My Wish - 11. fejezet

Sziasztok! :) Megérkezett erre a hétre is a fejezetet! Annyit fűznék hozzá, hogy ez egy nyugisabb rész, ne nagyon várjatok nagy történéseket, az érzelmeken lesz a hangsúly. Továbbá, hamarosan vége a történetnek... :( Gondoltam, ezt közölnöm kell veletek is. Amint feltűnt, a blog új külsőt kapott! :) 

Remélem, tetszik majd a fejezet! Jó szórakozást! :)

11. fejezet – Személyes fogságban

Amint kiszálltunk az autóból, elkértem Jake telefonját. Arra ugyan nem lettem volna képes, hogy felhívjam őket, mert... Hű, akkor lett volna igazán csak nagy botrány. Gyorsan pötyögni kezdtem egy üzenetet:

Sziasztok! Semmi bajom sincs, ne aggódjatok. Hamarosan hazamegyek, szóval, meg ne tudjam, hogy valaki határt lépett! Ez esetben... Egy ideig nem megyek haza, ez biztos. Ne haragudjatok, de nem volt más választásom... A tiltás nem megoldás!

Fejből tudtam Jasper számát. Gyorsan bepötyögtem, majd visszaadtam Jacobnak a telefont, és ki is kapcsoltattam vele. Nagyon bíztam benne, hogy hallgatnak rám, és nem lépnek határt csakis miattam.

Jake összekulcsolta a kezünket, majd elindult velem az egyik ház irányába. Még sosem jártam itt, ezért minden nagyon új volt. Bent égett a villany, és néhány alakot láttam mozgolódni. A szívem a torkomban dobogott, el sem tudtam képzelni, hogy mit szólnak majd hozzám.

Beléptünk a házba, ahol néhány ismerős arc fogadott. Sam, Paul, Seth, Embry, Jared, és Quil. És ott volt Emily is. Őt most láttam először, de Jake már mesélt róla.

Többek közt, ez volt az ok, amiért annyira féltett engem. Emilynek gyönyörű arca volt, de egy hatalmas heg elcsúfította, amit Sam okozott neki.

- Olyan a szaga, mint egy gumicukornak – morogta az egyik srác. Alighanem, Paul volt az.

- Hé! – szólt rá Sam illedelmesen. Ő volt a vezető, ez egyértelmű. Leültetett egy székre, Jake pedig mellettem foglalt helyet, és el sem engedte a kezemet. Aztán mesélni kezdett. Az órák csak repültek, én pedig figyelemmel hallgattam minden egyes szavát.

Természetesen, szóba kerültek a vámpírok is, és tapintatosan senki sem kezdte el szidni őket előttem. Így is görcsberándult a gyomrom, amikor újra és újra szembesültem a tetteim következményeivel. Elárultam őket. Őket, akik mindig mellettem álltak, befogadtak, és szerettek! Undorodtam magamtól, amiért ezt tettem velük. Nem érdemelték meg!

Próbáltam kizárni a hangot a fejemből, a lelkiismeretem hangját. Furakodott csak egyre beljebb az elmémben, de én nem engedtem neki utat. Mivel már én is ide tartozom, mindennel tisztában kell lennem. Nekik is vannak ugyanúgy szabályaik, mint a vámpíroknak. És ezek kemény szabályok, nem lehet őket megszegni. Persze, nem vonatkozik rám ugyanúgy mindegyik, mint a falka normális tagjaira, de én is része vagyok ennek az egésznek.

Hosszú órákig hallgattam még, amiket Sam mesélt, amikor is Jake úgy döntött, hogy ideje lenne pihennem, mert túlságosan is hosszú volt számomra ez a nap. Milyen jó, hogy ő tudja!

Elbúcsúztunk a többiektől, majd mindenki otthona felé vette az irányt. Hűha, most minden bizonnyal megismerem Jacob apukáját! Na jó, nem biztos, hogy most, de hamarosan biztosan. Jake közelebb húzott magához, majd ezt kérdezte tőlem:

- Nem vagy túl fáradt? Tudsz sétálni?

- Milyen kérdés ez! – csattantam fel. Kicsit sérti az önérzetemet, hogy ennyire gyengének néz. – Szerinted, tudok normálisan menni? Még így is simán lehagylak! – bizonygattam neki.

- Ó, értem! – elkezdett kuncogni, majd megállított, és finoman maga felé fordított. – Aesha... – ejtette ki a nevemet megbűvölten. Egy apró csókot lehelt az ajkaimra, majd újra összefonta a kezeinket, és tovább indultunk.

Jacobék háza is ugyanolyan volt, mint a többi ház. Itt tényleg minden egyforma volt! A házban sötétség és csend honolt, senki sem volt már ébren. Jake bevezetett a szobájába, majd a kezembe nyomott egy kinyúlt atlétát, és egy rövidnadrágot. Vagyis, az csak neki volt rövid...

- Megmutatom a fürdőt! – mondta, majd elkísért odáig. Én nem tudom, hogyan tud ilyen sötétben ennyire biztosan mozogni... Nem ment neki semminek, még csak nem is súrolt semmit. Én tuti biztos, hogy elestem volna már mondjuk a tévében...

Jake magamra hagyott, amíg elvégeztem a dolgaimat, majd amikor végeztem, lekapcsoltam a villanyt, és kiléptem a helyiségből. Aha, ez nem volt ám olyan egyszerű... Még mindig korom sötét volt, és nekem nem volt farkaslátásom, így nem láttam semmit sem.

- Itt vagyok – suttogta, majd elkapta a kezemet, és esés nélkül visszakísért a szobájába.

- Nos... Hát, én izé... Majd alszom a kanapén... – Karba fontam a kezemet, és vártam, hogyan kecmereg ki ebből a helyzetből. Naná, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy külön alszunk, de meg akartam várni, amíg erre magától jön rá. Nem kell semmi rosszra gondolni! Én csak az utóbbi időben teljesen megszoktam, hogy nem alszom egyedül. Valaki állandóan volt mellettem, és ez megnyugtatott. Szerintem, képtelen is lennék úgy aludni, hogy tudom, nincs mellettem senki...

- Ó! Hát, ha te szeretnél ott aludni... Tudod, én arra gondoltam, hogy... – szándékosan nem mondtam tovább a mondatomat. A szemei felcsillantak, majd közelebb lépett, és nyomott egy puszit a homlokomra.

- Ez így sokkal jobban tetszik... És jól áll neked a pólóm! – mondta elismerően, majd végignézett rajtam. – És a nadrágom is...

- Attól eltekintve, hogy kétszer elférek benne, de ez nem baj, mert így sokkal kényelmesebb! – kuncogtam halkan, majd leültem az ágyára. Elnyomtam egy ásítást. Tényleg késő volt már, és én nagyon fáradt voltam, de képtelen lettem volna aludni. Nem hagyott a gondolat nyugodni, hogy mit tettem. Ezt ő is észrevette, megsimogatta az arcomat, majd így szólt.

- Nem lesz semmi baj. Most már biztonságban vagy, nem érhet semmi baj sem!

- Nem erről van szó... – mondtam elhaló hangon.

- Hanem? Ó, már értem! Megint a... róluk van szó. Nem értem, miért rágódsz ezen. Hidd el, nem lesz semmi probléma sem! És ha igen, képesek vagyunk megvédeni magunkat!

- Azt már nem! – dörrentem rá. – Arról szó sem lehet! Nem fogtok egymásnak esni, csakis miattam! Azt nem engedem... – a könnyek szúrták a szememet, ezt ő is észrevette.

- Nem, igazad van, tényleg nem. Nem tehetlek ki téged ekkora veszélynek.

A szavai teljesen összezavartak. Hiszen alig ismerjük egymást! És ennyire fontos lennék neki, hogy belássa, nekem van igazam? De hát miért? Nem értek semmit sem... Ennyi idő alatt teljes képtelenség, hogy ennyire fontos lennék neki... Az nem lehet! Olyan álmos voltam, hogy már beszélni is alig tudtam, de addig nem akartam elaludni, amíg ez ki nem derül. Tuti, hogy van még valami fontos, amiről tudnom kéne.

- Miért? Jacob, kérlek mondd el! – hangom kezdett egy picit hisztérikus lenni. – Miért vagyok én ennyire fontos?

