1. fejezet - Indulás

"Egész életemben egyetlen hajszál választott el attól, hogy angyal legyek. Ez ideig nem sikerült átlépnem rajta."

Mark Twain

Forró nyári nap volt. Éppen a kertben ültem, és a növényeket figyeltem. Mostanában elég sűrűn teszem ezt, pedig minden egyes szabad percemben azon kellene lennem, hogy maximálisan kihasználjam a gimnázium előtti utolsó, boldog heteket. Mindenki csak ijesztget a félelmetes jövőmmel kapcsolatban, és nem tudom kinek higgyek.

Nem akarom, hogy vége legyen a nyárnak. Nem szeretném, ha elszakadnék a barátnőimtől, mert mindannyian más iskolába megyünk... Az osztályomból senki sem választotta azt a sulit, amelyiket én. Szívem szerint, én sem azt választottam volna, de anyuék annyira akarták, hogy nem tudtam nekik nemet mondani. Valamilyen megmagyarázhatatlan dolog miatt biztosak voltak benne, hogy tökéletesen fogom magam érezni, és minden a legnagyobb rendben lesz. Szerettem volna én is ezt hinni, de egyelőre nem sikerült...

* * * * *

A suli udvarán toporogtam, és kerestem egy ismerős arcot a tömegben. Rengeteg új diák volt körülöttem, de én senkit sem ismertem.

Miután végighallgattuk az igazgató rövid beszédét, elindultunk a termeink felé. Nem ismertem még az iskolát, ezért csak mentem a tömeg után. Szerencsém, hogy a suli udvarán osztályok szerint voltunk besorolva, ezért nem kellett keresgélnem a termet, csak mentem a többiek után.

Éppen a másodikra sétáltam, amikor megpillantottam egy ismerős arcot a tömegben.

- Damien! Damien! – kiabáltam a magányosan sétálgató szőke srác felé, aki először meg sem hallott engem. Átfurakodtam a tömegen, és közelebb értem hozzá. Ekkor már Ő is észrevett.

- Szia, Hope! – üdvözölt kedvesen, és egy aranyos, mosoly jelent meg arcán, amint konstatálta, hogy mégis van ismerőse az iskolában. Damien korábban a barátnőmmel járt, és évfolyamtársak voltunk az általánosban. Sosem beszélgettünk különösebben sokat, de mégis örültem neki, hogy itt van. Így legalább nem kell majd reggelenként egyedül buszoznom, egy ismerőst biztosan fogok találni.

- Nem is tudtam, hogy te is itt tanulsz tovább! Már kezdtem megijedni, hogy egyedül maradok... – rögtön magyarázni kezdtem, mire ő csak mosolygott, és lelkesen bólogatott.

- Uh, ne is mondd! Én is így éreztem magamat, amíg meg nem láttalak téged!

Sajnos beszélgetésünk nem tartott sokáig, mert becsöngettek, és mi tovább indultunk a termünkbe. Nem kerültünk egy osztályba Damiennel, de a termünk így is egymással szemben volt. Amint beértem az osztályba, minden szempár rám szegeződött. Csak bámultak, és bámultak, már kezdett eléggé zavaró lenni. Leültem a harmadik padba egy hosszú, barna hajú lány mellé, és én is mindenkit szemlélni kezdtem. Érdekesebbnél-érdekesebb fazonokkal találtam szemben magamat. Külsőre senki sem volt rémisztő, vagy rettentő, inkább a kisugárzásuk volt az, ami egy csöppet megijesztett. Volt bennük valami egészen különös, ami megrémített...

