4. fejezet - Angyalok közt Veled lenni...

"A világ legnagyobb titkát írhatnám most le, ha tudnám: hogyan születik meg a szeretet? De nem tudom. Kérdeztem az angyalt - de nem súg. Addig maradjon, mint minden csoda az életben, érthetetlen."

Müller Péter

Mindenki iszonyatosan várta a kirándulást, az izgalom mindenkin érezhető volt. Elméletileg egy régi várkastélyba megyünk, ami csak kétórányira van innen. Egy fehér, rövid ujjú póló volt rajtam, és egy szürke, háromnegyedes nadrág. Körülbelül harminc fok lehetett, ami pont ideális volt számomra. Csak egy kisebb táskát vittem magammal, nem akartam túlzásokba esni. Pár ruhadarab volt benne, meg a legfontosabb kiegészítők, amelyek nélkül nem indulnék el sehova sem.

* * * * *

Az út egész hamar eltelt, sokkal rosszabbra számítottam. Meglepő módon, elég sokat beszélgettem azzal a lánnyal, aki minden órán mellettem ül, ami most sem történt másképp. Az a lány többet tudott rólam, mint amit én gondoltam volna. Figyelt, már attól kezdve, hogy eljöttünk abból az iskolából. Ez volt az, ami engem teljesen meglepett, és egyáltalán nem is számítottam rá. Éppen valami teljesen hétköznapi témáról beszélgettünk, amikor feltett egy olyan kérdést, amit eddig még senki.

- És mi történt azzal a szőke sráccal? Úgy tudom, eléggé jóban voltatok…

Kifújtam a levegőt, nem válaszoltam azonnal. Mondhattam volna bármi mást az igazság helyett, mondván, úgysem ismerem eléggé ahhoz, hogy ilyeneket osszak meg vele. Vagy mondhatnám azt is, hogy úgysem érdekli őt igazán… De én mégis úgy döntöttem, hogy az igazat fogom neki elmondani. Mi értelme lenne, ha hazudnék? Valami könnyebb lenne tőle? Nem hiszem… Így legalább bízhatom abban, hogy könnyebb lesz.

- Azóta nem beszéltem vele, és nem is hallottam róla semmit. Abban sem vagyok biztos, hogy él még egyáltalán – mondtam halkan, mintha attól féltem volna, hogy valaki meghallja.

- Gondolom, eléggé kibuktál rajta…

- Az nem kifejezés. Tudod, még a mai napig bánom, hogy nem tettem semmit sem, amit akkor megtehettem volna. Ha képes lettem volna neki bevallani, hogy sokkal fontosabb nekem, mint azt hinné… De féltettem a kettőnk közt kialakult barátságot, oly annyira, hogy inkább vállaltam a szenvedést hosszú éveken keresztül.

- Ez eléggé szomorú…

- Nekem mondod? Hát még átélni mennyire az…

Aztán zártuk a témát. Érezte Ő is, hogy jobb, ha ezt a dolgot nem feszegeti tovább. És ezért hálás is voltam neki. Elég volt nekem ennyi mára… A nap még úgyis biztosan tartogat olyan meglepetéseket, amelyeket valahogyan túl kell élnem majd…

* * * * *

Én azt hittem, hogy valamiféle tanári kis összegyűlés lesz, minket meg majd ügyesen kiiktatnak azzal, hogy mehetünk, amerre csak szeretnénk. És itt jött a meglepetés. Az odáig oké, hogy a tanárok tényleg visszavonultak egy csendes kis zugba, ahol nyugodtan tudtak beszélgetni. Nem is ezzel volt probléma. Nem voltunk egyedül. A régi tanárokkal együtt jöttek az új diákok is.

Rengeteg ismeretlennel találtam szemben magamat, de mit is vártam én? Ismerős arcokat kerestem, amikor nagyon is jól tudom, hogy az én ismeretségi körömből több mint valószínűleg életben sincs már senki? Már megint ezt tettem, már megint eljátszottam azt, amit mindig is. Miért kell nekem mindig reménykednem? Miért kergetek csalfa álmokat? Ki tudja… Sajnos én sem, és ez a legnagyobb probléma. Nekem, csak nekem kellene tudni azt, hogy mi miért van, mit miért tettem, és én vagyok legjobban elveszve a gondolataim és érzelmeim viharában.