- Oh, hogy ez... – dörmögte halkan. – Hát, tudod... Ez egy nagyon bonyolult dolog. – Nem nézett rám, az összekulcsolt kezeinket bámulta. Talán, zavarban lett volna? – És túl fáradt vagy ehhez... De ígérem, holnap ez lesz az első, amit elmondok.

Ez egy fair ajánlatnak bizonyult. Tényleg nem voltam olyan állapotban, hogy felfogjam szavai értelmét.

- Holnap reggel – mondtam két ásítás között, majd a fejemet lehajtottam a párnára, és körülbelül fél perc múlva már el is nyomott az álom.

Reggel Jake nem volt mellettem, egyedül ébredtem. Álmosan próbáltam fókuszálni, de a szobában nagyon világos volt, ezért be kellett csuknom a szememet, hogy ne vakuljak meg. Odakint hétágra sütött a nap, ami annyit jelent, hogy a családom ma nem teszi ki otthonról a lábát. Gondolom, ennek most nagyon örülnek, hisz a mentőakciónak lőttek. De egyáltalán miről beszélek én? Mentőakció? Nem jönnek értem, mert megkértem rá őket, és tudni fogják, hogy igazat mondtam. Kikászálódtam az ágyból, és a kintről beszűrődő hangokat kezdtem figyelni.

- Aú! Á, ez így nem fog összejönni... – morgolódott Jake, és gondolom az apukája válaszolt rá.

- Azt nem úgy kell, fiam!

Elképzelésem sem volt róla, hogy mit művelhetnek odakint, ezért félszegen kinyitottam az ajtót, mire mindketten rám emelték a tekintetüket.

- Jó reggelt – köszöntem halkan, rekedtes hangon.

- Szia! – Jake arcán hatalmas mosoly terült el, amint konstatálta, hogy felébredtem. Idetrappolt hozzám, majd Billyhez vezetett, és bemutatott neki. Nagyon örültem, hogy végre megismerhetem Jake apukáját, aki nagyon aranyos volt. Elmondta, hogy már nagyon várt engem, csak ezt nem tudtam mire vélni. Na de nem baj, első adandó alkalommal megkérdezem erről Jacobot.

- Készítettünk neked reggelit – mondta Jake szégyenlősen, majd az asztal felé mutatott. Jake készített nekem tojásrántottát reggelire. Hű, ezt nekem elég nehéz feldolgozni... Eddig még nem volt olyan srác az életemben, aki ezt megtette volna... Na jó, Jasperen, Emmetten, és Edwardon kívül még nem volt...

Ezen nagyon meghatódtam, és eldöntöttem, hogy megköszönöm neki.

Nem tudtam nem észrevenni Jacob és az apja között lezajlott néma szóváltást. Bólogattak egymásnak, és mutogattak is. Nem volt nehéz kitalálni, hogy csakis rólam lehet szó... Nem lehettem benne biztos, de szerintem Billy elfogadott engem. Na jó, talán a vámpírcsaládomon kívül elfogadott... A torkom megint összeszorult, amint tudatosult bennem, hogy mit tettem. Én nem akartam ezt! Az lett volna az utolsó, amit akarnék, hogy nekik fájdalmat okozzam. És mégis ezt tettem... Én sem vagyok jobb, csak egy áruló, akinek nem fontosak a szerettei... Mi történt velem? Eddig mindent képes lettem volna értük feladni, és most! Lelki szemeim előtt megjelent Tvisha arca, és a szemeim könnybe lábadtak. Veszekedve váltunk el egymástól, mert én megsértődtem azokon, amiket mondott. Nem lett volna szabad ennyire felelőtlenül viselkedni, de hagytam, hogy az érzéseim irányítsanak...

- Aesha! – hallottam meg Jacob lágy hangját, amelyen engem szólított. – Minden rendben?

- Persze – válaszoltam, majd megpróbáltam leküzdeni a feltörni készülő könnyeimet.

Megköszöntem nekik a csodás reggelit, majd felálltam az asztaltól, és visszamentem Jake szobájába. Eltört a mécses, eddig tudtam visszatartani a könnyeimet. Zokogva borultam le a párnára, és csak hagytam, hogy záporozzanak a fájdalmam jelei könny formájában. Nem érdekelt semmi, csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy megszabaduljak a fojtogató érzéstől. Nem bírtam már tovább, valahogy ki kellett eresztenem a gőzt.

Hallottam, amikor nyílt az ajtó, és besüppedt mellettem az ágy. Jake volt az, és minden bizonnyal meg akart vigasztalni. Csakhogy az nem megy olyan könnyen! A bennem lévő fájdalom és bűntudat egyre csak nőtt, és én képtelen voltam mit kezdeni vele. Jacob egy egyszerű mozdulattal az ölébe vett, teljesen felesleges is lett volna tiltakoznom ellene. Szorosan magához ölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet, úgy bőgtem tovább. Szegény pólóját teljesen eláztattam a könnyeimmel, és csak remélni mertem, hogy nem haragszik meg érte.

- Nyugodj meg – búgta, de ettől csak jobban zokogni kezdtem. Tehetetlen volt, éreztem rajta. Bárcsak itt lenne Jasper, és segítene ezt nekem átvészelni! Basszus, nagyon hiányzott Jazz! Mióta elszöktem, most éreztem először ennyire elviselhetetlennek a hiányát. Sokkal könnyebb volt elviselni az érzelmeimet, ha ott volt ő... De most, hogy nincs! Hogyan éljem túl ezt a traumát? Miért kell a farkasoknak és a vámpíroknak utálnia egymást? Miért nem tudnak nyugodtan megélni, és elviselni a másikat? Ennyire szeretik, hogyha nekem okozhatnak ezzel fájdalmat? Értem én, hogy ez olyan régóta úgy van, hogy azt nekem még felfogni is sok lenne, de akkor is! Ha nem másért, akkor csak értem tennék meg! Ha tényleg annyira fontos vagyok nekik, mint azt állítják, akkor miért nem képesek rá? A fenébe ezzel az egész hülye világgal!

Anno, néhány hónapja, miért pont nekünk kellett ütközni azokkal az autókkal? Miért pont mi voltunk olyan szerencsétlenek? És ha nem Forks közelében történt volna! Akkor anyuékat másik kórházba vitték volna, és elkerülhető lett volna ez az egész. De nem... Naná, hogy nem! Az én emberi agyam képtelen ezt feldolgozni... Soha eddig nem voltam annyira kikészülve a ténytől, mint most. Eddig nem bántott, tökéletesen eléldegéltem a vámpírok között... De bejöttek a képbe a farkasok is, és bonyolult lett minden. Nem bánom, egyáltalán nem bánom, hogy megismerkedtem Jacobbal, hiszen akkor sosem tudtam volna meg, hogy mi az igazi szerelem... De van elég erős ahhoz, hogy segítsen ezt az egészet nekem feldolgozni? Nem tudom... Én már semmiben sem vagyok biztos...

Jézusom! És mi lesz akkor, ha megöregszem? Ha szépen, lassan meghalok? Ők nem öregednek, így maradnak még sok-sok évig! De én? Én csak egy közönséges ember vagyok, aki megöregszik, beteg lesz, majd meghal... Mivel farkas nem lehetek, ezért csak egyetlen mód maradt e dolog elkerülésére. De akkor sem leszek közelebb a célomhoz... Ha vámpír lennék, akkor Jake és a családja soha többé nem fogadna be maga közé. Most komolyan, megérné? Nem tudom... Arról meg ne is beszéljünk, hogy nem lenne vámpír, aki átváltoztatna... Márpedig, ha valaki megtenné, akkor egyetlen kikötésem az lenne, hogy a családomból tegye valaki.

Úristen! Család? Nekem már nincs is olyanom... egyedül maradtam.

