5. fejezet - Az idő megváltoztat mindent?

"Az angyali városból már elköltöztek rég az angyalok,

A többiek meg a zajban nem hallják az égi dallamot."

Tankcsapda

- De az nem lehet! Én, én… Én nem lehetek angyal…

- Akkor mivel magyarázod azt, hogy nem öregedtél? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és kíváncsi voltam arra, hogy milyen válasszal áll majd elő.

- Nem tudom… Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem lehetek az… Nem tudom, miért – mondta üveges tekintettel, s egy pillanatig a semmibe meredt. Nem tudtam mit kezdeni a hirtelen kialakult helyzettel kettőnk között, ezért kézen fogtam, majd elkezdtem húzni magam után a parkba.

- Gyere, sétáljunk! – hívtam kedvesen, majd újra, szívből jövően rámosolyogtam. Hiányzott már, hogy ezt érezzem… Olyan szinten töltött el lelki nyugalommal, hogy azt elmondani nem tudom. Annyira jó volt, hogy már szinte fizikailag fájt… Tudom jól, hogy ez teljes képtelenség, de én mégis így éreztem, és eszembe sem jutott volna lemondani erről az érzésről. Most, hogy ismét itt volt, el sem akartam engedni.

Valahogy szóba jött a múlt, és rátértünk arra a témára, hogy miért hagytuk, hogy a dolgok így történjenek. Én nem akartam ezekről a dolgokról beszélni, nem éreztem helyénvalónak ebben a helyzetben. Sőt, rohadtul nem akartam a keservesen fájó múlttal foglalkozni ebben a tökéletes és harmonikus jelenben. Egyetlenegy dolog volt, amivel foglalkozni óhajtottam, az pedig nem volt más, mint Ő maga. Elvégre is, Ő volt az, aki már csak a puszta jelenlétével ekkora változást képes bennem véghezvinni.

- Hope… – kezdte, majd egy pillanatra megállt, vett egy nagy levegőt, amit aztán hangosan ki is fújt. – Amikor elmentetek az iskolából… Borzalmas volt… És ha nem haragszol, most nem is szeretném felidézni azt a pillanatot, azokat a keserű heteket, s éveket. Amit ki szeretnék hozni ebből, az amúgy sem ez lenne…

Csak vártam és vártam, amíg sikerült összeszedni a gondolatait, és megfogalmazni azokat, hogy aztán elém tárhassa őket. Éreztem, hogy most valami olyasmi fog felszínre jönni kettőnk között, ami rengeteg évig volt eltitkolva, ott mélyen, bent a szívében. Valami, ami akarva-akaratlanul régi sebeket fog felszakítani, amelyek bizony még most is piszkosul fognak fájni. De ki kellett mondani őket. Ha ennyi éven keresztül nem jöttek ki, akkor most éppen itt van rá a megfelelő idő. Véget kell vetni ennek a titkolózásnak, és szembenézni azzal, ami jön, bármilyen fényt is vessen az elkövetkező döntéseinkre s tetteinkre.

- Csak egyetlen embernek kellett volna maradnia, tőlem aztán az egész suli még a sarkvidékre is költözhetett volna… Egy ember, aki megváltoztathatott volna mindent, és mégsem tett érte semmit – szólalt meg hirtelen, ezzel kirángatva engem a merengésemből. A hangja halk volt, ám mégis kemény. Meglepetten pislogtam rá, és próbáltam felfogni szavai értelmét.

- Ki volt az az ember? – suttogtam, s közben ismét belenéztem a gyönyörű, égszínkék szempárba.

- Hope, csak te kellettél! Még mindig nem fogtad fel, hogy teljesen odavoltam érted? Még most sem érted meg azt, hogy mindig csak arra vártam, hogy valami jelet adj nekem, amiből rájöhettem volna arra, hogy mit is szeretnél? Kétségek közt élni volt a legrosszabb. Sosem tudhattam biztosan, hogy egyszer majd visszatérsz, és újra együtt lehetünk… Sőt, ahogy teltek az évek, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emlékszel-e rám…

Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy kést döftek volna a szívembe, és ráadásul még jól meg is forgatták… Elfelejteni őt? Miről beszél? Ó, mintha képes lettem volna rá!

