My Wish - 7. fejezet

Sziasztok! :) Erre a hétre is megérkezett a friss, amiben történik néhány dolog, ami nagy hátassal lesz a közeli, s távoli jövőre is! :) Nos, nem is szaporítanám tovább a szót, remélem, elnyeri majd tetszéseteket!  :)

7. fejezet – Egy utazás...

Minden olyan gyorsan történt, hogy az agyam képtelen volt felfogni a történteket. Egy hideg kéz ragadott meg hátulról, és kapott fel a hátára. Futott volna el velem, ha egy hatalmas farkas nem állja el az útját. Jacob vicsorgott Jasperre, és Jasper is hasonlóképpen tett Jacobra.

- Mennünk kell, mindjárt ideérnek a többiek, és akkor nekünk végünk – suttogtam Jasper fülébe, majd Jake-re néztem.

- Jacob, kérlek... Engedj minket elmenni... – szóltam hozzá. Tudtam, hogy minden egyes szót megértett, de abban közel sem voltam biztos, hogy el is fog engedni. Egy pillanat alatt arrébb állt az útból, mi pedig már rohantunk is hazafelé. Ahogy távolodtunk az erdőtől, úgy kerültem én is egyre messzebb attól a személytől, aki az egész világot jelenti számomra.

Jasper gyorsabb volt, mint eddig valaha. Egy kicsit megszédültem, amikor a ház előtt lerakott a földre, de szorosan fogta a kezemet, így esélyem sem volt elesni.

- Aesha! Mondd, te normális vagy? – kiáltott rám, amikor beértünk a házba. Leültem a kanapéra, és a kezeimet karba fontam a mellkasomon.

- Hé! – érkezett meg Tvisha. – Ne ordíts vele!

Már jött volna oda hozzánk, de Edward elkapta a karját, és magához húzta.

- Engedj el – morogta Tvisha, de Edward természetesen nem így tett.

- Hogy merted ezt tenni, ha? Az életünket kockáztattuk, csak azért, hogy kihozzunk onnan, te pedig... Nyugodtan sétálgatsz és csókolózol a farkaskölyökkel! – Jaspert majd’ szétvetette az ideg. Ezt talán nem kellett volna elmondania...

- Hogy mi? – csattant fel a nővérem is. Időközben a család összes tagja megérkezett a nappaliba. – Edward, azonnal engedj el! Most rögtön kitekerem a nyakát! Hogy merted? Aesha, komolyan mondom, ha egyszer kiszabadulok innen, széttéplek! – Tvisha nagyon ki volt akadva. Ordított velem, már azt hittem, megsüketülök.

- Hátrább az agarakkal! Senki sem fogja bántani! – lépett mellém Emmett. – Legalábbis amíg én itt vagyok! – mosolyodott el komolytalanul. Tudta jól, hogy képtelenek lennének bántani.

- Emmett! – kiabált rá most Jasper. – Ez nem a viccelődés ideje!

- Nagyon is megérdemelné, hogy megleckéztessem! – ordított ismét Tvisha. – Miért nem ért a szép szóból? Világosan elmondtuk neki, hogy nem szabad azzal barátkozni, és mit tett? Amit tilos!

- Gyerekek! – Carlisle vette át a szót. – Ezt nem most kell megbeszélni. Várjunk egy kicsit, amíg a kedélyek lecsillapodnak, és majd akkor átbeszéljük, kulturáltan.

Erre már senki sem mert felelni. Felesleges is lett volna, hiszen mindenki tudta, hogy Carlisle-nak van igaza. Legalábbis, én azt hittem, így van...

- Nincs mit később megbeszélni. Már eldöntöttük, hogy megyünk. Azt hiszem, ez a legtökéletesebb idő arra, hogy ezt megtegyük – mondta Jasper, miközben folyamatosan a szemembe nézett. Én pedig álltam a tekintetét, nem hagytam magam.

Fogalmam sincs arról, hogy Tvisha hogyan szabadult ki Edward kezei közül, de a következő pillanatban már előttem állt, és kezemnél fogva felrángatott a kanapéról. Durva volt, és fájt amit csinált. Szorította a kezemet, én pedig éreztem, hogy egyre jobban zsibbad a karom.

A lépcső felé kezdett rángatni, de én ellenkeztem. Nem hagyhattam ezt annyiban!

