My Wish - 4. fejezet

Sziasztok! :) Megérkezett a friss. Hozzáfűznivalóm az lenne, hogy a történetet immáron én magamnak befejeztem, szóval, végeztem vele. Sikerült megírnom, cirka egy év alatt körülbelül xD Összesen 17 fejezet lesz, amiből itt a negyedik! :) Jó szórakozást! ;)

4. fejezet - Majdnem vége mindennek...

- Nem akarunk balhét – mondta Jacob, de a vámpírokat nem győzte meg ezzel az egyszerű kijelentésével.

- Aesha, azonnal gyere ide! – utasított Jasper, már-már ordított. Elengedtem Jacob kezét, és remegő lábakkal indultam el a családom felé. A nővérem két karja elkapott, és odaráncigált magához.

- Ezért még számolunk – szűrte a fogain keresztül; én még sosem láttam ilyen idegesnek.

- Az az egy szerencsétek van, hogy nincs semmi baja – mondta Emmett Jacobnak.

- Semmi okunk nem volt bántani! – Jacob is nagyon idegesnek tűnt.

- Tvisha, vidd el innen, ezt meg mi lerendezzük – súgta Edward, de én is meghallottam, így egy nagyon gyors mozdulattal közéjük léptem, mire minden szempár rám szegeződött. Jasper elindult felém, de a kezemmel jeleztem neki, hogy álljon meg.

- Fogalmam sincs, hogy mire készültök, de abban biztos vagyok, hogy nem fogjátok megtenni. Mert nem engedem. Elképzelésem sincs, hogy hány éve megy ez a vita köztetek, és nem is érdekel. Most jött el az az idő, amikor végre be kell fejezni az állandó veszekedést. Kinek jó ez? Lehet, hogy ti már hozzászoktatok, de engem az őrületbe kergettek vele!

- Aesha... – kezdte Jasper, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Tudom, hogy ez már ősidők óta így van, meg hasonlók. De miért élnétek így, ha nyugodtan is lehet?

- Ezt nem most fogjuk megbeszélni – mondta Edward, majd felém lépett, és megfogta a kezemet.

- Aú, ez fáj! – kiabáltam, de meg sem hallotta. Féltem attól, hogy most valaki hazavisz engem, és aztán ezt elrendezik egymással. Féltettem a családomat is, és a farkasokat is, különösen Jacobot.

- Vérszívó! Nem hallod, hogy fáj neki? – kérdezte Jacob, mire az egész teste megfeszült, és átváltozott egy hatalmas farkassá. Edward olyan erősen lökött engem hátra, ahogy csak tudott, így a földön kötöttem ki, és mindenki engem védelmezett. Újra Jacobra néztem, aki vicsorogva állt a vámpírok előtt, és minden pillanatban tettre kész volt. Próbáltam ismét közéjük férkőzni, de esélyem sem volt rá. Úgy szorítottak be a hátuk mögé, hogy nem tudtam meglógni. Elkezdtem hátrálni, hátha észreveszik, hogy el próbálok szökni, és akkor rám koncentrálnak, a farkasok meg el tudnak iszkolni. Egyre jobban távolodtam el tőlük, de nem figyeltek rám. Furcsa is volt, hogy Edward nem figyelte most a gondolataimat. Tettem még pár lépést, de meghallottam valamit, amitől földbe gyökerezett a lábam.

Valami határozottan felmordult mögöttem.

A családom egyetlen emberként fordult hátra, és láttam a rémületet az arcukon. Mindenki engem figyelt és azt, ami a hátam mögött volt.

Nem mertem megfordulni.

Erőt vettem magamon, majd lassan megfordultam, és megláttam egy indiánsrácot és egy másik farkast is, aki a családomra vicsorgott, nem rám. Pedig bár rám vicsorgott volna!

Akkor értettem meg, hogy mekkora galibát okoztam a viselkedésemmel. Most kitörhet a háború, miattam. Egy gyenge kis ember miatt.