- Mit akarsz ezzel? – kérdeztem hirtelen, amint kezdett összeállni a kép. Rengeteg év után megjelenik, és arról mesél nekem, hogy mi lett volna, ha…

- Kegyetlen korszak volt, de túlléptem rajta – suttogta maga elé, s közben a semmibe meredt.

- Mi? – a hangom meg-megremegett, amikor visszakérdeztem. Az nem lehet, hogy visszatér annyi év után, és akkor ez legyen az egészből! Az nem lehet, hogy amikor visszakapom Őt, akkor jön a nagy pofon, hogy még sincs semmi úgy, ahogy azt én hittem!

- Sajnálom… Én nem akartam mindent felforgatni, de elhiheted nekem, hogy én is eléggé feldúlt lelkiállapotban vagyok, szóval… Azt sem tudom még felfogni, hogy egyáltalán életben vagy, és hogy itt vagy… Mellettem és újra velem… De valami… Valami mégis más… Nem tudnám megmagyarázni, hogy mire is gondolok most… Egyszerűen csak valami visszatart, ami anno még nem volt! Én azt hiszem… Azt hiszem, hogy már túl késő…

- Hogy mi? Te meg miről beszélsz? Felfogod egyáltalán a szavaid értelmét? Ha legalább feleannyira fontos lettem volna neked, mint te nekem, és ha legalább tizede annyira rosszul érezted volna magad az utóbbi időkben, mint én, akkor nem mondanál ilyeneket! Szóval, akkor az én bajom, hogy nem találkoztunk előbb? Persze, mert aztán én tehetek róla! Én akartam magamnak ezt az egész helyzetet. Így gondolod, ugye? Hát rohadtul nem így van! Hosszú évekig vártam arra, hogy egyszer majd lesz alkalmam, hogy elmondhassam neked, amit érzek… Azt, hogy szinte a fejemet vertem a falba, amiért olyan hülye voltam, és nem maradtam veled… Megérted azt, hogy ez nekem mekkora teher volt ennyi éven keresztül? Ó, nem, ezek szerint nagyon nem. Megint csak magadat helyezed előtérbe, csak az a fontos, hogy neked jó legyen… Te elbújtál a saját kis világodban, ahol nem bánthat senki, és ott tökéletesen elvagy… Nem bántalak ezért, csak tudod néha nekem is remekül jönne egy ilyen kis világ! De elárulod, hogy hogyan építsem fel, ha te nem vagy benne? – Én nem akartam kiakadni. Nem akartam előadni ezt a monológot, nem akartam igazságtalanul a fejéhez vágni olyan dolgokat, amelyekről nem tehet. Könnybe lábadt szemekkel álltam előtte, és vártam a válaszát. Bíztam benne, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot, és igenis kiáll azért, amit valósnak vél, ahogyan régen is tette azt. Vártam, hogy mondjon valamit, ha más nem, legalább azt, hogy mennyire igazságtalan vagyok, és hogy bele sem gondolok az ő helyzetébe. De nem mondott semmit sem. Csak állt velem szemben némán és tétlenül, ezzel beismerve azt, hogy nekem van igazam, ami fájóbb volt bármilyen hazugságnál. Vághatott volna a fejemhez bármit, bármit jogtalanul akár, de ő nem mondott semmit. A szemeimből próbálta kiolvasni a választ a kérdéseire, amelyeket már talán sosem tudok meg…

Hátat fordítottam neki, és elindultam a szobám felé. A könnyek már patakokban folytak az arcomon, de most nem tudtam azzal törődni, hogy valaki meglátja. Amint beértem, becsaptam magam mögött az ajtót, és neki támaszkodtam, majd leültem a földre. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Fogalmam sincs arról, hogy miért reagáltam így… Egyáltalán nem kellett volna kiakadni emiatt, de én mégis megtettem… És már megint a meggondolatlanság az, ami a vesztemet okozta. Csak én lehetek olyan idióta, hogy éveken keresztül siránkozom azon, hogy elvette Őt tőlem az élet, és amikor visszakapom… elszúrok mindent. Nem lett volna szabad így reagálnom, nem kellett volna ekkora ügyet csinálnom ebből az egészből… Tényleg megint csak magammal foglalkoztam, és bele sem gondoltam, hogy mennyire rossz lehet az ő helyzete.