My Wish - 10. fejezet

Sziasztok! :) Kicsit késve ugyan, de itt a friss! :) Köszönöm az előző hozzászólásokat! :) Jó olvasást! :) 

10. fejezet – Kergetőzés

Emmett szaladni kezdett a medve után, de szándékosan nem olyan tempóban, hogy utolérje. Ez volt benne a lényeg. Szeretett vele játszani, és én ezt most meg is tapasztaltam. Csodálkoztam is azon, hogy egy ekkora állat, mint az a medve, hogy tud ennyire gyorsan szaladni. De végül is az életéről van szó, így már érthető. Sok-sok mérföldön keresztül üldöztük, nem tudom mennyi idő telhetett el. Közben kisütött a nap, habár még mindig hideg volt. Újra és újra megköszöntem magamnak, hogy ennyire felöltöztem, így most nem fázom. Beértünk egy erdőbe, aminek eddig még csak a közelében jártunk. A mosolyt nem lehetett letörölni az arcomról, tagadhatatlanul jól éreztem magamat. Eldöntöttem, hogy ha lesz rá alkalmam, akkor még biztosan eljövök egy-két ilyen kergetőzésre Emmett-tel.

De sajnos ez sem tartott örökké. Visszamentünk arra a tisztásra, ahonnan indultunk, ahol a többiek már vártak ránk. Ahogy közelebb értünk hozzájuk, láttam Jasper arcán az aggodalmat, és a megkönnyebbülést, amikor látta, hogy nem történt semmi bajom sem. Naná, hogy nem! Mi történhetett volna? Emmett letett a földre, és kicsit instabil lépésekkel elindultam feléjük. Mikor odaértem Jasperhez, ő morgott valamit Emmettnek, de olyan halkan, hogy esélyem sem volt meghallani, pedig már hozzászoktam a beszédstílusukhoz. Ezután nem volt kérdéses, azonnal indultunk is vissza.

A hazafelé vezető út sokkal hamarabb eltelt, mint ami idevezetett. És ezt most egyáltalán nem is bántam, hiszen már tényleg kezdett túl sok lenni a hegyi levegő.

Amikor beléptem a lakásba leszedtem magamról az összes ruhát, majd egy sokkal kényelmesebb öltözékre váltottam. Leültem a kandalló elé, és a benne ropogó tüzet néztem. Annyira megnyugtató és békés volt. Mióta itt voltunk, most először tört rám Jacob hiánya olyan erővel, amit alig tudtam elviselni. Azonnal ott akartam lenni mellette, és el sem engedni a kezét többet. Ugye, milyen képtelenség? Itt vagyok a világvégén egy hatalmas házban, néhány vámpír kíséretében. A szökésem sikerének valószínűsége pedig egyenlő a nullával. Boldognak kellene lennem? Persze, igen, tényleg lenne olyan pozitívum ami miatt örülhetnék, de mégsem vagyok rá képes. Őket pedig egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem. Láthatólag minden rendben van, mosolygok és nem hisztizem. Na de belül mi van? Jasper nagyon is jól tudja, hogy mit érzek, csak nem érdekli. Pedig pont ő az, akiben a legjobban bízom, akitől elvárnám azt, hogy mellettem legyen, és az ilyen „kényes” dolgaimat is megértse. Nem tudom ezt a dolgot megbeszélni senkivel sem, hiszen ha bárkinek elmondanám, azt kapnám válaszul, hogy nem igaz, hogy továbbra sem tudom kiverni a fejemből, pont azért jöttünk ide, hogy ez így legyen. Csak ez nem olyan egyszerű...

* * *

A napok is hasonlóan teltek el. Hol jobb volt, hol sokkal rosszabb. Kezdtem már megszokni ezeket a hangulatingadozásokat, de tenni még mindig nem tudtam ellenük. Vajon, ez a helyzet javulni fog valaha? Jobban fogom magamat érezni? Lesz-e lehetőségünk arra, hogy boldogok legyünk?

Számtalan kérdés, amelyekre nem tudom a választ. Kerestem őket, állandóan azon voltam, hogy legalább magamnak megmagyarázhassam, de nem jött össze. Erre nincs épeszű magyarázat, ezen nem lehet túllépni. Csak annyit tudok tenni, hogy bízom abban, hogy egyszer majd megenyhülnek, és nem teszik ezt velem a végtelenségig. A másik pedig az, hogy mire esetleg eljutok odáig, hogy önálló döntéseim legyenek, Jacob még mindig rám fog várni. Ki tudja? Addig annyi minden megeshet, hogy ez egyáltalán nem biztos.

Rosalie-val voltam otthon, mert a többiek vadászni voltak. Nem tudom, hogy miért nem lehetett engem egyedül itt hagyni, biztosan nem csináltam volna semmi butaságot. Elmenekülni nem tudok, hiszen két perc múlva úgyis megtalálnának... És amit kapnék érte, az nem érné meg a kockázatot. De ezt mondhatom én nekik! Nem érdekli őket.

Egyedül ültem a nappaliban, mert Rose az emeleten volt, és valamivel nagyon foglalatoskodott. Pontosan nem tudom, hogy mit csinált, de különösebben nem is érdekelt. Nyugodt délelőtt volt, egészen addig, ameddig Rosalie meg nem jelent előttem, és fel nem rántgatott a kanapéról.

- Hé! Mi a francot művelsz? – kérdeztem morgolódva, miközben az ajtó felé ráncigált.

- Azonnal el kell mennünk innen! – felelte sietve, majd kinyitotta előttem az ajtót. Egy szál pulcsi, és egy vékony nadrág volt rajtam.

- De még cipő sincs a lábamon! – csattantam fel, de szemmel láthatólag nem érdekelte.

- Mi lenne, ha egyszer nem hisztiznél mindenért? Sokkal fontosabb a cipőd, mint az életed? – Szavai megrémisztettek. Erőtlenül kezdtem rázni a fejemet, és már nem is érdekelt az aprócska tény, hogy kint baromi hideg van. Rosalie felkapott a hátára, majd kilépett az ajtón, de akkor már túl késő volt. Egy fekete terepjáró parkolt le a ház előtt, amiből néhány srác pattant ki. Túl messze voltak, nem láthattam őket. Rose megtorpant és feléjük fordult.

- Engedd el! – kiáltott rá az egyik. A szívem vadul kezdett verni a mellkasomban, amint felismertem a hangot. Jacob.

- Tegyél le! – morogtam én is neki, mire ő úgy is tett. A zoknim abban a pillanatban átázott, de nem tudott érdekelni. Ha most ebben a minutumban fagyok meg, az sem számít, csak vele lehessek! De Rose nem engedett el, a háta mögé szorított, és felvette a támadóállást. Azt számolgattam, mennyi időnk lehet, amíg a többiek visszaérnek. Hát, nem túl sok...

- Mit akartok, kutyák? – sziszegte Rosalie. Ami azt illeti, elég félelmetes volt.

- Azt, hogy engedd el, és akkor nem lesz semmi bajod sem! – felelte neki Jake. Elszántnak tűnt.

- Nem tudnátok bántani! – morogta Rose.

- Ó, nem? Egyedül vagy, mi pedig hárman. Simán elintézhetnénk. Csak azért nem tesszük, mert nem akarom, hogy Aesha lássa.

Rosalie felnevetett.

- Hallgass kutya! Nem fogom elengedni.

Jake közelebb jött hozzánk, aztán még közelebb. Na, most kezdtem félni. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy kinyissam a számat.

- Rosalie, engedj el! Akkor nem lesz semmi baj, ami mindenkinek jó lesz. Te is tudhatnád, hogy nem fognak bántani.

Rose egy pillanatig elgondolkodott. Nem is reméltem volna, hogy ennyire egyszerű lesz meggyőzni.

- Nem mész sehova! – szűrte a fogain keresztül.

És volt akkora szerencsém, hogy az egyik srác épp akkor kezdett el közeledni felénk, ezzel elterelve Roaslie figyelmét rólam. Elkezdtem tőle távolodni, miközben egyre közelebb lépkedtem Jacobhoz.

Nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog, de amikor odaértem Jake szorosan a karjába zárt, és elvitt az autóig. Tekintetemmel Rosalie-t kerestem, tudnom kellett, hogy nem esett semmi baja. Az egyik srác, aki elterelte a figyelmét, most hátrálni kezdett tőle, és a kocsi felé igyekezett. Tudtam, hogy ebből még hatalmas problémák lesznek, de nem volt más választásom. Elegem lett a magányból, mindenre képes lettem volna, hogy vele lehessek. És ez most megtörtént.

