My Wish - 9. fejezet

Sziasztok! :) Itt a friss, hozzáfűznivalóm nincsen sok. Jó olvasást! :)

9. fejezet – Kis kaland

Ismét betakaróztam, majd becsuktam a szemeimet, és próbáltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy egyedül vagyok. Mivel tényleg álmos voltam, nem kellett sok ahhoz, hogy könnyedén elaludjak.

* * *

Amikor felébredtem, még mindig egyedül voltam, és a szobában jóval sötétebb volt. Valószínűnek tartottam, hogy kint már besötétedett, és ezért látom így. Lerúgtam magamról a takarót, mert körülbelül ott tartottam, hogy megsülök. Mikor elaludtam, pont ideális volt a hőmérséklet, na de most... Felültem az ágyban, majd kimásztam belőle. Ahogy kiléptem a szobából, erős fény vakított el, ezért alig láttam valamit. Mindenütt égtek a villanyok, ezzel teljesen elvakítva engem. Lementem a lépcsőn, közben fogtam folyamatosan a korlátot, hiszen féltem attól, hogy leszédülök.

- Ilyen hamar felkeltél? – kérdezte anya, mikor leértem a földszintre.

- Hamar? Nekem soknak tűnt...

- Jól aludtál? – kérdezte ismét.

- Hát... Már bocsánat a kifejezésért, de olyan meleg van fent, mint a pokolban, szóval... Nem igazán – mondtam ki végül, mire Emmettből szokásszerűen előtört a nevetés.

- Ó, bocsánat. Nem gondoltuk volna, hogy ennyire meleg lesz – szólt közbe kedvesen Esme is.

- Nem, nincs semmi baj, csak most már ne fűtsetek tovább, mert megsülök.

Esme le is kapcsolta a fűtést, majd megtudakolta, hogy nincs-e szükségem valamire. Nem voltam éhes, ezért nem kértem semmit sem. Edward és Tvisha megint eltűntek, Emmett és Rosalie a kanapén ült, Carlisle és Esme a konyhapult előtt álltak, és beszélgettek, anya és apa pedig az asztalnál ültek. Alice nem tudom hol volt, de van egy olyan sejtésem, hogy az emeleten pakolászik valamit. Jasper pedig... Még mindig nem láttam sehol sem, ezért kíváncsi és kicsit ideges tekintettel fordultam a többiek felé.

- Hol van Jasper? – kérdeztem, mire ő maga adta meg a választ.

- Itt vagyok – szólalt meg a hátam mögül. Gyorsan megfordultam, és Jazz mosolygós arcával találtam szemben magamat.

- Hogy esett az alvás? – kérdezte, majd nyomott a homlokomra egy puszit.

- Egész jól, azt leszámítva, hogy majd’ megsültem... És te hol voltál eddig? Már kezdtem miattad aggódni – ugrattam, mire a válasza egy újabb mosoly volt.

- Volt egy kis dolgom – sejtelmesen csak ennyit mondott.

- Á, értem már. Hány óra van?

- Most múlt el fél egy – válaszolta gyorsan a kérdésemre.

- Fél egy? Te jó ég... Mit fogunk csinálni egész éjszaka? Ti ezt nem unjátok? – kérdeztem ezt már mindenkitől. – Csak ülni, és várni, hogy reggel legyen, aztán meg azt, hogy este...

- Hidd el, egy idő után megszokod – válaszolta készségesen Jasper.

- Hát... nem tudom. Nekem már ez is elég unalmas, pedig a felét átaludtam... Van egy olyan érzésem, hogy sosem fogom megszokni – mondtam, mire döbbent csend keletkezett a helyiségben, és mindenki engem bámult. Egy pillanatig nem értettem, hogy miről is van szó, majd hirtelen leesett. – Jaj, nem úgy értettem! Mármint, csak azt nem fogom tudni megszokni, hogy egész éjjel fent maradok, és nem teszek semmit sem... – próbáltam megmagyarázni, és reméltem, hogy nem veszik zokon.

És úgy tűnt, tényleg nem vették. Elkezdtek mosolyogni, amitől megnyugodtam. Már komolyan azt hittem, hogy sértésnek vették, pedig egyáltalán nem annak szántam.

