igen, nagyon is jól tudom, de próbálom picit megkönnyíteni, akármennyire is nehéz! És ez talán menne is, ha nem morognál mindenért – bukott ki belőlem a túl elhamarkodott, és meggondolatlan szónoklat. Nem akartam ezt így a nyakába zúdítani, és mégis megtettem, mert egy önző dög vagyok, aki most is csak magával törődik…

- Nem akartam bunkó lenni, csak… Olyan hirtelen jött ez az egész, de biztos vagyok benne, hogy találunk majd valamilyen alkalmat arra, hogy beszélhessünk – mondta kis idő múlva, nyugodt hangon. Nem voltam biztos benne, hogy ennyi idő alatt le tudott teljesen nyugodni, de örültem neki, hogy ezt mutatta.

A napom borzalmasan telt. Alig bírtam átvészelni az órákat, minduntalan csak a szünetet vártam, amikor is újra vele lehetek, és úgy érezhetem, nem áll közénk senki sem. Ez volt a hazugság, amivel áltattam magamat, amivel megpróbáltam elviselhetővé tenni a búcsúzás érzését, de mondanom sem kell, hogy teljesen felesleges volt. Tudtam jól, hogy amint eltelik ez a nap, vége lesz mindennek, és semmi sem lesz már a régi. Nem akartam Őt elveszíteni, de nem tudtam ellene tenni semmit sem… Még most is gyáva voltam ahhoz, hogy bevalljam neki, hogy mindenkinél fontosabb a számomra, és hogy már nem csak egyszerű barátként tekintek rá… Még most is féltem a választól, most, amikor már teljesen mindegy is, hogy mi lenne a válasza rá. Valószínűleg, úgysem találkozunk már olyan sokat, akkor meg nem mindegy? Nekem nem az. És neki sem. Nem akartam Őt ezzel megbántani, nem akartam neki csalódást okozni azzal, hogy elmondom az igazságot. Tudom jól, hogy joga van mindent tudni, és mégsem teszek semmit…

* * * * *

A búcsú gyors volt. Nem akartam hosszúra nyújtani, mert akkor sokkal keservesebb lett volna. A szobámban ültem, a szekrényeim tárva-nyitva, én pedig a földön ültem, és a közös képünket néztem. Ez az egyetlen kép készült rólunk, már az is csoda, hogy egyáltalán egy van. Emlékszem, hogy ezért is mennyit hisztiztem neki… Aztán végül csak belement. Már majdnem mindent elpakoltam, csak az apróságok voltak hátra. Szombaton indulunk, azért, hogy feltérképezhessük a helyet, és legyen időnk mindent előkészíteni. Egy koedukált koleszban fogunk majd lakni. Csodás lesz, már előre látom…

Az út is borzalmas volt. Sokat utaztunk egy kényelmetlen buszon, és az út vége felé, már kezdett nagyon elegem lenni ebből az iskolaváltásból. Vissza akartam menni, és a régi iskolámba járni, nem pedig oda, abba a kis városkába, ami jó messzire van mindentől…

* * * * *

A nagyterembe tartottunk, mert állítólag most jön egy megbeszélés, amin mindenkinek részt kell venni. Egyetlen tanár jött velünk, mégpedig az osztályfőnök.

- Nos… Gyerekek… Valamit el kell mondanom. Biztos vagyok benne, hogy nektek is feltűnt, hogy nem vagytok átlagosak… – Mindig is tudtam, hogy van valami baj ezzel az osztállyal… Olyan furcsa itt mindenki… – És azt is elárulom, hogy nem véletlenül változtattunk iskolát. Ez az egy év, amin most keresztülmentetek, döntő korszak volt. Kiderült, hogy kik valók valójában közétek, és kik nem. Most még biztosan nem értitek, hogy miről is beszélek, de ígérem, hamarosan világos lesz. Szóval… Nem véletlenül kerültetek ti egy osztályba… Nem véletlenül jöttünk el a másik iskolából, és nem véletlen az sem, hogy ide jöttünk, erre az eldugott helyre…

Na, ez már kezdett nekem kicsit sok lenni. Milyen véletlenekről beszél? Szerintem nem normális ez a tanár… Most mindjárt előáll valami marhasággal, és akkor aztán nem tudom mit csinálok… Ha valami hülyeség miatt kellett eljönnünk abból az iskolából, ha valami apróság miatt kellett elszakadnom tőle, akkor azt hiszem, hogy összepakolom a cuccaimat, és hazamegyek. Nincs kedvem itt maradni a sok eszelős között… – gondolkoztam, majd ismét a tanárra figyeltem, hátha mond valami érdekeset is.

