My Wish - 8. fejezet

Sziasztok, Drágáim! :) Megérkeztem a frissel együtt ide is. :D Remélem, hogy tetszeni fog a fejezet. Jó szórakozást kívánok hozzá, kommenteknek örülnék! :)

8. fejezet – Váratlan látogatók

- Aesha, beszélhetnék veled? – kérdezte Jasper, miközben bejött az ajtón.

- Nem érek rá – feleltem közömbösen. Tényleg megbántott, és jó lenne, ha végre ő is rájönne, ezt az egészet nem lehet olyan könnyen elintézni.

- Tudom, hogy nem volt szép, hogy mindenért téged akartalak okolni. Én léptem át a határt, és nem te, szóval teljesen jogos a haragod – magyarázta a dolgokat. Ezt eddig én is tudtam!

- Akkor meg? Mit akarsz? – csattantam fel. Elegem volt már ebből a színjátékból. Elrángatnak ide, csináljam azt, amit ők akarnak, hódoljak be teljesen az akaratuknak... Ezt várnák tőlem, de én ezt nem fogom megtenni!

- Megbeszélni a dolgokat. Borzasztó érzés, hogy megbántottalak... Szeretném valahogy jóvátenni, de nem engeded...

- Tudod, hogy mi segítene? Ha visszavinnél! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm ezt a helyet, a havat, és a hideget is! – borultam ki teljesen, és lerogytam az ágyra. A könnyeim megállíthatatlanul törtek a felszínre, holott tudom, hogy nem ez lett volna a legjobb alkalom rá. De én még mindig ember vagyok, nem tudok kemény lenni, és mindent kibírni! Jasper rögtön mellettem volt, és nyugtatott. Éreztem, hogy testemben szétárad a nyugalom. Zokogásom folyamatosan alábbhagyott, amint kezdtem magamat kicsit jobban érezni. Ilyen helyzetekben örültem Jasper képességének, és gyűlöltem is azt. Általában amikor kiakadok valami miatt egy kiadós sírás mindig sokat segít, de ilyenkor azt sem hagyja, hogy legalább kisírjam magamat. Szívás!

- A többiek most vadászni mennek, szeretnéd, hogy itt maradjak veled? – kérdezte bársonyos hangon, és én hirtelen el is felejtettem, hogy haragudnom kellene rá. Most komolyan, lehet egy ilyen ajánlatnak ellenállni?

Válaszul bólogatni kezdtem, mire elnevette magát.

- Hiányoztál. – Ledőlt az ágyba, majd a mellkasára vont. Szerettem itt pihenni; furcsa érzés volt, hogy nem hallottam dobogni a szívét.

- Te is hiányoztál nekem... És Jazz! – Felemeltem a fejemet, majd feltartottam az egyik mutatóujjamat, hogy jelezzem, fenyegetés közeledik. – Ha még egyszer, bármikor, akármilyen körülmények között átmered lépni a határt, és ezzel veszélybe sodrod a saját életedet, esküszöm, hogy valami olyasmit fogok tenni, amit még magam is megbánok!

Riadt arcot vágott, majd helyeslően bólogatni kezdett.

- Ígérem, hogy többet nem fogom átlépni a határt! Feltéve, ha te is jókislány maradsz, és a mi oldalunkon tartózkodsz továbbra is. Most sem mentem volna át, ha nem készülsz minket otthagyni...

- Jasper, nem maradtam volna velük! Csak addig, amíg lenyugszanak a kedélyek, és be nem látjátok, hogy felesleges lenne eljönnünk. De ti! Titeket sosem lehet meggyőzni semmiről sem – morogtam a pólójába.

- Ahogyan téged sem! Hetek óta minden próbálkozásunk kudarcba fulladt, ezért döntöttünk az a drasztikus lépés mellett, hogy elköltözünk egy kis időre.

- Egy kis időre? Amíg megöregszem, és ráncos leszek? – sipítottam hisztérikusan.

- Addigra legalább egy kicsit megkomolyodsz, és nem gondolkozol ilyen marhaságokon – nevetgélt tovább. Szemmel láthatólag már ő is jól érezte magát.