- Tudod, nem olyan borzalmas dolog... Sok mindent lehet tenni. Általában olyanokat szoktunk, amit csak éjszaka jó... Ilyenkor kitűnő szórakozás kimenni az erdőbe, és medvéket kergetni, vagy akármi mást. Pusztán a szórakozás kedvéért. De az is előfordul, amikor játszunk ilyenkor – magyarázta teljesen átszellemülten Emmett.

- Játszani? És mit? – kérdeztem ismét.

- Általában baseballt.

- Aszta! Az tök király lehet – lelkendeztem, amint belegondoltam, hogy milyen király is lehet egy ilyen játék, vagy csak a medvekergetés az erdőben.

- Az is! Én is imádom csinálni! – nevetett fel Emmett.

- És akkor most miért nem teszed azt? – kérdeztem tőle, de közben a célzás mindenkinek szólt. Tényleg halálra untam magamat, szerettem volna valamit csinálni.

- Azt felejtsd el – tromfolt le Jasper, mérgesen néztem rá.

- Aj! Miért? – háborodtam fel.

- Mert sötét van, amúgy se látnál semmit, és nagyon hideg lett, biztos vagyok benne, hogy fáznál is! Kell ennél több érv? – Aj, nem hiszem el, hogy mindig igaza kell, hogy legyen.

- Maximum jól felöltözöm, és nem fogok fázni! És... Hát, tényleg nem látnék sok mindent, de valamit biztosan! – próbáltam meggyőzni, de semmi esélyem sem volt rá.

- Aesha, nem. Maximum majd holnap reggel, ha jobb idő lesz! – mondta végül, és ezzel lezártnak tekintette a témát.

- Rendben, holnap reggel, de nem fogom elfelejteni – vágtam rá rögtön, hogy ezzel is nyomatékosítsam, hogy nem felejtkezem el az ígéretéről.

A nappaliban csend volt, senki sem szólt semmit, csak a gondolataikba merülve várták a reggelt. Én is ezt tettem, néha ásítottam egyet, olyankor Jasper megjegyezte, hogyha álmos vagyok, nyugodtan menjek aludni, ők reggel is itt lesznek. De nem voltam álmos, inkább az unalmam jelei voltak ezek. Még a tévé sem volt bekapcsolva, az egyetlen dolog amit hallani lehetett, az a lélegzetvételem volt. Valahol sejtettem, hogy mindenki azt hallgatja, szerették ezt tenni. Jazz gyakran mondta nekem, hogy megnyugtatja az a hang, ahogyan a levegőt veszem. Ezzel persze nem is volt semmi baj, csak ettől is azt éreztem, hogy nem tartozom közéjük, teljesen más vagyok. Ami persze, igaz is volt, hiszen ők tényleg nem sok mindenben különböztek tőlem. És mégis, annyi mindenben hasonlítottunk... Mindenesetre furcsa dolog volt ez számomra, de már teljesen megszoktam.

Lehajtottam a fejemet a kanapé szélére, majd behunytam a szemeimet. Nem akartam aludni, hiszen vártam a reggelt, hogy végre láthassam azt, amivel családom szívesen foglalja el magát az erdőben. De nem sikerült. Lélegzetem egyre lassult, és egyre közelebb kerültem az édes és megnyugtató állapothoz.

Megéreztem két hideg kezet a derekamon; nem kellett kinyitnom a szememet, anélkül is tudtam, hogy Jasper vett fel, az illata elárulta.

- De én medvéket akarok kergetni – ejtettem ki a szavakat alig hallhatóan, de biztos voltam benne, hogy ők meghallották.

Homályosan már csak azt érzékeltem, hogy Jasper letesz az ágyra, jól betakar, majd mellém fekszik.

Világos volt már, amikor felébredtem. Jazz még mindig mellettem feküdt, és engem nézett.

- Szia – köszöntött egy meleg mosoly kíséretében.

- Szia – válaszoltam én is olyan kedvesen. – Ugye, már indulhatunk is?

- Nem tettél le róla, mi? – kuncogott halkan.

- Eszembe sem jutott! – válaszoltam büszkén, majd nyújtózkodtam egyet, és felültem.

