My Wish - 15. fejezet

Sziasztok! :) Meghoztam a frisst, remélem, tetszeni fog, és ennek majd hangot is adtok! Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást! :)

15. fejezet – Apróságok

Kézen fogva sétálgattunk a parton, néztük a vizet, beszélgettünk, és ezen átlagos dolgok közepette azt tettük, amire a mindketten legjobban vágytunk. A másikkal voltunk. Ezerszer és újra meg újra elsuttogtuk egymásnak, hogy szeretlek, ami minduntalan kevésnek bizonyult. Lenéztem az összekulcsolt kezeinkre, és egy pillanatig eltűnődtem, hogy hogyan is jutottam el idáig. Rengeteg szenvedés és kitartás kellett hozzá. És persze még több fájdalom. Mindig emlékezni fogok azokra a pillanatokra, amikor eltiltásban voltam, és a lábamat nem tehettem ki a lakásból. Vagy arra, amikor Jasper egy egyszemélyes hadseregként őrzött, hogy még véletlenül se tudjak elmozdulni mellőle. Aztán, amikor bejelentették, hogy elmegyünk. Akkor a szívem szakadt meg és tört össze egyszerre. Féltem még a puszta gondolattól is, hogy el kell tőle válnom. De hiszen akkor még nem is volt annyira erős ez a kötelék kettőnk között. Viszont ha most történne meg ez velünk… A gondolattól lefagytam, és csak meredtem magam elé. Mi történt? Futott át agyamon a kérdés, de a válasz időközben nyilvánvalóvá vált előttem. Megijedtem, hogy mi fog történni, ha én is vámpír leszek. Jake is észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben. Megállt, és maga felé fordított.

- Mi történt? – kérdezte aggódva, és közben jó alaposan szemügyrevett. Mintha a fájdalmam és a félelmem rám lenne írva!

- Én csak... – akadtam el, majd hirtelen beszélni kezdtem. – Félek! Most még itt vagy mellettem, mert ember vagyok. Azért szeretsz, aki én magam vagyok. De… De ez az állapot egyszer megváltozik! Hiszen te örökké fiatal maradsz, és én… Minden egyes nappal öregebb leszek nálad. És tudod, nem akarok meghalni! Nem viselném el a tudatot, hogy el kell távoznom arról a világról, ahol te vagy. Hogy nem élhetek tovább melletted, boldogságban! És ettől nagyon tartok. Most ez még furcsán hangozhat, nem értheted minden szavamat, de helyetted értem én is. Jake! Mi lesz velünk, ha már nem leszek ember? Tudom, hogy mennyire gyűlölöd a vámpírokat! És nem lennél képes engem is úgy elviselni… Tudom, hogy szenvedés lenne!

- Aesha! – ejtette ki a nevemet olyan szenvedéllyel, ahogyan órákkal, napokkal ezelőtt is. – Nekem mindig te maradsz! – Elmosolyodott. – Akármennyire is hülyén hangzik, de… Az elmúlt hetekben átértékelődött bennem nagyon sok minden. Eddig ki nem állhattam a vérszívókat, és ez most sem változott ugyan sokat, de elviselem őket. Miattad csakis! Mert megmutattad nekem, hogy igenis lehet szeretni, még akkor is, ha a képtelen helyzetben ér utol minket. Bármikor, bárhol… Mindig szeretni foglak, ebben az alakodban is, és abban is!

Megszeppenve hallgattam szavait. Nem álmodom? Ez tényleg a valóság? Tettem fel magamnak a kérdést, amire természetesen választ adott a helyzet. Valóság.

- De… Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen ti ősi ellenségek vagytok!

- Már réges-rég túlléptem ezen a dolgon. Érted mindenre képes lennék, hát nem érted még mindig?

- Köszönöm – suttogtam végül elhalóan. Többet nem voltam képes mondani. Jake elárult helyettem mindent. Felfogni sem mertem, hogy ez az egész tényleg valóság lehet. Túl szép volt, és túl tökéletes! Semmi fájdalom, semmi szenvedés. Ez nem az én világom volt. Eddig már – sajnos – túlságosan is hozzászoktam, hogy egyszerű dolgok nincsenek, hogy mindig mindenért meg kell küzdenem.

A nap hátralévő része csodálatosan telt el, minden percet kiélveztünk, amit együtt tölthettünk el. A belső megnyugvás, ami eltöltött, ha vele lehettem, valami csodálatos volt. Legszívesebben, sosem engedtem volna el őt, de néha muszáj volt elválnunk. A határ szélénél álltunk, az ezüst Volvo pedig már minket várt. Edward szállt ki belőle, és Jasper. Annyira közel jöttek hozzánk, ahogyan csak tudtak. Kíváncsi pillantásokkal mértek végig, majd arcukra kiült a megkönnyebbülés. Jake felé fordultam, és szorosan magamhoz öleltem. Fájt ennek a rohadt elválásnak a pillanata, de tudtam, ahogyan majd egy újabb nap jön el, én ismét láthatom őt.

- Szeretlek – suttogta a hajamba, amitől összerezzentem. Ezt a szót ezelőtt még senki sem mondta így ki nekem.

- Én is szeretlek – súgtam vissza, majd felnéztem rá, és egy óvatos, ám annál finomabb csókot leheltem az ajkaira.

- Örökre – suttogta végül, majd megfogta a kezemet, és elindult Edwardék felé. Persze, ő járkálhatott nyugodtan mindenhol, nem kötötte az egyezség.

- Aesha – szólított meg Jasper, miközben kinyújtotta felém a kezét.

- Meglepődve tapasztalom, Jacob, hogy állod a szavad – mondta Edward, miközben pimaszul elmosolyodott.

- Megmondtam, hogy nem fogom bántani! Egyedül, aki bánthatja őt, aki veszélyt jelent a számára, azok ti vagytok – szólt neki vissza Jacob mosolyogva.

Vicces volt köztük ez a kis szóváltás. Nem éreztem, hogy olyan véresen komoly lenne, inkább csak visszafogott, és végtelenül vicces. Élveztem, amikor így beszélgettek egymással. Nem éreztem az, hogy veszély lenne. Hogy bánthatnák a másikat, miattam. Elengedtem Jacob kezét, majd Jasperhez léptem, aki szinte azonnal az ölelésébe bújtatott.

- Akkor, mi nem is húznánk tovább az időt – mondta Jazz, majd már búcsút is intett volna, ha Jacob nem szól közbe.

- Aesha, holnap is találkozunk?

- Holnap iskola! – vágta rá Edward, holott nem is őt kérdezték. Pimaszul mosolyogva válaszoltam neki.

- Igen, holnap is találkozunk. És tényleg, holnap suli van, ezért mit szólnál hozzá, ha délután találkoznánk a suli előtt? – kérdeztem mosolyogva, Jasper pedig halkan felmordult mellettem. Nem foglalkoztam vele. Volt egy egyezségünk, miszerint, ameddig nem lesz semmi bajom, mehetek, vagy különben...