- De most komolyan, Jasper... Kérlek, csak hallgass meg, és próbáld az én szememmel nézni a dolgokat. Tegyük fel, hogy csak most ismerkedsz meg Alice-szel... De valakik nem hagyják, mert úgy hiszik, hogy ártana neked. De te tudod, hogy sohasem lenne képes téged bántani... Ezért két tűz közé kerülsz, nem tudod, hogy mit tegyél... Nem akarod a családodat sem megbántani, hiszen imádod őket, és akkor vagy boldog, ha ők is azok. De emellett mégis haragszol rájuk, mert eltiltanak attól az embertől, aki a legfontosabb neked... Őt meg egyszerűen... Nem tudod magára hagyni. Képzeld csak el... Milyen lenne így az életed, Alice nélkül... Ugye, milyen borzalmas még a puszta gondolat is?

Jasper nem szólt semmit sem. Most biztos vagyok benne, hogy elgondolkodott a helyzeten, és ő is belátta, hogy nekem is igazam van. Akármennyire is fájó a gondolat, de bizony az én tetteim is jogosak.

- Nem vagy egész véletlenül éhes? – kérdezte végül. Jellemző, hogy ilyenkor tereli a témát, ahogyan csak lehet. De én ezt is hatalmas haladásnak vettem, és úgy gondoltam, jobb, ha most nem firtatom tovább a dolgot. Visszatértünk mi még erre később, ebben egészen biztos vagyok.

- Hát... Most, hogy így kérdezed... És te nem vagy éhes?

- Te sokkal fontosabb vagy. – Elmosolyodtam ezen kijelentésén, majd feltápászkodtam róla, és ő is felállt. Megálltam előtte, majd olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak képes voltam rá.

- Köszönöm... Köszönöm, hogy vagy, és hogy ennyire törődsz velem... Szeretlek – suttogtam a fülébe a szívből jövő szavakat. És nem kellett neki bebizonyítanom, hogy tényleg így érzek, tudta jól, hiszen ő is pontosan érezte amit én.

Lementünk a konyhába, majd Jasper leültetett az asztalhoz, és készített nekem két szendvicset. Ahhoz képest, hogy nem volt gyakorlott ebben, nagyon is jól ment neki. Jó volt nézni, ahogy sürgött-forgott a konyhában, csakis az én kedvemért. Ráadásul mindezt emberi tempóban, hogy még az én szemem is láthassa. Nem hiába imádtam őt ennyire!

Viszont a következő pillanatban rémülten fordult felém, és rögtön előttem termett. Beszorított a háta mögé, miközben az ajtót bámulta, és folyamatosan hátrált tőle.

- Nem lesz semmi baj – súgta megnyugtatóan, de nem ért vele célt! Sőt, csak idegesebb lettem attól a ténytől, hogy tudtam, valami történni fog. Kinyílt az ajtó, és néhány idegen vámpír lépett be rajta. Nem ismertem őket, de Jasper igen.

- Sziasztok! Nem is gondoltuk volna, hogy ilyen hamar megérkeztek! – szólt az egyik férfi, gondolom ő lehetett köztük a vezető.

- Siettünk, ahogy csak tudtunk – válaszolta kimérten Jasper, majd felemelkedett a támadóhelyzetéből.

- Ó, gondolom, ő lehet a kis házikedvenced! – Egyértelmű volt, hogy kire vonatkozott a célzása... Már most nem volt szimpatikus.

- Ne hívd így – mondta Jasper enyhén követelő hangsúllyal hangjában.

- Nézd már, hogy védi tőlünk! – szólt közbe az egyik nő is. Ő sem volt szimpatikus... Volt benne valami... Tenyérbe mászó. Nekem nagyon úgy tűnt, mintha fitogtatni akarná az erejét velem szemben. Elégedett magával, hiszen ő egy erős vámpír, én meg csak egy gyenge kis ember. Ahogy néztem a nőt, úgy lettem egyre idegesebb. Jasper megszorította a kezemet, így jelzett nekem. Volt egy olyan érzésem, hogy Jazz maximálisan együtt érez velem...

- Tanya, fogd vissza magad! Elnézést kérek! – felnevetett a pasas. – A többiek hol vannak?

- Vadászni mentek, most csak mi ketten vagyunk itthon... De hamarosan itt lesznek!

- Örömmel hallom, már régen találkoztam velük!

Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban nyílt ki az ajtó, és lépett be rajta a családom többi tagja. Edward a tekintetével rögtön engem keresett, és látszott az arcán a megkönnyebbülés, amikor látta, hogy nincsen semmi bajom sem. Emmett lépett mellém, majd aggódó tekintete kíséretében gyorsan megtudakolta, hogy minden rendben van-e. Válaszul hevesen bólogatni kezdtem, majd ismét elmosolyodtam, a kialakult helyzet ellenére. Még most is nehezen hiszem el, hogy tényleg ennyire fontos vagyok nekik. Körbenéztem a helyiségben, de alig láttam el Emmett és Jazz között, ezért egy kicsit előrébb kellett lépnem, mire a fiúk reakciója az volt, hogy még szorosabban zártak össze előttem. Hát ez remek! Tvishát szerettem volna látni, nagyon érdekelt, hogy mit csinál most.

- Jasper! – morogtam. – Nem látok!

Emmett kuncogni kezdett, Jazz pedig arrébb állt, és kettőjük közé húzott. Ismét teljes belátást kaptam a szobában lévőkre, köztük Tvishára is. Szorosan Edward mellett állt, még a vak is kiszúrta volna, hogy együtt vagyunk. És az unszimpatikus nőt nézte. Enyhe kifejezés az, hogy nézte... Inkább bámulta, és a nő is őt. Bíztam a nővérem ízlésében, rögtön kiszúrta, hogy kit kell kinéznie magának. A csajnak most már nem volt akkora arca, hogy látta, nemcsak olyan nőnemű lény tartózkodik a helyiségben, akinél sokkal erősebb. Büszke voltam Tvishára, attól függetlenül, hogy még mindig dühös lettem, ha arra gondoltam, hogy miket mondott nekem, és miket akart velem tenni...

Fogalmam sem volt arról, hogy miről társalognak a vámpírok, ugyanis egy szót sem értettem belőle. Hadartak, és halkan beszéltek, ezzel teljesen kizárva engem a beszélgetésből. Na, nem mintha lett volna beleszólnivalóm, de akkor is. Szerettem volna tudni, hogy miről folyik a diskurzus, mert kezdtek furcsa érzéseim támadni. Nem arról, hogy ezek az idegenek veszélyt jelentetnének ránk nézve, hiszen biztos vagyok benne, hogy mi sokkal erősebbek lennénk náluk... Ez a fura érzés teljesen más volt... Valami megmagyarázhatatlan, belsőkényszer által kiváltott... Még magamnak sem tudtam rendesen elmagyarázni, hogy mi ez... És ez ijesztő volt.

Aztán úgy kezdtek beszélni, hogy már én is megértettem. Biztosan már megbeszéltek minden fontos dolgot, ezt már én is nyugodtan hallhatom... Az idegenek elköszöntek, majd kiléptek a házból, ezzel magunkra hagyva minket.

- Oké, és akkor remélem, most valaki elmondja, hogy kik is voltak ők! – néztem végig rajtuk, majd hangosan kifújtam a levegőt, és visszaültem az asztalhoz.

- Ők egy közelben lakó család, akiket hosszú évek óta ismerünk – válaszolt készségesen Carlisle.

- És akkor, Jasper miért viselkedett olyan furán, amikor megérkeztek? – kérdeztem ismét.

- Mert nem tudta, hogy hogyan fognak reagálni a jelenlétedre.

- Nem tudták, hogy veletek vagyok? – Erre nem számítottam.

- De igen, tudták, csak Jasper azt nem tudhatta, hogy miként fognak reagálni... Amikor Alice látta, hogy eldöntötték, miszerint meglátogatnak, azonnal indultunk, de nem voltunk annyira közel, ezért tartott ennyi ideig, míg ideértünk.

- Aha... értem. A lényeg az, hogy senkinek nem esett semmi baja! – összegeztem a helyzetet.

- Igen, teljesen igazad van – válaszolt kedvesen Carlisle, majd melegen rám mosolygott. Furcsa, hogy tőle nem kaptam hegyi beszédet... Na, nem mintha akkora szükségem lett volna rá, csak gondoltam, ő is szeretne néhány szót szólni. Tapintatosabb, és megértőbb volt, mint én azt gondoltam volna. Még egy ok, amiért büszke lehetek, hogy ilyen nevelőapám van az igazi mellett!

