My Wish - 14. fejezet

Sziasztok! :) Tádám, megérkezett a friss! Most viszont lenne egy aprócska hozzáfűznivalóm. Ezen a fejezeten kívül már csak három lesz, és vége a történetnek! :( 

Jó olvasást kívánok hozzá! 

14. fejezet – Szeretlek!

- Hát... – habozott Alice a válasz előtt, majd az emeletre szaladt, és fél perc elteltével már egy pirulával a kezében tért vissza. – Milyen szerencse, hogy Carlisle itthon is tart néhány gyógyszert!

- Oh, tényleg! – eszméltem fel, majd a hűtőhöz sétáltam, kivettem belelő a vizet, és lenyeltem a tablettát.

- Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan Jazz.

- Igen, minden, azt leszámítva, hogy még mindig nem mentél el vadászni! És ez engem már nagyon zavar. Szóval, kérlek, ne húzd tovább az idegeimet, és menj! – elmosolyodott, magához ölelt, majd az én fülemnek hallhatatlan módon közölt valamit Alice-szel, és elment. Na végre! Már nem bírta volna tovább sokáig, ismerem annyira.

Leültem a kanapéra, és az órámra néztem. Még csak alig múlt öt… Még nagyon korán volt, aludni már nem tudtam, és jobb elfoglaltságot egyelőre nem találtam. Emmett a tévét kapcsolgatta, szemmel láthatólag ő is unatkozott. Az emeletre mentem, majd előszedtem magamnak egy farmert pólóval, és a fürdőbe vonultam. Úgy saccoltam, hogy egy órát elszöszmötölök, majd csinálok még valamit, és azonnal indulok is vissza La Push-ra. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de már hiányzott. Hiányzott maga a hely, a tenger zúgása, a csend… És Jacob. Sőt, leginkább Jake hiányzott.

* * *

Menetkészen toporogtam az ajtóban, alig múlt el nyolc néhány perccel. Menni akartam, de ezt velük is közölnöm kellett volna, habár nagyon gyáva voltam hozzá.

- Aesha? – nézett rám Edward kérdő tekintettel. Még mindig nem dolgozták fel, hogy mi történt. Érdekesnek találtam, hogy nem kaptam kiadós fejmosást, mondjuk, ez talán betudható volt annak, hogy szerintem mindent megbeszéltek már, mire hazajöttem. Tudták, hogy hova megyek, de nem szóltak érte. Teszteltek, és ezért nem is haragudhattam rájuk.

- A rezervátumba megyek – nyögtem ki nagy nehezen, mire mindenki engem bámult. – És este jövök haza.

Láttam a megkönnyebbülést az arcukon, hogy így döntöttem. Még nagyon a dolgok elején voltunk, nem akartam kijátszani őket. Meg teljesen felesleges is lett volna. Mit érnék el vele?

- Rendben, elviszlek! – pattant fel Edward. – Emmett! – szólította magával másik bátyámat is, aki készségesen állt fel a tévé elől, és lépett mellém. A hatalmas kezét átrakta a vállamon, úgy vont közelebb magához.

- Nekem vigyázz magadra, mert az összes kutyát széttépem, ha valami bajod lesz! – kacarászott halkan.

- Rendben – mondtam komolyan – ígérem, hogy csakis azért vigyázok majd magamra, hogy ne kelljen elbánnod velük!

- Az nem lenne fáradtság! – nevetgélt tovább. Fájtak egy picit a szavai, hiszen én a farkasokra is úgy tekintettem, mint rájuk. A családomra, csak éppen egy másikra.

- Nos, Aesha – szólalt meg Edward is, miközben a kezében lévő kocsi kulcsot csörgette. – Este hívj fel, és Emmett-tel meg Jasperrel érted megyünk!

- Te jó ég! – hüledeztem. – Mi ez a védelmi rendszer? Amikor napokig ott voltam sem lett semmi bajom, most lemegyek néhány órára, és mit műveltek…

- Hé! – tromfolt le. – El akarsz menni, vagy még hisztizel? Tudod, bármikor bezárhatlak, és nem tudsz kijönni.

- Igen? – szemtelenkedtem továbbra is. – És azt hiszed, hogy Jasper hagyná?

- Hidd el nekem, a védelmed érdekében bármire képes lenne! – mosolygott, majd ő is jól megölelgetett, így próbálta a tudtomra adni, hogy csak aggódik értem.

- De azért... – szóltam, amikor eltávolodtam tőle. – Ez a bezárós dolog nem jött be annyira!

