3. fejezet - Angyalbőrben minden kicsit más

Ha már mindenhol volt friss, akkor ez a blog se maradjon ki! :) Ettől a frisseléstől függetlenül, jön csütörtökön a következő! :)

"Emlékszem arra a kopottas padra, az árnyas fák alatt ültél,

Mint egy angyal, olyan ártatlannak és szárnyaszegettnek tűntél,

Emlékszem szavadra, és amikor megfogtad kezem,

Bizsergető érzés járta át testem, tudtam, ez lesz a végzetem."

Children of Distance

A napok szörnyen lassan teltek az ”angyalképzőben”. Igen, mert utólag kiderült, ez a hely tényleg az. Én álltam ellen ennek az egésznek a legjobban. Nem akartam itt lenni, és ezt ki is mutattam. Én szentül hittem, hogy nem vagyok idevaló… Tudtam magamról nagyon jól azt, hogy rengeteg rossz tulajdonságom van, és hogy ez az egész dolog nekem nem fog feküdni… De aztán rájöttem, hogy ezt lehet, hogy csak azért érzem, mert egyedül vagyok. Ha Ő itt lenne velem, akkor minden teljesen más lenne… Akkor talán én is elviselném ezt a helyet, minden furcsa dolgával együtt. Azon is gondolkoztam már, hogy neki kellett volna idekerülnie helyettem. Hiszen, ha jobban megnézzük Ő sokkal tökéletesebb, mint én. Sokkal jobban illik ide, mint én. Meg kellene kérdeznem a tanárt, hogy nem kevertek-e el valamilyen papírt a beiratkozásnál, és neki nem kellett volna-e ebbe az osztályba járnia… Ha lehetséges lenne, akkor… Akkor el sem tudom képzelni, hogy mi lenne. Újra önmagam lehetnék, nem kellene korlátok közt élnem, nem kellene visszafognom magamat, és ami a legfontosabb, nem lennék egyedül…

Még most is bánom azt a percet, amikor otthagytam, és még a mai napig verem a fejemet a falba, hogy miért voltam olyan hülye… Csak osztályt kellett volna változtatnom, és akkor kimaradtam volna ebből az egész angyalos dologból. Jó volt nekem az előző, egyszerű kis életem Damiennel, ami most mindennél jobban hiányzik. De persze, haza nem mehetünk többet, mert túl feltűnő lenne… Mindenkihez járnak a szülei havonta egyszer, és ezzel el van intézve. Persze, hogy mindenki tudott már mindenről, csak mi nem. Ezért akarták annyira, hogy abba a nyomorult iskolába járjak. Számtalanszor próbáltam már kitervelni a szökést, de sosem jutottam el a megvalósításig. Valaki mindig megakadályozott benne, és az többnyire az osztályfőnök volt. Nagyon sok mindent nem tudtam még ezzel a dologgal kapcsolatban, de azért már sokkal többet annál, mint amennyit akartam.

Gondolok itt olyanokra, hogy mindenkinek van különleges képessége… Valaki a növényekkel tud kapcsolatba lépni, és elég sokak a hangulatokat érzik meg. De a kedvencem mégis az emlékekkel való játszadozás. Van, aki rosszakat tud előhozni, és van, aki jókat. Amennyire tájékozott vagyok, az osztályfőnöknek is hasonló képessége van, csak már egy jóval magasabb szinten. Ő képes arra, hogy eltüntessen, és hozzáadjon emlékeket a sajátodhoz. Továbbá megérzi, hogy milyen emlékek járnak éppen a fejedben… Veszélyes dolog az Ő óráján elkalandozni, az tuti.

Van köztünk olyan, aki a múltból lát képeket, és olyan is, aki a jövőből.

Én viszont utáltam a képességemet. Úgy véltem, hogy nem jó semmire sem. Mit érek azzal, hogy bizonyos érzelmeket váltok ki emberekből? De, ráadásul nem is úgy működik, ahogy szeretném. Hangulattól függ az egész, és nem is tudom irányítani. Legalábbis egyelőre nem. Ez az egész úgy működik, hogyha valakinek nagyon rossz hangulata van, és nekem nagyon jó, akkor az átragad rá. De visszafelé nem működik. Csak jó érzelmeket „ragaszthatok” át másokra. Érdekes is lenne egy szomorúságot árasztó angyal…

* * * * *

Hetek, sőt, hosszú hónapok teltek el, de én még mindig magamat hibáztattam azért, ami történt. Még mindig képtelen voltam felfogni ezt az egész dolgot, de hozzá kellett szoknom. Rengeteget rágódtam a múlton, ami nem tette jobbá a helyzetemet, de legalább segített kicsit, hogy ne érezzem magamat annyira egyedül. Folyamatosan a múlt képei pörögtek az agyamban, és nem tudtam ellenük mit tenni. Úgy tűnik, hogy a tudatalattim így próbálta meg enyhíteni a hirtelen jött ürességet. Így próbáltam védekezni a világ elől, amiben teljesen egyedül voltam nélküle.

