6. fejezet - Megváltozott gondolkodás?

Aztán jött a következő könnycsepp, és aztán egy újabb. Egyszerűen nem tudtam őket megakadályozni, és talán nem is lett volna rá semmi szükség.

- Ekkora baj nincs – mondta kedvesen, majd közelebb ült hozzám.

- Te már csak tudod – motyogtam a takaróba, és próbáltam elrejteni a könnyeimet.

- Sokat gondolkoztam… És rájöttem, hogy teljesen igazad volt. Tényleg nem kellett volna ilyeneket mondanom neked, hiszen te sem tehetsz arról, hogy ez történt. Nem akartam konfliktust, csak… Olyan hirtelen jött ez az egész, és nem tudtam másként reagálni. Az utolsó dolog, amit akartam az az, hogy megbántsalak téged… Tudom, hogy nem érek sokat a magyarázkodással, de én mégis megpróbálom, bízva abban, hogy ez által talán nem fogsz rám annyira haragudni.

- Mit akarsz? – szakítottam félbe rekedtes és remegő hangon. Nem akartam tovább azt hallgatni, hogy mennyire megbánta tetteit… Nem akartam többé veszekedni vele, és ezeket a kellemetlen pillanatokat is mellőzni szerettem volna. Csak szimplán vele akartam lenni.

- Azt, hogy legyünk újra barátok… Biztos, hogy nem lesz olyan, mint régen, de ha segítünk egymásnak, akkor sokkal jobb lehet, mint akkor volt.

- Annak már vége… És az előbb azt mondtad, hogy nem is szeretnéd azt, ami akkor volt.

- De csak az számít, amit most mondok!

- Mit akarsz ezzel mondani? Ne kerülgesd, mondd ki, hogy mi van – kérleltem valamivel kedvesebb hangon. Szerettem volna már tényleg véget vetni ennek a kínos résznek, de akárhogy is próbálkoztam, nem akart összejönni.

- Azt, hogy ne sírj, mert teljesen felesleges. És szeretném, ha megint olyan viszonyban lennénk egymással, mint voltunk. És még azt is szeretném, ha elfelejtenéd, amiket mondtam neked. Nem gondoltam komolyan…

- Damien… Fogd be – szóltam egy kis idő után, amikor végre elapadtak a könnyeim. Annak ellenére, hogy nem láttam az arcát, tudtam, hogy mosolyog.

* * * * *

- Tudod, egy napon te is egy leszel közülük – mondta, s közben a csillagokra mutatott. Meglepődtem, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyesmit fog nekem mondani. Furcsa és különös érzés kerített hatalmába, amint elmerengtem azon, hogy egy csillaggal azonosít engem… Kirázott a hideg, ezért még szorosabban húztam össze magamon a takarót. Csak bámultam a gyönyörűen fénylő és csodálatos csillagokat, és elgondolkoztam azon, hogy mekkora csodába is csöppentem… És azon is, hogy mennyivel boldogabb jövő elé nézek, hogy itt van mellettem Ő, akire mindig is vágytam, akit elengedtem magam mellől, és most ismét visszakaptam.

Hirtelen ötlettől vezérelve a vállára hajtottam a fejemet. Nem húzódott el, hanem még közelebb ült hozzám, amitől a szívem vad vágtába kezdett, a gyomromban pedig felröppentek a pillangók. Olyan régen nem éreztem már ezt… Annyira hiányzott. Jobb kezével az enyém után kapott, majd lassan, őrjítően lassan összekulcsolta ujjainkat. Felsóhajtottam, talán túl hangosan is, és talán túl sokatmondóan… De hogyan is álljak ellen neki, amikor ilyeneket csinál? Tudom, hogy nem kellene így reagálnom, hogy nem szabadna ennyire vágynom rá, hogy le kellene küzdenem ezeket a feltörő érzelmeket, és én mégsem teszek ellene semmit. De ő sem. Csak húzza az idegeimet azzal, hogy ilyeneket csinál… Hiába, mindig is tudtam róla, hogy szeret játszadozni… Eddig azonban örültem, hogy én nem kaptam az efféle játékaiból semmit sem, de úgy tűnik, egyszer mindennek eljön az ideje…

- Miért? – kérdeztem pár perc múlva, mikor már eljutottam odáig, hogy össze tudtam szedni a gondolataimat, és eléggé biztos voltam benne, hogy ki tudom mondani úgy ezt a szót, hogy érthető legyen.