Én nem ezt akartam, én egyáltalán nem akartam, hogy ekkora baj legyen belőle, én csak egy kis szabadságra vágytam!

Halálra rémülten figyeltem az eseményeket, és azt hittem, vége van mindennek...

- Azt hiszem, a legjobb lenne, ha elmennétek – mondta a mögöttem álló srác.

- Én is azt hiszem – felelte Jasper, majd lassan elindult felém, mögötte a többiek. Jó erősen karon ragadott, majd felkapott a hátára.

Amint elértük a Cullen házat, és Jasper levett a hátáról, kitört belőlem a zokogás. Lerogytam a földre, és csak bömböltem. Az agyam még mindig alig bírta felfogni, amit láttam. Majdnem megöltem a saját családom! – villant át az agyamon a gondolat, amitől még jobban kiakadtam. Szerencsére senki sem baszogatott semmilyen hülyeséggel, és a tetteim következményével sem traktáltak, ezért hálás is voltam nekik.

Habár biztos voltam benne, hogy csak a megfelelő alkalomra várnak, nem hagyják ezt szó nélkül. És nem is kérhettem tőlük ezt, hiszen teljesen jogos lenne, ha leosztanának. Én voltam a hibás, kockáztattam egy csomó életet, és egy esetleges háború kitörését is. Ezt pedig nem akarhatom! Most kezdek rádöbbeni arra, hogy mekkora baj lehetett volna ebből az egészből... Hogy majdnem elvesztettem azokat az embereket, akik a legfontosabbak nekem. Hú, azt hiszem akkor... Beleőrültem volna a következményekbe... Egész hátralévő életemben nem mertem volna rendesen tükörbe nézni, és nap mint nap szembesülni azzal a ténnyel, hogy megöltem azokat, akiknek fontos voltam, akik gondoskodtak rólam, még akkor is, amikor már azt hittem, hogy mindent elvesztettem.

Az egész estét a szobámban töltöttem, egyedül. Még mindig nem zaklattak, és nem is vágytam a társaságukra. Hamar elaludtam, és örültem, hogy végre pihentető és édes álomba zuhanhatok, ami kicsit talán segít kipihenni ezt a borzalmat.

Az ébresztőóra keltett. Kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Furcsa is volt, hogy senkivel sem futottam össze.

Hamar elkészültem, majd lementem a konyhába, ahol az egész családom ott volt, és minden bizonnyal engem várt.

Felhúztam a cipőmet, majd a kabátomat is. Nem ültem le az asztalhoz.

- Kicsim, reggelizned kell! – szólt rám kedvesen Esme.

- Sajnálom, de nem vagyok éhes – feleltem halkan, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem rajta.

Alice előttem termett.

- Akkor ma én viszlek iskolába – mondta mosolyogva, majd karon ragadott, és beültetett az autójába. Nem értettem, hogy a többiek miért nem akartak elindulni, de nem is érdekelt.

Egy valami bántott csak a tegnapi dolgok közül, mégpedig az, hogy megbántottam Alice-t.

- Alice, tudnod kell, hogy nem akartalak megbántani. Remélem, tudod, hogy te lennél az utolsó, akinek fájdalmat okoznék. És nagyon rosszul érzem magamat... – öntöttem ki a szívemet.

- Tudom, Aesha. És nem kell mentegetőznöd, hiszen mindenkivel megesik – mondta jókedvűen, mire nekem is picit jobb lett a hangulatom.

- Köszönöm, hogy megértesz – hebegtem.

- Ugyan már! Ez csak természetes – mondta, majd magához húzott, és megölelt.

Az egész napom egy nagy rakás szar volt. Látszik, hogy nekem felesleges volt ma felkelni... Lassan vánszorogtak az órák, és unalmasak is voltak. Féltem magamnak bevallani, de hiányzott Jacob is.