- Engedj el! – kiabáltam, de meg sem hallotta. – Tvisha, fáj, amit csinálsz! – Hangom el-elcsuklott, könnyeim pedig már a felszínre készültek törni. És tényleg fájt a kezem. Jasper jelent meg nővérem előtt, majd ellenvetést nem tűrő hangon közölte vele:

- Engedd el!

Tvishának nem volt más választása, el kellett engednie. Elállt előlem, majd Jazz közelebb lépett, és a kezébe vette a kezemet, azt, amelyiket a nővérem megszorította.

- Nem fog elolvadni, nincs cukorból! Ennyit mindenki kibír... És különben is, meg sem szorítottam a kezét! Ő reagál túl mindent! – folytatta tovább nővérem a monológját. Nem volt igaza, és ezt ő is jól tudta.

- Te még mindig nem értetted meg, hogy sokkal erősebb vagy nála? Egy egyszerű mozdulattal véget vethetnél az életének, neked az sem lenne nagy erőfeszítés! – szerelte le Edward Tvishát. Teljesen jogos volt, hiszen megérdemelte! Mindig ő volt mindenben a jobb, és akárhányszor volt alkalma, ki is használta, hogy ezt megmutassa mindenkinek. Tessék, itt az elő példa! Mennyivel, de mennyivel erősebb nálam, de mégsem fékezi magát!

Hátat fordítottam nekik, majd felmentem a szobámba, és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Néhány perc múlva Alice nyitott be utánam. Mérges volt, de tudtam jól, hogy ő nem fog bántani. Sem szavakkal, sem tettekkel.

- Készen vagy? – kérdezte halkan.

- Mivel kellene késznek lennem? – Kérdésére kérdéssel feleltem.

- A pakolással... hamarosan indulunk.

- Nem, nem vagyok kész! És tudod mit? Nem is leszek, ugyanis nem megyek sehová sem!

- Aesha... Ez nem így működik. Tudod te is, hogy nincs arra mód, hogy itt maradj. Jönnöd kell velünk!

Alice felállt mellőlem, majd elővett egy táskát, és telepakolta ruhákkal.

- Nos, akkor már kész is vagy! – jelentette ki, majd felhúzott az ágyról, de nem úgy, ahogy Tvisha tette azt. Feltűrtem a pulcsim ujját, és megnéztem a kezemet, ami még mindig sajgott nővérem szorongatása után. Kezének nyoma most is élénken látszott a bőrömön, ezzel emlékeztetve a történtekre.

- Nagyon fáj? – kérdezte Alice.

- Nem! Ó, hogy fájna már? Nem vagyok cukorból! Attól függetlenül, hogy csak egy egyszerű kis ember vagyok, nagyon jól tűröm a fájdalmat! – morogtam indulatosan. Tudom, hogy nem Alice volt az a személy, akire ezt akartam zúdítani, de kikívánkozott belőlem.

Lementünk a nappaliba, ahol már mindenki tettre készen várt. Senkire sem néztem, csak sétáltam ki utánuk a garázsba. Esme és Carlisle mentek egy autóval, anyuval és apuval együtt, Jasper és Alice egy másikkal, Edward és Tvisha Edwardéval, Emmett és Rosalie pedig egy külön autóval. Jasper kinyitotta nekem az ő autójuk ajtaját, de én nem szálltam be. Itt megint az a pont jött el, amikor mindenki engem figyelt.

Emmett felé fordultam.

- Nem lenne gond, ha veletek mennék?

- Dehogy, kislány! Örülök is neki! – válaszolta mosolyogva, majd adott egy puszit a homlokomra. Örültem, borzasztóan örültem, hogy Emmett nem bántott engem... Sejtettem, hogy ő is ki van akadva rám a „farkas koma” miatt, de szerencsére nem tette szóvá. Képtelen lettem volna elviselni, ha még ő is bánata engem...

Beültem a hátsó ülésre, majd pillanatokon belül már indultunk is. Nagyon örültem, hogy velük jöttem, hiszen biztos voltam benne, hogy tőlük nem fogom hallani a kioktató szöveget.

- Én csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor Jasper határt lépett. Jó buli lett volna – visszhangzotta Em, de én nem tudtam rá mit reagálni. És nem is akartam. Tökéletesen elvoltam a gondolataimmal, tökéletesen át tudtam értékelni mindent, hisz olyan csend volt bent, hogy csak az egyenletes levegővételeimet lehetett hallani.

