My Wish - 11. fejezet

Sziasztok! :) Megérkezett erre a hétre is a fejezetet! Annyit fűznék hozzá, hogy ez egy nyugisabb rész, ne nagyon várjatok nagy történéseket, az érzelmeken lesz a hangsúly. Továbbá, hamarosan vége a történetnek... :( Gondoltam, ezt közölnöm kell veletek is. Amint feltűnt, a blog új külsőt kapott! :) 

Remélem, tetszik majd a fejezet! Jó szórakozást! :)

11. fejezet – Személyes fogságban

Amint kiszálltunk az autóból, elkértem Jake telefonját. Arra ugyan nem lettem volna képes, hogy felhívjam őket, mert... Hű, akkor lett volna igazán csak nagy botrány. Gyorsan pötyögni kezdtem egy üzenetet:

Sziasztok! Semmi bajom sincs, ne aggódjatok. Hamarosan hazamegyek, szóval, meg ne tudjam, hogy valaki határt lépett! Ez esetben... Egy ideig nem megyek haza, ez biztos. Ne haragudjatok, de nem volt más választásom... A tiltás nem megoldás!

Fejből tudtam Jasper számát. Gyorsan bepötyögtem, majd visszaadtam Jacobnak a telefont, és ki is kapcsoltattam vele. Nagyon bíztam benne, hogy hallgatnak rám, és nem lépnek határt csakis miattam.

Jake összekulcsolta a kezünket, majd elindult velem az egyik ház irányába. Még sosem jártam itt, ezért minden nagyon új volt. Bent égett a villany, és néhány alakot láttam mozgolódni. A szívem a torkomban dobogott, el sem tudtam képzelni, hogy mit szólnak majd hozzám.

Beléptünk a házba, ahol néhány ismerős arc fogadott. Sam, Paul, Seth, Embry, Jared, és Quil. És ott volt Emily is. Őt most láttam először, de Jake már mesélt róla.

Többek közt, ez volt az ok, amiért annyira féltett engem. Emilynek gyönyörű arca volt, de egy hatalmas heg elcsúfította, amit Sam okozott neki.

- Olyan a szaga, mint egy gumicukornak – morogta az egyik srác. Alighanem, Paul volt az.

- Hé! – szólt rá Sam illedelmesen. Ő volt a vezető, ez egyértelmű. Leültetett egy székre, Jake pedig mellettem foglalt helyet, és el sem engedte a kezemet. Aztán mesélni kezdett. Az órák csak repültek, én pedig figyelemmel hallgattam minden egyes szavát.

Természetesen, szóba kerültek a vámpírok is, és tapintatosan senki sem kezdte el szidni őket előttem. Így is görcsberándult a gyomrom, amikor újra és újra szembesültem a tetteim következményeivel. Elárultam őket. Őket, akik mindig mellettem álltak, befogadtak, és szerettek! Undorodtam magamtól, amiért ezt tettem velük. Nem érdemelték meg!

Próbáltam kizárni a hangot a fejemből, a lelkiismeretem hangját. Furakodott csak egyre beljebb az elmémben, de én nem engedtem neki utat. Mivel már én is ide tartozom, mindennel tisztában kell lennem. Nekik is vannak ugyanúgy szabályaik, mint a vámpíroknak. És ezek kemény szabályok, nem lehet őket megszegni. Persze, nem vonatkozik rám ugyanúgy mindegyik, mint a falka normális tagjaira, de én is része vagyok ennek az egésznek.

Hosszú órákig hallgattam még, amiket Sam mesélt, amikor is Jake úgy döntött, hogy ideje lenne pihennem, mert túlságosan is hosszú volt számomra ez a nap. Milyen jó, hogy ő tudja!

Elbúcsúztunk a többiektől, majd mindenki otthona felé vette az irányt. Hűha, most minden bizonnyal megismerem Jacob apukáját! Na jó, nem biztos, hogy most, de hamarosan biztosan. Jake közelebb húzott magához, majd ezt kérdezte tőlem:

- Nem vagy túl fáradt? Tudsz sétálni?