Titkon reméltem, hogy amikor kilépek az iskolából, akkor újra megláthatom őt, de sajnos szembesültem a ténnyel, hogy ez lehetetlen.

Szerencsére sikerült elkerülnöm Emmettet és Jaspert is, de Edward mindenhol ott volt. Többször próbált meg velem beszélgetni, de én mindig hárítottam. Nem szerettem volna vele beszélni. Most még kell egy kis idő, amíg feldolgozom ezt az egészet, és újra tüske nélkül tekintek már rájuk. Persze, azzal tisztában voltam, hogy ma bizonyára megkapom a hatalmas lebaszást az egész dolog miatt.

A torkomban dobogott a szívem, amikor kiléptem a suli ajtaján.

Nem láttam őt. Nem volt ott a suli előtt, és nem várt engem. Magam sem voltam tisztában az érzéseimmel, csak azt tudtam, hogy piszkosul éget a hiánya...

De nem! Az nem lehet! Az nem létezik, hogy beleszerettem volna...

* * *

A nappaliban ültem, velem szemben pedig ott ült Esme, Carlisle és Jasper. Anyáék azért nem voltak jelen ennél a beszélgetésnél, mert a Cullenek nem akarták, hogy ilyen miatt aggasszák magukat. Örültem is, hogy a nővérem nincs itt, mert biztosan két kezével nyírna ki.

- Aesha, tudod, hogy ez a dolog nem játék. Amit tettél, az igen megfontolatlan és gyerekes dolog volt – szólt Carlisle.

- Tudom, és sajnálom – mondtam halkan, de az igazság az volt, hogy egyáltalán nem sajnáltam. Ha ez a dolog nem történt volna meg, akkor most nem ismerném Jacobot, és az mindennél rosszabb lenne.

Jasper ökölbe szorította a kezét, és láttam rajta, hogy nehezen állja meg, hogy ne mondjon semmit se. Nyilván érzi, amit én is, mikor Jacob neve szóba kerül...

- Bele sem tudsz gondolni, hogy mi történhetett volna! – ripakodott végül rám Jazz. Nem bírta tovább szó nélkül. – Miattad majdnem megszegtük a szabályokat! Érted, hogy ez mekkora következménnyel járna?

Nekem sem kellett több, szavai hallatán bennem is felment az a bizonyos pumpa, és már nem akartam csendben végigülni az egészet, és nagyokat bólogatni, hogy bizony, mindenkinek igaza van.

- Szóval, így gondolod! Mélységesen sajnálom, hogy egy jelentéktelen kis ember miatt majdnem felrúgtátok a szerződést! Majd ha lesz időm, akkor sajnálni is foglak érte! Mert egyelőre csak azzal tudok foglalkozni, hogy mennyire borzalmasan érzem magam itt! Komolyan mondom, ennél még a börtön is sokkal jobb lenne... Vagy a halál. – Az utolsó szónál elcsuklott a hangom, a könnyeim pedig szúrták a szememet. Felszisszentek elvakult kijelentésem hallatán, de most egyáltalán nem tudtam velük foglalkozni. Vettem egy mély levegőt, majd a szobámba siettem. Egyáltalán nem érdekeltek... Jó volt ezt hazudni.

Ledőltem az ágyamra, és a plafont kezdtem bámulni. Elgondolkoztam azon, hogy nem is volt annyira vészes, amit kaptam tőlük. De, ha – mondjuk – még aznap kapom meg a lecseszést, akkor tényleg sokkal rosszabb lett volna, ez tuti. A könnyek áztatták az arcomat, és számítottam arra, hogy sosem fognak elállni, amilyen állapotban most vagyok, de tévedtem. Lassan szipogássá halkult sírásom, majd teljesen elhalt.

- Bejöhetek? – kérdezte Jasper, a hangjától pedig összerezzentem.

- Nem – feleltem röviden. Nem akartam látni. Nem akartam még többet kapni.