Most azonnal akartam tenni valamit az ügy érdekében, most akartam mindent jóvátenni, holott tudtam, hogy hagyni kellene a dolgokat lenyugodni, és tiszta fejjel kezdeni majd egy beszélgetést.

Rengeteget agyaltam, próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a megfelelő megoldás, ami a segítségünkre lehet ebben a helyzetben. Bármennyire is fáj kimondanom, de úgy tűnik, hogy Ő egyáltalán nem szeretne semmilyen kapcsolatot létesíteni velem, ami nekem piszkosul fáj, de elfogadom, mert az ő döntése. Viszont, a másik oldalról ott vannak az én érzéseim, amelyek viszont nagyon is erősek iránta. És nem akarok róluk lemondani, ha ez az ára, akkor ezt tartom be. Szerettem őt, talán sokkal jobban, mint eddig bármikor, de most voltam ettől a legerősebb is. Élénken élt bennem a tudat, hogy nekem szükségem van rá, de ha Ő nem így véli, akkor természetesen félreállok az útból. Megteszek minden tőlem telhetőt, amivel akár könnyebbé tehetem a helyzetünket, de hogy lemondjak az iránta érzett érzéseimről… Arról szó sem lehet.

* * * * *

Felvettem az ágyról a piros takarót, majd kiléptem az ajtón. Imádtam a nyáresti levegőt, és azokat az érzelmeket, amelyeket egy ilyen hangulatú kis este kihozott belőlem. Csak nem most. Amit most éreztem, az nem volt több puszta fájdalomnál és magánynál. Így van ez, de már kezdek hozzászokni.

Kint teljesen sötét volt, csak egy lámpa világította meg az előttem elterülő kis utat. A lépcsőn ültem, és figyeltem a csillagokat, amit oly sokszor tettem eddig, és még sosem untam meg. Jó kis elfoglaltság volt, ha ki akartál lépni a való életből, hogy az álmok közt találj menedéket. Én is ezt próbáltam tenni, de akárhányszor próbáltam kikapcsolni az agyam, és másra koncentrálni, mint az elmúlt órákban, nem sikerült. Ha csak egy pillanatra is elkalandoztam, és már nem próbáltam kontrollálni a gondolataimat, rögtön a hatalmas és oly ismerős kék szempár jelent meg lelki szemeim előtt.

- Hope! Próbálj meg úgy hozzáállni, ahogyan azt Ő teszi. Hidd el, neked is biztosan be fog válni – magyaráztam magamnak, abban a hitben, hogy senki nem hallotta meg, és nem néznek kettyósnak. Habár, már olyan mindegy. Úgyis mindenki annak titulált, teszem hozzá, hogy jogosan. Az utóbbi időben tényleg nem érzem úgy magamat, mintha normális lennék.

- Ő hogy áll hozzá? – jött a halk hang a sötétből, ami kis híján a frászt hozta rám. Csak ültem ott döbbenten, és figyeltem a sötétben alig kivehető alakot, amely egyértelműen felém közeledett.

- Ugye nem baj, ha leülök? – kérdezte, és mire válaszolhattam volna, már réges-rég mellettem ült.

- Mit keresel itt? – Próbáltam magamat úgy előadni, mintha nem örülnék neki, de a hangom megint elárult.

- Ha szeretnéd, el is mehetek…

- Nem tartalak vissza semmiben sem. Ha menni szeretnél… hát menj – mondtam ki a szavakat a sötét éjszakában. De most az egyszer örültem, sőt nagyon örültem, hogy sötét van, így nem láthatja az arcomon legördülő könnycseppet.