Miután kiszálltunk a buszból, és felcipeltük a cuccainkat a hálószobáinkba, elindultam felfedezni a terepet. Már sokan lézengtek a hatalmas épület körül, néhányan fociztak, egyesek olvastak, mások pedig a fűben ülve nevetgéltek. Leültem egy közeli padra, és onnan szemléltem tovább az idegeneket. Aztán láttam, amint az egyetlen barátomnak mondható személy is elindul felfedezni a környéket. Odaintegettem neki, majd tovább nézelődtem.

A nap elbújt a felhők mögött egy pillanatra, majd ismét kisütött, sokkal erőteljesebben és ragyogóbban, mint az előbb. Kedvet kaptam a sétáláshoz, ezért felálltam a padról, és céltalanul járkálni kezdtem.

Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de furcsa érzés kerített hatalmába. Gyorsan körbenéztem – puszta megszokásból –, majd tovább sétáltam. Nem tudom normálisan elmagyarázni, hogy mi volt az, amit éreztem. Mintha… mintha ez az egész már egyszer, valamikor megtörtént volna velem, csak nem emlékszem rá. Van valami, ami elrejti előlem ezeket az emlékeket, és nem engedi, hogy meglássam őket. Mindenesetre nagyon furcsa…

Kiértem egy kis térre, ahol még több ember volt, mint az előbb a parkban. Tovább sétálgattam közöttük, amíg…

Amíg meg nem láttam valami olyasmit, amit még én magam sem hittem el. Megálltam, és csak bámultam magam elé, mint egy félőrült.

Ott volt Ő teljes életnagyságban... Nem képzeltem, nem hallucináltam, tényleg őt láttam. Szőke haja csak úgy csillogott a napban, és szemei pedig csak úgy ragyogtak, ahogy azelőtt is… Pontosan úgy nézett ki, ahogyan rengeteg évvel ezelőtt … Semmit sem változott, még ma is éppoly elbűvölő volt, mint akkor. Még most is olyan hatással volt rám, mint ezelőtt… Oda akartam menni, meg akartam érinteni, és el akartam neki mondani, hogy mekkora hülye voltam, amiért képes voltam úgy elmenni… Amiért nem mondtam el neki, hogy mit érzek iránta… De most! Most itt van az alkalom, habár ép ésszel még mindig nem tudom felfogni, hogyan is lehetséges ez, de ez jelen pillanatban egy fikarcnyit sem számít. Remegő lábbakkal, és a torkomban dobogó szívemmel elindultam felé, és most úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg, nincs olyan, ami letéríthetne a hozzá vezető útról. Nem, még egyszer nem szúrom el! Annyi évet vártam arra, hogy kapjak még egy esélyt, és most itt van! A sors a kezembe adta a döntés jogát, és én nem fogom elrontani. Annyi év… Annyi szenvedéssel és fájdalommal teli év telt el… És most jövök rá, hogy nem volt hiábavaló! Nem szenvedtem feleslegesen, ennek így kellett lennie… Itt és most kellett ennek így történnie, itt és most kellett rájönnöm arra, hogy mennyire fontos is nekem. Soha többé nem akarom elveszíteni, és már meg is tettem az első lépést eme csodálatos változás felé: odaléptem hozzá, és karjánál fogva magam felé fordítottam.

Döbbenet, meglepetés és kíváncsiság csillant a szemében. Végtelennek tűnő, néma percekig álltunk egymással szemben, és csak néztük a másikat. Egymás szeméből próbáltuk meg kiolvasni a válaszokat, amelyekre annyi éven keresztül vártunk. Csak bámultam a tengerkék szempárt, ami most is úgy nézett rám, ahogyan évekkel ezelőtt is.

- Be… Beszélhetnénk? – kérdeztem hebegve-habogva, teljesen döbbenten, magamon kívül az örömtől.

- Persze – jött a rövid, ám annál sokkal fontosabb, és megnyugtatóbb válasz. Kirázott a hideg, amint meghallottam mézédes hangját. Egy pillanatig összerezzentem, amit Ő természetesen észre is vett.

- Valami baj van? – kérdezte aggódóan, mire csak egy kedves mosoly jött tőlem válaszul.