Dideregve bújtam Jacobhoz, aki szorosan magához ölelt, és kedves szavakat suttogott a fülembe. Jacob teste sokkal melegebb volt, mint a normális, ezért nem fáztam. Lassan felnéztem a szemeibe, amelyek most is ragyogtak rám. Láttam rajta, hogy erre a pillanatra várt. Hiányoztam neki, ezért jött értem! Földöntúli boldogság töltött el, amint ez a gondolat bekúszott az elmémbe. Ismét hozzábújtam, a mellkasára hajtottam a fejemet, úgy bámultam ki az ablakon. Az autó gyorsan haladt, gondolom ők is tisztában voltak azzal, hogy nincs sok idejük. És még nagyon sok volt hátra. Az, hogy jelen pillanatban itt ülök, egyáltalán nem garantálja azt, hogy meg is menekültünk. Lehet, hogy a többiek már úton vannak utánunk, és akkor tényleg el fog szabadulni a pokol. Próbáltam csak a jelenre koncentrálni, semmi mással sem törődni.

Fogalmam sincs arról, hogy honnan tudták, hogy néhány ruhadarab jól fog jönni. Megérkeztünk a reptérre, és én felvettem magamra azokat a ruhákat, amiket a srácok hoztak. Mint utólag kiderült azért, hogy a vámpírok ne érezzék az illatomat. Ez nekem meg sem fordult a fejemben, de örültem, hogy nekik igen. Kissé nagyok voltak rám a ruhák, de most ez volt az a dolog, ami a legkevésbé foglalkoztatott.

Ahogy telt az idő, én egyre idegesebb lettem. Biztos voltam benne, hogy már elindultak utánunk, és bármelyik pillanatban ideérhetnek. Szerencsére a gépünk hamar indult; a fiúk elrendeztek mindent. Nem gondoltam volna róluk, hogy ennyire jó a szervezőképességük, hogy ennyire jól kitaláltak mindent pontról-pontra.

A repülőn Jake mellett kaptam helyet, a többiek pedig néhány székkel mögöttünk ültek. Folyamatosan Jacob kezét szorongattam, nem tudtam másképp levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget.

- Mi a baj? – súgta nekem, hogy csak én halljam meg.

- Félek – válaszoltam röviden. Még beszélni is alig bírtam.

- Igazán nincs rá semmi okod! Most már jó kezekben vagy – suttogta, majd nyomott egy puszit az arcomra.

- Igen, szeretném én is azt hinni – a hangom meg-megremegett. – De nem tudom. Biztosra veszem, hogy már elindultak utánunk, és akkor...

- És akkor nem lesz semmi baj! Bízz bennem! Ők is gyorsak, de mi is azok vagyunk. Nekünk jól kitalált tervünk van, ők pedig... Gondolj csak bele! Hirtelen érte őket a dolog, egyáltalán nem számítottak rá.

Erre nem tudtam mit felelni. Jake vállára hajtottam a fejemet, és próbáltam nem ezen agyalni. Ami persze, kész lehetetlenség volt.

Hatalmas szerencse volt, hogy az út nem tartott sokáig. Hamar megérkeztünk, és onnan mentünk tovább autóval. Az út Seattle-től Forksig néhány órát vett igénybe, de a farkasok is olyan tempóban vezettek, mint a vámpírok. Odakint már sötét volt, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi idő lehetett. És ezek voltak a legkeservesebb pillanatok. Itt, az otthonunk közelében, már hatalmas esélyünk volt arra, hogy bármelyik pillanatban lekapcsolnak minket. Igazából, nem attól tartottam, hogy megint akaratom ellenére elhurcolnak magukkal, a rizikós része az volt a dolgoknak, ha egymásnak esnek. A gondolat megrémített, sokkal jobban, mint bármi más eddig. Elveszíteni azokat az embereket, akik a világot jelentik nekem... Szörnyűbb lett volna bárminél. De Jake mellettem volt. Folyamatosan fogta a kezemet, és azt éreztette, hogy történjék bármi, ő itt lesz nekem. Hálás voltam neki. Még legmerészebb álmaimban sem mertem volna azt gondolni, hogy Jacob eljön értem, ezzel kockáztatva az ő, és a falkája biztonságát. Ilyenkor gondolkozom el azon, hogy nemcsak én lennék neki ennyire fontos, hanem fordítva is így van. Nehéz, nagyon nehéz volt ezt elhinnem. De mégis ez történt.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy az út sokkal hamarabb eltelt, mint azt gondoltam volna. És a többiek nem bukkantak fel. A legrosszabb érzés akkor kerített hatalmába, amikor áthaladtunk Forkson. Legszívesebben nem néztem volna sehová sem, becsuktam volna a szemeimet, hogy minél hamarabb elteljen ez az egész. De mégsem tettem, hiszen akkor attól rettegtem volna, hogy nem látom őket, amikor jönnek. De nem jöttek. Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor átléptük a határt. Ám mégsem magamat féltettem, hanem a többieket. Itt már védve vannak a farkasok, a határ másik felén pedig a családom. Én pedig... Majd kibírom valahogy. Az autó lelassított az egyik kis háznál, majd a srácok kiszálltak belőle, mi viszont bent maradtunk. És akkor eltört az a bizonyos mécses. Sírva borultam Jake nyakába, és a könnyeim eláztatták a kék pulcsiját.

- Hé! Ne, ne sírj! – csitítgatott, de nem igazán hatott. A könnyeim csak záporoztak, és úgy tűnt, megállíthatatlanok.

- De... Én... Nem... Aka... akartam... – szipogtam, de a hangom elcsuklott minden egyes szótagnál, így teljesen érthetetlen volt minden egyes szó.

- Ssh! Itt már biztonságban vagy...

Nem tudom, hogy Jacob hogyan csinálta, de a zokogásom kezdett csillapodni, és lassan teljesen abbamaradt. Egyenletesen vettem a levegőt, már nem ziháltam annyira. Még mindig a vállára borulva néztem ki a fejemből, és megpróbáltam nem azon gondolkozni, hogy mi lehet most velük.

Jacob eltolt magától, és mélyen a szemeimbe nézett, majd melegen és szeretetteljesen rám mosolygott. Elvesztem a pillanatban, és az agyam rögtön kikapcsolt. Csak azzal tudtam törődni, ami most fog velem történni. Az ajkaimat nézte, majd lassan közelíteni kezdett az övéivel. Szólni akartam neki, de képtelen voltam rá. Ő pedig finoman megcsókolt. Éppen hogy súrolta, már el is húzódott tőlem, és ismét a szemeimbe nézett. Nekem úgy tűnt, hogy a megerősítésemre vár, miszerint én is legalább annyira szeretném most ezt, mint ő. Szólni ugyan még mindig nem tudtam, ezért más módját választottam annak, hogy a tudtára adjam, mit érzek. Most én voltam a kezdeményező fél, ajkaimmal az övé után kaptam, és kezeimet a nyaka köré fontam, úgy vontam magamhoz közelebb. Nem kellett neki sem kétszer „elmondani” hogy mit akarok, tudta a dolgát. Csak csókolt folyamatosan, hol hevesen, hol pedig finoman. A szívem most ismét vad vágtába kezdett, ezzel jelezve azt, hogyha nem fejezzük ezt be most rögtön, akkor... Erőt vettem magamon, és elhúzódtam tőle.

- Talán... – motyogtam szinte félájultan, hiszen még mindig nem tértem teljesen magamhoz.

- Igen, én is egyetértek. – Látszott rajta, hogy neki is nagy erőfeszítésébe telt, hogy ezt a néhány szót kimondja.

Nem tudom mi vár most rám, de az biztos, hogy nem lesz unalmas. Semmiféle tekintetben sem...

My Wish - 9. fejezet

Sziasztok! :) Itt a friss, hozzáfűznivalóm nincsen sok. Jó olvasást! :)

9. fejezet – Kis kaland

Ismét betakaróztam, majd becsuktam a szemeimet, és próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy egyedül vagyok. Mivel tényleg álmos voltam, nem kellett sok ahhoz, hogy könnyedén elaludjak.