- Rendben, ott leszek! – ígérte, mire Edward ellenvetést nem tűrő hangon lezárta a témát, de azt nem hallottam, hogy mit mondott. Talán, jobb is.

Egész hazafelé vezető úton engem fürkésztek. És, ha ez nem lett volna elég, kérdezgettek is. Mindent tudni akartak az égvilágon, semmit sem tudtam előlük elhallgatni. Nem titkoltam el azt sem, hogy Jacob meg a többi haverja sziklát ugrottak. Pedig, talán jobb lett volna, ha nem mondom. Kiakadtak, de nagyon. Már rögtön gyártották az elméleteket, miszerint biztos engem is rá akart venni arra, hogy csináljam, de nekem sokkal több eszem van annál, minthogy ilyet tegyek. És, hogy ezt biztosan szándékosan tette. Annyira viccesek voltak ilyenkor! Most komolyan, kinek jut eszébe ilyeneket mondani?

Én csak ültem, letaglózva hallgattam őket, és jókat nevettem magamban.

Amikor hazaértünk, Alice éppen pakolászott. Kíváncsian ültem le az ágyára, és faggatni kezdtem.

- Hova mész?

- Tudod, vadászni indulunk a hegyekbe... számításaink szerint távol leszünk két napig, szóval, sosem lehet tudni, hogy milyen ruhákra lesz szükségem! – mosolygott kedvesen, majd még egy pár cipőt a bőröndjébe zsúfolt.

- Igen? És kivel mész?

- Jasperrel, Rosalie-val és Emmett-tel.

- Jasper is megy? – lepődtem meg. – Furcsa, hogy itt mer hagyni! – kuncogtam a saját kis viccemen.

- Jaj, ne is mondd! El sem hiszed, hogy mennyit kellett győzködnöm, hogy két napig ne vigyázzon rád, csak a távolból. És persze, állandóan kérdezi, hogy mit láttam. De minden rendben lesz, előre látom! Az meg a másik fele, hogy ezért maradnak itthon a többiek. Pedig, eredetileg ők is jöttek volna, de senki sem egyezett bele, hogy te itthon maradj egyedül.

- Mi? De hát két rövidke napról van szó csak! – érveltem, de ez teljesen felesleges is volt. Úgysem tudom őket meggyőzni.

- Aesha, erről ne nyissunk vitát. Örülj neki, hogy nem leszünk mindannyian itthon.

- Nos, igen... Ebben igazad van. Különben is... Hamarosan megfulladtam volna – mondtam halálos komolysággal, majd Alice döbbent arcát látva, kitört belőlem a nevetés.

- Ez egyáltalán nem volt szép! – szidott meg finoman. – Tudod te, hogy mennyire szívemre veszem ezeket a dolgokat?

- Igen-igen, tudom... – kuncogtam még mindig. – Sajnálom, Alice! De ezt nem lehetett kihagyni...

Az este további része dögunalmasan telt el. Csak ültem a szobámban, és néztem a tévét. Edward egyszer benyitott, hogy tanulnom kellene, mert lehetséges, hogy holnap felelések várhatóak.

Csak éppen beszólt hozzám, már indult is volna, de én még utána szóltam.

- Edward!

- Igen? – Ért vissza az ajtóba egy szempillantás alatt.

- Nem jönnél ide hozzám egy kicsit? – kérdeztem kedvesen mosolyogva, és megütögettem magam mellett az ágyam.

- Nagyon szívesen – válaszolta mosolyogva, majd hozzám sétált, és leült az ágyamra.

- Mennyi az idő?

- Most múlt el kilenc – felelte.

- Még csak? – nyüszítettem. – Basszus, áruld már el nekem, hogy mit tudtok ti egész éjjel csinálni! Annyira lassan telik az idő, hogy mindjárt begolyózom.

- Csak nem unatkozol? – kuncogott.

- De! Még mennyire.

- Mondtam már, hogy tanulnod kellene?

- Igen, de nem fogok! Nem érdekel, hogy esetleg rossz jegyet kapok, vagy esetleg sok rossz jegyet kapok. Sőt, az sem izgat, ha megbukom! – nevettem fel a saját viccemen. – Valószínűleg, úgyis sokszor kell majd középsuliba járnom. Akkor meg minek? Csak ragad rám valami az évek alatt. De ha nem, az sem baj. Maximum, butavámpír leszek!

- Jaj, hogy tudsz te ilyeneket mondani? – tromfolt le, amitől rögtön elszállni látszott a jókedvem.

- Most miért? Nekem ne mondja senki sem, hogy butavámpír nincs. De ha még sincs, akkor én leszek az első!

- Nem teljesen erre a részére gondoltam... – merengett el egy pillanatra. – Tudod, egyáltalán nem olyan jó vámpírnak lenni, mint azt te gondolod.

- Miért nem? Megvan mindened, ami csak kellhet. Szerető család, boldog élet...

Most ő nevetett fel keserűen.

- A lényegre tapintottál. Pont, hogy életünk nincs... – Úgy tűnt, elgondolkozott. – Ami a legjobban kellene...

- Meséld el nekem, miért lenne jó annyira embernek lenni. Miért jó az, hogy akármikor történhet veled valami? Hogy öregszel, hogy megbetegszel, hogy fáj? Hogy lassú vagy, hogy nem vagy szép és különleges? Hogy csak egy törékeny, egyszerű ember vagy, akivel akármi végezhet? Mondd csak, miért jó?

- Ezt nem lehet elmagyarázni. Néha a dolgok jelentősége és fontossága éppen a legkisebb mozdulatokban rejlik. Azon, hogy megfázol, hogy néha fáj a fejed, hogy reggel, kócosan ébredsz, és aludni akarsz, hogy izgulsz egy felelés előtt... Hogy félsz a sötétben. Ezek az apróságok azok, amelyek maximálisan hiányoznak az életünkből, és hidd el, nem túl kellemes ezek nélkül élni. 

My Wish - 14. fejezet

Sziasztok! :) Tádám, megérkezett a friss! Most viszont lenne egy aprócska hozzáfűznivalóm. Ezen a fejezeten kívül már csak három lesz, és vége a történetnek! :( 

Jó olvasást kívánok hozzá! 

14. fejezet – Szeretlek!

- Hát... – habozott Alice a válasz előtt, majd az emeletre szaladt, és fél perc elteltével már egy pirulával a kezében tért vissza. – Milyen szerencse, hogy Carlisle itthon is tart néhány gyógyszert!

- Oh, tényleg! – eszméltem fel, majd a hűtőhöz sétáltam, kivettem belelő a vizet, és lenyeltem a tablettát.

- Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan Jazz.

