My Wish - 6. fejezet

Sziasztok, Drágáim! :) Meghoztam az újabb frisst, amiben érdekes dolgok történnek majd... :P És igen, függővéges! :D Nem sok fejezet volt eddig olyan... :) Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! :)

6. fejezet – Lépések

Másnap reggel is durcás voltam. Nem akartam elhinni, hogy képesek lennének ezt tenni velem. Hogy tényleg képesek lennének eltiltani tőle, csak azért, hogy nekik legyen igazuk. Hát, nagyon sajnálom, de ehhez nekem is lesz egy-két szavam. Eddig behódoltam nekik, de mindennek vége lesz egyszer... Tvisha könnyen beszél, mellette mindig volt valaki, el sem tudja képzelni, hogy milyen az, amikor magányos az ember... És természetesen most is talált magának valakit... Mázlista! Neki miért olyan könnyű?

- Mehetünk? – kérdezte Alice, miközben belépett a szobámba.

- Igen! – vágtam rá, majd felkaptam a táskámat, és kiindultam a szobából.

- Mi a baj? – kérdezte kedvesen.

- Semmi. A szokásos.

- Sejtettem, hogy a tegnapi beszélgetés mégsem volt annyira gyümölcsöző.

- Nem hát! Csak jobban kiakasztott.

- Tudom, mennyire nehéz a helyzeted...

Értetlenül néztem rá. Ezek szerint, Alice kezdene megbékélni az ötlettel?

- Ezt hogy érted? – kérdeztem halkan.

- Aesha, látom rajtad, hogy... A lényeg az, hogy látszik rajtad, hogy tényleg...

- Alice... – suttogtam, s a szemeim megteltek könnyel. Tényleg fontos voltam neki.

- És Jasper? – kérdeztem vészjóslóan. Ő a nehezebb fele a dolgoknak.

- Háát... Meggyőzhető – mondta kedvesen, és elmosolyodott. Beültünk a kocsiba, és már csak Őt vártuk. Mostanában hárman jártunk suliba.

Az első órám Jasperrel volt közös. Tudta jól, hogy feszült vagyok, és meg is próbált ellene tenni, ami nagy segítség volt. Tényleg jobban lettem tőle.

- Nézd, Aesha... – Ajjaj, ez rosszul kezdődik. Biztos valami komoly dologról van szó... Felé fordultam, és nagyon reméltem, hogy a tanár nem szúrja ki a beszélgetésünket.

- Tudom, hogy mi jár a fejedben... Hogy mit szeretnél. Tudom, hogy teljesen össze vagy zavarodva érzelmileg, és azt hiszed, hogy ellened vagyunk. Pedig nem így van. Mi csak azt szeretnénk, ha neked minél jobb lenne...

- Na persze – szakítottam félbe, mire mérgesen nézett rám.

- Kérlek... – Szünetet tartott. – Ma hamarabb megyünk haza, mert van pár dolog, amit el kellene intéznünk...

- Miféle dolog? Ha jól tudom, tegnap voltatok...

- Nem erről van szó.

- Mr. Cullen, kérem, figyeljen az órára! – szólt a tanár Jaspernek, mire az abbahagyta a magyarázást. Ismét összezavarodtam. Tegnap nem ilyen volt... Tegnap teljesen más volt... Most meg...

Ahogy kicsöngettek kirontottam a teremből, és rögtön a mosdóba mentem. Nagyon mertem remélni, hogy ide nem jön utánam. Már megint ez a dolog! Komolyan mondom, tényleg kezdek rendesen kiborulni. És mi az, hogy hamarabb megyünk haza? Már megint mit terveznek?

Becsöngettek.

Mit csináljak? Megfordult a fejemben, hogy megint elszökök... De mire lenne jó? Tuti kiakadnának, és megint cirkusz lenne belőle... De talán... Mégis jó lenne valamire. Látnom kell Őt. Most azonnal indulok is – döntöttem, majd kiléptem az ajtón, és Alice kérdő tekintetével találtam szemben magamat. Ajjaj...

- Hova indultál?

- Sajnálom... Csak látni akartam... – Hajtottam le szégyenlősen a fejemet. – Nem akartam kellemetlenséget okozni...

- Nem okoztál bajt, mert nem szöktél el. De kérlek, ilyeneket ne is gondolj. Tudod, milyen borzalmas érzés téged ott tudni? Ki tudja, hogy azok a kutyák mit tesznek veled... Sajnálom, de arról szó sem lehet, hogy te egyedül odamenj!  