* * *

Amikor felébredtem, még mindig egyedül voltam, és a szobában jóval sötétebb volt. Valószínűnek tartottam, hogy kint már besötétedett, és ezért látom így. Lerúgtam magamról a takarót, mert körülbelül ott tartottam, hogy megsülök. Mikor elaludtam, pont ideális volt a hőmérséklet, na de most... Felültem az ágyban, majd kimásztam belőle. Ahogy kiléptem a szobából, erős fény vakított el, ezért alig láttam valamit. Mindenütt égtek a villanyok, ezzel teljesen elvakítva engem. Lementem a lépcsőn, közben fogtam folyamatosan a korlátot, hiszen féltem attól, hogy leszédülök.

- Ilyen hamar felkeltél? – kérdezte anya, mikor leértem a földszintre.

- Hamar? Nekem soknak tűnt...

- Jól aludtál? – kérdezte ismét.

- Hát... Már bocsánat a kifejezésért, de olyan meleg van fent, mint a pokolban, szóval... Nem igazán – mondtam ki végül, mire Emmettből szokásszerűen előtört a nevetés.

- Ó, bocsánat. Nem gondoltuk volna, hogy ennyire meleg lesz – szólt közbe kedvesen Esme is.

- Nem, nincs semmi baj, csak most már ne fűtsetek tovább, mert megsülök.

Esme le is kapcsolta a fűtést, majd megtudakolta, hogy nincs-e szükségem valamire. Nem voltam éhes, ezért nem kértem semmit sem. Edward és Tvisha megint eltűntek, Emmett és Rosalie a kanapén ült, Carlisle és Esme a konyhapult előtt álltak, és beszélgettek, anya és apa pedig az asztalnál ültek. Alice nem tudom hol volt, de van egy olyan sejtésem, hogy az emeleten pakolászik valamit. Jasper pedig... Még mindig nem láttam sehol sem, ezért kíváncsi és kicsit ideges tekintettel fordultam a többiek felé.

- Hol van Jasper? – kérdeztem, mire ő maga adta meg a választ.

- Itt vagyok – szólalt meg a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, és Jazz mosolygós arcával találtam szemben magamat.

- Hogy esett az alvás? – kérdezte, majd nyomott a homlokomra egy puszit.

- Egész jól, azt leszámítva, hogy majd’ megsültem... És te hol voltál eddig? Már kezdtem miattad aggódni – ugrattam, mire a válasza egy újabb mosoly volt.

- Volt egy kis dolgom – sejtelmesen csak ennyit mondott.

- Á, értem már. Hány óra van?

- Most múlt el fél egy – válaszolta gyorsan a kérdésemre.

- Fél egy? Te jó ég... Mit fogunk csinálni egész éjszaka? Ti ezt nem unjátok? – kérdeztem ezt már mindenkitől. – Csak ülni, és várni, hogy reggel legyen, aztán meg azt, hogy este...

- Hidd el, egy idő után megszokod – válaszolta készségesen Jasper.

- Hát... nem tudom. Nekem már ez is elég unalmas, pedig a felét átaludtam... Van egy olyan érzésem, hogy sosem fogom megszokni – mondtam, mire döbbent csend keletkezett a helyiségben, és mindenki engem bámult. Egy pillanatig nem értettem, hogy miről is van szó, majd hirtelen leesett. – Jaj, nem úgy értettem! Mármint, csak azt nem fogom tudni megszokni, hogy egész éjjel fent maradok, és nem teszek semmit sem... – próbáltam megmagyarázni, és reméltem, hogy nem veszik zokon.

És úgy tűnt, tényleg nem vették. Elkezdtek mosolyogni, amitől megnyugodtam. Már komolyan azt hittem, hogy sértésnek vették, pedig egyáltalán nem annak szántam.

- Tudod, nem olyan borzalmas dolog... Sok mindent lehet tenni. Általában olyanokat szoktunk, amit csak éjszaka jó... Ilyenkor kitűnő szórakozás kimenni az erdőbe, és medvéket kergetni, vagy akármi mást. Pusztán a szórakozás kedvéért. De az is előfordul, amikor játszunk ilyenkor – magyarázta teljesen átszellemülten Emmett.

- Játszani? És mit? – kérdeztem ismét.

- Általában baseballt.

- Aszta! Az tök király lehet – lelkendeztem, amint belegondoltam, hogy milyen király is lehet egy ilyen játék, vagy csak a medvekergetés az erdőben.

- Az is! Én is imádom csinálni! – nevetett fel Emmett.

- És akkor most miért nem teszed azt? – kérdeztem tőle, de közben a célzás mindenkinek szólt. Tényleg halálra untam magamat, szerettem volna valamit csinálni.

- Azt felejtsd el – tromfolt le Jasper, mérgesen néztem rá.

- Aj! Miért? – háborodtam fel.

- Mert sötét van, amúgy se látnál semmit, és nagyon hideg lett, biztos vagyok benne, hogy fáznál is! Kell ennél több érv? – Aj, nem hiszem el, hogy mindig igaza kell, hogy legyen.

- Maximum jól felöltözöm, és nem fogok fázni! És... Hát, tényleg nem látnék sok mindent, de valamit biztosan! – próbáltam meggyőzni, de semmi esélyem sem volt rá.

- Aesha, nem. Maximum majd holnap reggel, ha jobb idő lesz! – mondta végül, és ezzel lezártnak tekintette a témát.

- Rendben, holnap reggel, de nem fogom elfelejteni – vágtam rá rögtön, hogy ezzel is nyomatékosítsam, hogy nem felejtkezem el az ígéretéről.

A nappaliban csend volt, senki sem szólt semmit, csak a gondolataikba merülve várták a reggelt. Én is ezt tettem, néha ásítottam egyet, olyankor Jasper megjegyezte, hogyha álmos vagyok, nyugodtan menjek aludni, ők reggel is itt lesznek. De nem voltam álmos, inkább az unalmam jelei voltak ezek. Még a tévé sem volt bekapcsolva, az egyetlen dolog amit hallani lehetett, az a lélegzetvételem volt. Valahol sejtettem, hogy mindenki azt hallgatja, szerették ezt tenni. Jazz gyakran mondta nekem, hogy megnyugtatja az a hang, ahogyan a levegőt veszem. Ezzel persze nem is volt semmi baj, csak ettől is azt éreztem, hogy nem tartozom közéjük, teljesen más vagyok. Ami persze, igaz is volt, hiszen ők tényleg nem sok mindenben különböztek tőlem. És mégis, annyi mindenben hasonlítottunk... Mindenesetre furcsa dolog volt ez számomra, de már teljesen megszoktam.

Lehajtottam a fejemet a kanapé szélére, majd behunytam a szemeimet. Nem akartam aludni, hiszen vártam a reggelt, hogy végre láthassam azt, amivel családom szívesen foglalja el magát az erdőben. De nem sikerült. Lélegzetem egyre lassult, és egyre közelebb kerültem az édes és megnyugtató állapothoz.

Megéreztem két hideg kezet a derekamon; nem kellett kinyitnom a szememet, anélkül is tudtam, hogy Jasper vett fel, az illata elárulta.

- De én medvéket akarok kergetni – ejtettem ki a szavakat alig hallhatóan, de biztos voltam benne, hogy ők meghallották.

Homályosan már csak azt érzékeltem, hogy Jasper letesz az ágyra, jól betakar, majd mellém fekszik.

Világos volt már, amikor felébredtem. Jazz még mindig mellettem feküdt, és engem nézett.

- Szia – köszöntött egy meleg mosoly kíséretében.

- Szia – válaszoltam én is olyan kedvesen. – Ugye, már indulhatunk is?

- Nem tettél le róla, mi? – kuncogott halkan.

- Eszembe sem jutott! – válaszoltam büszkén, majd nyújtózkodtam egyet, és felültem.

- Igen, ezt valahogy sejtettem. De nekem jól öltözz fel, nem szeretném, ha megfáznál! – adta ki a parancsot, majd magamra is hagyott. Kimentem a fürdőbe és elintéztem az emberi teendőimet, majd előszedtem magamnak egy harisnyát és egy vastag bársonynadrágot, amiket aztán fel is ráncigáltam magamra. Felvettem egy pólót, és betűrtem a nadrágomba, majd elővettem további két pulcsit, és azokat is felvettem. Közben folyt rólam a víz, hiszen a lakásban még továbbra is meleg volt, és a sok ruha csak rátett egy lapáttal.