És nekem ebbe az osztályba kellett minden egyes nap bejárnom... Az idő valamelyest enyhített ezeken a kényszerképzeteken, de azért egy-egy pillanatban felállt még a hátamon a szőr tőlük... Már legelső nap sikerült kiszúrnom azt a személyt, aki legnormálisabbnak tűnt. Azóta is minden órán mellette ülök, és rengeteget beszélgetünk. És ott van Damien is. Nagyon rendes srác, komolyan megkedveltem az utóbbi időben. Reggelenként egy busszal jövünk, és időnként délutánonként is együtt megyünk haza. Lehet, hogy furcsán hangzik, de sokkal jobban elvoltam vele, mint akárki mással ebből az iskolából. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire jóban leszünk... Azt hittem, hogy Ő is csak egy a sok hülye tizenéves, gyerekes srác közül, de arra már az első hetekben rájöttem, hogy nem így van. Sokkal komolyabb a felfogása a koránál, ami mindenképpen pozitívum, és teljesen máshogy vélekedik a dolgokról, mint az átlag. Azt hiszem, ez az, ami megfogott benne. Sajnos sokan leragadtak ott, hogy milyen szép a kék szeme, meg hogy mennyire tökéletesen illik a szőke hajához... Nem nézett senki a dolgok mögé, nem vette észre azt, amilyen ő valójában. És azt hiszem, sikerült sokkal jobban kiismernem, mint sokaknak eddig. Ez talán tényleg abból adódott, hogy mellettem merte önmagát adni... Mindig meghallgattam, ha szüksége volt rá, mindig mellette álltam, ha az kellett neki. És ez az, ami egy barátságban a legfontosabb. Milyen furcsa dolog ez... Mikor azt hinném, hogy elvesztem a barátaimat, akkor találom őket meg igazán. Évekig itt volt mellettem, és mégsem vettem észre... Ennek kellett történnie ahhoz, hogy megtaláljam az igazi kincseket a közelemben.

A minap azon gondolkoztam, hogy hogyan is lehetséges, hogy nem képes senkit sem találni magának... Az tény, hogy nagyon válogatós, és minden potenciális jelöltben talál valamiféle hibát, ami rögtön kizárja a lányt a versenyből, de azért biztos van egy olyan lány, aki mindenhogyan megfelel neki, csak meg kell találnunk.

A hetek csak repültek, mi pedig hol többet, hol kevesebbet találkoztunk, ami engem nagyon bántott. Tudom, hogy nagyon önző dolog kisajátítani, ennyire akarni azt, hogy mellettem legyen, de én mégsem tudok az érzés ellen tenni... Borzalmasan bánt, kínoz az érzés, ha tőlem távol van, ha látom másokkal beszélgetni, ha tudom, hogy jól érzi magát, nélkülem... Kezd beteges féltékenykedésbe átcsapni a dolog, de az a legrosszabb az egészben, hogy nincs érzés, ami kiválthatna féltékenységet, ám mégis van... Nem vagyok szerelmes, hiszen a legjobb barátok nem szerelmesek egymásba, de én képtelen vagyok beazonosítani az érzést, ami rendszeresen a hatalmába kerít.

Valamit pedig tennem kell az érzés ellen, mert lassan teljesen felemészt, és hamarosan kikészülök tőle, ha ez így megy tovább.

Mi lesz később, ha majd meglátom egy lánnyal? Na, abba bele sem merek gondolni... De teljesen jogtalanul vagyok féltékeny mindenkire, aki él és mozog, aki a közelébe kerül... Nem a barátom, nem vagyunk együtt, semmi jogom sincs arra, hogy féltékeny legyek.

Egy valamit viszont biztosra tudok. Azt, hogy sosem tudhatja meg, hogy ilyen érzések kavarognak bennem. Nem fogom neki sohasem elmondani, hiszen azzal könnyen véget vethetnék a barátságunknak, amit borzalmas lenne elviselni.

Éppen a suli előtti buszmegállóban álltam, és állandóan azt lestem, hogy hol van már... Féltem bevallani magamnak, hogy Őt vártam, hogy Vele szerettem volna beszélni... De nem jött. A busz pedig megérkezett, és én egyedül szálltam fel rá. A szívem sajgott, de nem tudtam ellene tenni. Bíztam a holnapban, hogy talán majd akkor beszélgethetek Vele...

És így is lett. Másnap reggel egy busszal mentünk suliba, és végigbeszélgettük a fél utat. De furcsa volt. Nem úgy viselkedett, ahogy szokott... Nagyon nem. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi volt más, miből vettem észre ezt, és miben nyilvánult meg. Egyszerűen nem tudom. Nem úgy társalgott velem, ahogy eddig. Láthatóan feszengett, tördelte a kezeit, és idegesnek látszott. Jobbnak is találtam, ha nem szólok semmit, így az út másik felét csendben tettük meg.