- De veletek sem mehetek!

- Hát, ezért borzalmas ez a helyzet... De nekünk ez nem akkora baj...

- Alice, kérlek.

- Jó, tudom. Csak... El sem tudod képzelni, hogy mennyire borzalmas nekünk ebbe belegondolni...

- Alice, kérlek, legyél most velem őszinte. Az imént furcsa dolog történt... Beszélgettem Jasperrel, és ami azt illeti, még különösebben viselkedett, mint szokott... Nem úgy, ahogy az elvárható lett volna tőle a tegnapi beszélgetésünk után... Valamit titkoltok előlem? – kérdeztem vészjóslóan, és mélyen Alice szemébe néztem.

- Aesha... Valamit tudnod kellene...

Hirtelen remegni kezdtem, és tudtam, hogy most valami olyasmit fogok hallani, aminek nagyon nem fogok örülni.

- Tegnap este sokat tanakodtunk, mire dönteni tudtunk. Aesha... elmegyünk innen – mondta ki végül a számomra teljes mértékig halálos ítéletet.

Egy világ dőlt össze bennem akkor. Hogy mi?! Ezt nem tehetik meg velem! Nem lehetnek ilyenek! Nem cseszhetnek ki velem ennyire!

- Mi? – csak ennyit kérdeztem. Nem voltam többre képes. Aztán elöntött a düh, ami erőt adott. – Most azonnal hazamegyünk! Valamit meg kell beszélnünk. Szólj mindenkinek, nem érdekelnek a kifogások! – mondtam komolyan, ellenvetést nem tűrő hangon. Láttam Alice arcán a döbbenetet, majd előkapta a telefonját, és olyan sebességgel pötyögött be egy üzenetet, ami az én szememnek túlságosan is gyors volt.

* * *

Én léptem be elsőnek a hatalmas ajtón, majd utánam a többiek. Esme, Tivsha, a szüleim és Carlisle már a nappaliban voltak. Vártak.

- Most pedig... – próbáltam higgadt maradni, de nem jött össze. – Mindenki végighallgat, és senki sem szól bele a mondandómba. – Idegese voltam, nagyon ideges. Sőt, mi több, majd’ felrobbantam.

A nappaliban döbbent csend volt. Belekezdtem a monológomba.

- Nem engedem, hogy kedvetekre játszatok velem! – kezdtem kissé túlságosan is indulatosan, majd kissé, de tényleg csak kevésbé visszafogva magamat folytattam. – Én megértem, hogy borzalmas érzés nektek azt tudni, hogy különleges érzelmeket táplálok egy vérfarkas iránt... – Mindenki fintorgott, én folytattam. – De nem hagyom, hogy tönkretegyétek a boldogságomat! El szeretnétek menni? Csak nyugodtan! Én nem akadályozlak meg benne titeket. De arról nem dönthettek, hogy én mit tegyek... Márpedig én maradni akarok, ha tetszik, ha nem. Azt hittem, hogy nem akartok nekem rosszat... Hogy valamennyire fontos vagyok nektek... De látnom kell, hogy ez nem így van. Ezt is megértem. Ti jól összeszokott család vagytok, ahol nincs helye egy embernek. – Jasper felszisszent. – Bármily fájó is ez, de így van. Sajnálom, ha megnehezítettem az életeteket, nem volt szándékos. De ígérem, hogy most ki is lépek belőle... Ti mentek, én pedig maradok, és boldog leszek valaki mellett, aki viszont szeret engem. Én tényleg nem akartam senkit sem bántani, nem akartam, hogy így alakuljon... De sajnos ez történt, és nem tudunk ellene tenni...

- Aesha... – szólt közbe Jasper, mire haragosan néztem rá, és inkább nem szólt semmit. Letettem a táskámat a földre, és kiléptem az ajtón. Egyedül szerettem volna lenni. Csak én, és a gondolataim. Biztos voltam benne, hogy most lesokkoltam eléggé őket ahhoz, hogy ne jöjjenek utánam. És ennek örültem. Csak sétáltam egyre beljebb és beljebb az erdőben, mire sikerült eléggé megnyugodnom, és megálltam. Körülöttem minden csendes volt, semmi sem zajongott. Leültem egy kidőlt farönkre, és csak néztem a növényeket, a fákat. Most döbbentem rá, hogy imádom az erdőt. A csendet, a nyugalmat... Mindent. Az eső lassan cseperegni kezdett, de nekem meg sem fordult a fejemben, hogy visszamenjek. Itt akartam maradni, az erdő megnyugtató sötétjében, ahol senki sem találhat rám. Legalábbis jó volt ezt hinni...