- Milyen kérdés ez! – csattantam fel. Kicsit sérti az önérzetemet, hogy ennyire gyengének néz. – Szerinted, tudok normálisan menni? Még így is simán lehagylak! – bizonygattam neki.

- Ó, értem! – elkezdett kuncogni, majd megállított, és finoman maga felé fordított. – Aesha... – ejtette ki a nevemet megbűvölten. Egy apró csókot lehelt az ajkaimra, majd újra összefonta a kezeinket, és tovább indultunk.

Jacobék háza is ugyanolyan volt, mint a többi ház. Itt tényleg minden egyforma volt! A házban sötétség és csend honolt, senki sem volt már ébren. Jake bevezetett a szobájába, majd a kezembe nyomott egy kinyúlt atlétát, és egy rövidnadrágot. Vagyis, az csak neki volt rövid...

- Megmutatom a fürdőt! – mondta, majd elkísért odáig. Én nem tudom, hogyan tud ilyen sötétben ennyire biztosan mozogni... Nem ment neki semminek, még csak nem is súrolt semmit. Én tuti biztos, hogy elestem volna már mondjuk a tévében...

Jake magamra hagyott, amíg elvégeztem a dolgaimat, majd amikor végeztem, lekapcsoltam a villanyt, és kiléptem a helyiségből. Aha, ez nem volt ám olyan egyszerű... Még mindig korom sötét volt, és nekem nem volt farkaslátásom, így nem láttam semmit sem.

- Itt vagyok – suttogta, majd elkapta a kezemet, és esés nélkül visszakísért a szobájába.

- Nos... Hát, én izé... Majd alszom a kanapén... – Karba fontam a kezemet, és vártam, hogyan kecmereg ki ebből a helyzetből. Naná, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy külön alszunk, de meg akartam várni, amíg erre magától jön rá. Nem kell semmi rosszra gondolni! Én csak az utóbbi időben teljesen megszoktam, hogy nem alszom egyedül. Valaki állandóan volt mellettem, és ez megnyugtatott. Szerintem, képtelen is lennék úgy aludni, hogy tudom, nincs mellettem senki...

- Ó! Hát, ha te szeretnél ott aludni... Tudod, én arra gondoltam, hogy... – szándékosan nem mondtam tovább a mondatomat. A szemei felcsillantak, majd közelebb lépett, és nyomott egy puszit a homlokomra.

- Ez így sokkal jobban tetszik... És jól áll neked a pólóm! – mondta elismerően, majd végignézett rajtam. – És a nadrágom is...

- Attól eltekintve, hogy kétszer elférek benne, de ez nem baj, mert így sokkal kényelmesebb! – kuncogtam halkan, majd leültem az ágyára. Elnyomtam egy ásítást. Tényleg késő volt már, és én nagyon fáradt voltam, de képtelen lettem volna aludni. Nem hagyott a gondolat nyugodni, hogy mit tettem. Ezt ő is észrevette, megsimogatta az arcomat, majd így szólt.

- Nem lesz semmi baj. Most már biztonságban vagy, nem érhet semmi baj sem!

- Nem erről van szó... – mondtam elhaló hangon.

- Hanem? Ó, már értem! Megint a... róluk van szó. Nem értem, miért rágódsz ezen. Hidd el, nem lesz semmi probléma sem! És ha igen, képesek vagyunk megvédeni magunkat!

- Azt már nem! – dörrentem rá. – Arról szó sem lehet! Nem fogtok egymásnak esni, csakis miattam! Azt nem engedem... – a könnyek szúrták a szememet, ezt ő is észrevette.

- Nem, igazad van, tényleg nem. Nem tehetlek ki téged ekkora veszélynek.

A szavai teljesen összezavartak. Hiszen alig ismerjük egymást! És ennyire fontos lennék neki, hogy belássa, nekem van igazam? De hát miért? Nem értek semmit sem... Ennyi idő alatt teljes képtelenség, hogy ennyire fontos lennék neki... Az nem lehet! Olyan álmos voltam, hogy már beszélni is alig tudtam, de addig nem akartam elaludni, amíg ez ki nem derül. Tuti, hogy van még valami fontos, amiről tudnom kéne.