- Mit miért? – kérdezett vissza.

- Miért teszed ezt? Miért kínzol engem ilyenekkel?

- Szeretnéd, ha nem csinálnék ilyeneket? Nem akarom, hogy tolakodónak tarts…

- Nem erről van szó… A baj csupán annyi, hogy túlságosan is jól esik… Annyira, amennyire már nem lenne szabad.

Felnevetett. A hangja derűs volt, halk és mindennél csodásabb. Tényleg túlságosan is vonzódtam hozzá… Már-már úgy éreztem, hogy nem csak mi vagyunk természetfelettiek, hanem az iránta érzett érzelmeim is azok. Ez már nem sima vonzalom, már nem sima akarás, vagy kötődés… Annál sokkal, de sokkal több. És ez rémisztő.

- Azt hiszed, hogy nekem nem esik legalább annyira jól? – gondolataim közül ismét a hangja volt az, ami kirángatott. – Csak nem szeretnék elkapkodni semmit sem… És nem tudom, hogy mikor érzed úgy, hogy sok az, amit teszek.

Szívem szerint azt mondtam volna, hogy: soha. De azért mégsem mondhatom ezt neki, mikor épp arról van szó, hogy nem akar túl követelőző lenni.

- Majd szólok, ha úgy érzem, rendben? – mosolyogtam, és megpróbáltam nyugodtnak mutatni magamat, amikor is nagyon nem voltam az.

Felálltam mellőle, mire egy pillanatig értetlenül nézett.

- Sétálunk egyet?

- Jó ötlet – jött hamar a válasz. Ő is feltápászkodott a lépcsőről, majd lassan elindultunk a kis járdán. Láttam, ahogy a padokon párocskák üldögélnek összebújva, ahogy sokan a lépcsőkön ülve beszélgetnek, ahogyan azt mi is tettük. Elhaladtunk egy szoba előtt, ahol égtek a villanyok, és hangos zene szűrődött ki az épületből. Megálltunk egy pillanatra, és a fényben most szemügyre tudtam venni az arcát. Láttam a csillogó szemeit, amelyek valami számomra ismeretlen érzelmet tükröztek. Régebben elég volt egy pillantása ahhoz, hogy megtudjam, milyen a hangulata, vagy éppen mire gondol. De most… Akárhogy is próbálok belelátni, nem megy. Tett egy bizonytalan lépést előre, ezzel jelezve nekem, hogy induljunk tovább.

Már jócskán elhagytuk a környéket, és már nem is láttunk egyetlen erre kószáló lelket sem, amiért most nagyon hálás is voltam, hiszen mindig is csak úgy tudtam vele komolyan és őszintén beszélgetni, ha ketten voltunk. Ha nem zavart minket senki… Olyankor megmutatta az igazi énjét, nem kellet egy álarcot maga elé tartania, tudta, hogy én anélkül is pont úgy szeretem. És én is így voltam vele. Akkor voltam igazán önmagam, ha vele lehettem, akkor úgy éreztem, hogy nem állít meg semmi sem.

Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthettünk el egymás társaságában, teljesen önfeledten, és végre boldogan. Rengeteget beszélgettünk, és így tudtam meg azt is, hogy mi történt vele, miután elmentünk. Azt mondta, hogy ő sem érezte jobban magát, mint én. Hogy szenvedett a tudattól, amiért nem csinált semmit sem, amikor meg volt rá az alkalma. Aztán arról mesélt, hogy hogyan reagált, amikor megtudta, hogy mi is folyik itt. A szülei avatták be, amikor már muszáj volt, mert sokaknak feltűnt, hogy a gyermekük nem öregszik semmit sem… Én még mindig szentül hittem, hogy ő is olyan, mint én. Elhatároztam, hogy holnap reggel beszélek a tanárunkkal, hogy ebben a helyzetben mit is lehet tenni. Az biztos, hogy nélküle nem megyek sehova sem.