- Igen, minden, azt leszámítva, hogy még mindig nem mentél el vadászni! És ez engem már nagyon zavar. Szóval, kérlek, ne húzd tovább az idegeimet, és menj! – elmosolyodott, magához ölelt, majd az én fülemnek hallhatatlan módon közölt valamit Alice-szel, és elment. Na végre! Már nem bírta volna tovább sokáig, ismerem annyira.

Leültem a kanapéra, és az órámra néztem. Még csak alig múlt öt… Még nagyon korán volt, aludni már nem tudtam, és jobb elfoglaltságot egyelőre nem találtam. Emmett a tévét kapcsolgatta, szemmel láthatólag ő is unatkozott. Az emeletre mentem, majd előszedtem magamnak egy farmert pólóval, és a fürdőbe vonultam. Úgy saccoltam, hogy egy órát elszöszmötölök, majd csinálok még valamit, és azonnal indulok is vissza La Push-ra. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de már hiányzott. Hiányzott maga a hely, a tenger zúgása, a csend… És Jacob. Sőt, leginkább Jake hiányzott.

* * *

Menetkészen toporogtam az ajtóban, alig múlt el nyolc néhány perccel. Menni akartam, de ezt velük is közölnöm kellett volna, habár nagyon gyáva voltam hozzá.

- Aesha? – nézett rám Edward kérdő tekintettel. Még mindig nem dolgozták fel, hogy mi történt. Érdekesnek találtam, hogy nem kaptam kiadós fejmosást, mondjuk, ez talán betudható volt annak, hogy szerintem mindent megbeszéltek már, mire hazajöttem. Tudták, hogy hova megyek, de nem szóltak érte. Teszteltek, és ezért nem is haragudhattam rájuk.

- A rezervátumba megyek – nyögtem ki nagy nehezen, mire mindenki engem bámult. – És este jövök haza.

Láttam a megkönnyebbülést az arcukon, hogy így döntöttem. Még nagyon a dolgok elején voltunk, nem akartam kijátszani őket. Meg teljesen felesleges is lett volna. Mit érnék el vele?

- Rendben, elviszlek! – pattant fel Edward. – Emmett! – szólította magával másik bátyámat is, aki készségesen állt fel a tévé elől, és lépett mellém. A hatalmas kezét átrakta a vállamon, úgy vont közelebb magához.

- Nekem vigyázz magadra, mert az összes kutyát széttépem, ha valami bajod lesz! – kacarászott halkan.

- Rendben – mondtam komolyan – ígérem, hogy csakis azért vigyázok majd magamra, hogy ne kelljen elbánnod velük!

- Az nem lenne fáradtság! – nevetgélt tovább. Fájtak egy picit a szavai, hiszen én a farkasokra is úgy tekintettem, mint rájuk. A családomra, csak éppen egy másikra.

- Nos, Aesha – szólalt meg Edward is, miközben a kezében lévő kocsi kulcsot csörgette. – Este hívj fel, és Emmett-tel meg Jasperrel érted megyünk!

- Te jó ég! – hüledeztem. – Mi ez a védelmi rendszer? Amikor napokig ott voltam sem lett semmi bajom, most lemegyek néhány órára, és mit műveltek…

- Hé! – tromfolt le. – El akarsz menni, vagy még hisztizel? Tudod, bármikor bezárhatlak, és nem tudsz kijönni.

- Igen? – szemtelenkedtem továbbra is. – És azt hiszed, hogy Jasper hagyná?

- Hidd el nekem, a védelmed érdekében bármire képes lenne! – mosolygott, majd ő is jól megölelgetett, így próbálta a tudtomra adni, hogy csak aggódik értem.

- De azért... – szóltam, amikor eltávolodtam tőle. – Ez a bezárós dolog nem jött be annyira!

- Nem? – kérdezett vissza, miközben áttette a kezét a vállamon, és a kocsi felé indultunk. – Pedig nagyon kecsegtető ajánlat! – kuncogott. – Képzeld csak el! Nem keverhetnéd veszélyes farkasok társaságába magad… Jól hangzik!

- Edward – kezdtem, amikor már kicsit zavaró volt. – Kérlek. Rá is ugyanúgy rászólok, ha vérszívózik, vagy valami hasonló jelzővel illet titeket. És ez visszafelé is igaz! Nem tűröm, hogy sértegesd, amikor nem tett semmi rosszat!

- Még... – szűrte a fogain keresztül, majd néhány perc után sokkal nyugodtabban folytatta. – Rendben. Ameddig nem történik semmi, addig elviseljük ezt.

- Nem fog történni! – biztosítottam róla, majd bekapcsoltam az övemet, és bátorítóan rámosolyogtam.

A határhoz érve Edward kisegített a kocsiból. Egyik oldalról ő vett körbe, a másikról pedig Emmett. Jacobék már vártak minket, érezték, hogy jövünk. Emberalakban voltak, ezzel azt akarták kifejezni, hogy képletesen is, de valamennyire megbíznak a vámpírokban.

Alig választott el minket néhány méter. Emmett és Sam váltottak néhány szót, de már nem hallottam, hogy miről. Csak Jacob gyönyörű, vágyakozással teli szemébe meredtem, és azt vártam, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor újra a karjaiban lehetek. Léptem egyet bizonytalanul előre, de Edward óvatosan visszahúzott a kezemnél fogva.

- Ha bármi gond lenne – Jacob keserűen felnevetett – akkor csak hívj minket! És ne felejtsd el, este jövünk érted!

- Rendben – bólintottam egyet. – Köszönöm! – búcsúzásképpen adtam nekik egy-egy puszit, majd átlépve a határt egyenesen Jacob karjaiba ugrottam. Elrugaszkodtam a talajtól, ő pedig könnyűszerrel felkapott, és szorított magához. Nem tudtam nem meghallani, amint Edward felszisszen. Aztán hallottam a Volvo csapódó ajtaját, és az elhalkuló motorzúgást.

Jake letett a földre, majd vágyakozó pillantásokkal méregetett.

- Annyira hiányoztál! – suttogta el a vallomást, majd egy apró csókot lehelt az ajkaimra. Időközben a többiek eltűntek körülöttünk, csak ketten maradtunk. Nem bírtam türtőztetni magamat, ismételten az ajkaira tapadtam, ám most egy sokkal szenvedélyesebb csókot váltottunk. Kézen fogva indultunk el a part felé, ahol a többiek már csak minket vártak. Szokásosan, póló nélkül, kisnadrágban álltak a szikla szélén, ugrásra készen. Díszpáholyból – körülbelül tíz méter távolságból – néztem, hogyan vetik bele magukat a mélybe, vagy, hogyan lökik egymást. Imádtam ilyenkor őket nézni. Erősek voltak, legyőzhetetlenek, sebezhetetlenek. Ahogyan a valóságban is. Folyamatosan ugráltak a szikláról, én pedig Jake mellkasához bújva néztem őket. De amikor eltávolodtam tőle, hogy ajkaink egy újabb édes csókban forrjanak össze, láttam rajta, hogy vágyakozóan pillant ugrándozó társai felé. 