Rengeteg történet jutott eszembe vele kapcsolatban, amelyek már majdnem elfelejtődtek. Amelyeket már majdnem eltemettem magamban, és amelyek most segítenek nekem abban, hogy elhiggyem, ez az egész nem csak egy aprócska dolog volt, ami csak nekem számított valamit.

Éppen az egyik folyosón sétálgattam, amikor valaki megszólított.

- Hope, beszélhetnék veled? – kérdezte a kimért, mély hang. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy ki is lehet az. Mr. Callahan volt, a tanárunk.

- Persze – válaszoltam egy perc után, majd követtem őt a hosszú folyosón.

- Nos… – kezdte, de elakadt. Láttam rajta, hogy éppen a gondolatait szedi össze, ezért elvetettem az ötletet, miszerint közbeszólok. – Tudom, hogy mit érzel most. Hidd el, én is voltam hasonló helyzetben, hogy el kellett szakadnom valakitől, aki ennyire közel állt hozzám. Tudom, hogy most ez neked mennyire nehéz, és ha szeretnéd, akkor segíthetek neked.

Értetlenül pislogtam rá.

- Ezt hogy érti? – kérdeztem halkan, és lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Valahol reménykedtem még benne, hogy azt mondja, hogy Damien is csatlakozhat hozzánk, mert neki is itt a helye. De megint csak hiú ábrándokat kergettem.

- Ha szeretnéd, akkor kitörlök minden egyes emléket, ami hozzá kötődik. Semmire sem fogsz emlékezni…

- Hogy mi? – teljesen ledöbbentem. Egy valamiben biztos voltam. Nem akartam, hogy bármilyen emléket is elveszítsek, ami hozzá kapcsolódik. Hiszen, ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem belőle, és nincs olyan dolog, amiért ezt odaadnám. Inkább szenvedek, és emlékezem, amikor csak tudok, mint hogy ne szenvedjek, de ne is emlékezzem.

- Na, még csak az kéne… – morogtam, majd kedvesebb hangnemre váltottam, és folytattam. – Nagyon szépen köszönöm az ajánlatot, de nem élnék vele. Jó ez így nekem, ahogy van.

- Én csak segíteni szerettem volna…

- Tudom, és hálás is vagyok érte – mondtam már-már elcsukló hangon. Nem volt kedvem tovább beszélgetni, és nem is lettem volna rá képes. Elnézést kértem, majd visszamentem a szobámba, és elővettem az egyetlen közös képünket. Képes voltam órákig ülni, és csak bámulni az önfeledten mosolygó arcát, és elmerengeni azon, hogy minden mennyire csodálatos is volt. De aztán mindig jön a fájó valóság, és a tudat, hogy semmi sem lesz már olyan tökéletes, mint akkor volt…

* * * * *

Az idő telt, csak éppen rajtunk nem fogott. Angyaltulajdonság. Amikor elérünk egy bizonyos kort, és elérünk egy bizonyos szintet a képességünk használatában, akkor nem öregszünk tovább egészen addig, amíg le nem mondunk erről az egész dologról. Persze, ahhoz, hogy megfosszanak minket a képletes szárnyainktól, nagyon nyomós indok kell. És ez volt a legborzalmasabb az egészben. Tudtam, hogy nem láthatom soha többé, hiszen azzal, hogy idekerültem, már megpecsételődött a sorsom. De az, hogy mire végre szabad leszek, és járhatom a saját utamat angyalként, Ő már valószínűleg nem is fog élni… Na ez borzalmasabb és fájóbb mindennél. A tudattal még el is tudtam volna élni, hogy van Ő valahol a nagyvilágban, boldogan él, gyermekei és családja van… De így, hogy tudom, hogy… Kegyetlenül fájó dolog. Számtalan kiutat kerestem már a helyzetből, csak a bibi az volt, hogy egyik sem volt kivitelezhető valamilyen szempontból. Valami bökkenő mindig akadt, amitől az egész terv befuccsolt…

