My Wish - 13. fejezet

Sziasztok! :) Vasárnap lévén itt a friss, remélem, tetszeni fog majd! :) Jó szórakozást kívánok hozzá! :)

13. fejezet – Emberi reakció

A kanapén ültem, és meredten bámultam ki a fejemből. A könnyeim szúrták a szememet, ezzel jelentősen megnehezítve a tisztánlátásomat. Próbáltam nem Jake-re gondolni, hogy mit hagytam magam mögött, amikor otthagytam, nem arra a rengeteg fájdalomra gondolni folyamatosan, de nem ment. Hiába élt bennem élénken a tudat, hogy akármikor visszamehetek hozzá, mégis fájt.

A kanapé besüppedt mellettem, és éreztem, hogy valaki becsapódott mellém. Aztán szorosan, nagyon szorosan magához rántott. Szabadulni akartam, kapálóztam és erősködtem, annak ellenére, hogy semmi esélyem sem volt ellene.

- Nem akarok fájdalmat okozni, szóval, ne erősködj! – suttogta Jasper, miközben a fejemet a mellkasához szorítottam, és hangosan zokogni kezdtem. Kisimította a hajamat az arcomból, és óvatosan kezdett ringatni.

- Jazz... – hüppögtem alig érthetően. – Nem akartam bajt okozni!

- Te? Bajt? Sosem! – nyugtatott meg, miközben a keze fel, s lesiklott a hátamon. Próbált megnyugtatni, éreztem rajta, hogy a képességével akarja elérni nálam a nyugodtságot. De zaklatott voltam, és ez nem ment olyan könnyen.

Elhúzódtam tőle – most engedett a szorításon – majd azokba a sötétbarna szemekbe fúrtam a tekintetemet. Jasper éhes volt, ez egyértelműen tükröződött a tekintetéből. A kanapé másik felébe másztam, hogy ezzel is enyhítsem a szenvedését. Tudtam jól, hogy mennyire nehezére esett a mai napig a közelemben lenni, annak ellenére, hogy ő váltig állította, a vérem nem vonzza őt annyira, mint másoké. Engem ez nem érdekelt, ilyen állapotban kerültem mindenféle testi kontaktust, bármennyire is fájt tőle távol lenni. Néha én is szerettem volna csak hozzábújni, és érezni, hogy itt van nekem, bármi is történjék. De nem kockáztathattam. Miatta nem.

- Menj vadászni! – szóltam rá határozottan. Annyira gyűlöltem, amikor valami hülyeség miatt kínozta magát.

- Nem! – vágta rá rezzenéstelen arccal. – Nem vagyok éhes!

Túlságosan is érzékeny voltam. Elborult az agyam, úgy cselekedtem, hogy nem voltam tudatában a következményeknek. Egy szempillantás alatt ugrottam oda hozzá, a nyakamat az ajkaihoz emeltem.

- Á, igazán nem? – kérdeztem provokálóan. Be akartam bizonyítani, hogy végre nekem van igazam, és nem neki.

- Aesha, felesleges próbálkozás! – vonta meg a vállát, majd finoman el akart tolni magától.

- Nem! – csattantam fel. – Látom, hogy éhes vagy. Azt hiszed, hogy ezt titkolhatod előlem? Van szemem, látom, hogy szívesen megharapnál… Miért nem teszed? Néhány deci ide, vagy oda! Kinek számít az? És legalább te boldog leszel!

- Ezzel ne is próbálkozz – válaszolta higgadtan, majd lenyomott a kanapéra. – Aesha, amikor eltűntél, átértékeltem magamban a dolgokat. Olyannyira, hogy azt el sem hiszed. Nekem nem a véred kell! Sosem gondoltam rád úgy, mint egy automatára. Undorító dolog lenne kihasználni, hogy bízol bennem. Régen biztosan habozás nélkül kiszívtam volna az összes véredet, de ma már nem. Én valósággal képtelen lennék rá.

- Milyen bölcs gondolatok! – vágtam rá hisztérikusan. Nem tudom, hogy mi váltotta ki belőlem ezt az állapotot, de kezdtem tőle bekattanni. Amíg Jazz nem volt mellettem, nyoma sem volt hisztinek. Erre most!

- Aesha! – dörrent rám most már. – Te tényleg nem bírod felfogni, hogy egy vámpír mire képes egy olyan kis törékeny emberrel, mint te? Most ez így nekem könnyű volt, mert nevetve mondok nemet a kísértésnek. De ha nem én vagyok az? Ha valaki másnak ajánlod így fel a véredet? Hidd el, nem sokan cselekedtek volna így, mint én. Hatalmas pusztításokra vagyunk képesek, pláne veled, aki olyan törékeny vagy, mint a porcelán… Csoda, hogy egyáltalán eddig nem lett semmi bajod!

- Hah! – nevettem fel ironikusan. – Mintha mellettetek lehetne is az embernek valami baja!

- És ez talán baj? – szavai keményen csengtek. – Örülnöd kéne az életednek, de te ehelyett játszol a sorssal! Élvezd ki, amíg még ember lehetsz!