Összekulcsoltam a kezeinket, majd így szóltam.

- Te miért nem mész velük?

- Nem akarlak magadra hagyni! – visszahúzott a mellkasához. A dobogó szívét hallgattam, a ritmust, amely betöltötte az egész életemet.

- Ugyan már! – nevettem fel. – Emiatt ne aggaszd magad!

- Dehogynem! Épp elég időt voltál tőlem távol, szóval, még egy pillanatot sem akarok elmulasztani!

A hirtelen jött vallomástól elpirultam. Továbbra sem voltam hozzászokva, hogy valaki, akit én is annyira szeretek, így vélekedjen rólam.

- Előttünk az egész nap! – hajtottam egyre. – Most néhány ugrásba nem fogok beleőrülni!

- Te lehet hogy nem – motyogta, miközben a hajamat puszilgatta. – De én biztosan…

- Jake... – nyögtem elhaló hangon. Valahogy leplezni akartam zavaromat, de ez sehogy sem jött össze. Biztos voltam benne, hogy arcára mosoly ült ki, és ez sokkal többet mondott most minden lehetséges szónál.

- Jake! – szólt oda neki Embry – gyere már! – Elhúzódott tőlem, és kérdőn nézett rám.

- Mondtam neked, hogy menj nyugodtan, te buta! – nevettem el magamat, majd a hajába túrva húztam magamhoz közelebb egy újabb szerelmes csókra. – Nekem vigyázz magadra! – susogtam, amikor elvált tőlem.

- Ígérem, fogok! – harsogta, majd már el is indult a szikla felé. Levette a pólóját, majd még egyszer felém fordult. A torkom elszorult, és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy most mi fog történni. Embry időközben mellém sétált, és helyet foglalt. Én továbbra is őt bámultam. Bólintott egy aprót, majd elfordult, és egyszerűen leugrott. Akaratom ellenére is felszisszentem, és összerezzentem.

- Nyugi! – nyugtatott meg Embry. – Nem lesz semmi baja!

- Tudom, tudom... – ziháltam még mindig az idegességtől. Nem mertem bele se gondolni, hogy mi történhetne egy magamfajta törékeny emberrel…

- Tudod – kezdett bele komolyan, ezzel kirántgatva engem a félelmemből. – Nagyon más lett, mióta mellette vagy. – Egy pillanatig még pislogni is elfelejtettem.

- Tessék?

- Jacob eddig… nagyon érdekes volt. Sosem lehetett kiszámítani, néha csak úgy bekattant, és akkor senkit sem viselt el maga körül, ez rossz volt. De amikor megismert téged… Változni kezdett. És most nem arról beszélek, hogy folyamatosan rólad beszélt… - kuncogott halkan. – Hanem az egész viselkedése, és ő maga is. Én sosem gondoltam volna, hogy képes lesz valami ilyen szinten megváltoztatni őt. És jöttél te, és megtörtént a csoda.

- Hova akarsz kilyukadni? – szóltam közbe. Nem igazán bírtam már a rólunk szóló dicshimnuszokat, na persze, nem mintha nem esett volna iszonyatosan jól, hanem még mindig nem voltam hozzászokva.

- Csak arra, hogy ne bántsd őt. Azt… nem igazán viselné jól.

- Mi?! – förmedtem rá. – Szerinted képes lennék bármikor is bántani őt?

- Hé! – Emelte maga elé megadóan a kezeit. – Én ilyet sosem feltételeznék rólad… De tudod, amikor farkasok vagyunk, halljuk egymás gondolatait. – Bólintottam. – Nos, így most már mindannyian elég sokat tudunk rólad... – Ismét zavarba jöttem, és ez az ő figyelmét sem kerülhette el. – De ami a lényeg… Jacob egy ideig sokat gondolkozott azon, hogy mi lesz vele, ha… Nos, hogyha a családod tesz valamit ellene. Mármint, úgy értem, hogyha szétválasztanak titeket. Általában tényleg átérezzük, amit a másik, de ezt bár ne kellett volna átélnem…

- Mi? – hitetlenkedtem. Még most sem akartam felfogni szavai értelmét. Szóval, Jacob… Azon mereng, hogy mi lenne velem nélküle? A meghatottságtól könnyek gyűltek a szemembe, de kizárólag örömkönnyek voltak ezek. Törölgetni kezdtem őket, és megfogadtam magamban, hogy nem sírok.

- Ez… Furcsa és különleges dolog. Én még nem éreztem ilyet, de örülök, hogy végre Jacob igen. Megérdemlitek egymást, vigyázz rá! – fejezte be végül, majd bátorítóan rám mosolygott, és otthagyott egyedül.

Jake tűnt fel néhány méterre tőlem, testéről csordogált a víz.

- Hé! – szólított meg. – Alig hagytalak magadra néhány percre, és máris hiányzol! – Egy könnyed, és vizes puszit lehelt az ajkaimra. – Magamhoz ölelnélek, de nem akarlak téged is beteríteni hidegvízzel…

- Azt hiszem – mondtam gondolkodás nélkül – hozzá vagyok már szokva, hogy hideg embereket ölelgetek! – Nem bírtam tovább türtőztetni magamat, egyetlen lépéssel szeltem át a köztünk lévő távolságot, majd elvakultan és szerelmesen vetettem a nyakába magamat. Nem érdekelt, hogy vizes leszek, csupán az volt a fő, hogy minél közelebb kerüljek hozzá, és elsuttogjam százszor és ezerszer a gyönyörű szót: Szeretlek…

My Wish - 13. fejezet

Sziasztok! :) Vasárnap lévén itt a friss, remélem, tetszeni fog majd! :) Jó szórakozást kívánok hozzá! :)

13. fejezet – Emberi reakció

A kanapén ültem, és meredten bámultam ki a fejemből. A könnyeim szúrták a szememet, ezzel jelentősen megnehezítve a tisztánlátásomat. Próbáltam nem Jake-re gondolni, hogy mit hagytam magam mögött, amikor otthagytam, nem arra a rengeteg fájdalomra gondolni folyamatosan, de nem ment. Hiába élt bennem élénken a tudat, hogy akármikor visszamehetek hozzá, mégis fájt.

A kanapé besüppedt mellettem, és éreztem, hogy valaki becsapódott mellém. Aztán szorosan, nagyon szorosan magához rántott. Szabadulni akartam, kapálóztam és erősködtem, annak ellenére, hogy semmi esélyem sem volt ellene.

- Nem akarok fájdalmat okozni, szóval, ne erősködj! – suttogta Jasper, miközben a fejemet a mellkasához szorítottam, és hangosan zokogni kezdtem. Kisimította a hajamat az arcomból, és óvatosan kezdett ringatni.

- Jazz... – hüppögtem alig érthetően. – Nem akartam bajt okozni!