- Aesha, én igazán nem kötekedni akarok, de átöltözhettél volna! Rosszul vagyok a szagodtól – fintorgott Rose. Akkor, ennyit a csendes békességről...

- Igazán sajnálom, hogy büdös vagyok! – feleltem durcásan.

- Én nem ezt mondtam! A te illatoddal nincs semmi bajom, de a farkasokéval annál inkább.

- Emmett, állj meg! – kértem meg bátyámat, hogy eleget tudjak tenni Rosalie kérésének. Annyira kikészített már ez az egész, hogy nem volt több energiám Rosalie-val is veszekedni.

- Miért állnék meg?

- Hogy kivegyem a cuccaimat a csomagtartóból, ugyanis Rose nem tudja elviselni a szagom!

- Ugyan már! Cica, ne légy gyerekes. Én is kibírom, neked is ki kell – szerelte le Emmett.

- Nem, nem kell elviselnie! – hadakoztam. – Elegem van abból, hogy engem mindig mindenki csak elvisel! Talán nem tehetek magamtól semmit annak érdekében, hogy nektek jobb legyen? Mindig csak nektek kell változtatni és alkalmazkodni? Állj meg, kérlek!

Emmett lassított, majd végül az autó megállt. Kipattantam a kocsiból, majd a csomagtartóhoz mentem. Felnyitottam a tetejét, és kivettem belőle a táskámat. Az eső most szerencsére nem szakadt, így nem áztam meg. Jasperék jöttek mögöttünk, és ők is megálltak. Szándékosan még az autójuk felé sem néztem, ezzel is azt kifejezve, hogy mennyire nem érdekelnek. Visszaszálltam az autóba, majd átvettem a pulcsimat, és a farmeromat lecseréltem egy kényelmes szabadidőre. A cipőmet lerúgtam magamról, majd felhúztam a lábaimat magam alá.

- Így megfelel, Rosalie?

- Tökéletes lesz – válaszolta, majd kinézett az ablakon.

Álmosság lett úrrá rajtam, majd behunytam a szemeimet, és hagytam, hogy az álom magával ragadjon.

Egy ismerős hang keltegetett. Könnyen felismertem, anyukám volt az.

- Kicsim, kicsim! – szólongatott. – Nincs szükséged semmire sem?

Kinyitottam a szememet, majd felültem, és körbenéztem. Még mindig úton voltunk, és már sokkal sötétebb volt, mint amikor elaludtam. Nem tudom hol lehettünk, de egy rakás kivilágított üzletet láttam. Felvettem a cipőmet, majd kiszálltam a kocsiból anya után. Az egész családom ott állt, és engem vártak. Egy lila melegítő volt rajtam, és egy rózsaszín, vastag pulcsi. Az edzőcipőmet nem kötöttem be, csak úgy lógott a cipőfűzőm. A hajamat kicsit elaludtam, ezért magas copfba fogtam. Álmosan fókuszáltam, és még egyszer körbenéztem, de a hely továbbra sem volt ismerős.

- Szükséged van valamire? – kérdezte most Esme.

- Ami azt illeti... igen. Sürgős emberi teendőim akadtak – válaszoltam kultúráltan, mire ők csak mosolyogni kezdtek. Közösen besétáltunk egy nagy üzletbe, ahol a kiszolgáló rögtön engem nézett ki magának. Nem úgy néztem ki, mint a többiek. Nem illettem közéjük, és ezt ő is kiszúrta. Edward lépett a pulthoz, majd kedvesen mosolyogva a nőhöz szólt:

- Elnézést, meg tudja mondani, hogy merre van a mosdó?

A nő zavartan mosolyogni kezdett, majd elmagyarázta, hogy merre van. Nem tudtam nem észrevenni a sóvárgó pillantásait, amit bátyám szavai váltottak ki belőle. Ha nem lettem volna halálosan megsértődve Edwardra, még jót is mosolyogtam volna az egészen.

- Majd én elmegyek vele – mondta Alice, és már indult is abba az irányba, amerre a vécé volt.

Hamar elvégeztem a dolgomat, majd kezet mostam, és már indultunk is vissza a többiekhez.

Most Jasper állt a pultnál, és egy hatalmas papírszatyor volt előtte. Kifizette a szatyor tartalmát, és már indultunk is vissza az autókhoz.

