My Wish - 12. fejezet

Sziasztok! :) Itt a friss, remélem tetszeni fog, komiknak örülnék! Jó szórakozást! ;)

12. fejezet – Kompromisszum

- Végre hajlandó vagy nekem elárulni, amit tegnap nem? Azt hiszem, hogy már eléggé kipihent vagyok hozzá... – mondtam Jake-nek, miközben a parton sétálgattunk, és ő szorosan magához ölelt.

- Sejtettem, hogy hamarosan felhozod ezt a témát – válaszolta, miközben egy puszit nyomott a homlokomra. – Tudod, nálunk minden egy kicsit bonyolultabban megy, mint az embereknél. – Bólintottam. – Nos, igazából a szerelem is egy ilyen dolog... – Elpirultam, ahogy kiejtette azt a szót, hogy szerelem. Furcsa volt magamról elhinni, hogy én tényleg betölthetem valakinél a „szerelmem” pozíciót. – Tulajdonképpen jellemezhetném annyival, hogy meglátni, és megszeretni... – egy pillanatra elhallgatott. – Csak ez annál sokkal, sokkal erősebb. Nem csupán arról van szó, hogy szerelem az első látásra, ez… Elrendeltetett, ösztönös, és sokkal mélyebb. Ez így furcsán hangzik, tudom, de igazából nem is lehet olyan jól elmagyarázni, hiszen érezni kell... – Megállt, szembefordult velem, és egy finom csókot lehelt ajkaimra. Jacob testéből áradó meleg ellenére kirázott a hideg. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy valaki van mellettem, valakire támaszkodhatom, valakit szerethetek…

Újra magához ölelt, majd ismét elindultunk. És Jake nem hagyta abba a mesélést. Rengeteg mindent megtudtam a farkasokról, a szokásaikról, az életükről… Imádtam hallgatni, amikor a törzséről és arról beszélt, hogy milyen különleges kapcsolat fűzi össze őket.

De azt az érzést viszont nem tudom leírni, amit ez a szó jelentett: bevésődés.

Az egész délutánt szinte a parton töltöttük, amikor Paul és Embry felénk rohantak, és már messziről ordították Jake-nek:

- Itt vannak a vérszívók!

A szívem egy pillanatra kihagyott, és az ereimben is megfagyott a vér. Erősen megszorítottam Jacob kezét, aki ösztönösen tolt a háta mögé, pedig vámpír még nem volt a közelben.

- Hol vannak? – kérdezte fintorogva a társaitól.

- A határnál, és azt mondták, hogy addig nem mennek el, amíg nem láthatják – rám nézett –, Őt – válaszolta Paul idegesen. Még mindig nem kedvelt engem, ez volt az érzésem. Hiába, neki sosem leszek több egy olyan lánynál, aki vámpírokkal lóg.

- Odamegyünk, szóljatok Samnek – mondta Jake, majd felém fordult, és hadarni kezdett. – Megkérem Seth-et, hogy maradjon itt veled. Vigyázni fog rád, ezt megígérhetem. Nem engedem, hogy bármi bajod essen... – suttogta, majd megölelt, de én hevesen tiltakozni kezdtem.

- Na, azt már nem! – visítottam magamból kikelve, és állítom, még toporzékoltam is. – Sok mindenből, nagyon sok mindenből kihagyhatsz, de aminek köze van hozzájuk, abból nem! Én is megyek! Nem lesz semmi baj, hiszen nem léphetik át a határt, ezzel te is tisztában vagy.

- Nem ez lenne az első alkalom, hogy megtennék – morogta idegesen.

- Bízz bennem! Nem fognak elvinni, úgy, hogy én azt ne akarnám… Sőt, semmit sem fognak tenni, csak valószínűleg megnézik, hogy minden rendben van-e velem.

- De ha bármi történik, akkor esküszöm, hogy…

- Jake! Sss... – csitítottam, majd megszorítottam a kezét, és a többiekkel együtt, akik időközben visszaértek, a határhoz mentünk.

Jake olyan elemi erővel szorított magához, hogy nem egyszer megfordult a fejemben, hogy simán eltörheti a gerincemet is… Az út nem tartott tovább körülbelül tíz percnél, de azt is az erdőben tettük meg, miközben nem győztem hallgatni Jacob félpercenkénti kérdéseit, ami arra terjedt ki, hogy képes vagyok-e egyedül menni, vagy segítsen.