* * *

Rengeteg idő telt el, amíg a rengetegben voltam, ezért úgy gondoltam, hogy ideje lenne visszafordulni. Így is tettem volna, ha valaki nem akadályoz meg benne.

Jake lépett ki a fák közül, és szélesen elmosolyodott, amikor meglátta, hogy tényleg én vagyok az.

- Szia – üdvözölt halkan, majd leült mellém.

- Szia – köszöntem én is, majd felsóhajtottam. Örültem, hogy most itt van velem, de emellett féltem is elmondani neki az igazságot.

- Valami baj van? Olyan fájdalmas sóhajtás volt ez – ugratott, és nem is gondolta volna, hogy mennyire közel jár az igazsághoz...

- Ami azt illeti... Igen. – Hirtelen rám nézett, barna szemeiben ijedtség csillant fel.

- Mi történt? Bántott valaki? Ha a vérsz... A családod volt az, akkor azt is nyugodtan elmondhatod! – Kezét az enyémre csúsztatta, majd megszorította. Ez volt a jele annak, hogy mellettem állt.

- El akarnak költözni – mondtam ki végül a borzalmas hírt. Hangom nem volt több suttogásnál. Erőtlen volt, és gyenge, akárcsak én.

- Az nem is akkora probléma! Csak nyugodtan, nekem nem fognak hiányozni! – megadóan feltette a kezeit, majd melegen rám mosolyogott.

- Engem is magukkal akarnak vinni... – tettem hozzá elhaló hangon.  

- Tessék?! Ezt nem tehetik meg! Menjenek csak nyugodtan, te meg itt maradsz... Velem – ő is suttogva ejtette ki az utolsó szót. Szemmel láthatólag tényleg nem igazán érdekelte, hogy a Cullenek mennek-e, vagy maradnak... Csak az volt neki a fontos, hogy én itt legyek... A gondolattól elpirultam, majd lehajtottam a fejemet.

A szívem egyre vadabbul és vadabbul kezdett a mellkasomban verni, amit biztosra veszek, hogy Jacob meghallott. Balkezével az állam alá nyúlt, majd óvatosan maga felé fordította az arcomat. Elvesztem a hatalmas szempárban, amely most olyan áthatóan és vágyakozóan nézett rám... Ajkai közeledni kezdtek az enyémek felé, majd egy apró, és lágy csókot lehelt rá. Elmosolyodtam, amint megízleltem édes csókját az ajkaimon. Már éppen azt fontolgattam, hogy én is megcsókolom, amikor egy hang fenyegetően megszólalt a hátunk mögött.

- Meg ne merd tenni! – sziszegte Jasper, és szeméből sütött a düh.

- Jasper, már megint mi van?

- Aesha! Kérlek, ezt ne most beszéljük meg! És különben is, te még fiatal vagy ilyeneket csinálni! – tromfolt le Edward, amitől csak még jobban felhúztam magam.

- Ezt nekem ne mondd! Idősebb vagyok nálad! – hűtöttem le, majd közelebb léptem Jacobhoz.

- Most szépen hazajössz velünk... – kezdte volna Jasper, de szándékosan nem figyeltem rá. – Aesha, kérlek...

- Nem! Ezt már megbeszéltük otthon, nemde? Világosan megmondtam, hogy nem megyek sehová sem innen! Menjetek csak nélkülem, úgysem fogok hiányozni senkinek sem! Az egyetlen ember aki foglalkozott velem valamikor, az Tvisha volt, de már az is a múlté... Talált magának új játékszert, és én már nem számítok semmit sem! – kiabáltam teljesen kiakadva. Ezt a dolgot nem akartam Edward fejéhez vágni, de kikívánkozott belőlem. Nem bírtam már tovább bent tartani, most jött el az ideje annak, amikor mindent kitálaltam. Megszabadultam a sok nehézségtől, ami a lelkemet nyomta. Láttam Edwardon, hogy rosszul, nagyon rosszul esett neki, amit a fejéhez vágtam. De jelen pillanatban nem tudtam foglalkozni a lelkivilágával. A pillantásom Jasperre tévedt, aki szintén fájdalmas arccal bámult engem. Amit az imént mondtam, az neki is fájt, csak azzal a különbséggel, hogy nem az a része, amelyik Edwardnak. Tudom jól, hogy ő azt fájlalta, hogy úgy hiszem, nem törődik velem senki sem... Pont ő az, aki nem érdemelte volna meg, hogy ezt mondjam neki. És nem is akartam ezzel bántani, de már kimondtam, nincs visszaút...