- Te? Bajt? Sosem! – nyugtatott meg, miközben a keze fel, s lesiklott a hátamon. Próbált megnyugtatni, éreztem rajta, hogy a képességével akarja elérni nálam a nyugodtságot. De zaklatott voltam, és ez nem ment olyan könnyen.

Elhúzódtam tőle – most engedett a szorításon – majd azokba a sötétbarna szemekbe fúrtam a tekintetemet. Jasper éhes volt, ez egyértelműen tükröződött a tekintetéből. A kanapé másik felébe másztam, hogy ezzel is enyhítsem a szenvedését. Tudtam jól, hogy mennyire nehezére esett a mai napig a közelemben lenni, annak ellenére, hogy ő váltig állította, a vérem nem vonzza őt annyira, mint másoké. Engem ez nem érdekelt, ilyen állapotban kerültem mindenféle testi kontaktust, bármennyire is fájt tőle távol lenni. Néha én is szerettem volna csak hozzábújni, és érezni, hogy itt van nekem, bármi is történjék. De nem kockáztathattam. Miatta nem.

- Menj vadászni! – szóltam rá határozottan. Annyira gyűlöltem, amikor valami hülyeség miatt kínozta magát.

- Nem! – vágta rá rezzenéstelen arccal. – Nem vagyok éhes!

Túlságosan is érzékeny voltam. Elborult az agyam, úgy cselekedtem, hogy nem voltam tudatában a következményeknek. Egy szempillantás alatt ugrottam oda hozzá, a nyakamat az ajkaihoz emeltem.

- Á, igazán nem? – kérdeztem provokálóan. Be akartam bizonyítani, hogy végre nekem van igazam, és nem neki.

- Aesha, felesleges próbálkozás! – vonta meg a vállát, majd finoman el akart tolni magától.

- Nem! – csattantam fel. – Látom, hogy éhes vagy. Azt hiszed, hogy ezt titkolhatod előlem? Van szemem, látom, hogy szívesen megharapnál… Miért nem teszed? Néhány deci ide, vagy oda! Kinek számít az? És legalább te boldog leszel!

- Ezzel ne is próbálkozz – válaszolta higgadtan, majd lenyomott a kanapéra. – Aesha, amikor eltűntél, átértékeltem magamban a dolgokat. Olyannyira, hogy azt el sem hiszed. Nekem nem a véred kell! Sosem gondoltam rád úgy, mint egy automatára. Undorító dolog lenne kihasználni, hogy bízol bennem. Régen biztosan habozás nélkül kiszívtam volna az összes véredet, de ma már nem. Én valósággal képtelen lennék rá.

- Milyen bölcs gondolatok! – vágtam rá hisztérikusan. Nem tudom, hogy mi váltotta ki belőlem ezt az állapotot, de kezdtem tőle bekattanni. Amíg Jazz nem volt mellettem, nyoma sem volt hisztinek. Erre most!

- Aesha! – dörrent rám most már. – Te tényleg nem bírod felfogni, hogy egy vámpír mire képes egy olyan kis törékeny emberrel, mint te? Most ez így nekem könnyű volt, mert nevetve mondok nemet a kísértésnek. De ha nem én vagyok az? Ha valaki másnak ajánlod így fel a véredet? Hidd el, nem sokan cselekedtek volna így, mint én. Hatalmas pusztításokra vagyunk képesek, pláne veled, aki olyan törékeny vagy, mint a porcelán… Csoda, hogy egyáltalán eddig nem lett semmi bajod!

- Hah! – nevettem fel ironikusan. – Mintha mellettetek lehetne is az embernek valami baja!

- És ez talán baj? – szavai keményen csengtek. – Örülnöd kéne az életednek, de te ehelyett játszol a sorssal! Élvezd ki, amíg még ember lehetsz!

- Amíg még az lehetek? – kérdeztem vissza értetlenül. – Ezt meg hogy érted?

Jasper nem válaszolt, csak a padlót kezdte bámulni. Valamit nagyon eltitkoltak előlem, és ez nekem rohadtul nem tetszett. Mi az, hogy titkolóznak előttem? Egy család vagyunk, elvégre is! Legalábbis eddig én azt hittem…

- Egyszerűen csak úgy, hogy az élet nem tart örökké… Még a miénk sem! – a hangja távolinak tűnt, mintha egy teljesen másik univerzumból szólt volna.

- Mi van?! – csattantam fel. – Ilyet hogy mondhatsz nekem? Szóval, ha jól értelmezem a szavaidat, akkor egyszer úgyis meghalok, és élvezzem ki addig az életemet? Van egy vámpírokból álló családom, és azt mondod nekem, hogy egyszer meghalok? – Folytak a könnyeim az arcomon. – Tehát akkor még véletlenül se számítsak arra, hogy egy napon olyan lehetek, mint te, mint ti! Éljek még körülbelül boldogságban hatvan évig, persze, közben jól megöregszem, amíg ti továbbra is ebben a testben maradtok. Tuti, hogy csodálatos életem lesz! Ha együtt megyünk valahová, akkor majd jól megszólnak, hogy az anyátokat miért hoztátok magatokkal? Jasper... – hangom elcsuklott. – Ennyire nem vagyok nektek fontos? Ennyire nem érdekel az, hogy mi lesz velem? Húzom még néhány évig, ami nektek tulajdonképpen semmiség, hiszen ti örökké éltek, aztán elfelejtődöm? Csak egy újabb név leszek a listában? Egy fiókba temetett fénykép? Ti pedig… Éltek tovább, mintha semmi sem történt volna?

- Ekkora marhaságot! – dörrent rám megint. – Ha hallanád magadat, komolyan mondom, nem hinnél a fülednek! Mit hordasz itt össze? Szerinted, olyan egyszerűen hagynánk, hogy meghalj, vagy esetleg megöregedj? Tényleg azt hiszed, hogy ennyire nem vagy nekünk fontos? – Közelebb csusszant hozzám. – Csak nem szeretnénk tőled elvenni az életedet… Amikor majd eljön az ideje, hogy olyanná válj, mint mi, akkor beszélünk erről a dologról még. De addig van sok-sok éved, amit ki is fogsz használni emberként! Vannak olyan dolgok, amelyek eltűnnek az életedből, ha vámpír vagy. És ezeket feltétlen ki kell próbálnod…

- Jazz… Nekem nincs felesleges húsz évem! – szipogtam továbbra is. – Én elhiszem, hogy nektek az teljesen mindegy, de nem szeretnék én lenni a legöregebb a családban! Hogy nézne az ki, képzeld csak el! Mikor majd odaállok anya mellé, és azt hiszik, ő az én lányom, nem pedig én az övé! De te ezt nem tudod feldolgozni, hogy mekkora trauma. Hosszú évtizedek óta egy húszéves testbe vagy bezárva, szóval, szerintem elképzelésed sincs arról, hogy milyen lehet megöregedni. Minden egyes pillanattal közelebb kerülni a halálhoz. Napról napra változni, öregedni, ráncosodni. Persze, nem mondom, hogy ez nem szép dolog… De ha körülötted senki sem olyan, akkor nagyon nyomasztó tud lenni. És én sosem akarom megérni ezt!