Mindenki ott állt, kivétel nélkül. Carlisle középen, jobbján Jasper, balján Emmett, mellette pedig Edward. Ők voltak azok, akiket rögtön kiszúrtam. Tvishát kerestem, és meg is találtam a sor végén; Alice és Rosalie fogta közre. A szívem elszorult, amint megláttam, hogyan néznek rám. A szememet nem tudtam levenni Jasperről, és ő se rólam. Féltett engem, ez tükröződött a vonásain. A kezei ökölbeszorultak, ugyanúgy, ahogyan a többieké is. A könnyeim szúrták a szememet, ahogyan elgondolkoztam azon, mekkora fájdalmat is okoztam nekik.

- Nincs semmi baj – suttogta Jake, de az érzésem az volt, hogy inkább magának mondta, mint nekem.

Sam beszélni kezdett, de a szavai értelmetlenül csengtek a levegőben. Egyedül csak azt szerettem volna, ha végre beszélhetek velük.

- Kompromisszumot szeretnénk kötni – kezdett bele Carlisle. – És ennek a részleteit szeretnénk most veletek megvitatni. Nem megyünk bele abba, hogy nem volt szép, hogy elmenekítettétek, de nem is ez a lényeg. Aesha ugyanúgy a mi családunkhoz is tartozik, ahogyan a ti falkátokhoz. Biztos vagyok benne, hogy igényt tart még a társaságunkra, ahogyan mi az övére.

- Aesha nagyon jól tudja, hogy mi jó neki! – szűrte Jacob a fogain keresztül, majd engem betolt a farkasok háta mögé, és előrébb lépett. Egyenesen Jasperre nézett, és ő vissza rá.

- Mi lenne, ha erről őt kérdeznénk meg? – Jasper hangja ijesztő volt, de csak engem védett, ahogyan Jacob is.

- Hé, hé! – kezdtem, amikor a bénultságtól ismét meg tudtam szólalni. – Ezzel a viselkedéssel csak engem kergettek az őrületbe! Attól nem lesz semmi sem rosszabb, ha beszélek velük! Engedjetek előre! – kiabáltam, de a hatalmas farkas srácok nem mozdultak előlem. Rosszat sejtettem.

- Engedd ide, ha beszélni akar! – kiáltotta Emmett félelmetes hangon. Most jött el az a pont, amikor tényleg megijedtem.

- Nem ugrotok egymásnak, azt nem engedem! – kiáltottam ismét, a farkasokból álló sorfal szétvált előttem, ezzel szabad utat biztosítva a családom felé.

Az első lépéseket tétován tettem meg, majdnem hasra is estem egy kiálló kődarabban, és egy gyors „Jól vagyok!” hagyta el a számat, mielőtt bárki is mozdulhatott volna. Nem vagyok törékeny, egy kis esést még igazán kibírok én is.

Vettem egy nagy levegőt, és beszélni akartam, de hang nem jött ki a torkomon. Jasper előtt álltam; kétségbeesett tekintetét az enyémbe fúrta. A szívem a torkomban dobogott, a lábaim remegtek, és forgott velem a világ. Ideges voltam és féltem.

- Nos – nyögtem ki végül, többre nem voltam képes. – Sajnálom, hogy csak úgy leléptem, nem érdemeltétek meg... – kezdtem bele, de Jazz közbeszólt.

- Ne magyarázkodj… Nem a te hibád… Semmi sem a te hibád... – mondta halkan, kedves és szeretetteljes hangnemben. – Csak… gyere haza, és megbeszéljük…

- Dehogynem! Az én hibám, minden az én hibám! – fakadtam ki végül, amikor megtaláltam a hangomat. – Nem kellett volna eljönnöm tőletek, megvolt a választás joga, de én döntöttem így… Én hagytalak cserben titeket, pedig nem érdemeltétek meg… Soha, soha nem akartam nektek fájdalmat okozni, és most megtettem… Egy szörnyeteg vagyok! Miattam veszekedtek, és nekem percről percre szembe kell néznem a ténnyel, hogyha bárkinek baja esik, az miattam lesz, én leszek érte a hibás! Hiszen… ha nem bukkanok fel az életetekben, akkor nem fordítom fel azt, és tökéletesen eléldegéltek nélkülem is! – kiáltottam, és a könnyek patakokban folytak az arcomon. Jake felém indult, de ellöktem magamtól, most nem akartam, hogy bárki is hozzám érjen.

