My Wish - 15. fejezet

Sziasztok! :) Meghoztam a frisst, remélem, tetszeni fog, és ennek majd hangot is adtok! Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást! :)

15. fejezet – Apróságok

Kézen fogva sétálgattunk a parton, néztük a vizet, beszélgettünk, és ezen átlagos dolgok közepette azt tettük, amire a mindketten legjobban vágytunk. A másikkal voltunk. Ezerszer és újra meg újra elsuttogtuk egymásnak, hogy szeretlek, ami minduntalan kevésnek bizonyult. Lenéztem az összekulcsolt kezeinkre, és egy pillanatig eltűnődtem, hogy hogyan is jutottam el idáig. Rengeteg szenvedés és kitartás kellett hozzá. És persze még több fájdalom. Mindig emlékezni fogok azokra a pillanatokra, amikor eltiltásban voltam, és a lábamat nem tehettem ki a lakásból. Vagy arra, amikor Jasper egy egyszemélyes hadseregként őrzött, hogy még véletlenül se tudjak elmozdulni mellőle. Aztán, amikor bejelentették, hogy elmegyünk. Akkor a szívem szakadt meg és tört össze egyszerre. Féltem még a puszta gondolattól is, hogy el kell tőle válnom. De hiszen akkor még nem is volt annyira erős ez a kötelék kettőnk között. Viszont ha most történne meg ez velünk… A gondolattól lefagytam, és csak meredtem magam elé. Mi történt? Futott át agyamon a kérdés, de a válasz időközben nyilvánvalóvá vált előttem. Megijedtem, hogy mi fog történni, ha én is vámpír leszek. Jake is észrevette rajtam, hogy valami nincs rendben. Megállt, és maga felé fordított.

- Mi történt? – kérdezte aggódva, és közben jó alaposan szemügyrevett. Mintha a fájdalmam és a félelmem rám lenne írva!

- Én csak... – akadtam el, majd hirtelen beszélni kezdtem. – Félek! Most még itt vagy mellettem, mert ember vagyok. Azért szeretsz, aki én magam vagyok. De… De ez az állapot egyszer megváltozik! Hiszen te örökké fiatal maradsz, és én… Minden egyes nappal öregebb leszek nálad. És tudod, nem akarok meghalni! Nem viselném el a tudatot, hogy el kell távoznom arról a világról, ahol te vagy. Hogy nem élhetek tovább melletted, boldogságban! És ettől nagyon tartok. Most ez még furcsán hangozhat, nem értheted minden szavamat, de helyetted értem én is. Jake! Mi lesz velünk, ha már nem leszek ember? Tudom, hogy mennyire gyűlölöd a vámpírokat! És nem lennél képes engem is úgy elviselni… Tudom, hogy szenvedés lenne!

- Aesha! – ejtette ki a nevemet olyan szenvedéllyel, ahogyan órákkal, napokkal ezelőtt is. – Nekem mindig te maradsz! – Elmosolyodott. – Akármennyire is hülyén hangzik, de… Az elmúlt hetekben átértékelődött bennem nagyon sok minden. Eddig ki nem állhattam a vérszívókat, és ez most sem változott ugyan sokat, de elviselem őket. Miattad csakis! Mert megmutattad nekem, hogy igenis lehet szeretni, még akkor is, ha a képtelen helyzetben ér utol minket. Bármikor, bárhol… Mindig szeretni foglak, ebben az alakodban is, és abban is!

Megszeppenve hallgattam szavait. Nem álmodom? Ez tényleg a valóság? Tettem fel magamnak a kérdést, amire természetesen választ adott a helyzet. Valóság.

- De… Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen ti ősi ellenségek vagytok!

- Már réges-rég túlléptem ezen a dolgon. Érted mindenre képes lennék, hát nem érted még mindig?

- Köszönöm – suttogtam végül elhalóan. Többet nem voltam képes mondani. Jake elárult helyettem mindent. Felfogni sem mertem, hogy ez az egész tényleg valóság lehet. Túl szép volt, és túl tökéletes! Semmi fájdalom, semmi szenvedés. Ez nem az én világom volt. Eddig már – sajnos – túlságosan is hozzászoktam, hogy egyszerű dolgok nincsenek, hogy mindig mindenért meg kell küzdenem.