* * * * *

Hullafáradtan dőltem be az ágyamba, amikor valamikor az éjszaka közepén hazaértem. Már gondolkozni sem volt erőm a történteken, csak pihenni akartam, és az álomvilágba csöppenni, ahol megint vele lehettem. Habár az igaz, hogy a valóság is kezdett hasonlítani egy édes és gyönyörű álomhoz, de még nem akartam elkiabálni a dolgokat.

Másnap reggel a napsütésre ébredtem. Amint kinyitottam a szememet, rögtön a telefonom után nyúltam, és elégedetten konstatáltam, hogy még csak most múlt kilenc óra. Újult erővel pattantam ki az ágyamból, majd elindultam a táskám felé, és előhalásztam belőle a ruháimat, majd a fürdő felé vettem az irányt. Még szerencse, hogy a szobákhoz tartozik fürdő is.

Egy barna, virágos rövidnadrágot választottam, és egy fekete felsőt hozzá. Nem volt kedvem cipőt felvenni, ezért most is papucsba bújtam. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor belenéztem a tükörbe, és megláttam, hogyan is nézek ki. Kétségkívül nem aludtam túl sokat, de azért annyira szörnyen nem érzem magamat, mint ahogy kinézek. A hajam az égnek áll, és az arcom még véletlenül sem mondható kipihentnek. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkednek, és az arcom színe pedig sokkal fehérebb, mint szokott lenni. Tényleg borzalmasan néztem ki… De belül boldog voltam, és ez az, ami a legjobban számított. Nézhetek ki akármilyen szörnyen, ha így is mellettem van az, akire mindig is vágytam.

Körülbelül fél órát vacakoltam azzal, hogy emberi külsőt sikerüljön magamra varázsolni. A hajamat magas lófarokba fogtam, és így léptem ki a szobámból. Egyenesen az ebédlőbe mentem, ami most a reggelinek adott helyet. Leültem egy üresen álló asztalhoz, és onnan kezdtem pásztázni a tömeget. Nem láttam sehol sem, és már kezdett hiányozni…

Kis idő múlva ismét körbenéztem, de még akkor sem találtam meg őt sehol sem. Már komolyan kezdtem miatta aggódni…

Aztán egy nem várt pillanatban belépett az ajtón. A haja, mint mindig, most is tökéletesen állt, és egy fekete-fehér csíkos póló volt rajta, egy fehér térdig érő nadrággal. A lábán fehér tornacipő… Ez a szerelés eszméletlenül jól állt neki, és az én fantáziám már megint elkalandozott…

Akkor tértem vissza a jelenbe, amikor Damien kihúzta a velem szemben lévő széket, majd kényelmesen elhelyezkedett rajta.

- Jó reggelt. Hogy telt az éjszakád? – kérdezte kedvesen, és áthajolt az asztal fölött, hogy két puszival üdvözöljön.

- Szia. Elég jól, ahhoz képest, hogy milyen rövid volt…

- Nekem mondod? Alig bírtam így is felkelni… Látszik rajtad, hogy nem aludtál sokat – fűzte hozzá, és közben folyamatosan az arcomat fürkészte.

- Pedig teljesen kipihent vagyok – hazudtam könnyedén. Nem akartam, hogy emiatt is magát okolja. – És te? Te sem látszol annyira kipihentnek.

- Mert nem is vagyok az – felelte őszintén. – De tudod… Inkább veled töltöm az éjszakát, és fáradt leszek, minthogy kialudjam magamat, de ne legyek veled…

Meglepett a hirtelen jött vallomása. Egy pillanatig döbbent csend uralkodott köztünk, majd felnéztem ragyogó kék szemeibe, amelyek most is mosolyogtak rám.

Miután megreggeliztünk, még egyszer körbejártuk a közeli parkot, majd megkerestük a tanárokat. Az ajtó előtt toporogtunk, és most próbáltuk utoljára átgondolni, hogy mit is mondhatnánk nekik. Tudtuk jól, hogy ez a lépés most döntő lesz. Most válik el, hogy mi lesz velünk a jövőben. Mert, ha Damien nem jöhet velünk… Akkor nem tudom, mit fogok tenni. Még egyszer nem lennék képes elveszíteni… Akkor inkább megyek vele én is.