My Wish - 10. fejezet

Sziasztok! :) Kicsit késve ugyan, de itt a friss! :) Köszönöm az előző hozzászólásokat! :) Jó olvasást! :) 

10. fejezet – Kergetőzés

Emmett szaladni kezdett a medve után, de szándékosan nem olyan tempóban, hogy utolérje. Ez volt benne a lényeg. Szeretett vele játszani, és én ezt most meg is tapasztaltam. Csodálkoztam is azon, hogy egy ekkora állat, mint az a medve, hogy tud ennyire gyorsan szaladni. De végül is az életéről van szó, így már érthető. Sok-sok mérföldön keresztül üldöztük, nem tudom mennyi idő telhetett el. Közben kisütött a nap, habár még mindig hideg volt. Újra és újra megköszöntem magamnak, hogy ennyire felöltöztem, így most nem fázom. Beértünk egy erdőbe, aminek eddig még csak a közelében jártunk. A mosolyt nem lehetett letörölni az arcomról, tagadhatatlanul jól éreztem magamat. Eldöntöttem, hogy ha lesz rá alkalmam, akkor még biztosan eljövök egy-két ilyen kergetőzésre Emmett-tel.

De sajnos ez sem tartott örökké. Visszamentünk arra a tisztásra, ahonnan indultunk, ahol a többiek már vártak ránk. Ahogy közelebb értünk hozzájuk, láttam Jasper arcán az aggodalmat, és a megkönnyebbülést, amikor látta, hogy nem történt semmi bajom sem. Naná, hogy nem! Mi történhetett volna? Emmett letett a földre, és kicsit instabil lépésekkel elindultam feléjük. Mikor odaértem Jasperhez, ő morgott valamit Emmettnek, de olyan halkan, hogy esélyem sem volt meghallani, pedig már hozzászoktam a beszédstílusukhoz. Ezután nem volt kérdéses, azonnal indultunk is vissza.

A hazafelé vezető út sokkal hamarabb eltelt, mint ami idevezetett. És ezt most egyáltalán nem is bántam, hiszen már tényleg kezdett túl sok lenni a hegyi levegő.

Amikor beléptem a lakásba leszedtem magamról az összes ruhát, majd egy sokkal kényelmesebb öltözékre váltottam. Leültem a kandalló elé, és a benne ropogó tüzet néztem. Annyira megnyugtató és békés volt. Mióta itt voltunk, most először tört rám Jacob hiánya olyan erővel, amit alig tudtam elviselni. Azonnal ott akartam lenni mellette, és el sem engedni a kezét többet. Ugye, milyen képtelenség? Itt vagyok a világvégén egy hatalmas házban, néhány vámpír kíséretében. A szökésem sikerének valószínűsége pedig egyenlő a nullával. Boldognak kellene lennem? Persze, igen, tényleg lenne olyan pozitívum ami miatt örülhetnék, de mégsem vagyok rá képes. Őket pedig egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem. Láthatólag minden rendben van, mosolygok és nem hisztizem. Na de belül mi van? Jasper nagyon is jól tudja, hogy mit érzek, csak nem érdekli. Pedig pont ő az, akiben a legjobban bízom, akitől elvárnám azt, hogy mellettem legyen, és az ilyen „kényes” dolgaimat is megértse. Nem tudom ezt a dolgot megbeszélni senkivel sem, hiszen ha bárkinek elmondanám, azt kapnám válaszul, hogy nem igaz, hogy továbbra sem tudom kiverni a fejemből, pont azért jöttünk ide, hogy ez így legyen. Csak ez nem olyan egyszerű...

* * *

A napok is hasonlóan teltek el. Hol jobb volt, hol sokkal rosszabb. Kezdtem már megszokni ezeket a hangulatingadozásokat, de tenni még mindig nem tudtam ellenük. Vajon, ez a helyzet javulni fog valaha? Jobban fogom magamat érezni? Lesz-e lehetőségünk arra, hogy boldogok legyünk?