- Igen, ezt valahogy sejtettem. De nekem jól öltözz fel, nem szeretném, ha megfáznál! – adta ki a parancsot, majd magamra is hagyott. Kimentem a fürdőbe és elintéztem az emberi teendőimet, majd előszedtem magamnak egy harisnyát és egy vastag bársonynadrágot, amiket aztán fel is ráncigáltam magamra. Felvettem egy pólót, és betűrtem a nadrágomba, majd elővettem további két pulcsit, és azokat is felvettem. Közben folyt rólam a víz, hiszen a lakásban még továbbra is meleg volt, és a sok ruha csak rátett egy lapáttal.

Felvettem a kabátomat is, és a sapka-sál-kesztyű párosítás sem maradhatott ki. A csizmámmal a kezemben ballagtam le a lépcsőn, de a mozgás is nehezemre esett ennyi ruhában.

- Jasper, ajánlom neked, hogy elég hideg legyen odakint, ha ennyi cuccot vettem fel! – szóltam neki játékos fenyegetéssel.

- Hidd el, meleged nem lesz! – nevetett továbbra is.

Nagy nehezen sikerült felvennem magamra a csizmámat, majd immár menetkészen álltam az ajtóban.

- Mehetünk? – sürgettem őket. – Nem igaz, hogy mindig rátok kell várni!

- Aesha, nem is te lennél, ha nem ezt mondtad volna! – harsogta Emmett, majd kitárta előttem az ajtót. Amint kiléptem, hálát adtam az égnek, amiért ennyire felöltöztem, hiszen még mindig nagyon hideg volt.

- Milyen a hőmérséklet? – kérdezte nevetgélve Edward. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan és mikor került elő, de ez volt most a legkevésbé érdekes tény, amit egy medvekergetés előtt meg akartam fontolni.

- Pont megfelelő! – vágtam rá habozás nélkül.

- Nos, ennek nagyon örülök!

- Hát még én – kuncogtam, majd a mellém lépő Jasperre koncentráltam. Egy könnyed mozdulattal felkapott a hátára, és már szaladt is velem a többiek után. Csodálatos érzés volt száguldani, még ha a jeges szél az arcomba is csapott, megérte. Figyeltem a fákat, amelyek mellett elsuhantunk, és azon gondolkoztam, hogy hogyan is képesek ekkora sebességgel száguldozni anélkül, hogy nekimennének valaminek. Értem én, hogy jó a reflexük, na de ennyire?

Egy tisztáson álltunk meg, ahol Jazz letett a földre, és bevallom, egy pillanatig nehezen álltam meg a saját lábaimon. Ekkora váltás után ne mondja nekem senki, hogy nincsenek problémái a gravitációval!

- Minden oké? – kérdezte Jasper, és közben a kezemet egy pillanatra sem engedte el.

- Igen, persze csak ezt egy kicsit nehéz megszokni! A tudat, hogy nekem is vannak lábaim... Néha egész megdöbbentő! – mondtam teljesen komoly arccal, mire bátyámból előtört a nevetés. Közben odasétáltunk a többiekhez, akik már csak minket vártak.

- Na, hol van az a medve? – kérdeztem teljesen felvillanyozódva, mire Emmett kedvesen rám mosolygott. – Már nagyon kíváncsi vagyok rá!

- Nos, mit szólnál hozzá, ha közvetlen közelről mutatnám meg neked? – ajánlotta fel az alkalmat, amit én hülye lettem volna nem elfogadni.

- Még szép! – teljesen fellelkesültem, és már léptem volna közelebb Emmetthez, amikor Jasper megállított.

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet. Lehet, hogy csak távolról kellene szemlélnie – próbálta elhadarni, hogy én ne halljam, de nem sikerült neki, mert direkt odafigyeltem arra, hogy mit mond.

- Jasper, ezt te sem mondod komolyan! – szerelte le Em az örökké aggódó Jazzt. – Szerinted nem vigyázok rá eléggé? Ne félj, nem lesz semmi baja!

- Úgy bizony – helyeseltem én is. – Semmi bajom nem eshet, hiszen Emmett vigyáz rám! – bátorítóan Jasperre mosolyogtam, amit ő vonakodva ugyan, de viszonzott. Tényleg féltett engem, de teljesen feleslegesen. Semmi bajom nem eshet ennyi vámpír között, az biztos.