- Amíg még az lehetek? – kérdeztem vissza értetlenül. – Ezt meg hogy érted?

Jasper nem válaszolt, csak a padlót kezdte bámulni. Valamit nagyon eltitkoltak előlem, és ez nekem rohadtul nem tetszett. Mi az, hogy titkolóznak előttem? Egy család vagyunk, elvégre is! Legalábbis eddig én azt hittem…

- Egyszerűen csak úgy, hogy az élet nem tart örökké… Még a miénk sem! – a hangja távolinak tűnt, mintha egy teljesen másik univerzumból szólt volna.

- Mi van?! – csattantam fel. – Ilyet hogy mondhatsz nekem? Szóval, ha jól értelmezem a szavaidat, akkor egyszer úgyis meghalok, és élvezzem ki addig az életemet? Van egy vámpírokból álló családom, és azt mondod nekem, hogy egyszer meghalok? – Folytak a könnyeim az arcomon. – Tehát akkor még véletlenül se számítsak arra, hogy egy napon olyan lehetek, mint te, mint ti! Éljek még körülbelül boldogságban hatvan évig, persze, közben jól megöregszem, amíg ti továbbra is ebben a testben maradtok. Tuti, hogy csodálatos életem lesz! Ha együtt megyünk valahová, akkor majd jól megszólnak, hogy az anyátokat miért hoztátok magatokkal? Jasper... – hangom elcsuklott. – Ennyire nem vagyok nektek fontos? Ennyire nem érdekel az, hogy mi lesz velem? Húzom még néhány évig, ami nektek tulajdonképpen semmiség, hiszen ti örökké éltek, aztán elfelejtődöm? Csak egy újabb név leszek a listában? Egy fiókba temetett fénykép? Ti pedig… Éltek tovább, mintha semmi sem történt volna?

- Ekkora marhaságot! – dörrent rám megint. – Ha hallanád magadat, komolyan mondom, nem hinnél a fülednek! Mit hordasz itt össze? Szerinted, olyan egyszerűen hagynánk, hogy meghalj, vagy esetleg megöregedj? Tényleg azt hiszed, hogy ennyire nem vagy nekünk fontos? – Közelebb csusszant hozzám. – Csak nem szeretnénk tőled elvenni az életedet… Amikor majd eljön az ideje, hogy olyanná válj, mint mi, akkor beszélünk erről a dologról még. De addig van sok-sok éved, amit ki is fogsz használni emberként! Vannak olyan dolgok, amelyek eltűnnek az életedből, ha vámpír vagy. És ezeket feltétlen ki kell próbálnod…

- Jazz… Nekem nincs felesleges húsz évem! – szipogtam továbbra is. – Én elhiszem, hogy nektek az teljesen mindegy, de nem szeretnék én lenni a legöregebb a családban! Hogy nézne az ki, képzeld csak el! Mikor majd odaállok anya mellé, és azt hiszik, ő az én lányom, nem pedig én az övé! De te ezt nem tudod feldolgozni, hogy mekkora trauma. Hosszú évtizedek óta egy húszéves testbe vagy bezárva, szóval, szerintem elképzelésed sincs arról, hogy milyen lehet megöregedni. Minden egyes pillanattal közelebb kerülni a halálhoz. Napról napra változni, öregedni, ráncosodni. Persze, nem mondom, hogy ez nem szép dolog… De ha körülötted senki sem olyan, akkor nagyon nyomasztó tud lenni. És én sosem akarom megérni ezt!

- Nem is fogod! – csitított, majd ismét a mellkasára vont. – Bízz bennem, kérlek! Sokkal fontosabb vagy te annál... – suttogta végül, majd álomba ringatott.

* * *

Amikor kinyitottam a szememet, a szobában ismételten sötétség honolt. Próbáltam fókuszálni a teljes sötétségben, de ez nem ment olyan könnyen. Lerugdaltam a rajtam elhatalmasodó takarót a földre, és lehúztam a nadrágomat is. Borzalmasan meleg volt! Oké, hozzászoktam már, hogy csak miattam kapcsolják be a fűtést, mert nekik egyáltalán nincs rá szükségük, na de hogy ilyen meleg legyen valahol! Ráadásul, már megint!

- Látom, felébredtél! – szólt a hang mellőlem, mire ijedtemben összerezzentem.

- Jasper! – förmedtem rá. – Te meg mit ijesztgetsz engem?

- Sajnálom! – nevetett fel. – Nem volt szándékos!

- Azt elhiszem... – morogtam, majd tapogatózva másztam át az ágy másik végébe, ahol ő feküdt. Gondolkodás nélkül a mellkasához szorítottam magamat, innen vártam megoldást a problémámra, miszerint majd’ elevenen megfőttem.

- Csak nem meleged van? – kuncogott, miközben a hátamat simogatta. – Pedig kínosan ügyeltem rá, hogy ne fázz!

- Hajlamos vagy túlzásokba esni! – nevettem fel vele együtt én is. – Mondd, hogy voltál vadászni, amíg pihentem!

- Hát... – habozott a válasszal, és ezzel egyértelműen a tudtomra adta, hogy a válasz nem.