Számtalan kérdés, amelyekre nem tudom a választ. Kerestem őket, állandóan azon voltam, hogy legalább magamnak megmagyarázhassam, de nem jött össze. Erre nincs épeszű magyarázat, ezen nem lehet túllépni. Csak annyit tudok tenni, hogy bízom abban, hogy egyszer majd megenyhülnek, és nem teszik ezt velem a végtelenségig. A másik pedig az, hogy mire esetleg eljutok odáig, hogy önálló döntéseim legyenek, Jacob még mindig rám fog várni. Ki tudja? Addig annyi minden megeshet, hogy ez egyáltalán nem biztos.

Rosalie-val voltam otthon, mert a többiek vadászni voltak. Nem tudom, hogy miért nem lehetett engem egyedül itt hagyni, biztosan nem csináltam volna semmi butaságot. Elmenekülni nem tudok, hiszen két perc múlva úgyis megtalálnának... És amit kapnék érte, az nem érné meg a kockázatot. De ezt mondhatom én nekik! Nem érdekli őket.

Egyedül ültem a nappaliban, mert Rose az emeleten volt, és valamivel nagyon foglalatoskodott. Pontosan nem tudom, hogy mit csinált, de különösebben nem is érdekelt. Nyugodt délelőtt volt, egészen addig, ameddig Rosalie meg nem jelent előttem, és fel nem rántgatott a kanapéról.

- Hé! Mi a francot művelsz? – kérdeztem morgolódva, miközben az ajtó felé ráncigált.

- Azonnal el kell mennünk innen! – felelte sietve, majd kinyitotta előttem az ajtót. Egy szál pulcsi, és egy vékony nadrág volt rajtam.

- De még cipő sincs a lábamon! – csattantam fel, de szemmel láthatólag nem érdekelte.

- Mi lenne, ha egyszer nem hisztiznél mindenért? Sokkal fontosabb a cipőd, mint az életed? – Szavai megrémisztettek. Erőtlenül kezdtem rázni a fejemet, és már nem is érdekelt az aprócska tény, hogy kint baromi hideg van. Rosalie felkapott a hátára, majd kilépett az ajtón, de akkor már túl késő volt. Egy fekete terepjáró parkolt le a ház előtt, amiből néhány srác pattant ki. Túl messze voltak, nem láthattam őket. Rose megtorpant és feléjük fordult.

- Engedd el! – kiáltott rá az egyik. A szívem vadul kezdett verni a mellkasomban, amint felismertem a hangot. Jacob.

- Tegyél le! – morogtam én is neki, mire ő úgy is tett. A zoknim abban a pillanatban átázott, de nem tudott érdekelni. Ha most ebben a minutumban fagyok meg, az sem számít, csak vele lehessek! De Rose nem engedett el, a háta mögé szorított, és felvette a támadóállást. Azt számolgattam, mennyi időnk lehet, amíg a többiek visszaérnek. Hát, nem túl sok...

- Mit akartok, kutyák? – sziszegte Rosalie. Ami azt illeti, elég félelmetes volt.

- Azt, hogy engedd el, és akkor nem lesz semmi bajod sem! – felelte neki Jake. Elszántnak tűnt.

- Nem tudnátok bántani! – morogta Rose.

- Ó, nem? Egyedül vagy, mi pedig hárman. Simán elintézhetnénk. Csak azért nem tesszük, mert nem akarom, hogy Aesha lássa.

Rosalie felnevetett.

- Hallgass kutya! Nem fogom elengedni.

Jake közelebb jött hozzánk, aztán még közelebb. Na, most kezdtem félni. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy kinyissam a számat.

- Rosalie, engedj el! Akkor nem lesz semmi baj, ami mindenkinek jó lesz. Te is tudhatnád, hogy nem fognak bántani.

Rose egy pillanatig elgondolkodott. Nem is reméltem volna, hogy ennyire egyszerű lesz meggyőzni.

- Nem mész sehova! – szűrte a fogain keresztül.

És volt akkora szerencsém, hogy az egyik srác épp akkor kezdett el közeledni felénk, ezzel elterelve Roaslie figyelmét rólam. Elkezdtem tőle távolodni, miközben egyre közelebb lépkedtem Jacobhoz.

Nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog, de amikor odaértem Jake szorosan a karjába zárt, és elvitt az autóig. Tekintetemmel Rosalie-t kerestem, tudnom kellett, hogy nem esett semmi baja. Az egyik srác, aki elterelte a figyelmét, most hátrálni kezdett tőle, és a kocsi felé igyekezett. Tudtam, hogy ebből még hatalmas problémák lesznek, de nem volt más választásom. Elegem lett a magányból, mindenre képes lettem volna, hogy vele lehessek. És ez most megtörtént.

Dideregve bújtam Jacobhoz, aki szorosan magához ölelt, és kedves szavakat suttogott a fülembe. Jacob teste sokkal melegebb volt, mint a normális, ezért nem fáztam. Lassan felnéztem a szemeibe, amelyek most is ragyogtak rám. Láttam rajta, hogy erre a pillanatra várt. Hiányoztam neki, ezért jött értem! Földöntúli boldogság töltött el, amint ez a gondolat bekúszott az elmémbe. Ismét hozzábújtam, a mellkasára hajtottam a fejemet, úgy bámultam ki az ablakon. Az autó gyorsan haladt, gondolom ők is tisztában voltak azzal, hogy nincs sok idejük. És még nagyon sok volt hátra. Az, hogy jelen pillanatban itt ülök, egyáltalán nem garantálja azt, hogy meg is menekültünk. Lehet, hogy a többiek már úton vannak utánunk, és akkor tényleg el fog szabadulni a pokol. Próbáltam csak a jelenre koncentrálni, semmi mással sem törődni.

Fogalmam sincs arról, hogy honnan tudták, hogy néhány ruhadarab jól fog jönni. Megérkeztünk a reptérre, és én felvettem magamra azokat a ruhákat, amiket a srácok hoztak. Mint utólag kiderült azért, hogy a vámpírok ne érezzék az illatomat. Ez nekem meg sem fordult a fejemben, de örültem, hogy nekik igen. Kissé nagyok voltak rám a ruhák, de most ez volt az a dolog, ami a legkevésbé foglalkoztatott.

Ahogy telt az idő, én egyre idegesebb lettem. Biztos voltam benne, hogy már elindultak utánunk, és bármelyik pillanatban ideérhetnek. Szerencsére a gépünk hamar indult; a fiúk elrendeztek mindent. Nem gondoltam volna róluk, hogy ennyire jó a szervezőképességük, hogy ennyire jól kitaláltak mindent pontról-pontra.

A repülőn Jake mellett kaptam helyet, a többiek pedig néhány székkel mögöttünk ültek. Folyamatosan Jacob kezét szorongattam, nem tudtam másképp levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget.

- Mi a baj? – súgta nekem, hogy csak én halljam meg.

- Félek – válaszoltam röviden. Még beszélni is alig bírtam.

- Igazán nincs rá semmi okod! Most már jó kezekben vagy – suttogta, majd nyomott egy puszit az arcomra.

- Igen, szeretném én is azt hinni – a hangom meg-megremegett. – De nem tudom. Biztosra veszem, hogy már elindultak utánunk, és akkor...

- És akkor nem lesz semmi baj! Bízz bennem! Ők is gyorsak, de mi is azok vagyunk. Nekünk jól kitalált tervünk van, ők pedig... Gondolj csak bele! Hirtelen érte őket a dolog, egyáltalán nem számítottak rá.

Erre nem tudtam mit felelni. Jake vállára hajtottam a fejemet, és próbáltam nem ezen agyalni. Ami persze, kész lehetetlenség volt.

