Tánc utolsó vérig

Unalmamban alkottam egy kis novellát. Ezt olvashatjátok! :)

A lány, akin olyan póló volt, mint Kristen Stewarton

Éppen a Roosevelt téren sétálgattam, nézegettem a kirakatokat, élveztem a helyzetet. Fekete-fehér csíkos pólót viseltem, farmerrel és tornacipővel. A fekete, rövid hajam kiengedve, és egy hajpánttal hátrafogva. Hallgattam, hogy a londoniak miről diskurálnak éppen, mit tartanak fontosnak. Mindig is imádtam ezt a várost, nagy álmom volt, hogy eljuthassak egyszer ide. És lám, sikerült. Igaz, hogy csak két hétről van szó, csak ennyi járt nekem ebből a csodálatos városból, de kezdetnek ez is elég.

Két napom van még itt, aztán utazok haza, vissza Pestre. Várnak a barátaim, hamarosan a suli, a családom. Nem akarok visszamenni! Persze, mondhatom én ezt, de kit érdekel? Senkit sem az égvilágon. Mennem kell, mert kötelességeim vannak, amelyeket teljesítenem kell. Blabla... Annak ellenére, hogy anya nem volt velem, még most is hallottam szavait a fülemben csengeni.

Még most is hallom, amint utazásom előtt ezeket mondja nekem.

- Kriszti, kislányom, jól vigyázz magadra! Egy akkora városban minden megtörténhet, még olyanok is, amiket el sem tudsz képzelni! Még szerencse, hogy nem mész egyedül! Ha bármi bajod van, akkor hívj fel... És a többi. Hogy én mennyire utáltam ezt a szöveget!

Igazából, magam sem tudtam, hogy mit várjak majd Londontól. Mire számítsak, mit kaphatok. Nagy reményekkel, nagy tervekkel indultam neki, és bátran állíthatom, nem csalódtam. Rengeteg új emberrel ismerkedtem meg, sok barátság köttetett, és néhány ismerőssel gazdagodtam a Facebookon is.

Az egyetem gondolatától is borsódzott a hátam. Miután tudatosult bennem, hogy csak két napig maradhatok itt, minden gondolatom a hazautazás körül forgott. Maradni akartam! Évek óta kerestem már valami csodát, amit itt – ebben a nyüzsgő, művészvárosban meg is találtam. Itt akartam élni, és nem mozdulni soha, soha többé. De ez lehetetlen. A suli vár, az életemet nem hagyhatom ott egyik pillanatról a másikra. Pedig szívesen, nagyon szívesen megtenném! A napszemüvegemet a feltettem, majd nagyokat sóhajtva felálltam a padról, ahol eddig foglaltam helyet.

A szállodába indultam, hogy átöltözzek, és ismét nekivágjak Londonnak, immár más célokkal. Bulizni szerettem volna, habár, nem mintha nem tettem volna ezt eddig is meg... Lépdeltem előre, miközben az ásványvizesüvegemet szorongattam. És az emberek megnéztek maguknak. Fiús külsőmmel mindig is felhívtam magamra a figyelmet, de ez most teljesen más volt. Megpróbáltam senkire sem nézni, és örültem, hogy a napszemüvegem mögé bújhatok. Leszegezett fejjel szedtem a lábamat, sietni akartam, hogy minél előbb visszaérjek.

Elhagytam a teret, átsétáltam az út másik oldalára, miközben az emberek összesúgtak mögöttem. Mi történt itt a világgal? Vagy az is lehet, hogy paranoiás lettem... Mit képes London kihozni az emberekből! Félelmetes.

Elhaladtam egy menő étterem előtt, ami tele volt emberekkel. A fura mégis az volt, hogy kint tolongtak sokan, nem pedig bent. Fényképezőkkel, füzetekkel a kezükben tolongtak az ajtó előtt, de a biztonságiak sikeresen leszerelték őket.

De mondom én, hogy nem vagyok őrült! Néhányan felém kezdtek mutogatni, majd hangos kiáltozásba kezdtek. Akadtak némi problémáim még az angollal, így távolról, a tömegből nem értettem meg, hogy mit mondtak. De talán jobb is. Az eső cseperegni kezdett, én pedig a fejemre húztam a kapucnimat, és szinte futva igyekeztem vissza. A szél is fújdogált, az eső meg egyre jobban rákezdett. Ez nem az én napom...

Hallottam, hogy a tömeg felhördül mögöttem, és kiabálásban törnek ki. Majd gyorsuló lépteket hallottam, nem is egy emberét, hanem egyenesen sokét. Ajaj, itt meg mi történt? Nem akartam megállni, eszembe sem jutott volna!

Néhány perc elteltével azonban furcsa dolog történt. Meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja.

- Kris! Kris! – kiabálta az ismeretlenül ismerősen csengő hang. Nem tudtam sehova sem beazonosítani, holott tudtam, hogy hallottam már valahol. Nem álltam meg. – Kris, stop!

A cseppek egyre inkább eláztatták a ruhámat, és dörögni kezdett az ég is.

És valaki elkapta hátulról a kezemet, majd maga felé fordított. Akkor, és csakis akkor tudtam beazonosítani a hangot, ami ahhoz a férfihoz tartozott, aki engem tartott szorosan a karjában. Aztán, a következő pillanatban megcsókolt. Ledermedtem, nem tudtam mit csinálni. Ez most mi? De mivel sosem voltam szégyenlős, hamar a nyaka köré fontam a kezeimet, és visszacsókoltam, amilyen hevesen csak tudtam. Az eső mindkettőnkre hullott, ezzel koronázta meg a pillanatot. Abban a csókban minden benne volt, amit csak el lehetett képzelni. Boldogság, öröm, vágy...

Az ég megint dörrent egyet, és villámlott is. Elváltak ajkaink egymástól, elhúzódott tőlem, majd a mutatóujját az ajkai elé emelte, ezzel jelezte nekem, hogy maradjak csendben. Megszólalni sem tudtam... Elmosolyodott, majd a biztonságiak kíséretében az autójához sétált, és egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől. Vakuk villantak, rengeteg, én pedig azon kaptam magam, hogy a csókját ízlelgetve állok a szakadó esőben, miközben mindenféle fotós az iménti jeleneten csámcsog. Hátat fordítva nekik szaladtam vissza a szállodába, de már teljesen más érzésekkel, mint azelőtt.

* * *

Nos, így esett, hogy Rob szinte letámadott az utcán egy fiatal lányt, csak azért, mert összekeverte valakivel. Az esetet azóta is csak így emlegetik:

„A lány, akin olyan póló volt, mint Kristen Stewarton...”