- Nem is fogod! – csitított, majd ismét a mellkasára vont. – Bízz bennem, kérlek! Sokkal fontosabb vagy te annál... – suttogta végül, majd álomba ringatott.

* * *

Amikor kinyitottam a szememet, a szobában ismételten sötétség honolt. Próbáltam fókuszálni a teljes sötétségben, de ez nem ment olyan könnyen. Lerugdaltam a rajtam elhatalmasodó takarót a földre, és lehúztam a nadrágomat is. Borzalmasan meleg volt! Oké, hozzászoktam már, hogy csak miattam kapcsolják be a fűtést, mert nekik egyáltalán nincs rá szükségük, na de hogy ilyen meleg legyen valahol! Ráadásul, már megint!

- Látom, felébredtél! – szólt a hang mellőlem, mire ijedtemben összerezzentem.

- Jasper! – förmedtem rá. – Te meg mit ijesztgetsz engem?

- Sajnálom! – nevetett fel. – Nem volt szándékos!

- Azt elhiszem... – morogtam, majd tapogatózva másztam át az ágy másik végébe, ahol ő feküdt. Gondolkodás nélkül a mellkasához szorítottam magamat, innen vártam megoldást a problémámra, miszerint majd’ elevenen megfőttem.

- Csak nem meleged van? – kuncogott, miközben a hátamat simogatta. – Pedig kínosan ügyeltem rá, hogy ne fázz!

- Hajlamos vagy túlzásokba esni! – nevettem fel vele együtt én is. – Mondd, hogy voltál vadászni, amíg pihentem!

- Hát... – habozott a válasszal, és ezzel egyértelműen a tudtomra adta, hogy a válasz nem.

- Te sosem változol? – sóhajtottam fel. – Nem tudom, hogy meddig bírod még sanyargatni magadat. Azt hiszed, hogy nem lett volna elég így is a védelmem? Ennyi vámpír között csak nem esik semmi bajom! Viszont azt nagyon is a szívemre veszem, hogy miattam nem mész vadászni. Mondd csak, te szeretsz éhezni?

- Aesha! Ezt már az előbb is megbeszéltük… És nem arról van szó, hogy szeretnék éhezni, hiszen azt senki sem szeret! Egyszerűen csak szerettem volna veled lenni. – Nyomott egy puszit a hajamra. – Olyan régen nem láttalak! És tudod, volt néhány pokoli napom, amikor is úgy éltem, hogy azt hittem, teljesen elvesztettelek. Szóval, kérlek, kímélj meg attól a szövegtől, hogy el kellene mozdulnom mellőled.

Elcsodálkoztam ezen a kirohanáson. Jasper nem szokott ilyen laza lenni, ezért volt ennyire furcsa a helyzet.

- Á, értem. Akkor ne maradj távol tőlem, ahogy szeretnéd... – Felültem az ágyban, majd kikászálódtam belőle, de olyan vak sötét volt továbbra is, hogy majdnem orra estem a saját lábamban, Jazz kapta el a kezemet.

- Ezt meg hogyan... ? – adtam hangot nem értésemnek, majd néhány másodperc után ismét megszólaltam. – Ja, bocsi. Mindig elfelejtem, hogy nektek szuperlátásotok van, meg szuperhallásotok, meg szupergyorsaságotok, és szuperképességeitek…

- Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezett vissza, amikor a saját lábamra állított, majd felkapcsolta a villanyt, hogy az én látásom is végre szuperálhasson. Legalább lámpafény mellet érezhessem, hogy az én látásom is jó valamire.

- Hát, szerintem tökre el vagyok nyomva mellettetek. Nem érzem, hogy hasznos lennék… Sőt, egyre inkább hasztalan. Mint egy kis házi kedvenc! – Elmosolyodott. – Eddig is számoltam már ezzel, de ez most nagyon kijött rajtam.

- Szívem... – szólított meg gyengéden. – Csak nem hisztis vagy?

- Jaaaj! – nyávogtam. – Ilyenkor úgy, de úgy utálom a képességedet! – kinyitottam az ajtót, majd a konyhába sétáltam, ahol mindenki engem várt.

- Kicsim! – Anya állta el az utamat. – Éhes vagy?

- Igen! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – De! Most jött el a pillanat, amikor megelégeltem, hogy úgy bántok velem, mint egy gyerekkel! – Döbbent csend, mindenki engem figyelt. – Ezt úgy kell érteni, hogy ha legközelebb éhes leszek, akkor megcsinálom magamnak… Vagy bárhova szeretnék utazni, megteszem azt gyalog. Nem szorulok semmiféle segítségre. Köszönöm, nagyon jól esik, de jó lenne érezni, hogy én is képes vagyok arra, hogy tegyek valamit. Mint régen! Anyát kérhettem órákig is, hogy készítsen nekem enni, nem tette meg. Volt rá példa, hogy inkább nem ettem. És ezt akarom most is! Mármint, nem nem enni, hanem magamnak megcsinálni… Világos voltam? – A hűtőhöz léptem, majd előszedegettem belőle ami kell, majd elkészítettem magamnak a vacsorámat.

Hallottam, amint Emmett mély, dörmögős hangján odaszól Jaspernek.

- Te… Mi történt vele?

- Hát… Azt hiszem, hisztis. Tudod... – Kényes témáról beszéltek. Nem hibáztatom őket, eléggé elszoktak egy ember társaságától... Egy olyan emberétől, aki bizony minden hónapban nagyon hisztis lesz. Szerettem volna én is kiiktatni magamból ezt az opciót, mennyivel könnyebb lett volna, ha sosem jön meg! És most pedig nagyon meg akart… Előtte mindig kegyetlenül hisztis voltam, pont, mint a nővérem. – Ezek női bajok – válaszolta végül Jazz.

Szembefordultam velük, és láttam Emmett arcán a pillanatnyi értetlenkedést, aminek hatására hangos nevetésben törtem ki.

- Semmi gáz, jól vagyok! – szóltam, amikor minden szempár rám szegeződött. – Csak… Annyira furcsa ez az egész! Ti tulajdonképpen ugye már nem éltek, és ezáltal megszűnt minden emberi, vagyis, gondolom csak részben minden reakciótok, és… Á, mindegy is – vontam meg a vállam. – Ez csak természetes! – Aztán a hasamhoz kaptam, a kezemben lévő pohár majdnem kiesett belőle. Jasper karjaiban találtam magamat, aztán pedig a kanapén, hogy mindenki felettem görnyed.

- Jól vagy? – kiáltottak rám szinte egyszerre.