Hatalmas szerencse volt, hogy az út nem tartott sokáig. Hamar megérkeztünk, és onnan mentünk tovább autóval. Az út Seattle-től Forksig néhány órát vett igénybe, de a farkasok is olyan tempóban vezettek, mint a vámpírok. Odakint már sötét volt, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi idő lehetett. És ezek voltak a legkeservesebb pillanatok. Itt, az otthonunk közelében, már hatalmas esélyünk volt arra, hogy bármelyik pillanatban lekapcsolnak minket. Igazából, nem attól tartottam, hogy megint akaratom ellenére elhurcolnak magukkal, a rizikós része az volt a dolgoknak, ha egymásnak esnek. A gondolat megrémített, sokkal jobban, mint bármi más eddig. Elveszíteni azokat az embereket, akik a világot jelentik nekem... Szörnyűbb lett volna bárminél. De Jake mellettem volt. Folyamatosan fogta a kezemet, és azt éreztette, hogy történjék bármi, ő itt lesz nekem. Hálás voltam neki. Még legmerészebb álmaimban sem mertem volna azt gondolni, hogy Jacob eljön értem, ezzel kockáztatva az ő, és a falkája biztonságát. Ilyenkor gondolkozom el azon, hogy nemcsak én lennék neki ennyire fontos, hanem fordítva is így van. Nehéz, nagyon nehéz volt ezt elhinnem. De mégis ez történt.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy az út sokkal hamarabb eltelt, mint azt gondoltam volna. És a többiek nem bukkantak fel. A legrosszabb érzés akkor kerített hatalmába, amikor áthaladtunk Forkson. Legszívesebben nem néztem volna sehová sem, becsuktam volna a szemeimet, hogy minél hamarabb elteljen ez az egész. De mégsem tettem, hiszen akkor attól rettegtem volna, hogy nem látom őket, amikor jönnek. De nem jöttek. Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor átléptük a határt. Ám mégsem magamat féltettem, hanem a többieket. Itt már védve vannak a farkasok, a határ másik felén pedig a családom. Én pedig... Majd kibírom valahogy. Az autó lelassított az egyik kis háznál, majd a srácok kiszálltak belőle, mi viszont bent maradtunk. És akkor eltört az a bizonyos mécses. Sírva borultam Jake nyakába, és a könnyeim eláztatták a kék pulcsiját.

- Hé! Ne, ne sírj! – csitítgatott, de nem igazán hatott. A könnyeim csak záporoztak, és úgy tűnt, megállíthatatlanok.

- De... Én... Nem... Aka... akartam... – szipogtam, de a hangom elcsuklott minden egyes szótagnál, így teljesen érthetetlen volt minden egyes szó.

- Ssh! Itt már biztonságban vagy...

Nem tudom, hogy Jacob hogyan csinálta, de a zokogásom kezdett csillapodni, és lassan teljesen abbamaradt. Egyenletesen vettem a levegőt, már nem ziháltam annyira. Még mindig a vállára borulva néztem ki a fejemből, és megpróbáltam nem azon gondolkozni, hogy mi lehet most velük.

Jacob eltolt magától, és mélyen a szemeimbe nézett, majd melegen és szeretetteljesen rám mosolygott. Elvesztem a pillanatban, és az agyam rögtön kikapcsolt. Csak azzal tudtam törődni, ami most fog velem történni. Az ajkaimat nézte, majd lassan közelíteni kezdett az övéivel. Szólni akartam neki, de képtelen voltam rá. Ő pedig finoman megcsókolt. Éppen hogy súrolta, már el is húzódott tőlem, és ismét a szemeimbe nézett. Nekem úgy tűnt, hogy a megerősítésemre vár, miszerint én is legalább annyira szeretném most ezt, mint ő. Szólni ugyan még mindig nem tudtam, ezért más módját választottam annak, hogy a tudtára adjam, mit érzek. Most én voltam a kezdeményező fél, ajkaimmal az övé után kaptam, és kezeimet a nyaka köré fontam, úgy vontam magamhoz közelebb. Nem kellett neki sem kétszer „elmondani” hogy mit akarok, tudta a dolgát. Csak csókolt folyamatosan, hol hevesen, hol pedig finoman. A szívem most ismét vad vágtába kezdett, ezzel jelezve azt, hogyha nem fejezzük ezt be most rögtön, akkor... Erőt vettem magamon, és elhúzódtam tőle.

- Talán... – motyogtam szinte félájultan, hiszen még mindig nem tértem teljesen magamhoz.

- Igen, én is egyetértek. – Látszott rajta, hogy neki is nagy erőfeszítésébe telt, hogy ezt a néhány szót kimondja.

Nem tudom mi vár most rám, de az biztos, hogy nem lesz unalmas. Semmiféle tekintetben sem...