My Wish - 2. fejezet

2. fejezet - Találkozás

- Hű, ez aztán nem semmi – mondtam mosolyogva, és összecsaptam a tenyeremet.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Jasper.

- Szerintem, tök jó ez a vámpír téma.

- Te nem félsz tőlünk? – kérdezte a vörösesbarnás hajú srác.

- Miért, kéne? – felnevettem.

- Hát... Általában félnek tőlünk – mondta Emmett.

- Féljek a családomtól? Ha tőlük félnem kell, akkor hol érezhetem magam biztonságban? –Mindenki csak maga elé bámult, és elismerően bólogatott.

- Bölcs gondolatok – mondta ki azokat a szavakat Carlisle, amire mindenki gondolt, legalábbis, azt hiszem, erre gondoltak.

- Akkor mehetünk? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Hova szeretnél menni? – érdeklődött Jasper.

- Vadászni – kacagtam.

- Szó sem lehet róla – szólt közbe a vörösesbarna hajú srác... A neve...

- Edward – fejezte be a gondolatomat. Mi? A gondolatomat? Azt meg hogy a picsába? - kérdeztem magamtól, de már meg is válaszolta a kérdésemet.

- Gondolatolvasó vagyok. – Megvonta a vállát. Hű, ez azért meredek. Vámpírok, gondolatolvasók, mi jön még?

- Mikor indulunk? – érdeklődtem ismét, mire Edward újra szóra nyitotta a száját.

- Te soha – vetette oda félvállról.

- Mi az, hogy soha? – háborodtam fel egykönnyen. Nem szerettem, ha ilyen egyszerűen leráznak.

- Így egyszerűen, soha – nevetett.

- Na majd én megmutatom neked... – indultam el felé azzal a gondolattal, hogy most jól megmutatom neki. Na persze, mi sem lenne egyszerűbb, mint nekimenni egy vámpírnak?

- Jasper! – szólt közbe Alice is, mire olyan boldognak éreztem magamat, mint eddig még soha. Odasétáltam Edwardhoz, majd megöleltem, mire Emmett hangos nevetésben tört ki, majd hozzá is oda sétáltam, és őt is megszeretgettem.

- Akarsz még menni vadászni? – kérdezte kuncogva Emmett.

- Természetesen! – vágtam rá rögvest.

A mai vadászat elmaradt ugyan, de helyette megismerkedtem a családtagokkal, és rengeteg beszélgettem a nővéremmel. Nagyon különös, de azt éreztem, hogy Jasper személyében megtaláltam azt, akit régóta kerestem. És nem kell félreérteni, nem úgy gondoltam, egyszerűen csak úgy érzem, mintha legalább száz éve ismernénk egymást, és érzem, hogy valami hozzá köt. Mikor vele voltam, azt éreztem, hogy végre magamat adhatom, és azt hiszem, ő is ezt érezte. Jasperhez kerültem lelkileg a legközelebb. Persze, ott volt nekem Tvisha, de ő nem ért mindig rá, hogy a hugicája lelkiállapotával törődjön. Sokkal inkább el volt foglalva Edwarddal... Legalábbis úgy láttam, hogy nagyon jóban vannak...

Mivel a Cullenek nagyon aranyosak voltak, ezért megengedték, hogy egy hétig ne kelljen még suliba mennem, így rengeteg időm maradt arra, hogy alaposan körülnézzek. Úgy gondoltam, az erdőt is meg szeretném nézni, ezért rétegesen felöltöztem, és indultam is volna...

- Hova igyekszel? – kérdezte Jasper, és az ajtómnak támaszkodott.

- Úgy gondoltam, megnézem az erdőt.

- Egyedül akartál menni?

- Igen...

- Nem.

- Mit nem? – Ismét felháborodtam. Mi az, hogy nem mehetek egyedül sehova?

- Sajnálom, de túl veszélyes ott neked.

- Ne már. Nem vagyok ötéves! Tudok vigyázni magamra.

- Sajnálom, Aesha. De értsd meg, hogy nem kéne neked ott mászkálnod.

- Akkor gyere el velem – mondtam nevetve, és úgy láttam, neki sem kellett kétszer mondani, mert a hátára kapott, egy fél pillanat múlva már lent is voltunk, és rohantunk befelé a rengetegben. Annyira élveztem mikor így utazhattam! Fantasztikus volt.

- Szóval, most lesz az, amikor nem lehet egy önálló lépésem sem? Valaki mindig figyelni fog? – nevettem.