- Most biztosan sok a kételyetek, amit meg is értek, hiszen ezzel a dologgal először találkoztok… Higgyétek el, én sem reagáltam rá másképpen… Mostanában majd furcsa dolgok fognak veletek történni, érdekes dolgokat fogtok produkálni, de ez természetes. Azért jöttünk ide, hogy ezeket a dolgokat nyugodtan próbálgassátok, és kitanuljátok a használatát.

Na, ez meg miről beszél?

- Csak annyit szeretnék veletek megosztani kezdésképpen, hogy köszöntelek titeket, az angyalakadémián…

Mi? Angyalakadémia? Ez csak valami vicc, ugye? – ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon. Aztán nevetni kezdtem. Hangosan, és megállíthatatlanul. A teremben döbbent csend uralkodott, mindenki engem figyelt.

- Valami baj van? – kérdezte az osztályfőnök.

- Elnézést, csak… – alig bírtam kinyögni a szavakat. – Ez olyan abszurd! Mindenki tudja, hogy angyalok nem léteznek! Különben is, az angyaloknak nem kellene tökéletesnek lenniük? Én pedig… Közel sem vagyok angyalnak való – nevettem tovább. Tényleg hihetetlen volt, amit mondott. És én nagyon is jól tudtam magamról, hogy nem lehetek valami természetfölötti lény. Mert nem is léteznek…

- Magán mi is meglepődtünk… Mikor idekerült, már akkor láttuk, hogy itt valami nem stimmel… De láss csodát! Mégis! Ebben az abszurd világban bármi megtörténhet. Ha most nem hisz nekem, akkor csak figyelje meg, hogy mi fog történni! – mondta komolyan, és közben villámokat szórt a szemével. Gondolom, nem sokszor nevették még ki… Mondom én, hogy nem vagyok angyal!

1. fejezet - Indulás

"Egész életemben egyetlen hajszál választott el attól, hogy angyal legyek. Ez ideig nem sikerült átlépnem rajta."

Mark Twain

Forró nyári nap volt. Éppen a kertben ültem, és a növényeket figyeltem. Mostanában elég sűrűn teszem ezt, pedig minden egyes szabad percemben azon kellene lennem, hogy maximálisan kihasználjam a gimnázium előtti utolsó, boldog heteket. Mindenki csak ijesztget a félelmetes jövőmmel kapcsolatban, és nem tudom kinek higgyek.

Nem akarom, hogy vége legyen a nyárnak. Nem szeretném, ha elszakadnék a barátnőimtől, mert mindannyian más iskolába megyünk... Az osztályomból senki sem választotta azt a sulit, amelyiket én. Szívem szerint, én sem azt választottam volna, de anyuék annyira akarták, hogy nem tudtam nekik nemet mondani. Valamilyen megmagyarázhatatlan dolog miatt biztosak voltak benne, hogy tökéletesen fogom magam érezni, és minden a legnagyobb rendben lesz. Szerettem volna én is ezt hinni, de egyelőre nem sikerült...

* * * * *

A suli udvarán toporogtam, és kerestem egy ismerős arcot a tömegben. Rengeteg új diák volt körülöttem, de én senkit sem ismertem.

Miután végighallgattuk az igazgató rövid beszédét, elindultunk a termeink felé. Nem ismertem még az iskolát, ezért csak mentem a tömeg után. Szerencsém, hogy a suli udvarán osztályok szerint voltunk besorolva, ezért nem kellett keresgélnem a termet, csak mentem a többiek után.

Éppen a másodikra sétáltam, amikor megpillantottam egy ismerős arcot a tömegben.

- Damien! Damien! – kiabáltam a magányosan sétálgató szőke srác felé, aki először meg sem hallott engem. Átfurakodtam a tömegen, és közelebb értem hozzá. Ekkor már Ő is észrevett.

- Szia, Hope! – üdvözölt kedvesen, és egy aranyos, mosoly jelent meg arcán, amint konstatálta, hogy mégis van ismerőse az iskolában. Damien korábban a barátnőmmel járt, és évfolyamtársak voltunk az általánosban. Sosem beszélgettünk különösebben sokat, de mégis örültem neki, hogy itt van. Így legalább nem kell majd reggelenként egyedül buszoznom, egy ismerőst biztosan fogok találni.

- Nem is tudtam, hogy te is itt tanulsz tovább! Már kezdtem megijedni, hogy egyedül maradok... – rögtön magyarázni kezdtem, mire ő csak mosolygott, és lelkesen bólogatott.

- Uh, ne is mondd! Én is így éreztem magamat, amíg meg nem láttalak téged!