- Menjünk haza – szólalt meg végül Edward.

- Nem! Ha azt akarjátok, hogy elmenjek veletek, magatokkal kell cipelnetek, ugyanis én innen nem mozdulok! – jelentettem ki határozottan. Valahogy sejtettem, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű...

- Az nem fog nekik menni – szólt bele Jacob a vitánkba.

- Miért nem? – kérdeztem tőle kíváncsian és meglepődötten.

- Azért, mert te a határ egyik oldalán állsz – mellettem –, és ők a másikon – mondta nevetve. Nem félt tőlük.

- Tökéletes helyen álltál meg, Aesha. Így nem tudunk megvédeni – sziszegte Edward, szemét le nem véve Jacobról.

És Jasper közelebb lépett hozzánk. Majd még egy lépést tett felénk, és aztán még egyet.

- Mit csinálsz? – csattant fel hirtelen Jake. – Ha átléped, megöllek! – Most jött el az a pillanat, amikor én kezdtem el félni. Jazz megállt a határ előtt egy fél méterre.

- Aesha, átjössz magadtól, vagy én hozzalak vissza?

- Jasper, ne tedd ezt! Nem lépheted át a határvonalat – suttogtam kétségbeesetten, majd Edwardhoz szóltam. – Valamit csinálj már! Ne engedd, hogy átjöjjön!

De ő csak megadóan feltette a kezét, és azt mondta, hogy nem tud ellene mit tenni.

- Gyere csak, vérszívó! Ha itt leszel, akkor végre jogosan is kicsinálhatlak! – idézte Jacob ezeket a szavakat Jasperhez.

- Csak nyugodtan... De előtte én öllek meg téged! – mondta Jasper, és most nézett Jacobra.

- Na azt már nem! Nem fogtok egymásnak esni, azt nem engedem meg! Jasper, te nem jössz át, Jacob, te pedig nyugodt maradsz.

Tényleg nagyon megijedtem, hogy valamelyiküknek is baja eshet. Azt hiszem, azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Szívesen, nagyon szívesen maradtam volna Jacobbal, de biztos vagyok benne, hogy nem kivitelezhető most ez a dolog. Jasper van annyira hülye, hogy átjöjjön értem... És Edward is az, amiért nem tesz semmit sem! Neki kellene megakadályoznia! És akkor átláttam a szitán. Edward nem véletlenül nem lép közbe... Tudja jól, hogy Jasper nem jön át a határon, csak azért tette, hogy így próbáljon meg engem rávenni arra, hogy visszamenjek.

- Bravó! Ügyes kis trükk volt – mondtam elmosolyodva, de még mindig nem voltam nyugodt.

- Miről beszélsz? – kérdezte Jake.

Jasper felé fordultam.

- Eszedbe sem jutott átlépni a határon, ugye? Megbeszélted Edwarddal, hogy kijátszotok engem. De nem jött össze! Ismerlek már titeket annyira, hogy tudjam, bármire képesek vagytok a céljaitok elérése érdekében. Jasper, kérlek, értsd meg, hogy nem tudok mást tenni... Hacsak egy kicsit is engedékenyebbek lennétek, hacsak egy kicsit is figyelembe vennétek azt is, amit én szeretnék, akkor nem kellene ilyen módszerekhez folyamodnom... Jasper, bátyus, miért nem engedtél nekem, hm? Te is tudod, hogy nem bántana engem... Ahogy most sem tette, és eddig sem. Ha valaki bánt valakit, az én vagyok. Mert nem tudom, hogy mit kellene tennem. A szívem mindkét felé húz, szeretnék mindenkivel lenni, de nem tehetem meg! Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy gyűlölitek egymást... – elhúztam a számat. – Mi értelme van?

Láttam a szemeiben a kétségbeesettséget, de meg kellett tennem. Már nem volt visszaút. Hátrébb léptem a határtól, majd még hátrébb. Megfogtam Jake kezét, majd lassan távolodni kezdtünk tőlük.

- Ne! – kiáltotta Edward. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Jasper átlépte a határt...