- Igen. Készülj fel, mert mindenhol ott vagyunk – nevetett ő is.

Rengeteg időt töltöttünk az erdőben, és nagyon sok mindent megtudtam Jasperről. Például, hogy neki a legnehezebb emberek között lennie, mert még ő a legújabb vega, és nehéz megszoknia.

- Akkor velem miért vagy annyira közvetlen? – kérdeztem én.

- Magam sem tudom, de úgy érzem, hogy te vagy az az ember, akinek az illata egyáltalán nincs rám olyan hatással, mint a többieké – felelte.

- Ez meglepő – elmosolyodtam, majd tovább kérdezősködtem. Továbbá megtudtam azt is, hogy neki olyan képessége van, hogy az emberek érzelmeit tudja befolyásolni, és át is érzi, amit érzek. Marhára tetszett ez a képesség. Azt hiszem, Jasperben egy igaz barátra, és egy szerető bátyra találtam.

- Aesha, szívem, fel kell kelned – hallottam meg anyu hangját.

- Anyu, még öt percet – nyögtem.

- El fogsz késni – kuncogott.

- Nem baj. Akkor majd valaki bevisz a hátán. Úgy biztos hamar odaérek.

- Csak öt perc! – mondta anyu, majd kiment a szobámból.

- Hé, Aesha! – hallottam meg most Jasper hangját.

- Nem akarok!

- De muszáj lesz – nevetett.

- Na jó – mondtam álmosan, majd feltápászkodtam az ágyamból, teszem hozzá, hogy én voltam az egyetlen a Cullen házban, akinek volt olyan luxuscikke, mint az ágy. Mindenkinek csak kanapéi voltak. Sosem gondolkoztam még el azon, hogy férnek el rajta...

- Már korán reggel ilyeneken jár az agyad? – kérdezte kuncogva Edward, miközben belesett a szobába.

- Ha-ha – mondtam ironikusan, majd a fürdőbe sétáltam.

Hét szempár bámulta, ahogy eszem. Anyuék nem, ők még hozzá voltak szokva.

- De ugye tudjátok, hogy ez nem fair?

- Mi nem fair? – kérdezett vissza Emmett.

- Az, hogy ti állandóan árgus szemekkel figyelitek ahogy én eszem, de én nem láthatlak titeket – mondtam durcásan.

- Tudod, Emmett, igaza van – tört ki hangos nevetésben Edward.

- Majd meglátjuk – szólt közbe Jasper is, és elmosolyodott.

A kocsiban ültünk, én Emmett és Jasper között kaptam helyet, Edward vezetett, és Alice ült még a kocsiban. Tvisha és Rosalie együtt maradtak, mert a hétvége alatt nagyon jó barátságot kötöttek.

- Hát tudjátok, mindig is vágytam egy bátyóra, és most hármat is kaptam – mondtam mosolyogva, mire a fiúk hangos nevetésben törtek ki.

Azt hiszem, hogy egész hátralévő életemben egy unalmas percem nem lesz...

* * *

A suli itt is unalmas volt, ugyanúgy, ahogyan máshol is. A napok nagyon gyorsan teletek el, és én kezdtem megszokni az új családomat, és az új életemet. Egyetlen rossz szavam sem lehetett, hiszen mindenki annyira aranyos volt velem, és nagyon figyeltek rám. Sőt, néha már túlságosan is.

Egyik reggel természetesen későn keltem fel, és miattam késett el majdnem mindenki, de még épphogy időben indultunk el, ezért senki sem szólt semmit. Éppen az első órámra siettem volna, ha Emmett nem kiabál utánam a tömött folyosón.

- Hé, Aesha! A reggelidet itt ne hagyd!

- Kösz, Emmett.

Mondanom sem kell, hogy mindenki engem nézett, ami kicsit sem volt ciki. Persze, nagyon örültem Emmett gondoskodásának, de néha hajlamosak voltak túlzásba esni, mint ahogy az előbbi incidens is mutatta.

Tvisha nagyon hiányzott, de sajnos bele kellet törődnöm, hogy ő még újszülött, ezért nem igazán mehet emberek közé, és ezért van az is, hogy egy normális beszélgetést nem tudtam vele folytatni nagyon régóta, mert valaki mindig árgus szemekkel figyelte a lépéseit, és az enyémeket is.

Éppen hazafelé tartottunk Edwarddal, hiszen mi ketten jártunk egy osztályba, a többiek máshova jártak.

