2. fejezet - Angyalnak születni kell?!

"Angyal azt mondja: égi öröm;

ördög azt mondja: pokoli kín;

ember azt mondja: szerelem."

Heinrich Heine

A napok csak pörögtek, én pedig szabályosan menekültem előle, habár azt nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Persze, nem tudtam mindig elkerülni, mert olykor legnagyobb akaratom ellenére is összefutottunk a folyosón. Olyankor próbáltam nem ránézni, mintha észre se venném, és gyorsan továbbhaladni. Persze nagyon is jól tudtam, hogy ez nem mehet így sokáig, lassan szembe kell néznem vele, és megpróbálni megbeszélni ezt a dolgot. Ha egyáltalán szóba áll még velem… Az sem biztos, azok után, amit művelek Vele. Én biztosan nem állnék a helyében szóba magammal. De Ő más, biztosan megbocsátja nekem ezt is…

Április vége volt, lassan készülődtünk már az évvégére, amikor is olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Mikor beértem az osztályterembe, már mindenki bent volt, és engem várt.

- Hope, örülök, hogy megérkeztél – kezdte az osztályfőnök kimérten, majd szúrós pillantásokat küldött felém.

- Elnézést – motyogtam, majd a helyemre mentem, és leültem a padtársam mellé. – Mi folyik itt? – kérdeztem halkan, és közben a tanárra sandítottam.

- Mindjárt elmondja – válaszolta suttogva, majd többet nem szóltunk egymáshoz.

- Nos gyerekek, nagyon rossz hírt kell közölnöm. – Megijedtem. Hirtelen nem tudtam mire gondolni, de abban biztos voltam, hogy tényleg valami szörnyűséget akar mondani. – Nem kertelek, kimondom, hogy mi van. Ez az osztály másik iskolába költözik.

- Hogy mi? – hördültünk fel egyszerre, mire az ofő csendre intett minket.

- Nem én döntöttem el, nekem is csak ezt mondták.

- És hova megyünk? – jött a kérdés egy sráctól.

- Mivel a közelben nem találtunk sehol sem befogadó épületet… – Ez azt jelenti, hogy baromi messze… Nem akarom! Én itt akarok maradni, és Vele lenni. Az nem lehet, hogy ilyen könnyen vége szakadjon ennek az egésznek. Majd beszélek anyáékkal, hogy átmehessek másik osztályba, és akkor maradhatok itt, és akkor minden megoldódik. Nem vagyok hajlandó olyan könnyen feladni a harcot, és elfogadni azt, hogy ennek itt vége szakad.

- Sajnálom gyerekek – mondta végül a tanár, és kiment a teremből. Egy pillanatig csak értetlenül bámultam magam elé, majd gyorsan felálltam a helyemről, és kirontottam a teremből. Szerencsére, még nem csöngettek be, és az Ő termük közel volt a miénkhez. Kicsit remegtek a lábaim, miközben megálltam a termük előtt, de aztán erőt vettem magamon, és benyitottam. Mondanom sem kell, hogy minden szempár rám szegeződött…

Rám nézett, majd halványan elmosolyodott, és felállt a helyéről.

- Szia – köszönt vidáman. – Valami baj van?

Válaszolni nem tudtam, ezért csak aprót bólintottam. Kiléptünk a teremből, majd a folyosó egy csendes kis zugában megálltunk.

- Damien… Tudom, hogy az elmúlt hetekben nem viselkedtem túl szépen, de amiért most szeretnék beszélni veled, az nem ez.

- Akkor? – kérdezte kíváncsian. Nehezemre esett elmondani neki. Tudtam jól, hogy neki is legalább annyira nehéz lesz, mint nekem.

- Elmegyünk ebből a suliból – motyogtam halkan, és közben a padlót kezdtem fixírozni. Nem lettem volna képes a szemébe nézni. És jól tudtam, a levegő is megfagyott közöttünk.

- Ezt meg hogy érted? – jött a hirtelen kérdés, mire ráemeltem a tekintetemet. A szemeiben meglepettség és félelem tükröződött.

- A suli… Én sem tudom pontosan… Csak annyit mondtak, hogy az osztályom elmegy…

- Mikor? – a hangja keményen csengett. Hirtelen nem tudtam mire vélni ezt a haragot.