- Te sosem változol? – sóhajtottam fel. – Nem tudom, hogy meddig bírod még sanyargatni magadat. Azt hiszed, hogy nem lett volna elég így is a védelmem? Ennyi vámpír között csak nem esik semmi bajom! Viszont azt nagyon is a szívemre veszem, hogy miattam nem mész vadászni. Mondd csak, te szeretsz éhezni?

- Aesha! Ezt már az előbb is megbeszéltük… És nem arról van szó, hogy szeretnék éhezni, hiszen azt senki sem szeret! Egyszerűen csak szerettem volna veled lenni. – Nyomott egy puszit a hajamra. – Olyan régen nem láttalak! És tudod, volt néhány pokoli napom, amikor is úgy éltem, hogy azt hittem, teljesen elvesztettelek. Szóval, kérlek, kímélj meg attól a szövegtől, hogy el kellene mozdulnom mellőled.

Elcsodálkoztam ezen a kirohanáson. Jasper nem szokott ilyen laza lenni, ezért volt ennyire furcsa a helyzet.

- Á, értem. Akkor ne maradj távol tőlem, ahogy szeretnéd... – Felültem az ágyban, majd kikászálódtam belőle, de olyan vak sötét volt továbbra is, hogy majdnem orra estem a saját lábamban, Jazz kapta el a kezemet.

- Ezt meg hogyan... ? – adtam hangot nem értésemnek, majd néhány másodperc után ismét megszólaltam. – Ja, bocsi. Mindig elfelejtem, hogy nektek szuperlátásotok van, meg szuperhallásotok, meg szupergyorsaságotok, és szuperképességeitek…

- Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezett vissza, amikor a saját lábamra állított, majd felkapcsolta a villanyt, hogy az én látásom is végre szuperálhasson. Legalább lámpafény mellet érezhessem, hogy az én látásom is jó valamire.

- Hát, szerintem tökre el vagyok nyomva mellettetek. Nem érzem, hogy hasznos lennék… Sőt, egyre inkább hasztalan. Mint egy kis házi kedvenc! – Elmosolyodott. – Eddig is számoltam már ezzel, de ez most nagyon kijött rajtam.

- Szívem... – szólított meg gyengéden. – Csak nem hisztis vagy?

- Jaaaj! – nyávogtam. – Ilyenkor úgy, de úgy utálom a képességedet! – kinyitottam az ajtót, majd a konyhába sétáltam, ahol mindenki engem várt.

- Kicsim! – Anya állta el az utamat. – Éhes vagy?

- Igen! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – De! Most jött el a pillanat, amikor megelégeltem, hogy úgy bántok velem, mint egy gyerekkel! – Döbbent csend, mindenki engem figyelt. – Ezt úgy kell érteni, hogy ha legközelebb éhes leszek, akkor megcsinálom magamnak… Vagy bárhova szeretnék utazni, megteszem azt gyalog. Nem szorulok semmiféle segítségre. Köszönöm, nagyon jól esik, de jó lenne érezni, hogy én is képes vagyok arra, hogy tegyek valamit. Mint régen! Anyát kérhettem órákig is, hogy készítsen nekem enni, nem tette meg. Volt rá példa, hogy inkább nem ettem. És ezt akarom most is! Mármint, nem nem enni, hanem magamnak megcsinálni… Világos voltam? – A hűtőhöz léptem, majd előszedegettem belőle ami kell, majd elkészítettem magamnak a vacsorámat.

Hallottam, amint Emmett mély, dörmögős hangján odaszól Jaspernek.

- Te… Mi történt vele?

- Hát… Azt hiszem, hisztis. Tudod... – Kényes témáról beszéltek. Nem hibáztatom őket, eléggé elszoktak egy ember társaságától... Egy olyan emberétől, aki bizony minden hónapban nagyon hisztis lesz. Szerettem volna én is kiiktatni magamból ezt az opciót, mennyivel könnyebb lett volna, ha sosem jön meg! És most pedig nagyon meg akart… Előtte mindig kegyetlenül hisztis voltam, pont, mint a nővérem. – Ezek női bajok – válaszolta végül Jazz.

Szembefordultam velük, és láttam Emmett arcán a pillanatnyi értetlenkedést, aminek hatására hangos nevetésben törtem ki.

- Semmi gáz, jól vagyok! – szóltam, amikor minden szempár rám szegeződött. – Csak… Annyira furcsa ez az egész! Ti tulajdonképpen ugye már nem éltek, és ezáltal megszűnt minden emberi, vagyis, gondolom csak részben minden reakciótok, és… Á, mindegy is – vontam meg a vállam. – Ez csak természetes! – Aztán a hasamhoz kaptam, a kezemben lévő pohár majdnem kiesett belőle. Jasper karjaiban találtam magamat, aztán pedig a kanapén, hogy mindenki felettem görnyed.

- Jól vagy? – kiáltottak rám szinte egyszerre.

- Te jó ég! – hüledeztem. – Ez csak egy… Görcs volt! Gyakran előfordul... – Felültem, és körbenéztem a szobában. – Felesleges is lenne kérdeznem, hogy van-e egy rózsaszín pirulátok?