A nap hátralévő része csodálatosan telt el, minden percet kiélveztünk, amit együtt tölthettünk el. A belső megnyugvás, ami eltöltött, ha vele lehettem, valami csodálatos volt. Legszívesebben, sosem engedtem volna el őt, de néha muszáj volt elválnunk. A határ szélénél álltunk, az ezüst Volvo pedig már minket várt. Edward szállt ki belőle, és Jasper. Annyira közel jöttek hozzánk, ahogyan csak tudtak. Kíváncsi pillantásokkal mértek végig, majd arcukra kiült a megkönnyebbülés. Jake felé fordultam, és szorosan magamhoz öleltem. Fájt ennek a rohadt elválásnak a pillanata, de tudtam, ahogyan majd egy újabb nap jön el, én ismét láthatom őt.

- Szeretlek – suttogta a hajamba, amitől összerezzentem. Ezt a szót ezelőtt még senki sem mondta így ki nekem.

- Én is szeretlek – súgtam vissza, majd felnéztem rá, és egy óvatos, ám annál finomabb csókot leheltem az ajkaira.

- Örökre – suttogta végül, majd megfogta a kezemet, és elindult Edwardék felé. Persze, ő járkálhatott nyugodtan mindenhol, nem kötötte az egyezség.

- Aesha – szólított meg Jasper, miközben kinyújtotta felém a kezét.

- Meglepődve tapasztalom, Jacob, hogy állod a szavad – mondta Edward, miközben pimaszul elmosolyodott.

- Megmondtam, hogy nem fogom bántani! Egyedül, aki bánthatja őt, aki veszélyt jelent a számára, azok ti vagytok – szólt neki vissza Jacob mosolyogva.

Vicces volt köztük ez a kis szóváltás. Nem éreztem, hogy olyan véresen komoly lenne, inkább csak visszafogott, és végtelenül vicces. Élveztem, amikor így beszélgettek egymással. Nem éreztem az, hogy veszély lenne. Hogy bánthatnák a másikat, miattam. Elengedtem Jacob kezét, majd Jasperhez léptem, aki szinte azonnal az ölelésébe bújtatott.

- Akkor, mi nem is húznánk tovább az időt – mondta Jazz, majd már búcsút is intett volna, ha Jacob nem szól közbe.

- Aesha, holnap is találkozunk?

- Holnap iskola! – vágta rá Edward, holott nem is őt kérdezték. Pimaszul mosolyogva válaszoltam neki.

- Igen, holnap is találkozunk. És tényleg, holnap suli van, ezért mit szólnál hozzá, ha délután találkoznánk a suli előtt? – kérdeztem mosolyogva, Jasper pedig halkan felmordult mellettem. Nem foglalkoztam vele. Volt egy egyezségünk, miszerint, ameddig nem lesz semmi bajom, mehetek, vagy különben...

- Rendben, ott leszek! – ígérte, mire Edward ellenvetést nem tűrő hangon lezárta a témát, de azt nem hallottam, hogy mit mondott. Talán, jobb is.

Egész hazafelé vezető úton engem fürkésztek. És, ha ez nem lett volna elég, kérdezgettek is. Mindent tudni akartak az égvilágon, semmit sem tudtam előlük elhallgatni. Nem titkoltam el azt sem, hogy Jacob meg a többi haverja sziklát ugrottak. Pedig, talán jobb lett volna, ha nem mondom. Kiakadtak, de nagyon. Már rögtön gyártották az elméleteket, miszerint biztos engem is rá akart venni arra, hogy csináljam, de nekem sokkal több eszem van annál, minthogy ilyet tegyek. És, hogy ezt biztosan szándékosan tette. Annyira viccesek voltak ilyenkor! Most komolyan, kinek jut eszébe ilyeneket mondani?

Én csak ültem, letaglózva hallgattam őket, és jókat nevettem magamban.

Amikor hazaértünk, Alice éppen pakolászott. Kíváncsian ültem le az ágyára, és faggatni kezdtem.

- Hova mész?

- Tudod, vadászni indulunk a hegyekbe... számításaink szerint távol leszünk két napig, szóval, sosem lehet tudni, hogy milyen ruhákra lesz szükségem! – mosolygott kedvesen, majd még egy pár cipőt a bőröndjébe zsúfolt.

- Igen? És kivel mész?

- Jasperrel, Rosalie-val és Emmett-tel.