Jasper mellettem volt, amíg ettem. Egész végig engem figyelt, de most még a pillantásában is volt valami furcsa... Olyan áthatóan nézett, mintha minden egyes pillanatot meg szeretne őrizni, mélyen az emlékezetébe vésni. De miért? Hát ezt szeretném én is tudni... Mindig is szerették nézni, ahogyan eszem, de azért ilyen módon még nem igazán figyelt senki sem...

- Jasper, most neked kellene vadászni menned! – mutattam rá a tényre.

- Igen, én is tisztában vagyok vele, csak gondoltam megvárom, amíg te befejezed – válaszolt kedvesen. Olyan boldog voltam, amikor nem veszekedtünk! Utáltam vele rosszban lenni, nem volt annál borzalmasabb érzés...

- Akkor indulás! Ne félj, én nem megyek sehova sem – ugrattam, hiszen tudtam, hogy ez az a dolog, amitől ő is tart. Igen, hajlamos néha túlzásokba esni, de én ezt nem bántam. Így éreztem igazán, hogy fontos vagyok neki.

- Sietek vissza – mondta miközben felállt, majd odament Alice-hez, megölelte, és nyomott egy puszit barátnőm ajkaira. Olyan jó volt így látni őket, boldogan és gondtalanul. Imádták egymást, és tényleg mindenre képesek voltak a másikért. Tényleg igaz szerelem volt köztük, ezt senki sem tudta megkérdőjelezni. Irigyeltem őket, amiért ők boldogok lehetnek, én pedig nem. Bíztam a jövőmben és reménykedtem, hogy egyszer majd én is leszek annyira szerencsés, hogy azt ölelhetem, és az a személy mellett lehetek boldog, akit tiszta szívemből szeretek. Ha éveket kell rá várnom, ha addig leszek ebbe a várbörtönbe bezárva, akkor annyit fogok. Valahol biztos vagyok benne, hogy megéri. Alice is sokat várt Jasperre, és egyszer csak megérkezett! Azóta pedig minden egyes mozdulatából, mondatából lerí, hogy megérte annyit várni. Én is ezt fogom tenni.

Felmentem a szobámba, majd elővettem magamnak néhány ruhát, és elvonultam a fürdőbe. Most egy forró fürdőre volt szükségem, az kellőképpen ellazít ahhoz, hogy pihenni tudjak. Nem aludtam túlságosan is sokat az éjszaka, és nekem sok alvásra volt szükségem, különben egész nap rossz hangulatom lesz.

Az egész kádat teleengedtem forró vízzel, majd belemásztam. Csak feküdtem benne, és hagytam, hogy a víz teljesen belepjen, és maximálisan ellazítson.

Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig feküdhettem a vízben, de éreztem, hogy ki kell szállnom, különben azonnal elalszom. Kifésültem a hajamat, majd megmostam a fogaimat. Egyre nehezebben mozogtam, már-már alig vonszoltam magamat. Mire beértem a szobámba az ágyam már meg volt vetve, és a sötétítő teljesen el volt húzva, hogy könnyebben tudjak aludni. Nem tudom, hogy ki készítette nekem elő a terepet a kényelmes és nyugodt alvásra, de nagyon hálás voltam ezért neki. Bemásztam az ágyba, és betakaróztam. Most tűnt csak fel, hogy lényegesen sokkal melegebb van, mint mikor megérkeztünk. Ennek csak jobban örültem, hiszen melegben volt a legjobb aludni. Legalábbis nekem.

Körülbelül tíz perc vergődés után kimásztam az ágyból, majd kisétáltam az ajtón, és lementem a többiekhez. Képtelen voltam egyedül aludni... Az tény, hogy az utóbbi időben mindig volt mellettem valaki, sosem aludtam egyedül. Most is erre volt szükségem.

- Kicsim! Te nem alszol? – kérdezte kedvesen Esme, amikor leértem.

- De szeretnék, csakhogy nem megy egyedül. – Körbenéztem, de Jaspert még mindig nem láttam sehol sem. Nagyon reméltem, hogy már hazaért, de minden jel arra mutat, hogy nem. A nappaliban foglalt még helyet Tvisha is, de szándékosan nem néztem rá. Még mindig mérges voltam, hiszen nem volt szép tőle, amiket mondott. – Végül is... Jó lesz egyedül is – mondtam végül, és visszamentem a szobámba.