Sajnos beszélgetésünk nem tartott sokáig, mert becsöngettek, és mi tovább indultunk a termünkbe. Nem kerültünk egy osztályba Damiennel, de a termünk így is egymással szemben volt. Amint beértem az osztályba, minden szempár rám szegeződött. Csak bámultak, és bámultak, már kezdett eléggé zavaró lenni. Leültem a harmadik padba egy hosszú, barna hajú lány mellé, és én is mindenkit szemlélni kezdtem. Érdekesebbnél-érdekesebb fazonokkal találtam szemben magamat. Külsőre senki sem volt rémisztő, vagy rettentő, inkább a kisugárzásuk volt az, ami egy csöppet megijesztett. Volt bennük valami egészen különös, ami megrémített...

És nekem ebbe az osztályba kellett minden egyes nap bejárnom... Az idő valamelyest enyhített ezeken a kényszerképzeteken, de azért egy-egy pillanatban felállt még a hátamon a szőr tőlük... Már legelső nap sikerült kiszúrnom azt a személyt, aki legnormálisabbnak tűnt. Azóta is minden órán mellette ülök, és rengeteget beszélgetünk. És ott van Damien is. Nagyon rendes srác, komolyan megkedveltem az utóbbi időben. Reggelenként egy busszal jövünk, és időnként délutánonként is együtt megyünk haza. Lehet, hogy furcsán hangzik, de sokkal jobban elvoltam vele, mint akárki mással ebből az iskolából. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire jóban leszünk... Azt hittem, hogy Ő is csak egy a sok hülye tizenéves, gyerekes srác közül, de arra már az első hetekben rájöttem, hogy nem így van. Sokkal komolyabb a felfogása a koránál, ami mindenképpen pozitívum, és teljesen máshogy vélekedik a dolgokról, mint az átlag. Azt hiszem, ez az, ami megfogott benne. Sajnos sokan leragadtak ott, hogy milyen szép a kék szeme, meg hogy mennyire tökéletesen illik a szőke hajához... Nem nézett senki a dolgok mögé, nem vette észre azt, amilyen ő valójában. És azt hiszem, sikerült sokkal jobban kiismernem, mint sokaknak eddig. Ez talán tényleg abból adódott, hogy mellettem merte önmagát adni... Mindig meghallgattam, ha szüksége volt rá, mindig mellette álltam, ha az kellett neki. És ez az, ami egy barátságban a legfontosabb. Milyen furcsa dolog ez... Mikor azt hinném, hogy elvesztem a barátaimat, akkor találom őket meg igazán. Évekig itt volt mellettem, és mégsem vettem észre... Ennek kellett történnie ahhoz, hogy megtaláljam az igazi kincseket a közelemben.

A minap azon gondolkoztam, hogy hogyan is lehetséges, hogy nem képes senkit sem találni magának... Az tény, hogy nagyon válogatós, és minden potenciális jelöltben talál valamiféle hibát, ami rögtön kizárja a lányt a versenyből, de azért biztos van egy olyan lány, aki mindenhogyan megfelel neki, csak meg kell találnunk.

A hetek csak repültek, mi pedig hol többet, hol kevesebbet találkoztunk, ami engem nagyon bántott. Tudom, hogy nagyon önző dolog kisajátítani, ennyire akarni azt, hogy mellettem legyen, de én mégsem tudok az érzés ellen tenni... Borzalmasan bánt, kínoz az érzés, ha tőlem távol van, ha látom másokkal beszélgetni, ha tudom, hogy jól érzi magát, nélkülem... Kezd beteges féltékenykedésbe átcsapni a dolog, de az a legrosszabb az egészben, hogy nincs érzés, ami kiválthatna féltékenységet, ám mégis van... Nem vagyok szerelmes, hiszen a legjobb barátok nem szerelmesek egymásba, de én képtelen vagyok beazonosítani az érzést, ami rendszeresen a hatalmába kerít.

Valamit pedig tennem kell az érzés ellen, mert lassan teljesen felemészt, és hamarosan kikészülök tőle, ha ez így megy tovább.

Mi lesz később, ha majd meglátom egy lánnyal? Na, abba bele sem merek gondolni... De teljesen jogtalanul vagyok féltékeny mindenkire, aki él és mozog, aki a közelébe kerül... Nem a barátom, nem vagyunk együtt, semmi jogom sincs arra, hogy féltékeny legyek.

Egy valamit viszont biztosra tudok. Azt, hogy sosem tudhatja meg, hogy ilyen érzések kavarognak bennem. Nem fogom neki sohasem elmondani, hiszen azzal könnyen véget vethetnék a barátságunknak, amit borzalmas lenne elviselni.