- Te jó ég! – hüledeztem. – Ez csak egy… Görcs volt! Gyakran előfordul... – Felültem, és körbenéztem a szobában. – Felesleges is lenne kérdeznem, hogy van-e egy rózsaszín pirulátok? 

My Wish - 12. fejezet

Sziasztok! :) Itt a friss, remélem tetszeni fog, komiknak örülnék! Jó szórakozást! ;)

12. fejezet – Kompromisszum

- Végre hajlandó vagy nekem elárulni, amit tegnap nem? Azt hiszem, hogy már eléggé kipihent vagyok hozzá... – mondtam Jake-nek, miközben a parton sétálgattunk, és ő szorosan magához ölelt.

- Sejtettem, hogy hamarosan felhozod ezt a témát – válaszolta, miközben egy puszit nyomott a homlokomra. – Tudod, nálunk minden egy kicsit bonyolultabban megy, mint az embereknél. – Bólintottam. – Nos, igazából a szerelem is egy ilyen dolog... – Elpirultam, ahogy kiejtette azt a szót, hogy szerelem. Furcsa volt magamról elhinni, hogy én tényleg betölthetem valakinél a „szerelmem” pozíciót. – Tulajdonképpen jellemezhetném annyival, hogy meglátni, és megszeretni... – egy pillanatra elhallgatott. – Csak ez annál sokkal, sokkal erősebb. Nem csupán arról van szó, hogy szerelem az első látásra, ez… Elrendeltetett, ösztönös, és sokkal mélyebb. Ez így furcsán hangzik, tudom, de igazából nem is lehet olyan jól elmagyarázni, hiszen érezni kell... – Megállt, szembefordult velem, és egy finom csókot lehelt ajkaimra. Jacob testéből áradó meleg ellenére kirázott a hideg. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy valaki van mellettem, valakire támaszkodhatom, valakit szerethetek…

Újra magához ölelt, majd ismét elindultunk. És Jake nem hagyta abba a mesélést. Rengeteg mindent megtudtam a farkasokról, a szokásaikról, az életükről… Imádtam hallgatni, amikor a törzséről és arról beszélt, hogy milyen különleges kapcsolat fűzi össze őket.

De azt az érzést viszont nem tudom leírni, amit ez a szó jelentett: bevésődés.

Az egész délutánt szinte a parton töltöttük, amikor Paul és Embry felénk rohantak, és már messziről ordították Jake-nek:

- Itt vannak a vérszívók!

A szívem egy pillanatra kihagyott, és az ereimben is megfagyott a vér. Erősen megszorítottam Jacob kezét, aki ösztönösen tolt a háta mögé, pedig vámpír még nem volt a közelben.

- Hol vannak? – kérdezte fintorogva a társaitól.

- A határnál, és azt mondták, hogy addig nem mennek el, amíg nem láthatják – rám nézett –, Őt – válaszolta Paul idegesen. Még mindig nem kedvelt engem, ez volt az érzésem. Hiába, neki sosem leszek több egy olyan lánynál, aki vámpírokkal lóg.

- Odamegyünk, szóljatok Samnek – mondta Jake, majd felém fordult, és hadarni kezdett. – Megkérem Seth-et, hogy maradjon itt veled. Vigyázni fog rád, ezt megígérhetem. Nem engedem, hogy bármi bajod essen... – suttogta, majd megölelt, de én hevesen tiltakozni kezdtem.

- Na, azt már nem! – visítottam magamból kikelve, és állítom, még toporzékoltam is. – Sok mindenből, nagyon sok mindenből kihagyhatsz, de aminek köze van hozzájuk, abból nem! Én is megyek! Nem lesz semmi baj, hiszen nem léphetik át a határt, ezzel te is tisztában vagy.

- Nem ez lenne az első alkalom, hogy megtennék – morogta idegesen.

- Bízz bennem! Nem fognak elvinni, úgy, hogy én azt ne akarnám… Sőt, semmit sem fognak tenni, csak valószínűleg megnézik, hogy minden rendben van-e velem.

- De ha bármi történik, akkor esküszöm, hogy…

- Jake! Sss... – csitítottam, majd megszorítottam a kezét, és a többiekkel együtt, akik időközben visszaértek, a határhoz mentünk.

Jake olyan elemi erővel szorított magához, hogy nem egyszer megfordult a fejemben, hogy simán eltörheti a gerincemet is… Az út nem tartott tovább körülbelül tíz percnél, de azt is az erdőben tettük meg, miközben nem győztem hallgatni Jacob félpercenkénti kérdéseit, ami arra terjedt ki, hogy képes vagyok-e egyedül menni, vagy segítsen.

Mindenki ott állt, kivétel nélkül. Carlisle középen, jobbján Jasper, balján Emmett, mellette pedig Edward. Ők voltak azok, akiket rögtön kiszúrtam. Tvishát kerestem, és meg is találtam a sor végén; Alice és Rosalie fogta közre. A szívem elszorult, amint megláttam, hogyan néznek rám. A szememet nem tudtam levenni Jasperről, és ő se rólam. Féltett engem, ez tükröződött a vonásain. A kezei ökölbeszorultak, ugyanúgy, ahogyan a többieké is. A könnyeim szúrták a szememet, ahogyan elgondolkoztam azon, mekkora fájdalmat is okoztam nekik.

- Nincs semmi baj – suttogta Jake, de az érzésem az volt, hogy inkább magának mondta, mint nekem.

Sam beszélni kezdett, de a szavai értelmetlenül csengtek a levegőben. Egyedül csak azt szerettem volna, ha végre beszélhetek velük.

- Kompromisszumot szeretnénk kötni – kezdett bele Carlisle. – És ennek a részleteit szeretnénk most veletek megvitatni. Nem megyünk bele abba, hogy nem volt szép, hogy elmenekítettétek, de nem is ez a lényeg. Aesha ugyanúgy a mi családunkhoz is tartozik, ahogyan a ti falkátokhoz. Biztos vagyok benne, hogy igényt tart még a társaságunkra, ahogyan mi az övére.

- Aesha nagyon jól tudja, hogy mi jó neki! – szűrte Jacob a fogain keresztül, majd engem betolt a farkasok háta mögé, és előrébb lépett. Egyenesen Jasperre nézett, és ő vissza rá.

- Mi lenne, ha erről őt kérdeznénk meg? – Jasper hangja ijesztő volt, de csak engem védett, ahogyan Jacob is.

- Hé, hé! – kezdtem, amikor a bénultságtól ismét meg tudtam szólalni. – Ezzel a viselkedéssel csak engem kergettek az őrületbe! Attól nem lesz semmi sem rosszabb, ha beszélek velük! Engedjetek előre! – kiabáltam, de a hatalmas farkas srácok nem mozdultak előlem. Rosszat sejtettem.