- Hamarosan – suttogtam magam elé, amikor becsöngettek. Nem akartam órára menni, vele szerettem volna lenni. Elmondani neki, hogy mit is érzek iránta, hogy mennyire fontos is nekem, és hogy sajnálom, rohadtul sajnálom, amit műveltem. De nem szóltam semmit sem, csak bámultam rá. Aztán megfordult, és bement a termébe, engem pedig otthagyott. De nem tudtam haragudni rá ezért a reakcióért. Valószínűnek tartom, hogy én is így tettem volna fordított helyzetben.

Visszasétáltam én is a terembe, és leültem a helyemre. Most örültem annak először, hogy nem vagyok annyira jóban senkivel sem, hogy felfigyeljenek arra, hogy milyen hangulatom van…

A hét további része keservesen telt el. Nem beszélgettünk sokkal többet, mint azelőtt bármikor. Sőt, igazából sokkal kevesebbet, mert az a bizonyos kínos csend uralkodott közöttünk, ami borzalmas és idegtépő volt. Annyi mindent akartam neki mondani, és mégsem tudtam semmi értelmeset sem kinyögni.

* * * * *

És eljött az utolsó napom is a suliban, azaz a búcsú napja. Már tudtuk azt is, hogy hova megyünk, valami eldugott kis aprócska városba, az ország másik felén. Anyáékat nem tudtam meggyőzni, hajthatatlanok voltak az osztályváltással kapcsolatban. Azt mondták, hogy ha már itt kezdtem el, akkor itt is kell befejeznem. Mondhatom, hogy nagyon nem tetszett ez a felfogás, de nem tudtam ellene mit tenni.

A lépcsőnél állt, amikor megérkeztem. Kétségbeesettnek és magányosnak tűnt, akárcsak én.

- Szia – köszönt halkan.

- Szia, Damien – köszöntöttem én is, majd belenéztem hatalmas kék szemeibe, amitől csak rosszabbul éreztem magamat.

Némán mentünk fel a másodikra, és én véget akartam vetni ennek a nagyon idegesítő csöndnek. Legalább most ne legyen ez…

- Figyelj, nem lesz olyan szörnyű ez… Majd írok, és te is! Találkozni is tudunk, csak nem olyan sokszor… Nem dől össze a világ! – próbáltam vigasztalni, de az én hangom is éppoly kétségbeesett volt, mint ahogyan éreztem magamat.

- Aha… Persze… Tudod, hogy nem lesz olyan…

- Igen, nagyon is jól tudom, de próbálom picit megkönnyíteni, akármennyire is nehéz! És ez talán menne is, ha nem morognál mindenért – bukott ki belőlem a túl elhamarkodott, és meggondolatlan szónoklat. Nem akartam ezt így a nyakába zúdítani, és mégis megtettem, mert egy önző dög vagyok, aki most is csak magával törődik…

- Nem akartam bunkó lenni, csak… Olyan hirtelen jött ez az egész, de biztos vagyok benne, hogy találunk majd valamilyen alkalmat arra, hogy beszélhessünk – mondta kis idő múlva, nyugodt hangon. Nem voltam biztos benne, hogy ennyi idő alatt le tudott teljesen nyugodni, de örültem neki, hogy ezt mutatta.

A napom borzalmasan telt. Alig bírtam átvészelni az órákat, minduntalan csak a szünetet vártam, amikor is újra vele lehetek, és úgy érezhetem, nem áll közénk senki sem. Ez volt a hazugság, amivel áltattam magamat, amivel megpróbáltam elviselhetővé tenni a búcsúzás érzését, de mondanom sem kell, hogy teljesen felesleges volt. Tudtam jól, hogy amint eltelik ez a nap, vége lesz mindennek, és semmi sem lesz már a régi. Nem akartam Őt elveszíteni, de nem tudtam ellene tenni semmit sem… Még most is gyáva voltam ahhoz, hogy bevalljam neki, hogy mindenkinél fontosabb a számomra, és hogy már nem csak egyszerű barátként tekintek rá… Még most is féltem a választól, most, amikor már teljesen mindegy is, hogy mi lenne a válasza rá. Valószínűleg, úgysem találkozunk már olyan sokat, akkor meg nem mindegy? Nekem nem az. És neki sem. Nem akartam Őt ezzel megbántani, nem akartam neki csalódást okozni azzal, hogy elmondom az igazságot. Tudom jól, hogy joga van mindent tudni, és mégsem teszek semmit…