Éppen a suli előtti buszmegállóban álltam, és állandóan azt lestem, hogy hol van már... Féltem bevallani magamnak, hogy Őt vártam, hogy Vele szerettem volna beszélni... De nem jött. A busz pedig megérkezett, és én egyedül szálltam fel rá. A szívem sajgott, de nem tudtam ellene tenni. Bíztam a holnapban, hogy talán majd akkor beszélgethetek Vele...

És így is lett. Másnap reggel egy busszal mentünk suliba, és végigbeszélgettük a fél utat. De furcsa volt. Nem úgy viselkedett, ahogy szokott... Nagyon nem. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi volt más, miből vettem észre ezt, és miben nyilvánult meg. Egyszerűen nem tudom. Nem úgy társalgott velem, ahogy eddig. Láthatóan feszengett, tördelte a kezeit, és idegesnek látszott. Jobbnak is találtam, ha nem szólok semmit, így az út másik felét csendben tettük meg.

* * * * *

A hónapok csak teltek, megállíthatatlanul. Hol nagyon jóban voltunk, hol pedig egyáltalán nem beszéltünk. Borzalmas érzés volt, sokat emésztettem magamat emiatt, de semmi ésszerű magyarázatra nem jutottam. Egyszer sem hoztam fel ezt a témát kettőnk között, mert féltem, hogy megtudná azt, hogy nekem mennyire fontos, és megijedne... Pedig nem lenne rá oka, hiszen csak barátként szeretem, és szerettem is mindig. A barátság tényleg sokkal erősebb érzés, mint bármely szerelem. De annál sokkal fájóbb is.

A suliban sétálgattunk éppen, amikor rájöttem, miért viselkedett velem úgy az elmúlt hónapokban, hetekben. Egy pillanatra megálltam, és ledöbbentem. Nem akartam elhinni, de mégis, más megoldás nem volt... És bántott, hogy csak most jöttem rá.

Damien szerelmes. Nem tudja, hogy hogyan közölje ezt velem... Nem tudja, hogyan is mondja el, hogy mi a helyzet. Totálisan félreértett engem. Én sosem gondoltam kettőnkre úgy... Tény, hogy fontos, nagyon fontos nekem, de nem, mint potenciális jelölt, hanem mint egy személy, aki olyan közel áll hozzám, amennyire csak lehet. És Ő ezt nem érti. Végig azt hitte, hogy én úgy közeledem felé, és nem tudta, hogyan mondja meg nekem, hogy semmi esély arra, hogy mi... De nem tud ő semmit!

- Hope, mi a baj? – kérdezte döbbent arccal, miközben megállt előttem, és finoman maga felé fordított. Kihúztam a kezemet a szorításából, és elindultam a lépcsőn, a termünk felé.

- Hé, mi a baj? Ne rohanj el, beszéljük meg! – mondta, miközben elindult utánam. Gyorsabban lépkedtem, habár tudtam, hogy semmi esélyem sincs előbb odaérni, mint Ő.

- Bocs... Valami fontos dolgom támadt – morogtam, és a könnyeimmel küszködve csuktam be magam után a termünk ajtaját. Mindenki kíváncsian nézett rám, de nagy szerencsémre nem kérdezte meg senki sem, hogy mi a baj. Leültem a helyemre, és a padra hajtottam a fejemet. Nem voltam kíváncsi senkire sem, és ezzel a mozdulattal próbáltam kizárni a világot.

Napokig nem láttam. Kerültem Őt. Korábbi busszal mentem suliba, és későbbivel haza. Nem lettem volna képes arra, hogy a szemébe nézzek, azok után, ami történt. Na jó, nem történt semmi olyan eget rengetően nagy dolog, de én mégsem voltam képes arra, hogy elé álljak, és tisztázzam Vele a helyzetet. Talán... Talán féltem attól, hogyha beszélnék Vele, annak a következménye sokkal rosszabb lenne, mint ami most van. Eltaszítana magától, és nem hinné el, amit mondok... De Ő nem ilyen! Tudod nagyon jól, hogy hinne neked, megértene, és melletted állna! Csak megint gyáva nyúl vagy, és nem mersz vele beszélni! De nem megoldás, ha elmenekülsz előle... Ennyi csodálatos hónapot hagynál kárba veszni? – magyaráztam magamnak, miközben hazafelé tartottam éppen. Mivel nagyon szép idő volt, ezért úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza, egy kis séta biztosan jót fog tenni.

És csakugyan így lett. Sikerült kiszellőztetnem a fejemet, és nagy nehezen kivertem a gondolataimból Őt, még ha egy rövidke időre is... Talán olyan rövid időre, ami teljesen eltörpül a többi mellett... Azok mellett, amelyek állandóan körülötte forognak, amelyek róla szólnak… Amelyek lassan megőrjítenek engem.