- Jasper is megy? – lepődtem meg. – Furcsa, hogy itt mer hagyni! – kuncogtam a saját kis viccemen.

- Jaj, ne is mondd! El sem hiszed, hogy mennyit kellett győzködnöm, hogy két napig ne vigyázzon rád, csak a távolból. És persze, állandóan kérdezi, hogy mit láttam. De minden rendben lesz, előre látom! Az meg a másik fele, hogy ezért maradnak itthon a többiek. Pedig, eredetileg ők is jöttek volna, de senki sem egyezett bele, hogy te itthon maradj egyedül.

- Mi? De hát két rövidke napról van szó csak! – érveltem, de ez teljesen felesleges is volt. Úgysem tudom őket meggyőzni.

- Aesha, erről ne nyissunk vitát. Örülj neki, hogy nem leszünk mindannyian itthon.

- Nos, igen... Ebben igazad van. Különben is... Hamarosan megfulladtam volna – mondtam halálos komolysággal, majd Alice döbbent arcát látva, kitört belőlem a nevetés.

- Ez egyáltalán nem volt szép! – szidott meg finoman. – Tudod te, hogy mennyire szívemre veszem ezeket a dolgokat?

- Igen-igen, tudom... – kuncogtam még mindig. – Sajnálom, Alice! De ezt nem lehetett kihagyni...

Az este további része dögunalmasan telt el. Csak ültem a szobámban, és néztem a tévét. Edward egyszer benyitott, hogy tanulnom kellene, mert lehetséges, hogy holnap felelések várhatóak.

Csak éppen beszólt hozzám, már indult is volna, de én még utána szóltam.

- Edward!

- Igen? – Ért vissza az ajtóba egy szempillantás alatt.

- Nem jönnél ide hozzám egy kicsit? – kérdeztem kedvesen mosolyogva, és megütögettem magam mellett az ágyam.

- Nagyon szívesen – válaszolta mosolyogva, majd hozzám sétált, és leült az ágyamra.

- Mennyi az idő?

- Most múlt el kilenc – felelte.

- Még csak? – nyüszítettem. – Basszus, áruld már el nekem, hogy mit tudtok ti egész éjjel csinálni! Annyira lassan telik az idő, hogy mindjárt begolyózom.

- Csak nem unatkozol? – kuncogott.

- De! Még mennyire.

- Mondtam már, hogy tanulnod kellene?

- Igen, de nem fogok! Nem érdekel, hogy esetleg rossz jegyet kapok, vagy esetleg sok rossz jegyet kapok. Sőt, az sem izgat, ha megbukom! – nevettem fel a saját viccemen. – Valószínűleg, úgyis sokszor kell majd középsuliba járnom. Akkor meg minek? Csak ragad rám valami az évek alatt. De ha nem, az sem baj. Maximum, butavámpír leszek!

- Jaj, hogy tudsz te ilyeneket mondani? – tromfolt le, amitől rögtön elszállni látszott a jókedvem.

- Most miért? Nekem ne mondja senki sem, hogy butavámpír nincs. De ha még sincs, akkor én leszek az első!

- Nem teljesen erre a részére gondoltam... – merengett el egy pillanatra. – Tudod, egyáltalán nem olyan jó vámpírnak lenni, mint azt te gondolod.

- Miért nem? Megvan mindened, ami csak kellhet. Szerető család, boldog élet...

Most ő nevetett fel keserűen.

- A lényegre tapintottál. Pont, hogy életünk nincs... – Úgy tűnt, elgondolkozott. – Ami a legjobban kellene...

- Meséld el nekem, miért lenne jó annyira embernek lenni. Miért jó az, hogy akármikor történhet veled valami? Hogy öregszel, hogy megbetegszel, hogy fáj? Hogy lassú vagy, hogy nem vagy szép és különleges? Hogy csak egy törékeny, egyszerű ember vagy, akivel akármi végezhet? Mondd csak, miért jó?

- Ezt nem lehet elmagyarázni. Néha a dolgok jelentősége és fontossága éppen a legkisebb mozdulatokban rejlik. Azon, hogy megfázol, hogy néha fáj a fejed, hogy reggel, kócosan ébredsz, és aludni akarsz, hogy izgulsz egy felelés előtt... Hogy félsz a sötétben. Ezek az apróságok azok, amelyek maximálisan hiányoznak az életünkből, és hidd el, nem túl kellemes ezek nélkül élni.