És én ebben a kételyekkel és szenvedéssel teli állapotban töltöttem el hosszú, végtelenül hosszú éveket. Számtalanszor megfordult már a gondolat a fejemben, hogy megkérem Mr. Callahant, hogy segítsen elfelejteni ezeket a szörnyűséges éveket… De sosem tettem meg, sosem szóltam neki, sosem volt hozzá elég erőm. Pedig mennyivel könnyebb lett volna, ha másképp alakulnak a dolgok… Ha nem kell mindazt átélnem, amit a hosszú évek során… Sokkal, de sokkal könnyebb lett volna megfutamodni, és segítséghez folyamodni. De én mégis foggal-körömmel kapaszkodtam ebbe a pici fűszálba, ami eszembe jutatta, hogy mindez tényleg megtörtént, hogy én valamikor boldog voltam… És ez az, ami megért minden szenvedést, amit nem adtam volna senkinek semmiért. Ennyi kellett nekem a múltból.

* * * * *

Éppen a nagyterembe siettem, mert Mr. Callahan gyűlést hívott össze. Állítólag valami nagyon fontos dolgot kell most megbeszélnünk. Természetesen utolsóként értem most is a terembe, nem volt kedvem bemenni, és még egy unalmas előadást végighallgatni, arról, hogy mit kell csinálnunk, és mit nem szabad. Igen, mert már itt tartottunk. Lassan már arra készítettek fel minket, hogyan is járjuk majd a saját utunkat. Elértünk idáig is. Rengeteg munka és szenvedés árán jutottunk el erre a szintre, de sikerült. Borzalmas abba belegondolni, hogy mi lesz majd… Sosem voltam különösebben senkivel sem jóban, azóta senki sem került közel hozzám úgy, ahogyan ő. Hiába is próbáltam volna, úgymond, pótolni a bennem tátongó űrt, nem sikerült volna.

- Hope, nagyon örülök, hogy végre megérkeztél – mondta a tanár, majd szemrehányó pillantásokat küldött felém.

- Elnézést – morogtam, majd leültem a helyemre. – Valamiről lemaradtam? – kérdeztem suttogva a mellettem ültő lánytól.

- Nem – jött a rövid válasz, és ezzel le is zártuk a beszélgetést.

- Amiért összehívtalak most titeket, az nem az, hogy a jövőről és az ehhez szorosan kapcsolódó dolgokról beszélgessünk… Nem tudom, mennyire emlékeztek még arra az időre, amikor még a másik iskolába jártunk… – El lehetne azt felejteni? – merült fel bennem a kérdés, majd tovább figyeltem. – Lehet, hogy ezt még nem említettem, de az ott tanító tanárok többsége is közülünk való.

Erre nem számított senki. Döbbent csend uralkodott a teremben, mindenki feszülten várta, hogy most mi fog következni.

- Mióta eljöttünk onnan, én sem tartottam velük olyan szinten a kapcsolatot, mint ahogy azt kellett volna. És most van az, amikor kitalálták, hogy részletes beszámolót kell adnom az elmúlt évek történéseiről. Csodás, nem? Na, mindegy… Szóval, csak annyit akartam kihozni ebből az egészből, hogy pakoljatok össze, mert utazunk.

- Mi? – hördült fel egyszerre a tömeg.

- Ó, nem úgy kell érteni. Csak teszünk egy kis kirándulást… Két napnál nem tart tovább az egész, ne aggódjatok. Tudom, hogy nem igazán villanyoz fel titeket az osztálykirándulás gondolata, – engem sem –, de nem tudunk ellene tenni semmit sem. Fogjátok fel az egészet úgy, mint egy nagy bulit.

- Tehát ez azt jelenti, hogy kedvünkre mászkálhatunk a városban, és nem kell este kilencre a táborhelyen lennünk? – kérdezte nevetgélve az egyik srác.

- Az őskorban éltek tán? Hol van az már, amikor így zajlott egy iskolai kirándulás? – nevetgélt Mr. Callahan is.

Úgy tűnik, hogy mindenkinek jó kedve lett ettől az egésztől. Mindenkinek, kivéve nekem. Borzalmas érzés lesz, már előre tudom. Minden rá fog emlékeztetni… De elég volt már a sok-sok szenvedésből és önsajnálatból, el kell fogadnom, hogy ez a sorsom. Az élet megy tovább, nem ragadhatok örökké a múltban. Nekem van egy másik életem, ahol újabb és újabb feladatok várnak rám, és ezzel kell törődnöm. Nem számít az, hogy mi történt a múltban, nem engedhetem, hogy ennyire befolyásolja a jelent. Előre kell néznem, és nem pedig hátra, mert ez az egyetlen módszer arra, hogy valamivel is megkönnyítsem a saját dolgomat.