- Milyen volt a napod? – kérdezte gondolatolvasó „bátyám.”

- Unalmas.

- Nem hangzik túl érdekesen – nevetett.

- Nem is volt az. A tiéd?

- Dettó.

- Edward, kérdezhetek valamit? – tettem fel a kérdést kíváncsian.

- Ajaj... – nevetett.

- Te és Tvisha...? – Örültem, hogy Edward gondolatolvasó, így nem kellett mindent kimondanom.

- Sejtettem, hogy ezt egyszer megkérdezed.

- És válaszolsz is? – mosolyogtam.

- Csak azért, mert ilyen szépen kérdezted.

- Oh – nevettem fel ismételten. Először kicsit furcsának találtam, hogy Edward is ilyen közvetlen lett velem szemben, de aztán kezdtem megbarátkozni a gondolattal. Eleinte nagyon nem kedvelt engem, legalábbis én így gondoltam.

- Egész jól megvagyunk – felelte, és tudtam, ez azt jelenti, hogy teljesen odavannak egymásért.

- Köszi, hogy válaszoltál – mondtam, majd nyomtam egy nagy puszit az arcára.

Éppen a szobámban voltam, és a matekházival foglalkoztam, mikor Emmett robogott be a szobámba, felkapott a hátára, majd lerohant velem a nappaliba. Komolyan mondom, imádtam így utazni!

- Hé, Emmett! – szólt közbe Esme, és megrovó pillantást küldött fia felé.

- Semmi baj, Esme. Imádok így utazni – lelkendeztem.

- Aesha, fontos döntésre szántuk rá magunkat, és ezt most tudatjuk veled is – mondta Carlisle, majd leült mellém a kanapéra. Jasper és Alice velem szemben foglaltak helyet, Emmett és Rosalie a jobb oldalamon, Edward és Tvisha pedig a bal oldalamon.

- Mi lenne az? – kérdeztem félénken.

- Tudjuk, hogy mennyire szeretnéd már látni, hogyan is zajlik egy családi vadászat – kezdte Carlisle, de félbeszakítottam az ujjongásommal.

- Ez az! Elvisztek! Végre! – lelkendeztem, mindenki mosolygott, kivéve Jaspert.

- Igen, de csak úgy jöhetsz, hogy szigorúan Jasper, és Emmett mellet maradsz! – mondta Carlisle.

- Ez csak természetes – nevettem.

- De én még mindig nem díjazom az ötletet! – csattant fel Jasper.

- Miért nem? – kérdeztem vissza.

- Bármi történhet!

- Jasper, Alice biztosan látná, és mi sem hagynánk, hogy valami baja essen! És különben is, csak te szavaztál nemmel – próbálta Carlisle nyugtatni Jaspert.

- Mikor indulunk? – vágtam közbe, hátha ezzel enyhíthetem a feszültséget.

- Miután elkészültél – felelte mosolyogva Emmett. Felrohantam a szobámba, és gyorsan átöltöztem, majd immár menetkészen álltam a családom előtt.

Jasper mellém lépett, és ellenvetést nem tűrő hangon megszólalt:

- El ne mozdulj mellőlem! Érted?

- Persze, de nem tudom, miért féltesz ennyire...

- Aesha! Ez nem játék. Szeretném, ha komolyan vennéd – mondta, de válaszolni sem volt időm, mert a hátára kapott, és már rohantunk is az erdőbe.

Megálltunk egy hatalmas rét közepén, és én feszülten vártam, hogy most mi fog történni. Jasper ellépett mellőlem, de Emmett rögtön átvette a helyét. Gyors pillantást váltottak Jasperrel, most pedig ő kapott fel a hátára, és mászott fel velem egy fára. Nem voltunk olyan magasan, azért, hogy én is lássak valamit.

- Hű, ez irtó klassz – lelkendeztem.

- Én is csípem – felelte Emmett.

A vámpírok még a mezőn álltak, majd Jasper utoljára felnézett, és bólintott egyet, ami azt hiszem, Emmettnek szólt.

Olyan gyorsan kezdtek rohangálni, hogy azt sem tudtam, kit nézzek. Kiszúrtam Edwardot és Tvishát, amint éppen egy oroszlánt próbáltak bekeríteni. Aztán megláttam Alice-t és Jaspert, amint egy-egy szarvassal hadakoztak. A többieket nem láttam, teljesen eltűntek a szemem elől.