- Miért? Jacob, kérlek mondd el! – hangom kezdett egy picit hisztérikus lenni. – Miért vagyok én ennyire fontos?

- Oh, hogy ez... – dörmögte halkan. – Hát, tudod... Ez egy nagyon bonyolult dolog. – Nem nézett rám, az összekulcsolt kezeinket bámulta. Talán, zavarban lett volna? – És túl fáradt vagy ehhez... De ígérem, holnap ez lesz az első, amit elmondok.

Ez egy fair ajánlatnak bizonyult. Tényleg nem voltam olyan állapotban, hogy felfogjam szavai értelmét.

- Holnap reggel – mondtam két ásítás között, majd a fejemet lehajtottam a párnára, és körülbelül fél perc múlva már el is nyomott az álom.

Reggel Jake nem volt mellettem, egyedül ébredtem. Álmosan próbáltam fókuszálni, de a szobában nagyon világos volt, ezért be kellett csuknom a szememet, hogy ne vakuljak meg. Odakint hétágra sütött a nap, ami annyit jelent, hogy a családom ma nem teszi ki otthonról a lábát. Gondolom, ennek most nagyon örülnek, hisz a mentőakciónak lőttek. De egyáltalán miről beszélek én? Mentőakció? Nem jönnek értem, mert megkértem rá őket, és tudni fogják, hogy igazat mondtam. Kikászálódtam az ágyból, és a kintről beszűrődő hangokat kezdtem figyelni.

- Aú! Á, ez így nem fog összejönni... – morgolódott Jake, és gondolom az apukája válaszolt rá.

- Azt nem úgy kell, fiam!

Elképzelésem sem volt róla, hogy mit művelhetnek odakint, ezért félszegen kinyitottam az ajtót, mire mindketten rám emelték a tekintetüket.

- Jó reggelt – köszöntem halkan, rekedtes hangon.

- Szia! – Jake arcán hatalmas mosoly terült el, amint konstatálta, hogy felébredtem. Idetrappolt hozzám, majd Billyhez vezetett, és bemutatott neki. Nagyon örültem, hogy végre megismerhetem Jake apukáját, aki nagyon aranyos volt. Elmondta, hogy már nagyon várt engem, csak ezt nem tudtam mire vélni. Na de nem baj, első adandó alkalommal megkérdezem erről Jacobot.

- Készítettünk neked reggelit – mondta Jake szégyenlősen, majd az asztal felé mutatott. Jake készített nekem tojásrántottát reggelire. Hű, ezt nekem elég nehéz feldolgozni... Eddig még nem volt olyan srác az életemben, aki ezt megtette volna... Na jó, Jasperen, Emmetten, és Edwardon kívül még nem volt...

Ezen nagyon meghatódtam, és eldöntöttem, hogy megköszönöm neki.

Nem tudtam nem észrevenni Jacob és az apja között lezajlott néma szóváltást. Bólogattak egymásnak, és mutogattak is. Nem volt nehéz kitalálni, hogy csakis rólam lehet szó... Nem lehettem benne biztos, de szerintem Billy elfogadott engem. Na jó, talán a vámpírcsaládomon kívül elfogadott... A torkom megint összeszorult, amint tudatosult bennem, hogy mit tettem. Én nem akartam ezt! Az lett volna az utolsó, amit akarnék, hogy nekik fájdalmat okozzam. És mégis ezt tettem... Én sem vagyok jobb, csak egy áruló, akinek nem fontosak a szerettei... Mi történt velem? Eddig mindent képes lettem volna értük feladni, és most! Lelki szemeim előtt megjelent Tvisha arca, és a szemeim könnybe lábadtak. Veszekedve váltunk el egymástól, mert én megsértődtem azokon, amiket mondott. Nem lett volna szabad ennyire felelőtlenül viselkedni, de hagytam, hogy az érzéseim irányítsanak...

- Aesha! – hallottam meg Jacob lágy hangját, amelyen engem szólított. – Minden rendben?