* * * * *

A hónapok csak teltek, megállíthatatlanul. Hol nagyon jóban voltunk, hol pedig egyáltalán nem beszéltünk. Borzalmas érzés volt, sokat emésztettem magamat emiatt, de semmi ésszerű magyarázatra nem jutottam. Egyszer sem hoztam fel ezt a témát kettőnk között, mert féltem, hogy megtudná azt, hogy nekem mennyire fontos, és megijedne... Pedig nem lenne rá oka, hiszen csak barátként szeretem, és szerettem is mindig. A barátság tényleg sokkal erősebb érzés, mint bármely szerelem. De annál sokkal fájóbb is.

A suliban sétálgattunk éppen, amikor rájöttem, miért viselkedett velem úgy az elmúlt hónapokban, hetekben. Egy pillanatra megálltam, és ledöbbentem. Nem akartam elhinni, de mégis, más megoldás nem volt... És bántott, hogy csak most jöttem rá.

Damien szerelmes. Nem tudja, hogy hogyan közölje ezt velem... Nem tudja, hogyan is mondja el, hogy mi a helyzet. Totálisan félreértett engem. Én sosem gondoltam kettőnkre úgy... Tény, hogy fontos, nagyon fontos nekem, de nem, mint potenciális jelölt, hanem mint egy személy, aki olyan közel áll hozzám, amennyire csak lehet. És Ő ezt nem érti. Végig azt hitte, hogy én úgy közeledem felé, és nem tudta, hogyan mondja meg nekem, hogy semmi esély arra, hogy mi... De nem tud ő semmit!

- Hope, mi a baj? – kérdezte döbbent arccal, miközben megállt előttem, és finoman maga felé fordított. Kihúztam a kezemet a szorításából, és elindultam a lépcsőn, a termünk felé.

- Hé, mi a baj? Ne rohanj el, beszéljük meg! – mondta, miközben elindult utánam. Gyorsabban lépkedtem, habár tudtam, hogy semmi esélyem sincs előbb odaérni, mint Ő.

- Bocs... Valami fontos dolgom támadt – morogtam, és a könnyeimmel küszködve csuktam be magam után a termünk ajtaját. Mindenki kíváncsian nézett rám, de nagy szerencsémre nem kérdezte meg senki sem, hogy mi a baj. Leültem a helyemre, és a padra hajtottam a fejemet. Nem voltam kíváncsi senkire sem, és ezzel a mozdulattal próbáltam kizárni a világot.

Napokig nem láttam. Kerültem Őt. Korábbi busszal mentem suliba, és későbbivel haza. Nem lettem volna képes arra, hogy a szemébe nézzek, azok után, ami történt. Na jó, nem történt semmi olyan eget rengetően nagy dolog, de én mégsem voltam képes arra, hogy elé álljak, és tisztázzam Vele a helyzetet. Talán... Talán féltem attól, hogyha beszélnék Vele, annak a következménye sokkal rosszabb lenne, mint ami most van. Eltaszítana magától, és nem hinné el, amit mondok... De Ő nem ilyen! Tudod nagyon jól, hogy hinne neked, megértene, és melletted állna! Csak megint gyáva nyúl vagy, és nem mersz vele beszélni! De nem megoldás, ha elmenekülsz előle... Ennyi csodálatos hónapot hagynál kárba veszni? – magyaráztam magamnak, miközben hazafelé tartottam éppen. Mivel nagyon szép idő volt, ezért úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza, egy kis séta biztosan jót fog tenni.

És csakugyan így lett. Sikerült kiszellőztetnem a fejemet, és nagy nehezen kivertem a gondolataimból Őt, még ha egy rövidke időre is... Talán olyan rövid időre, ami teljesen eltörpül a többi mellett... Azok mellett, amelyek állandóan körülötte forognak, amelyek róla szólnak… Amelyek lassan megőrjítenek engem.