* * * * *

A búcsú gyors volt. Nem akartam hosszúra nyújtani, mert akkor sokkal keservesebb lett volna. A szobámban ültem, a szekrényeim tárva-nyitva, én pedig a földön ültem, és a közös képünket néztem. Ez az egyetlen kép készült rólunk, már az is csoda, hogy egyáltalán egy van. Emlékszem, hogy ezért is mennyit hisztiztem neki… Aztán végül csak belement. Már majdnem mindent elpakoltam, csak az apróságok voltak hátra. Szombaton indulunk, azért, hogy feltérképezhessük a helyet, és legyen időnk mindent előkészíteni. Egy koedukált koleszban fogunk majd lakni. Csodás lesz, már előre látom…

Az út is borzalmas volt. Sokat utaztunk egy kényelmetlen buszon, és az út vége felé, már kezdett nagyon elegem lenni ebből az iskolaváltásból. Vissza akartam menni, és a régi iskolámba járni, nem pedig oda, abba a kis városkába, ami jó messzire van mindentől…

* * * * *

A nagyterembe tartottunk, mert állítólag most jön egy megbeszélés, amin mindenkinek részt kell venni. Egyetlen tanár jött velünk, mégpedig az osztályfőnök.

- Nos… Gyerekek… Valamit el kell mondanom. Biztos vagyok benne, hogy nektek is feltűnt, hogy nem vagytok átlagosak… – Mindig is tudtam, hogy van valami baj ezzel az osztállyal… Olyan furcsa itt mindenki… – És azt is elárulom, hogy nem véletlenül változtattunk iskolát. Ez az egy év, amin most keresztülmentetek, döntő korszak volt. Kiderült, hogy kik valók valójában közétek, és kik nem. Most még biztosan nem értitek, hogy miről is beszélek, de ígérem, hamarosan világos lesz. Szóval… Nem véletlenül kerültetek ti egy osztályba… Nem véletlenül jöttünk el a másik iskolából, és nem véletlen az sem, hogy ide jöttünk, erre az eldugott helyre…

Na, ez már kezdett nekem kicsit sok lenni. Milyen véletlenekről beszél? Szerintem nem normális ez a tanár… Most mindjárt előáll valami marhasággal, és akkor aztán nem tudom mit csinálok… Ha valami hülyeség miatt kellett eljönnünk abból az iskolából, ha valami apróság miatt kellett elszakadnom tőle, akkor azt hiszem, hogy összepakolom a cuccaimat, és hazamegyek. Nincs kedvem itt maradni a sok eszelős között… – gondolkoztam, majd ismét a tanárra figyeltem, hátha mond valami érdekeset is.

- Most biztosan sok a kételyetek, amit meg is értek, hiszen ezzel a dologgal először találkoztok… Higgyétek el, én sem reagáltam rá másképpen… Mostanában majd furcsa dolgok fognak veletek történni, érdekes dolgokat fogtok produkálni, de ez természetes. Azért jöttünk ide, hogy ezeket a dolgokat nyugodtan próbálgassátok, és kitanuljátok a használatát.

Na, ez meg miről beszél?

- Csak annyit szeretnék veletek megosztani kezdésképpen, hogy köszöntelek titeket, az angyalakadémián…

Mi? Angyalakadémia? Ez csak valami vicc, ugye? – ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyamon. Aztán nevetni kezdtem. Hangosan, és megállíthatatlanul. A teremben döbbent csend uralkodott, mindenki engem figyelt.

- Valami baj van? – kérdezte az osztályfőnök.

- Elnézést, csak… – alig bírtam kinyögni a szavakat. – Ez olyan abszurd! Mindenki tudja, hogy angyalok nem léteznek! Különben is, az angyaloknak nem kellene tökéletesnek lenniük? Én pedig… Közel sem vagyok angyalnak való – nevettem tovább. Tényleg hihetetlen volt, amit mondott. És én nagyon is jól tudtam magamról, hogy nem lehetek valami természetfölötti lény. Mert nem is léteznek…

- Magán mi is meglepődtünk… Mikor idekerült, már akkor láttuk, hogy itt valami nem stimmel… De láss csodát! Mégis! Ebben az abszurd világban bármi megtörténhet. Ha most nem hisz nekem, akkor csak figyelje meg, hogy mi fog történni! – mondta komolyan, és közben villámokat szórt a szemével. Gondolom, nem sokszor nevették még ki… Mondom én, hogy nem vagyok angyal!