- Aesha, kérlek... – Hallottam a hangján, hogy kétségbeesett. Hogy sajnálja. Hát, ezt sajnálhatja is! Nem szólt semmit, csak benyitott, nem néztem rá.

- Én megértem, hogy haragszol rám, de tudnod kell, hogy nagyon féltelek. Nem szeretném, ha olyan társaságba kerülnél, ahol bajod eshet – mondta, majd megsimogatta az arcomat.

- Az esik igazán rosszul, hogy úgy kezeltek, mint egy ovist. Nem mehetek sehova sem egyedül, nem csinálhatok semmit sem. Mintha nem lenne saját életem! – fakadtam ki, de nem ordítottam, nem hisztiztem. Utáltam, amikor a képességével szórakozik rajtam!

- Mi csak féltünk téged. Fogalmad sincs, milyen régóta nem került ilyen törékeny teremtés a közelünkbe, mint te.

- Én ezt elhiszem, és meg is értem, de egy kis szabad teret adjatok már!

- Tudom, hogy igazad van, de nem tudod elképzelni, hogy milyen piszok nehéz azt mondani, hogy menj nyugodtan, és tedd azt, amit szeretnél.

- Pedig azt kellene, mert így lassan megőrülök... Kegyetlenül szar egyedül lenni... És ha lenne rá esetleg mód, hogy ez az állapot megszűnjön, ti akkor azt is megakadályozzátok. Fogalmad sincs arról, hogy ez milyen érzés. Ti vagytok az erősebbek, ezzel gyakorlatilag megakadályozzátok, hogy éljek.

- De ha lesz valami bajod, akkor pedig én őrülök meg – súgta.

- Jasper, mi bajom lehetne? Alice biztosan látná, és egy pillanat alatt közbe tudnátok avatkozni.

- Ennyire rosszul érzed itt magad? – kérdezte.

- Dehogy! Minden a legnagyobb rendben van, és imádok itt lenni, veletek, de nekem is szükségem van egy kis szabadságra. Életre...

- Szeretnél egyedül maradni? – tudakolta halkan.

- Most ugye tudod, hogy igent kellene mondanom? És valószínűleg, azt is mondanék, ha nem játszanál folyton a képességeddel! Nem fair. És ha már itt tartunk, akkor megkérlek rá, hogy ne használd rajtam. Mert ha dühös akarok rád lenni, akkor arra vágyom, hogy az legyek. És rohadtul nem szép, hogy így próbálod meg kimenteni magadat a gyilkos haragom elől!

Bebújtam az ágyba, Jasper pedig mellém feküdt.

- Aesha... – kezdte, majd elhallgatott egy pillanatra. Valami kényes téma jön, ez nyilvánvaló. – Mondd csak, ugye azt nem gondoltad komolyan, hogy... Mindegy, inkább aludj egy kicsit – javasolta.

Tudtam, hogy mit nem mondott ki. Tudtam jól, hogy arra gondolt, náluk még a halál is jobb lenne. Ez nem volt szép tőlem, ám mégis kikívánkozott belőlem. Mert néha így is éreztem.

- Jó éjt, Aesha.

Sötét volt, amikor felébredtem. Körbenéztem a szobában, de teljesen egyedül voltam.

- Már reggel van? – kérdeztem magamtól.

Mivel nekem nem kell attól félnem, hogy ha az éjszaka közepén felkelek, nem találok senkit sem ébren, ezért hangosan lecsörtettem a nappaliba.

Esme éppen főzött anyuval, mert anyu tanított neki pár fogást. Carlisle a kórházban volt, apu meg meccset nézett a fiúkkal. Tvisha és Edward eltűntek valahová, Alice pedig olvasott.

- Sziasztok – köszöntem, majd ásítottam egy nagyot.

- Hogy esett a szunyókálás? – kérdezte anyu.

- Köszönöm, jól.

- Mit főztök? – kérdeztem kíváncsian.

- Halat sütünk – jött a válasz Esmétől.