- Em, te tudod, hogy hol vannak? – kérdeztem zavartan.

- Igen, Aesha én látom őket – kacagott.

- Oh...

- De ez így is van rendjén – nyugtatott.

- Ha te mondod – rámosolyogtam. Szerettem Emmett-tel lenni, olyannyira biztonságban éreztem magamat mellette, hogy azt el sem tudom mondani. Persze, a többiekkel is így volt, de Emmett... Valószínűleg a testalkata miatt van így, azért érzem így magam mellette. Az biztos, hogy amikor velük vagyok, nincs olyan teremtmény a földön, aki bántani tudna... Hm... Azt hiszem, ezt nevezik házi kedvencnek... Nem szerettem különösebben ezt a kifejezést, de hát tényleg így volt... Néha elgondolkoztam azon, hogy egy napon én is egy lehetek közülük... De ez még a jövő zenéje...

Nem tudom megmondani, hogy mennyi időt tölthettünk el a fa tetején, mikor Emmett a hátára kapott, és levitt újra a rétre. Jasper lépett ki a fák közül, és amint meglátott, elmosolyodott.

- Köszönöm, Emmett – suttogta, hogy én ne halljam meg, de természetesen meghallottam.

- Ugyan már! Érte mindent – tette hozzá Em, majd adott egy puszit a homlokomra, és eltűnt a rengetegben.

- Vissza akarsz menni a fára? – kérdezte mosolyogva.

- Nem, jobb szeretnék lent maradni – feleltem.

- Rendben.

- Amúgy, mindig ilyen gyorsan megy? – érdeklődtem.

- Nem, de most szándékosan voltam ilyen gyors – felelte sejtelmesen.

- Egyszerűen fantasztikus látvány volt! Remélem, legközelebb is elhoztok.

- Én meg remélem, hogy nem.

- Miért vagy ennyire ellenséges? – kérdeztem halkan. Rosszul esett, hogy így áll hozzá a dolgokhoz.

- Aesha, ez nem miattad van, csupán beleőrülnék, ha valami baj történne.

- De látod, hogy nincs semmi baj! – kuncogtam halkan.

- És én ennek nagyon örülök is.

- Egyszerűen csodás volt látni, hogy miként végeztek a gyengébbekkel. Egy fantasztikus élmény volt – lelkendeztem.

- Ennek nem nagyon örülök, hogy így látod… De szerintem ez nem olyan fantasztikus… Bántani a gyengébbeket nem jó dolog, de persze maximálisan megértelek, hogy így gondolod. Eleinte fogalmazhatunk úgy is, hogy én is élveztem… – Nem kellett elmondania, hogy mire gondolt. Tudtam jól, hogy arra az időkre, amikor még emberekkel kellett táplálkoznia. Ettől a dologtól egyesek biztosan frászt kaptak volna, de engem nem zavart. Teljesen megértettem őt, hogy erre volt szüksége… Lehet, hogy én sem tettem volna másképpen.

A következő pillanatban Alice rontott ki a fák közül, és rémülten meredt ránk. Jasper olyan gyorsan kezdett hozzá beszélni, hogy nem értettem semmit sem. Döbbenten álltam, és próbáltam felfogni az eseményeket, kevesebb sikerrel.

- Mi történt? – kérdeztem hisztérikus hangon. Jasper az erdőbe bámult, majd hangosan felmordult. Nem értettem semmit… Megérkezett a család többi tagja is, és annak ellenére, hogy most érkeztek, már mindenki tudott mindent, rajtam kívül. Emmett lépett mellém, és halkan suttogott.

- Semmi baj, kicsilány – próbált mosolyogni, de láttam, hogy nagyon ideges. Jasper is megérkezett, és a háta mögé szorított.

- Aesha, semmi baj nem lesz, csak ne csinálj semmit – utasított Jazz, majd mindenki egy pontra meredt, én pedig feszülten figyeltem az eseményeket, de nem láttam semmit sem.

Pár srác lépett ki a fák közül, és mindenki minket nézett. Nem értettem, miért viselkednek így a vámpírok, hiszen ők sokkal többen vannak, mint ők. És vámpírok! Az ég szerelmére, nem árthat nekik semmi! És akkor átvillant az agyamon a dolgok miértje.

De nekem igen!

- Semmi baj nem lesz – suttogott Edward, majd ő is mellém lépett. Ekkor az öt srác elénk ért, és a tekintetüket le nem vették rólam. Ajaj, kiszúrtak...