- Nem? – kérdezett vissza, miközben áttette a kezét a vállamon, és a kocsi felé indultunk. – Pedig nagyon kecsegtető ajánlat! – kuncogott. – Képzeld csak el! Nem keverhetnéd veszélyes farkasok társaságába magad… Jól hangzik!

- Edward – kezdtem, amikor már kicsit zavaró volt. – Kérlek. Rá is ugyanúgy rászólok, ha vérszívózik, vagy valami hasonló jelzővel illet titeket. És ez visszafelé is igaz! Nem tűröm, hogy sértegesd, amikor nem tett semmi rosszat!

- Még... – szűrte a fogain keresztül, majd néhány perc után sokkal nyugodtabban folytatta. – Rendben. Ameddig nem történik semmi, addig elviseljük ezt.

- Nem fog történni! – biztosítottam róla, majd bekapcsoltam az övemet, és bátorítóan rámosolyogtam.

A határhoz érve Edward kisegített a kocsiból. Egyik oldalról ő vett körbe, a másikról pedig Emmett. Jacobék már vártak minket, érezték, hogy jövünk. Emberalakban voltak, ezzel azt akarták kifejezni, hogy képletesen is, de valamennyire megbíznak a vámpírokban.

Alig választott el minket néhány méter. Emmett és Sam váltottak néhány szót, de már nem hallottam, hogy miről. Csak Jacob gyönyörű, vágyakozással teli szemébe meredtem, és azt vártam, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor újra a karjaiban lehetek. Léptem egyet bizonytalanul előre, de Edward óvatosan visszahúzott a kezemnél fogva.

- Ha bármi gond lenne – Jacob keserűen felnevetett – akkor csak hívj minket! És ne felejtsd el, este jövünk érted!

- Rendben – bólintottam egyet. – Köszönöm! – búcsúzásképpen adtam nekik egy-egy puszit, majd átlépve a határt egyenesen Jacob karjaiba ugrottam. Elrugaszkodtam a talajtól, ő pedig könnyűszerrel felkapott, és szorított magához. Nem tudtam nem meghallani, amint Edward felszisszen. Aztán hallottam a Volvo csapódó ajtaját, és az elhalkuló motorzúgást.

Jake letett a földre, majd vágyakozó pillantásokkal méregetett.

- Annyira hiányoztál! – suttogta el a vallomást, majd egy apró csókot lehelt az ajkaimra. Időközben a többiek eltűntek körülöttünk, csak ketten maradtunk. Nem bírtam türtőztetni magamat, ismételten az ajkaira tapadtam, ám most egy sokkal szenvedélyesebb csókot váltottunk. Kézen fogva indultunk el a part felé, ahol a többiek már csak minket vártak. Szokásosan, póló nélkül, kisnadrágban álltak a szikla szélén, ugrásra készen. Díszpáholyból – körülbelül tíz méter távolságból – néztem, hogyan vetik bele magukat a mélybe, vagy, hogyan lökik egymást. Imádtam ilyenkor őket nézni. Erősek voltak, legyőzhetetlenek, sebezhetetlenek. Ahogyan a valóságban is. Folyamatosan ugráltak a szikláról, én pedig Jake mellkasához bújva néztem őket. De amikor eltávolodtam tőle, hogy ajkaink egy újabb édes csókban forrjanak össze, láttam rajta, hogy vágyakozóan pillant ugrándozó társai felé. 

Összekulcsoltam a kezeinket, majd így szóltam.

- Te miért nem mész velük?

- Nem akarlak magadra hagyni! – visszahúzott a mellkasához. A dobogó szívét hallgattam, a ritmust, amely betöltötte az egész életemet.

- Ugyan már! – nevettem fel. – Emiatt ne aggaszd magad!

- Dehogynem! Épp elég időt voltál tőlem távol, szóval, még egy pillanatot sem akarok elmulasztani!

A hirtelen jött vallomástól elpirultam. Továbbra sem voltam hozzászokva, hogy valaki, akit én is annyira szeretek, így vélekedjen rólam.

- Előttünk az egész nap! – hajtottam egyre. – Most néhány ugrásba nem fogok beleőrülni!

- Te lehet hogy nem – motyogta, miközben a hajamat puszilgatta. – De én biztosan…

- Jake... – nyögtem elhaló hangon. Valahogy leplezni akartam zavaromat, de ez sehogy sem jött össze. Biztos voltam benne, hogy arcára mosoly ült ki, és ez sokkal többet mondott most minden lehetséges szónál.