Némán sétáltunk egymás mellett, amíg nem találtunk egy félreeső, csendes kis zugot, ahol nyugodtan beszélhetünk.

Megállt velem szemben, én pedig tettem egy bátortalan lépést felé, majd mikor láttam, hogy nem akar elmenekülni előlem, olyan szorosan magamhoz öleltem, amennyire csak lehetett. Kicsit féltem attól, hogy visszautasítja a gesztusomat, de szó sem volt erről. Ő is úgy szorított magához, ahogyan én őt. Beszívtam émelyítően édes illatát, majd behunytam a szememet, és élveztem a pillanatot. Akkor és ott azt kívántam, bárcsak sose érne véget ez a perc, és egészen az örökkévalóig ölelhetnénk egymást, háborítatlanul.

- Hiányoztál – suttogta halkan a fülembe, mire ismét átfutott rajtam a hideg, pedig nem fáztam. Egyszerűen csak olyan elviselhetetlenül jó érzés volt, ahogy lágy hangja a fülemet simogatta. Még többet akartam!

- Te is nekem – suttogtam vissza, majd nagy nehezen rávettem magamat, hogy elszakadjak tőle, és ránézzek.

- De hogy…? Neked már rég… – kezdtem, de elakadtam, és nem tudtam befejezni a mondatot. Elmosolyodott – pont úgy, ahogyan régen –, majd egy cinkos mosoly kíséretében hozzátette:

- Meg kellett volna halnom?

- Ezen ne viccelődj! És nem ezt akartam mondani! Felháborító, hogy miket gondolsz rólam! – viccelődtem én is, majd komolyra fordítva a szót, folytattam. – Rég nem így kellene kinézned… Hogy lehetséges ez?

- Ha már itt tartunk… Neked sem így kellene kinézned!

- Jó, de ennek meg van az oka! Hidd el, én sem önszántamból választottam ezt…

- Mármint arra gondolsz, hogy nem önszántadból lettél angyal?

Ez volt az, amire egyáltalán nem számítottam. Damien tud erről az egészről? A felismerés villámcsapásként ért, és nem is tudtam mit kezdeni a tudattal. Egy darabig… Aztán a következő dolog, amire rájöttem már közel sem volt ennyire negatív…

- Damien! – visítottam, és még egyszer a nyakába ugrottam, amint összeraktam a szálakat.

- Mi történt? – kérdezte kedvesen, és egy pillanatig furcsán nézett rám.

- Figyelj, figyelj, figyelj… – kezdtem bele a mondandómba, amikor elszakadtam tőle, de olyan izgatott voltam, hogy beszélni is nehezen tudtam. – Ha te tudsz erről az egész angyal-dologról, és nagyon úgy tűnik, hogy elég sok mindent tudsz… Szóval, ahogy észrevettem, te sem öregszel, és mivel tudsz erről az egészről… És neked tényleg rengeteg pozitív tulajdonságod van!

- Mit akarsz ebből kihozni? – szakított félbe, mire gyorsan tovább folytattam.

- Hát, még mindig nem érted? Minden összevág, csak már sokkal előbb rá kellett volna jönnünk, és akkor nem szenvedtem volna ennyit!

- Hogy mi? Nem szenvedtél volna ennyit? – kérdezte döbbenten, mire nekem szépen, lassan leesett, hogy elszóltam magamat.

- Őő… Hát azt nem úgy értettem, de mindjárt kitérek arra is, ha szeretnéd – mondtam szégyenlősen, majd visszatértem az előző témához. – Szóval… Annyira nyilvánvaló volt az egész! Nem hiszem el, hogy valamit tényleg képesek voltak elszúrni. Pedig én mondtam, hogy neked is itt a helyed.

- Hope, én még mindig nem értem miről beszélsz…

- Ja, igen! Csak a lényeget nem mondtam – kuncogtam magamban. – Minden jel arra mutat, hogy alighanem te is angyal vagy! – szinte toporzékoltam örömömben. És nem csak attól, hogy Damien tényleg olyan, mint én, ami ugye annyit jelent, hogy az idők végeztéig együtt lehetünk… Hanem attól is, hogy visszakaptam Őt, és az élet adott nekünk egy újabb esélyt arra, hogy boldogok lehessünk. Azt hiszem, imádok angyal lenni!