Felvettem a kabátomat is, és a sapka-sál-kesztyű párosítás sem maradhatott ki. A csizmámmal a kezemben ballagtam le a lépcsőn, de a mozgás is nehezemre esett ennyi ruhában.

- Jasper, ajánlom neked, hogy elég hideg legyen odakint, ha ennyi cuccot vettem fel! – szóltam neki játékos fenyegetéssel.

- Hidd el, meleged nem lesz! – nevetett továbbra is.

Nagy nehezen sikerült felvennem magamra a csizmámat, majd immár menetkészen álltam az ajtóban.

- Mehetünk? – sürgettem őket. – Nem igaz, hogy mindig rátok kell várni!

- Aesha, nem is te lennél, ha nem ezt mondtad volna! – harsogta Emmett, majd kitárta előttem az ajtót. Amint kiléptem, hálát adtam az égnek, amiért ennyire felöltöztem, hiszen még mindig nagyon hideg volt.

- Milyen a hőmérséklet? – kérdezte nevetgélve Edward. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan és mikor került elő, de ez volt most a legkevésbé érdekes tény, amit egy medvekergetés előtt meg akartam fontolni.

- Pont megfelelő! – vágtam rá habozás nélkül.

- Nos, ennek nagyon örülök!

- Hát még én – kuncogtam, majd a mellém lépő Jasperre koncentráltam. Egy könnyed mozdulattal felkapott a hátára, és már szaladt is velem a többiek után. Csodálatos érzés volt száguldani, még ha a jeges szél az arcomba is csapott, megérte. Figyeltem a fákat, amelyek mellett elsuhantunk, és azon gondolkoztam, hogy hogyan is képesek ekkora sebességgel száguldozni anélkül, hogy nekimennének valaminek. Értem én, hogy jó a reflexük, na de ennyire?

Egy tisztáson álltunk meg, ahol Jazz letett a földre, és bevallom, egy pillanatig nehezen álltam meg a saját lábaimon. Ekkora váltás után ne mondja nekem senki, hogy nincsenek problémái a gravitációval!

- Minden oké? – kérdezte Jasper, és közben a kezemet egy pillanatra sem engedte el.

- Igen, persze csak ezt egy kicsit nehéz megszokni! A tudat, hogy nekem is vannak lábaim... Néha egész megdöbbentő! – mondtam teljesen komoly arccal, mire bátyámból előtört a nevetés. Közben odasétáltunk a többiekhez, akik már csak minket vártak.

- Na, hol van az a medve? – kérdeztem teljesen felvillanyozódva, mire Emmett kedvesen rám mosolygott. – Már nagyon kíváncsi vagyok rá!

- Nos, mit szólnál hozzá, ha közvetlen közelről mutatnám meg neked? – ajánlotta fel az alkalmat, amit én hülye lettem volna nem elfogadni.

- Még szép! – teljesen fellelkesültem, és már léptem volna közelebb Emmetthez, amikor Jasper megállított.

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet. Lehet, hogy csak távolról kellene szemlélnie – próbálta elhadarni, hogy én ne halljam, de nem sikerült neki, mert direkt odafigyeltem arra, hogy mit mond.

- Jasper, ezt te sem mondod komolyan! – szerelte le Em az örökké aggódó Jazzt. – Szerinted nem vigyázok rá eléggé? Ne félj, nem lesz semmi baja!

- Úgy bizony – helyeseltem én is. – Semmi bajom nem eshet, hiszen Emmett vigyáz rám! – bátorítóan Jasperre mosolyogtam, amit ő vonakodva ugyan, de viszonzott. Tényleg féltett engem, de teljesen feleslegesen. Semmi bajom nem eshet ennyi vámpír között, az biztos.

Em felkapott a hátára, és már indult is velem ismét be a fák közé. Emmett sokkal gyorsabb volt, mint Jasper. Ezt annak tudtam be, hogy Jazz jóval óvatosabb, mint Em, és ezért. Pedig így sokkal, de sokkal jobb utazni! Hallottam, ahogyan a többiek jönnek mögöttünk, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy ki. Nem fordulhattam hátra, hogy megnézzem, így elég volt csupán a tudat hogy ott vannak. Emmett felfutott velem egy nagy hegyen, majd amikor már elég magasan voltunk, le is tett, hogy kicsit körül tudjak nézni. Ha nekem ide magamtól kellett volna feljönnöm, biztos vagyok benne, hogy az út negyedéig sem jutottam volna. Egyrészt nagyon meredek volt az oldal, és annyira nehéz is volt rajta közlekedni. Egy csöppet megint remegtek a lábaim, ezért jó erősen belekapaszkodtam Em karjába, aki átölelt engem. A kilátás minden feljutási nehézséget megért. Mármint, nem nekem, hisz én ennél könnyebben fel sem juthattam volna ide, az biztos. Hatalmas erdők terültek el, ameddig a szemem ellátott, amelyek óriási hegyekkel voltak körülvéve. Láttam még számtalan vízesést, és sok-sok tavat is. Egyszerűen csodálatos látvány volt, még így is, hogy mindent hó borított. Megfogadtam magamban, hogy még biztosan lesz alkalom, amikor én ellátogatok ide, akár a saját lábamon, akár másén.

- Indulhatunk? – kérdezte Emmett, miközben még mindig mosolygott.

- Naná! – vágtam rá, majd már abban a pillanatban fel is kapott a hátára, és szaladt tovább velem.

Kis idő múlva megálltunk egy nagy barlangnál. Már nem voltunk olyan magasan, egy másik úton közben jöttünk lefelé, Emmett csak azért vitt fel engem, hogy megmutassa a csodálatos kilátást. A barlang hatalmas volt, és sötét.

- Ezt most nem mondod komolyan? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

- Te akartál medvét üldözni, nem? – jött a gyors válasz egy kérdés formájában.

- Igazad van, én akartam, de azt nem gondoltam volna, hogy ide is bemegyünk! És különben is, én nem látok odabent semmit!

- Ezért hívjuk ki onnan a macit! – nevetgélt tovább.

- Hű – ennyi volt csupán az elmés válaszom.

- Jobban szeretnéd, ha visszamennénk? Semmi gond, szívesen visszaviszlek a többiekhez!

- Mi? Ó, jaj! Nem, dehogy! Nagyon kíváncsi vagyok arra a medvére!

- Helyes válasz! – felnevetett, majd eltűnt a szemem elől, és egy fél perc múlva ismét megjelent. Gondolom, most értesítette szerencsétlen állatot arról, hogy itt vagyunk. Felkapott a hátára, de sokkal gyorsabban, mint eddig bármikor, majd felugrott velem a barlangnak egy kiemelkedő részére. Minden olyan gyorsan történt, hogy a szemem szinte képtelen volt feldolgozni, amit látott. Én meg sem mozdultam, mégis hevesen kapkodtam a levegőt, és a szívem vadul vert a mellkasomban, olyannyira, hogy szerintem Emmett simán megérezte.

- Te félsz? – kérdezte halkan, miközben hátrapillantott a válla felett.

- Dehogy! Csak izgulok – sutyorogtam, majd kilestem a válla mellett, és megláttam, amint a hatalmas medve kilép a barlangjából.

- Felkeltettük, most morcos lesz – magyarázta Emmett, majd arrébb ment, és leugrott a medve szintjére. Az állat felénk nézett, és szerintem észrevette Emmett képében a rá leselkedő veszélyt, egy pillanatig megállt, majd rohanni kezdett az ellenkező irányba, Em pedig utána. Simán lehagyta volna az állatot, de azt mondta, akkor hol marad a szórakozás? Hihetetlen, hogy tényleg megérzik az állatok, ha valami náluk jóval erősebb készül megtámadni őket... Furcsa, mert nekem eszembe sem jutott félni a Cullenektől, de mondjuk, ez lehet csak azért van, mert köztük élek?!

My Wish - 8. fejezet

Sziasztok, Drágáim! :) Megérkeztem a frissel együtt ide is. :D Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet. Jó szórakozást kívánok hozzá, kommenteknek örülnék! :)

8. fejezet – Váratlan látogatók

- Aesha, beszélhetnék veled? – kérdezte Jasper, miközben bejött az ajtón.