- Aesha… Szívem... – szólított meg Jasper, és éreztem, hogy a képességét is használja. – Ne hibáztasd magad… És főleg ne mondj ilyeneket, mert ezt bizton állíthatom, hogy mindenkinek fáj. El sem tudod képzelni, hogy mennyi minden maradt volna ki az életünkből, ha te nem vagy… Szóval, ilyen butaságokat meg ne halljak…

De nem segített. Csak sírtam tovább, nem volt megállás. Aztán Tvisha lépett elém, félrelökve mindenkit az útból. Amikor megláttam, hogy ugyanolyan arckifejezéssel néz rám, mint amikor még ő is ember volt, csak még hangosabb zokogásban törtem ki.

- Aesha, figyelj rám! – szólított meg keményen, de mégis finoman. Ismert engem, tudta, hogy mit kell tennie. – Emlékszel arra, amikor nagyon el akartam menni abba a buliba, de anyuék nem engedtek, mert állandóan visszafeleseltem nekik? – erőtlenül bólintottam, miközben a könnyeimet nyeltem vissza. – Sokáig durcáztam miatta, sőt, mivel megkértelek, te is kampányoltál anyánál értem, pedig neked teljesen mindegy volt… És aztán, eljött az a szombat, de anyáék nem engedtek el… Mi pedig megvártuk, amíg elalszanak, te őrködtél nekem, amíg kimásztam az ablakon. Emlékszel, az ágyad pont az ablak alatt volt, így ha menni vagy jönni akartam rajta, rajtad is át kellett másznom... Ugye, emlékszel? – megint bólintottam. – És aztán, hajnalban, amikor hazaértem, megint az ablakodon másztam be, és mivel megkértél, veled aludtam egy ágyban?

A potyogó könnyeimen nem segített Tvisha meséje, de a háborgó lelkiállapotomon igen. Mit sem törődve a következményekkel ugrottam a nyakába, ezzel átszelve a köztünk lévő egy méter távolságot, és egyetlen kar sem akadályozott meg benne. Szorosan ölelkeztünk a nővéremmel, és én csak sírtam és sírtam, amíg a zokogásom nem csendesült lassan szipogássá, majd végleg el nem halkult. Tvisha pólója csupa könny lett, de valahol meg voltam róla győződve, hogy nem haragszik meg érte.

- Szeretlek – suttogta, majd elengedett.

- Én is szeretlek – válaszoltam, majd elléptem tőlük, azaz visszamentem a határ másik oldalára, és Jake-hez sétáltam.

- Bízz bennem, kérlek… Szeretlek! – súgtam, majd megöleltem, és visszamentem oda, ahol eddig álltam. Vettem egy mély levegőt, és készültem kimondani, amit gondolok, amikor a pillantásom Edwardra esett. Ő tudta, hogy mit akarok mondani, és abban is biztos volt, hogy nem lesz semmi baj. – Hazamegyek veletek – mondtam ki végül, mire a családom egy emberként sóhajtott fel, a farkasok pedig vészjóslóan morogni kezdtek. – De! Nem vagyok háziállat, nem vagyok kis kedvenc, akit pórázon lehet tartani! Az az egy feltételem van, hogy akkor megyek és jövök, amikor csak akarom. És természetesen, oda, ahová én szeretném, ez alól pedig nem kivétel a rezervátum sem. Ha ez nektek jó, akkor minden további nélkül elmegyek veletek, de ha nem, akkor... – a drámai hatás miatt tartottam egy kis szünetet, és végignéztem a vámpírokon.

- Rendben – adta meg a választ végül Carlisle, miután Jasper egy apró bólintást küldött felé.

- Ja! – kiáltottam fel. – Még egy feltétel.

- Az előbb még csak egy volt! – jegyezte meg játékosan Emmett.

- Változtattam rajta! Nos a második kikötés... Nem, ismétlem, nem ölitek meg egymást! Sőt, egyetlen ujjal sem érhettek a másikhoz!

- Aesha, ez... – kezdett volna bele Jasper, de néhány szúrós pillantással leszereltem. – Rendben – fújta ki végül a ki tudja milyen régóta bent tartott levegőt.

Tekintetemmel Jacobot kerestem, aki fájdalmasan, és reményvesztetten nézett vissza rám. Tudtam jól, hogy fájt neki az imént lezajlott jelenet, de nekem meg az fájt volna, ha nem láthatom őket többet. Ahhoz túlságosan szeretem őket, túlságosan is szükségem van rájuk. Ők a családom! Carlisle még mondott valamit, de én teljesen elvesztem Jacob pillantásában. Aztán Jasper felkapott a hátára, és már rohant is velem a Cullen ház felé, a régi otthonom felé. Egyre távolodtunk, de ettől függetlenül még én is tökéletesen hallottam, hogy valahol a rengetegben felüvöltött egy farkas.