- Nem tudtam, hogy mire van szükséged, ezért vettem néhány dolgot – lépett mellém, miközben ezeket a szavakat mondta.

- Aha, kösz... De teljesen felesleges volt, ugyanis, amire nekem van szükségem, azt ott nem lehet kapni... Ez pedig nem más, mint a nyugalom! – morogtam, majd beszálltam az autóba, és otthagytam őt a cuccokkal együtt. Most biztosan azt gondolja, hogy egy kis figyelemmel és néhány dologgal megvásárolhat, és el van felejtve, ami még délután történt. Hát, rohadtul nem így van! Legalább ezt már ő is tudja.

Rose és Emmett is beszálltak a kocsiba, majd Rose felém fordult.

- Biztos nem kell semmi sem? Én kérdezem és nem Jasper.

Először nem hittem el, hogy Rosalie-t tényleg érdekli, hogy mi van velem, vagy éppen mire lenne szükségem. Aztán elgondolkodtam egy pillanat erejéig ezen. Rosalie lett volna az utolsó, akit Jasper megkérne, hogy kérdezze meg tőlem, mit szeretnék.

- Egy mentes víz jól jönne – válaszoltam végül, és futólag elmosolyodtam. Nem telt el egy perc, és Rosalie már vissza is tért a vizemmel. – Köszönöm!

- Ugyan már – legyintett, majd ő is megengedett magának egy mosolyt.

Ezek után már nem tudtam visszaaludni, ezért csak bámultam a tájat. Amiből igaz, nem sokat láttam, de mégis ez volt a legjobb elfoglaltság számomra. Emmett közben bekapcsolta a rádiót, és így már nem volt akkora csend az autóban.

Hamar hajnalodni kezdett, és egyre világosabb lett minden. Nem tudom, hogy merre lehettünk, de hatalmas hegyeket láttam, olyanokat, amelyeket hó borított. Utáltam a havat, és utáltam a hideget is. Már most éreztem, hogy ez a hely nekem nem fog tetszeni...

Körülbelül még két óra kocsikázás után megérkeztünk egy hatalmas házhoz, amit egyik oldalról az erdő vett körül. A hó térdig ért, és rohadt hideg volt. Még mindig csak a rózsaszín pulcsim volt rajtam, és úgy éreztem, hogy mindjárt megfagyok. A többiek kiszedték a csomagokat az autókból, majd a ház felé indultak. Most néztem először Tvishára, mióta eljöttünk otthonról. Próbálta magát keménynek mutatni, de láttam rajta, hogy bánja a dolgot. Viszont engem ez nem igazán érdekelt. Teljesen meg voltam sértődve, és egyelőre nem is láttam semmi esélyét a békülésnek.

- Csak nem fázol? – ugratott Emmett.

- Én? Dehogy! Még véletlenül sem emberből vagyok! Ez a hőmérséklet teljesen megfelel nekem! Hány fok van? Mínusz öt? – dideregtem, és azt hittem, hogy már sosem jutunk be abba a házba.

- Á, dehogy! – válaszolta nevetve Emmett. – Minimum mínusz tíz!

- Aha... Akkor most megnyugodtam! Tényleg, sokkal jobban érzem magamat!

A lakás belülről is hatalmas volt és rideg. Erről a házról tényleg megmondtam volna, hogy vámpírok lakják. Alig volt egy-két bútor, üres és hideg volt az egész. Alice most is figyelt rám, és első dolga az volt, hogy bekapcsolta a fűtést, aminek a hatását egyelőre nem nagyon éreztem. Gyorsan körbejártam a házat, szerencsére senki sem ajánlkozott fel, hogy megmutatja nekem az egészet. Jó volt egyedül lenni. Mikor leértem, Alice azt mondta, hogy azt a szobát választom, amelyik a legjobban tetszik. A lehetséges jelöltek számát eléggé lecsökkentette az a tény, hogy a szobák közül csupán kettőben található ágy. Szinte mind a kettő egyforma volt, így azt választottam, amelyik közelebb volt a fürdőhöz.

A táskámat ledobtam az ágyra, majd az ablak elé álltam, és bámultam a tájat. Tényleg szép volt, szó se róla, csak én nem szerettem a hideget. Azt hiszem, sosem fogok kimenni az ajtón, és akkor nem lesz semmi baj sem.