- Nem érek rá – feleltem közömbösen. Tényleg megbántott, és jó lenne, ha végre ő is rájönne, ezt az egészet nem lehet olyan könnyen elintézni.

- Tudom, hogy nem volt szép, hogy mindenért téged akartalak okolni. Én léptem át a határt, és nem te, szóval teljesen jogos a haragod – magyarázta a dolgokat. Ezt eddig én is tudtam!

- Akkor meg? Mit akarsz? – csattantam fel. Elegem volt már ebből a színjátékból. Elrángatnak ide, csináljam azt, amit ők akarnak, hódoljak be teljesen az akaratuknak... Ezt várnák tőlem, de én ezt nem fogom megtenni!

- Megbeszélni a dolgokat. Borzasztó érzés, hogy megbántottalak... Szeretném valahogy jóvátenni, de nem engeded...

- Tudod, hogy mi segítene? Ha visszavinnél! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm ezt a helyet, a havat, és a hideget is! – borultam ki teljesen, és lerogytam az ágyra. A könnyeim megállíthatatlanul törtek a felszínre, holott tudom, hogy nem ez lett volna a legjobb alkalom rá. De én még mindig ember vagyok, nem tudok kemény lenni, és mindent kibírni! Jasper rögtön mellettem volt, és nyugtatott. Éreztem, hogy testemben szétárad a nyugalom. Zokogásom folyamatosan alábbhagyott, amint kezdtem magamat kicsit jobban érezni. Ilyen helyzetekben örültem Jasper képességének, és gyűlöltem is azt. Általában amikor kiakadok valami miatt egy kiadós sírás mindig sokat segít, de ilyenkor azt sem hagyja, hogy legalább kisírjam magamat. Szívás!

- A többiek most vadászni mennek, szeretnéd, hogy itt maradjak veled? – kérdezte bársonyos hangon, és én hirtelen el is felejtettem, hogy haragudnom kellene rá. Most komolyan, lehet egy ilyen ajánlatnak ellenállni?

Válaszul bólogatni kezdtem, mire elnevette magát.

- Hiányoztál. – Ledőlt az ágyba, majd a mellkasára vont. Szerettem itt pihenni; furcsa érzés volt, hogy nem hallottam dobogni a szívét.

- Te is hiányoztál nekem... És Jazz! – Felemeltem a fejemet, majd feltartottam az egyik mutatóujjamat, hogy jelezzem, fenyegetés közeledik. – Ha még egyszer, bármikor, akármilyen körülmények között átmered lépni a határt, és ezzel veszélybe sodrod a saját életedet, esküszöm, hogy valami olyasmit fogok tenni, amit még magam is megbánok!

Riadt arcot vágott, majd helyeslően bólogatni kezdett.

- Ígérem, hogy többet nem fogom átlépni a határt! Feltéve, ha te is jókislány maradsz, és a mi oldalunkon tartózkodsz továbbra is. Most sem mentem volna át, ha nem készülsz minket otthagyni...

- Jasper, nem maradtam volna velük! Csak addig, amíg lenyugszanak a kedélyek, és be nem látjátok, hogy felesleges lenne eljönnünk. De ti! Titeket sosem lehet meggyőzni semmiről sem – morogtam a pólójába.

- Ahogyan téged sem! Hetek óta minden próbálkozásunk kudarcba fulladt, ezért döntöttünk az a drasztikus lépés mellett, hogy elköltözünk egy kis időre.

- Egy kis időre? Amíg megöregszem, és ráncos leszek? – sipítottam hisztérikusan.

- Addigra legalább egy kicsit megkomolyodsz, és nem gondolkozol ilyen marhaságokon – nevetgélt tovább. Szemmel láthatólag már ő is jól érezte magát.

- De most komolyan, Jasper... Kérlek, csak hallgass meg, és próbáld az én szememmel nézni a dolgokat. Tegyük fel, hogy csak most ismerkedsz meg Alice-szel... De valakik nem hagyják, mert úgy hiszik, hogy ártana neked. De te tudod, hogy sohasem lenne képes téged bántani... Ezért két tűz közé kerülsz, nem tudod, hogy mit tegyél... Nem akarod a családodat sem megbántani, hiszen imádod őket, és akkor vagy boldog, ha ők is azok. De emellett mégis haragszol rájuk, mert eltiltanak attól az embertől, aki a legfontosabb neked... Őt meg egyszerűen... Nem tudod magára hagyni. Képzeld csak el... Milyen lenne így az életed, Alice nélkül... Ugye, milyen borzalmas még a puszta gondolat is?

Jasper nem szólt semmit sem. Most biztos vagyok benne, hogy elgondolkodott a helyzeten, és ő is belátta, hogy nekem is igazam van. Akármennyire is fájó a gondolat, de bizony az én tetteim is jogosak.

- Nem vagy egész véletlenül éhes? – kérdezte végül. Jellemző, hogy ilyenkor tereli a témát, ahogyan csak lehet. De én ezt is hatalmas haladásnak vettem, és úgy gondoltam, jobb, ha most nem firtatom tovább a dolgot. Visszatértünk mi még erre később, ebben egészen biztos vagyok.

- Hát... Most, hogy így kérdezed... És te nem vagy éhes?

- Te sokkal fontosabb vagy. – Elmosolyodtam ezen kijelentésén, majd feltápászkodtam róla, és ő is felállt. Megálltam előtte, majd olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak képes voltam rá.

- Köszönöm... Köszönöm, hogy vagy, és hogy ennyire törődsz velem... Szeretlek – suttogtam a fülébe a szívből jövő szavakat. És nem kellett neki bebizonyítanom, hogy tényleg így érzek, tudta jól, hiszen ő is pontosan érezte amit én.

Lementünk a konyhába, majd Jasper leültetett az asztalhoz, és készített nekem két szendvicset. Ahhoz képest, hogy nem volt gyakorlott ebben, nagyon is jól ment neki. Jó volt nézni, ahogy sürgött-forgott a konyhában, csakis az én kedvemért. Ráadásul mindezt emberi tempóban, hogy még az én szemem is láthassa. Nem hiába imádtam őt ennyire!

Viszont a következő pillanatban rémülten fordult felém, és rögtön előttem termett. Beszorított a háta mögé, miközben az ajtót bámulta, és folyamatosan hátrált tőle.

- Nem lesz semmi baj – súgta megnyugtatóan, de nem ért vele célt! Sőt, csak idegesebb lettem attól a ténytől, hogy tudtam, valami történni fog. Kinyílt az ajtó, és néhány idegen vámpír lépett be rajta. Nem ismertem őket, de Jasper igen.

- Sziasztok! Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen hamar megérkeztek! – szólt az egyik férfi, gondolom ő lehetett köztük a vezető.

- Siettünk, ahogy csak tudtunk – válaszolta kimérten Jasper, majd felemelkedett a támadóhelyzetéből.

- Ó, gondolom, ő lehet a kis házikedvenced! – Egyértelmű volt, hogy kire vonatkozott a célzása... Már most nem volt szimpatikus.

- Ne hívd így – mondta Jasper enyhén követelő hangsúllyal hangjában.

- Nézd már, hogy védi tőlünk! – szólt közbe az egyik nő is. Ő sem volt szimpatikus... Volt benne valami... Tenyérbe mászó. Nekem nagyon úgy tűnt, mintha fitogtatni akarná az erejét velem szemben. Elégedett magával, hiszen ő egy erős vámpír, én meg csak egy gyenge kis ember. Ahogy néztem a nőt, úgy lettem egyre idegesebb. Jasper megszorította a kezemet, így jelzett nekem. Volt egy olyan érzésem, hogy Jazz maximálisan együtt érez velem...

- Tanya, fogd vissza magad! Elnézést kérek! – felnevetett a pasas. – A többiek hol vannak?

- Vadászni mentek, most csak mi ketten vagyunk itthon... De hamarosan itt lesznek!

- Örömmel hallom, már régen találkoztam velük!

Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban nyílt ki az ajtó, és lépett be rajta a családom többi tagja. Edward a tekintetével rögtön engem keresett, és látszott az arcán a megkönnyebbülés, amikor látta, hogy nincsen semmi bajom sem. Emmett lépett mellém, majd aggódó tekintete kíséretében gyorsan megtudakolta, hogy minden rendben van-e. Válaszul hevesen bólogatni kezdtem, majd ismét elmosolyodtam, a kialakult helyzet ellenére. Még most is nehezen hiszem el, hogy tényleg ennyire fontos vagyok nekik. Körbenéztem a helyiségben, de alig láttam el Emmett és Jazz között, ezért egy kicsit előrébb kellett lépnem, mire a fiúk reakciója az volt, hogy még szorosabban zártak össze előttem. Hát ez remek! Tvishát szerettem volna látni, nagyon érdekelt, hogy mit csinál most.

- Jasper! – morogtam. – Nem látok!

Emmett kuncogni kezdett, Jazz pedig arrébb állt, és kettőjük közé húzott. Ismét teljes belátást kaptam a szobában lévőkre, köztük Tvishára is. Szorosan Edward mellett állt, még a vak is kiszúrta volna, hogy együtt vagyunk. És az unszimpatikus nőt nézte. Enyhe kifejezés az, hogy nézte... Inkább bámulta, és a nő is őt. Bíztam a nővérem ízlésében, rögtön kiszúrta, hogy kit kell kinéznie magának. A csajnak most már nem volt akkora arca, hogy látta, nemcsak olyan nőnemű lény tartózkodik a helyiségben, akinél sokkal erősebb. Büszke voltam Tvishára, attól függetlenül, hogy még mindig dühös lettem, ha arra gondoltam, hogy miket mondott nekem, és miket akart velem tenni...

Fogalmam sem volt arról, hogy miről társalognak a vámpírok, ugyanis egy szót sem értettem belőle. Hadartak, és halkan beszéltek, ezzel teljesen kizárva engem a beszélgetésből. Na, nem mintha lett volna beleszólnivalóm, de akkor is. Szerettem volna tudni, hogy miről folyik a diskurzus, mert kezdtek furcsa érzéseim támadni. Nem arról, hogy ezek az idegenek veszélyt jelentetnének ránk nézve, hiszen biztos vagyok benne, hogy mi sokkal erősebbek lennénk náluk... Ez a fura érzés teljesen más volt... Valami megmagyarázhatatlan, belsőkényszer által kiváltott... Még magamnak sem tudtam rendesen elmagyarázni, hogy mi ez... És ez ijesztő volt.

Aztán úgy kezdtek beszélni, hogy már én is megértettem. Biztosan már megbeszéltek minden fontos dolgot, ezt már én is nyugodtan hallhatom... Az idegenek elköszöntek, majd kiléptek a házból, ezzel magunkra hagyva minket.

- Oké, és akkor remélem, most valaki elmondja, hogy kik is voltak ők! – néztem végig rajtuk, majd hangosan kifújtam a levegőt, és visszaültem az asztalhoz.

- Ők egy közelben lakó család, akiket hosszú évek óta ismerünk – válaszolt készségesen Carlisle.

- És akkor, Jasper miért viselkedett olyan furán, amikor megérkeztek? – kérdeztem ismét.

- Mert nem tudta, hogy hogyan fognak reagálni a jelenlétedre.

- Nem tudták, hogy veletek vagyok? – Erre nem számítottam.

- De igen, tudták, csak Jasper azt nem tudhatta, hogy miként fognak reagálni... Amikor Alice látta, hogy eldöntötték, miszerint meglátogatnak, azonnal indultunk, de nem voltunk annyira közel, ezért tartott ennyi ideig, míg ideértünk.

- Aha... értem. A lényeg az, hogy senkinek nem esett semmi baja! – összegeztem a helyzetet.

- Igen, teljesen igazad van – válaszolt kedvesen Carlisle, majd melegen rám mosolygott. Furcsa, hogy tőle nem kaptam hegyi beszédet... Na, nem mintha akkora szükségem lett volna rá, csak gondoltam, ő is szeretne néhány szót szólni. Tapintatosabb, és megértőbb volt, mint én azt gondoltam volna. Még egy ok, amiért büszke lehetek, hogy ilyen nevelőapám van az igazi mellett!

Jasper mellettem volt, amíg ettem. Egész végig engem figyelt, de most még a pillantásában is volt valami furcsa... Olyan áthatóan nézett, mintha minden egyes pillanatot meg szeretne őrizni, mélyen az emlékezetébe vésni. De miért? Hát ezt szeretném én is tudni... Mindig is szerették nézni, ahogyan eszem, de azért ilyen módon még nem igazán figyelt senki sem...

- Jasper, most neked kellene vadászni menned! – mutattam rá a tényre.

- Igen, én is tisztában vagyok vele, csak gondoltam megvárom, amíg te befejezed – válaszolt kedvesen. Olyan boldog voltam, amikor nem veszekedtünk! Utáltam vele rosszban lenni, nem volt annál borzalmasabb érzés...

- Akkor indulás! Ne félj, én nem megyek sehova sem – ugrattam, hiszen tudtam, hogy ez az a dolog, amitől ő is tart. Igen, hajlamos néha túlzásokba esni, de én ezt nem bántam. Így éreztem igazán, hogy fontos vagyok neki.

- Sietek vissza – mondta miközben felállt, majd odament Alice-hez, megölelte, és nyomott egy puszit barátnőm ajkaira. Olyan jó volt így látni őket, boldogan és gondtalanul. Imádták egymást, és tényleg mindenre képesek voltak a másikért. Tényleg igaz szerelem volt köztük, ezt senki sem tudta megkérdőjelezni. Irigyeltem őket, amiért ők boldogok lehetnek, én pedig nem. Bíztam a jövőmben és reménykedtem, hogy egyszer majd én is leszek annyira szerencsés, hogy azt ölelhetem, és az a személy mellett lehetek boldog, akit tiszta szívemből szeretek. Ha éveket kell rá várnom, ha addig leszek ebbe a várbörtönbe bezárva, akkor annyit fogok. Valahol biztos vagyok benne, hogy megéri. Alice is sokat várt Jasperre, és egyszer csak megérkezett! Azóta pedig minden egyes mozdulatából, mondatából lerí, hogy megérte annyit várni. Én is ezt fogom tenni.

Felmentem a szobámba, majd elővettem magamnak néhány ruhát, és elvonultam a fürdőbe. Most egy forró fürdőre volt szükségem, az kellőképpen ellazít ahhoz, hogy pihenni tudjak. Nem aludtam túlságosan is sokat az éjszaka, és nekem sok alvásra volt szükségem, különben egész nap rossz hangulatom lesz.

Az egész kádat teleengedtem forró vízzel, majd belemásztam. Csak feküdtem benne, és hagytam, hogy a víz teljesen belepjen, és maximálisan ellazítson.

Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig feküdhettem a vízben, de éreztem, hogy ki kell szállnom, különben azonnal elalszom. Kifésültem a hajamat, majd megmostam a fogaimat. Egyre nehezebben mozogtam, már-már alig vonszoltam magamat. Mire beértem a szobámba az ágyam már meg volt vetve, és a sötétítő teljesen el volt húzva, hogy könnyebben tudjak aludni. Nem tudom, hogy ki készítette nekem elő a terepet a kényelmes és nyugodt alvásra, de nagyon hálás voltam ezért neki. Bemásztam az ágyba, és betakaróztam. Most tűnt csak fel, hogy lényegesen sokkal melegebb van, mint mikor megérkeztünk. Ennek csak jobban örültem, hiszen melegben volt a legjobb aludni. Legalábbis nekem.

Körülbelül tíz perc vergődés után kimásztam az ágyból, majd kisétáltam az ajtón, és lementem a többiekhez. Képtelen voltam egyedül aludni... Az tény, hogy az utóbbi időben mindig volt mellettem valaki, sosem aludtam egyedül. Most is erre volt szükségem.

- Kicsim! Te nem alszol? – kérdezte kedvesen Esme, amikor leértem.

- De szeretnék, csakhogy nem megy egyedül. – Körbenéztem, de Jaspert még mindig nem láttam sehol sem. Nagyon reméltem, hogy már hazaért, de minden jel arra mutat, hogy nem. A nappaliban foglalt még helyet Tvisha is, de szándékosan nem néztem rá. Még mindig mérges voltam, hiszen nem volt szép tőle, amiket mondott. – Végül is... Jó lesz egyedül is – mondtam végül, és visszamentem a szobámba.