- Az jó, de remélem olyat, amiben nincs szálka.

- Csakis olyat – mondta mosolyogva anyu.

- Tvisha hol van?

- Edwarddal – kuncogott Emmett.

- Azt hiszem, nem akarom tudni, mit csinálnak – szólaltam meg ismét én.

- Hát, vadásznak. – Emmettből dőlt a nevetés.

- Miért kell rögtön a legrosszabbra gondolni? – mosolyogtam én is.

- Kicsim, gyere enni – mondta anyu.

- Megyek – feleltem, majd elindultam az asztal felé. Előpakoltak nekem mindent. Leültem velük szemben, és azt a rengeteg ételt néztem, amit nekem készítettek.

- Ezt mind meg kellene ennem? – kérdeztem döbbenten.

- Nem mindet, elég lesz a fele is – mosolygott Esme.

Magam elé pakoltam egy nagy adag krumplit, viszont halból annál kevesebbet.

- Valami baj van? – kérdezte Esme.

- Csak nem vagyok annyira éhes – mosolyogtam.

- Hát jó.

Miután ettem, elterültem Emmett és Jasper között a nappaliban.

- Mi olyan érdekes ebben a meccsben? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

- Ezt nem lehet elmagyarázni. Vagy szereted, vagy nem – felelte Emmett.

- Én azt hiszem, nem szeretem.

- Akkor mit nézzünk inkább? – érdeklődött Jasper.

- Mit szólnátok a... Titanichoz? – Olyan komolyan tettem fel a kérdést, hogy majdnem én magam is elhittem, hogy azt szeretném nézni.

Halálra rémült képpel meredtek rám, Alice pedig csak kuncogott.

- Jaj, srácok, csak vicceltem! – fakadtam ki, mire bosszúsan néztek rám.

- Már kezdtem megijedni – röhögött Emmett.

- Elég ijedős lehetsz, ha ennyi beteszi nálad a kaput – ugrattam, mert tudtam, hogy erre kapni fog.

- Miről beszélsz te? – kérdezte tettetett komolysággal, mire én gyorsan felpattantam a kanapéról, és az emeletre rohantam, de Emmett már a lépcső legfelső fokán várt.

- Ez nem ér! – kiabáltam, majd gyorsan visszafutottam a földszintre.

Ez a macska-egér játék addig ment, amíg levegőért kapkodva és megállásért könyörögve el nem terültem a nappali közepén. Kapkodtam a levegőt, és a feltörő nevetésemmel küzdöttem. A többiek is szakadtak a nevetéstől, ahogy látták rajtam, hogy milyen erőteljesen küzdök Emmettel, valljuk be, kevés sikerrel.

- Kifújtad már magad? – kérdezte nevetve Em.

- Hé, felhívnám szíves figyelmedet, hogy én ember vagyok, nekem nem mennek ilyen könnyen az effajta dolgok!

- De azért remélem, már kész vagy – lépett mellém, majd egyszerűen felrántott magához.

- Emmett! – szólalt meg Jasper a hátam mögül.

Jasper olyan gyorsan termett mellettem, hogy a szemem nem bírta követni.

- Mi lenne, ha én is beszállnék? – kérdezte mosolyogva, majd a hátára kapott, és így rohangáltunk a lakásban Emmett után. Egész végig kacarásztam, és hihetetlenül élveztem az utazást Jasper hátán. Hol mi kergettük Emmettet, hol ő minket.

Egy óra leforgása alatt én is elfáradtam, pedig nem csináltam sok mindent.

- Hát, fiúk, köszönöm az élményt – nevettem.

- Számunkra volt megtiszteltetés – poénkodott Emmett.

Gyorsan betolakodtam a fürdőbe, és vettem egy forró fürdőt, majd immár újult erővel vágtam neki a mai napnak.

Reméltem, hogy láthatom Jacobot, és talán tudunk beszélgetni is, de ennek elég kevés volt az esélye, sajnos.