- Jake! – szólt oda neki Embry – gyere már! – Elhúzódott tőlem, és kérdőn nézett rám.

- Mondtam neked, hogy menj nyugodtan, te buta! – nevettem el magamat, majd a hajába túrva húztam magamhoz közelebb egy újabb szerelmes csókra. – Nekem vigyázz magadra! – susogtam, amikor elvált tőlem.

- Ígérem, fogok! – harsogta, majd már el is indult a szikla felé. Levette a pólóját, majd még egyszer felém fordult. A torkom elszorult, és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy most mi fog történni. Embry időközben mellém sétált, és helyet foglalt. Én továbbra is őt bámultam. Bólintott egy aprót, majd elfordult, és egyszerűen leugrott. Akaratom ellenére is felszisszentem, és összerezzentem.

- Nyugi! – nyugtatott meg Embry. – Nem lesz semmi baja!

- Tudom, tudom... – ziháltam még mindig az idegességtől. Nem mertem bele se gondolni, hogy mi történhetne egy magamfajta törékeny emberrel…

- Tudod – kezdett bele komolyan, ezzel kirántgatva engem a félelmemből. – Nagyon más lett, mióta mellette vagy. – Egy pillanatig még pislogni is elfelejtettem.

- Tessék?

- Jacob eddig… nagyon érdekes volt. Sosem lehetett kiszámítani, néha csak úgy bekattant, és akkor senkit sem viselt el maga körül, ez rossz volt. De amikor megismert téged… Változni kezdett. És most nem arról beszélek, hogy folyamatosan rólad beszélt… - kuncogott halkan. – Hanem az egész viselkedése, és ő maga is. Én sosem gondoltam volna, hogy képes lesz valami ilyen szinten megváltoztatni őt. És jöttél te, és megtörtént a csoda.

- Hova akarsz kilyukadni? – szóltam közbe. Nem igazán bírtam már a rólunk szóló dicshimnuszokat, na persze, nem mintha nem esett volna iszonyatosan jól, hanem még mindig nem voltam hozzászokva.

- Csak arra, hogy ne bántsd őt. Azt… nem igazán viselné jól.

- Mi?! – förmedtem rá. – Szerinted képes lennék bármikor is bántani őt?

- Hé! – Emelte maga elé megadóan a kezeit. – Én ilyet sosem feltételeznék rólad… De tudod, amikor farkasok vagyunk, halljuk egymás gondolatait. – Bólintottam. – Nos, így most már mindannyian elég sokat tudunk rólad... – Ismét zavarba jöttem, és ez az ő figyelmét sem kerülhette el. – De ami a lényeg… Jacob egy ideig sokat gondolkozott azon, hogy mi lesz vele, ha… Nos, hogyha a családod tesz valamit ellene. Mármint, úgy értem, hogyha szétválasztanak titeket. Általában tényleg átérezzük, amit a másik, de ezt bár ne kellett volna átélnem…

- Mi? – hitetlenkedtem. Még most sem akartam felfogni szavai értelmét. Szóval, Jacob… Azon mereng, hogy mi lenne velem nélküle? A meghatottságtól könnyek gyűltek a szemembe, de kizárólag örömkönnyek voltak ezek. Törölgetni kezdtem őket, és megfogadtam magamban, hogy nem sírok.

- Ez… Furcsa és különleges dolog. Én még nem éreztem ilyet, de örülök, hogy végre Jacob igen. Megérdemlitek egymást, vigyázz rá! – fejezte be végül, majd bátorítóan rám mosolygott, és otthagyott egyedül.

Jake tűnt fel néhány méterre tőlem, testéről csordogált a víz.

- Hé! – szólított meg. – Alig hagytalak magadra néhány percre, és máris hiányzol! – Egy könnyed, és vizes puszit lehelt az ajkaimra. – Magamhoz ölelnélek, de nem akarlak téged is beteríteni hidegvízzel…

- Azt hiszem – mondtam gondolkodás nélkül – hozzá vagyok már szokva, hogy hideg embereket ölelgetek! – Nem bírtam tovább türtőztetni magamat, egyetlen lépéssel szeltem át a köztünk lévő távolságot, majd elvakultan és szerelmesen vetettem a nyakába magamat. Nem érdekelt, hogy vizes leszek, csupán az volt a fő, hogy minél közelebb kerüljek hozzá, és elsuttogjam százszor és ezerszer a gyönyörű szót: Szeretlek…