- Persze – válaszoltam, majd megpróbáltam leküzdeni a feltörni készülő könnyeimet.

Megköszöntem nekik a csodás reggelit, majd felálltam az asztaltól, és visszamentem Jake szobájába. Eltört a mécses, eddig tudtam visszatartani a könnyeimet. Zokogva borultam le a párnára, és csak hagytam, hogy záporozzanak a fájdalmam jelei könny formájában. Nem érdekelt semmi, csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy megszabaduljak a fojtogató érzéstől. Nem bírtam már tovább, valahogy ki kellett eresztenem a gőzt.

Hallottam, amikor nyílt az ajtó, és besüppedt mellettem az ágy. Jake volt az, és minden bizonnyal meg akart vigasztalni. Csakhogy az nem megy olyan könnyen! A bennem lévő fájdalom és bűntudat egyre csak nőtt, és én képtelen voltam mit kezdeni vele. Jacob egy egyszerű mozdulattal az ölébe vett, teljesen felesleges is lett volna tiltakoznom ellene. Szorosan magához ölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet, úgy bőgtem tovább. Szegény pólóját teljesen eláztattam a könnyeimmel, és csak remélni mertem, hogy nem haragszik meg érte.

- Nyugodj meg – búgta, de ettől csak jobban zokogni kezdtem. Tehetetlen volt, éreztem rajta. Bárcsak itt lenne Jasper, és segítene ezt nekem átvészelni! Basszus, nagyon hiányzott Jazz! Mióta elszöktem, most éreztem először ennyire elviselhetetlennek a hiányát. Sokkal könnyebb volt elviselni az érzelmeimet, ha ott volt ő... De most, hogy nincs! Hogyan éljem túl ezt a traumát? Miért kell a farkasoknak és a vámpíroknak utálnia egymást? Miért nem tudnak nyugodtan megélni, és elviselni a másikat? Ennyire szeretik, hogyha nekem okozhatnak ezzel fájdalmat? Értem én, hogy ez olyan régóta úgy van, hogy azt nekem még felfogni is sok lenne, de akkor is! Ha nem másért, akkor csak értem tennék meg! Ha tényleg annyira fontos vagyok nekik, mint azt állítják, akkor miért nem képesek rá? A fenébe ezzel az egész hülye világgal!

Anno, néhány hónapja, miért pont nekünk kellett ütközni azokkal az autókkal? Miért pont mi voltunk olyan szerencsétlenek? És ha nem Forks közelében történt volna! Akkor anyuékat másik kórházba vitték volna, és elkerülhető lett volna ez az egész. De nem... Naná, hogy nem! Az én emberi agyam képtelen ezt feldolgozni... Soha eddig nem voltam annyira kikészülve a ténytől, mint most. Eddig nem bántott, tökéletesen eléldegéltem a vámpírok között... De bejöttek a képbe a farkasok is, és bonyolult lett minden. Nem bánom, egyáltalán nem bánom, hogy megismerkedtem Jacobbal, hiszen akkor sosem tudtam volna meg, hogy mi az igazi szerelem... De van elég erős ahhoz, hogy segítsen ezt az egészet nekem feldolgozni? Nem tudom... Én már semmiben sem vagyok biztos...

Jézusom! És mi lesz akkor, ha megöregszem? Ha szépen, lassan meghalok? Ők nem öregednek, így maradnak még sok-sok évig! De én? Én csak egy közönséges ember vagyok, aki megöregszik, beteg lesz, majd meghal... Mivel farkas nem lehetek, ezért csak egyetlen mód maradt e dolog elkerülésére. De akkor sem leszek közelebb a célomhoz... Ha vámpír lennék, akkor Jake és a családja soha többé nem fogadna be maga közé. Most komolyan, megérné? Nem tudom... Arról meg ne is beszéljünk, hogy nem lenne vámpír, aki átváltoztatna... Márpedig, ha valaki megtenné, akkor egyetlen kikötésem az lenne, hogy a családomból tegye valaki.

Úristen! Család? Nekem már nincs is olyanom... egyedül maradtam.