Em felkapott a hátára, és már indult is velem ismét be a fák közé. Emmett sokkal gyorsabb volt, mint Jasper. Ezt annak tudtam be, hogy Jazz jóval óvatosabb, mint Em, és ezért. Pedig így sokkal, de sokkal jobb utazni! Hallottam, ahogyan a többiek jönnek mögöttünk, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy ki. Nem fordulhattam hátra, hogy megnézzem, így elég volt csupán a tudat hogy ott vannak. Emmett felfutott velem egy nagy hegyen, majd amikor már elég magasan voltunk, le is tett, hogy kicsit körül tudjak nézni. Ha nekem ide magamtól kellett volna feljönnöm, biztos vagyok benne, hogy az út negyedéig sem jutottam volna. Egyrészt nagyon meredek volt az oldal, és annyira nehéz is volt rajta közlekedni. Egy csöppet megint remegtek a lábaim, ezért jó erősen belekapaszkodtam Em karjába, aki átölelt engem. A kilátás minden feljutási nehézséget megért. Mármint, nem nekem, hisz én ennél könnyebben fel sem juthattam volna ide, az biztos. Hatalmas erdők terültek el, ameddig a szemem ellátott, amelyek óriási hegyekkel voltak körülvéve. Láttam még számtalan vízesést, és sok-sok tavat is. Egyszerűen csodálatos látvány volt, még így is, hogy mindent hó borított. Megfogadtam magamban, hogy még biztosan lesz alkalom, amikor én ellátogatok ide, akár a saját lábamon, akár másén.

- Indulhatunk? – kérdezte Emmett, miközben még mindig mosolygott.

- Naná! – vágtam rá, majd már abban a pillanatban fel is kapott a hátára, és szaladt tovább velem.

Kis idő múlva megálltunk egy nagy barlangnál. Már nem voltunk olyan magasan, egy másik úton közben jöttünk lefelé, Emmett csak azért vitt fel engem, hogy megmutassa a csodálatos kilátást. A barlang hatalmas volt, és sötét.

- Ezt most nem mondod komolyan? – kérdeztem csípőre tett kézzel.

- Te akartál medvét üldözni, nem? – jött a gyors válasz egy kérdés formájában.

- Igazad van, én akartam, de azt nem gondoltam volna, hogy ide is bemegyünk! És különben is, én nem látok odabent semmit!

- Ezért hívjuk ki onnan a macit! – nevetgélt tovább.

- Hű – ennyi volt csupán az elmés válaszom.

- Jobban szeretnéd, ha visszamennénk? Semmi gond, szívesen visszaviszlek a többiekhez!

- Mi? Ó, jaj! Nem, dehogy! Nagyon kíváncsi vagyok arra a medvére!

- Helyes válasz! – felnevetett, majd eltűnt a szemem elől, és egy fél perc múlva ismét megjelent. Gondolom, most értesítette szerencsétlen állatot arról, hogy itt vagyunk. Felkapott a hátára, de sokkal gyorsabban, mint eddig bármikor, majd felugrott velem a barlangnak egy kiemelkedő részére. Minden olyan gyorsan történt, hogy a szemem szinte képtelen volt feldolgozni, amit látott. Én meg sem mozdultam, mégis hevesen kapkodtam a levegőt, és a szívem vadul vert a mellkasomban, olyannyira, hogy szerintem Emmett simán megérezte.

- Te félsz? – kérdezte halkan, miközben hátrapillantott a válla felett.

- Dehogy! Csak izgulok – sutyorogtam, majd kilestem a válla mellett, és megláttam, amint a hatalmas medve kilép a barlangjából.

- Felkeltettük, most morcos lesz – magyarázta Emmett, majd arrébb ment, és leugrott a medve szintjére. Az állat felénk nézett, és szerintem észrevette Emmett képében a rá leselkedő veszélyt, egy pillanatig megállt, majd rohanni kezdett az ellenkező irányba, Em pedig utána. Simán lehagyta volna az állatot, de azt mondta, akkor hol marad a szórakozás? Hihetetlen, hogy tényleg megérzik az állatok, ha valami náluk jóval erősebb készül megtámadni őket... Furcsa, mert nekem eszembe sem jutott félni a Cullenektől, de mondjuk, ez lehet csak azért van, mert köztük élek?!