- Engedd ide, ha beszélni akar! – kiáltotta Emmett félelmetes hangon. Most jött el az a pont, amikor tényleg megijedtem.

- Nem ugrotok egymásnak, azt nem engedem! – kiáltottam ismét, a farkasokból álló sorfal szétvált előttem, ezzel szabad utat biztosítva a családom felé.

Az első lépéseket tétován tettem meg, majdnem hasra is estem egy kiálló kődarabban, és egy gyors „Jól vagyok!” hagyta el a számat, mielőtt bárki is mozdulhatott volna. Nem vagyok törékeny, egy kis esést még igazán kibírok én is.

Vettem egy nagy levegőt, és beszélni akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Jasper előtt álltam; kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta. A szívem a torkomban dobogott, a lábaim remegtek, és forgott velem a világ. Ideges voltam és féltem.

- Nos – nyögtem ki végül, többre nem voltam képes. – Sajnálom, hogy csak úgy leléptem, nem érdemeltétek meg... – kezdtem bele, de Jazz közbeszólt.

- Ne magyarázkodj… Nem a te hibád… Semmi sem a te hibád... – mondta halkan, kedves és szeretetteljes hangnemben. – Csak… gyere haza, és megbeszéljük…

- Dehogynem! Az én hibám, minden az én hibám! – fakadtam ki végül, amikor megtaláltam a hangomat. – Nem kellett volna eljönnöm tőletek, megvolt a választás joga, de én döntöttem így… Én hagytalak cserben titeket, pedig nem érdemeltétek meg… Soha, soha nem akartam nektek fájdalmat okozni, és most megtettem… Egy szörnyeteg vagyok! Miattam veszekedtek, és nekem percről percre szembe kell néznem a ténnyel, hogyha bárkinek baja esik, az miattam lesz, én leszek érte a hibás! Hiszen… ha nem bukkanok fel az életetekben, akkor nem fordítom fel azt, és tökéletesen eléldegéltek nélkülem is! – kiáltottam, és a könnyek patakokban folytak az arcomon. Jake felém indult, de ellöktem magamtól, most nem akartam, hogy bárki is hozzám érjen.

- Aesha… Szívem... – szólított meg Jasper, és éreztem, hogy a képességét is használja. – Ne hibáztasd magad… És főleg ne mondj ilyeneket, mert ezt bizton állíthatom, hogy mindenkinek fáj. El sem tudod képzelni, hogy mennyi minden maradt volna ki az életünkből, ha te nem vagy… Szóval, ilyen butaságokat meg ne halljak…

De nem segített. Csak sírtam tovább, nem volt megállás. Aztán Tvisha lépett elém, félrelökve mindenkit az útból. Amikor megláttam, hogy ugyanolyan arckifejezéssel néz rám, mint amikor még ő is ember volt, csak még hangosabb zokogásban törtem ki.

- Aesha, figyelj rám! – szólított meg keményen, de mégis finoman. Ismert engem, tudta, hogy mit kell tennie. – Emlékszel arra, amikor nagyon el akartam menni abba a buliba, de anyuék nem engedtek, mert állandóan visszafeleseltem nekik? – erőtlenül bólintottam, miközben a könnyeimet nyeltem vissza. – Sokáig durcáztam miatta, sőt, mivel megkértelek, te is kampányoltál anyánál értem, pedig neked teljesen mindegy volt… És aztán, eljött az a szombat, de anyáék nem engedtek el… Mi pedig megvártuk, amíg elalszanak, te őrködtél nekem, amíg kimásztam az ablakon. Emlékszel, az ágyad pont az ablak alatt volt, így ha menni vagy jönni akartam rajta, rajtad is át kellett másznom... Ugye, emlékszel? – megint bólintottam. – És aztán, hajnalban, amikor hazaértem, megint az ablakodon másztam be, és mivel megkértél, veled aludtam egy ágyban?

A potyogó könnyeimen nem segített Tvisha meséje, de a háborgó lelkiállapotomon igen. Mit sem törődve a következményekkel ugrottam a nyakába, ezzel átszelve a köztünk lévő egy méter távolságot, és egyetlen kar sem akadályozott meg benne. Szorosan ölelkeztünk a nővéremmel, és én csak sírtam és sírtam, amíg a zokogásom nem csendesült lassan szipogássá, majd végleg el nem halkult. Tvisha pólója csupa könny lett, de valahol meg voltam róla győződve, hogy nem haragszik meg érte.

- Szeretlek – suttogta, majd elengedett.

- Én is szeretlek – válaszoltam, majd elléptem tőlük, azaz visszamentem a határ másik oldalára, és Jake-hez sétáltam.

- Bízz bennem, kérlek… Szeretlek! – súgtam, majd megöleltem, és visszamentem oda, ahol eddig álltam. Vettem egy mély levegőt, és készültem kimondani, amit gondolok, amikor a pillantásom Edwardra esett. Ő tudta, hogy mit akarok mondani, és abban is biztos volt, hogy nem lesz semmi baj. – Hazamegyek veletek – mondtam ki végül, mire a családom egy emberként sóhajtott fel, a farkasok pedig vészjóslóan morogni kezdtek. – De! Nem vagyok háziállat, nem vagyok kis kedvenc, akit pórázon lehet tartani! Az az egy feltételem van, hogy akkor megyek és jövök, amikor csak akarom. És természetesen, oda, ahová én szeretném, ez alól pedig nem kivétel a rezervátum sem. Ha ez nektek jó, akkor minden további nélkül elmegyek veletek, de ha nem, akkor... – a drámai hatás miatt tartottam egy kis szünetet, és végignéztem a vámpírokon.

- Rendben – adta meg a választ végül Carlisle, miután Jasper egy apró bólintást küldött felé.

- Ja! – kiáltottam fel. – Még egy feltétel.

- Az előbb még csak egy volt! – jegyezte meg játékosan Emmett.

- Változtattam rajta! Nos a második kikötés... Nem, ismétlem, nem ölitek meg egymást! Sőt, egyetlen ujjal sem érhettek a másikhoz!

- Aesha, ez... – kezdett volna bele Jasper, de néhány szúrós pillantással leszereltem. – Rendben – fújta ki végül a ki tudja milyen régóta bent tartott levegőt.

Tekintetemmel Jacobot kerestem, aki fájdalmasan, és reményvesztetten nézett vissza rám. Tudtam jól, hogy fájt neki az imént lezajlott jelenet, de nekem meg az fájt volna, ha nem láthatom őket többet. Ahhoz túlságosan szeretem őket, túlságosan is szükségem van rájuk. Ők a családom! Carlisle még mondott valamit, de én teljesen elvesztem Jacob pillantásában. Aztán Jasper felkapott a hátára, és már rohant is velem a Cullen ház felé, a régi otthonom felé. Egyre távolodtunk, de ettől függetlenül még én is tökéletesen hallottam, hogy valahol a rengetegben felüvöltött egy farkas.