My Wish - 7. fejezet

Sziasztok! :) Erre a hétre is megérkezett a friss, amiben történik néhány dolog, ami nagy hátassal lesz a közeli, s távoli jövőre is! :) Nos, nem is szaporítanám tovább a szót, remélem, elnyeri majd tetszéseteket!  :)

7. fejezet – Egy utazás...

Minden olyan gyorsan történt, hogy az agyam képtelen volt felfogni a történteket. Egy hideg kéz ragadott meg hátulról, és kapott fel a hátára. Futott volna el velem, ha egy hatalmas farkas nem állja el az útját. Jacob vicsorgott Jasperre, és Jasper is hasonlóképpen tett Jacobra.

- Mennünk kell, mindjárt ideérnek a többiek, és akkor nekünk végünk – suttogtam Jasper fülébe, majd Jake-re néztem.

- Jacob, kérlek... Engedj minket elmenni... – szóltam hozzá. Tudtam, hogy minden egyes szót megértett, de abban közel sem voltam biztos, hogy el is fog engedni. Egy pillanat alatt arrébb állt az útból, mi pedig már rohantunk is hazafelé. Ahogy távolodtunk az erdőtől, úgy kerültem én is egyre messzebb attól a személytől, aki az egész világot jelenti számomra.

Jasper gyorsabb volt, mint eddig valaha. Egy kicsit megszédültem, amikor a ház előtt lerakott a földre, de szorosan fogta a kezemet, így esélyem sem volt elesni.

- Aesha! Mondd, te normális vagy? – kiáltott rám, amikor beértünk a házba. Leültem a kanapéra, és a kezeimet karba fontam a mellkasomon.

- Hé! – érkezett meg Tvisha. – Ne ordíts vele!

Már jött volna oda hozzánk, de Edward elkapta a karját, és magához húzta.

- Engedj el – morogta Tvisha, de Edward természetesen nem így tett.

- Hogy merted ezt tenni, ha? Az életünket kockáztattuk, csak azért, hogy kihozzunk onnan, te pedig... Nyugodtan sétálgatsz és csókolózol a farkaskölyökkel! – Jaspert majd’ szétvetette az ideg. Ezt talán nem kellett volna elmondania...

- Hogy mi? – csattant fel a nővérem is. Időközben a család összes tagja megérkezett a nappaliba. – Edward, azonnal engedj el! Most rögtön kitekerem a nyakát! Hogy merted? Aesha, komolyan mondom, ha egyszer kiszabadulok innen, széttéplek! – Tvisha nagyon ki volt akadva. Ordított velem, már azt hittem, megsüketülök.

- Hátrább az agarakkal! Senki sem fogja bántani! – lépett mellém Emmett. – Legalábbis amíg én itt vagyok! – mosolyodott el komolytalanul. Tudta jól, hogy képtelenek lennének bántani.

- Emmett! – kiabált rá most Jasper. – Ez nem a viccelődés ideje!

- Nagyon is megérdemelné, hogy megleckéztessem! – ordított ismét Tvisha. – Miért nem ért a szép szóból? Világosan elmondtuk neki, hogy nem szabad azzal barátkozni, és mit tett? Amit tilos!

- Gyerekek! – Carlisle vette át a szót. – Ezt nem most kell megbeszélni. Várjunk egy kicsit, amíg a kedélyek lecsillapodnak, és majd akkor átbeszéljük, kulturáltan.

Erre már senki sem mert felelni. Felesleges is lett volna, hiszen mindenki tudta, hogy Carlisle-nak van igaza. Legalábbis, én azt hittem, így van...

- Nincs mit később megbeszélni. Már eldöntöttük, hogy megyünk. Azt hiszem, ez a legtökéletesebb idő arra, hogy ezt megtegyük – mondta Jasper, miközben folyamatosan a szemembe nézett. Én pedig álltam a tekintetét, nem hagytam magam.

Fogalmam sincs arról, hogy Tvisha hogyan szabadult ki Edward kezei közül, de a következő pillanatban már előttem állt, és kezemnél fogva felrángatott a kanapéról. Durva volt, és fájt amit csinált. Szorította a kezemet, én pedig éreztem, hogy egyre jobban zsibbad a karom.

A lépcső felé kezdett rángatni, de én ellenkeztem. Nem hagyhattam ezt annyiban!

- Engedj el! – kiabáltam, de meg sem hallotta. – Tvisha, fáj, amit csinálsz! – Hangom el-elcsuklott, könnyeim pedig már a felszínre készültek törni. És tényleg fájt a kezem. Jasper jelent meg nővérem előtt, majd ellenvetést nem tűrő hangon közölte vele:

- Engedd el!

Tvishának nem volt más választása, el kellett engednie. Elállt előlem, majd Jazz közelebb lépett, és a kezébe vette a kezemet, azt, amelyiket a nővérem megszorította.

- Nem fog elolvadni, nincs cukorból! Ennyit mindenki kibír... És különben is, meg sem szorítottam a kezét! Ő reagál túl mindent! – folytatta tovább nővérem a monológját. Nem volt igaza, és ezt ő is jól tudta.

- Te még mindig nem értetted meg, hogy sokkal erősebb vagy nála? Egy egyszerű mozdulattal véget vethetnél az életének, neked az sem lenne nagy erőfeszítés! – szerelte le Edward Tvishát. Teljesen jogos volt, hiszen megérdemelte! Mindig ő volt mindenben a jobb, és akárhányszor volt alkalma, ki is használta, hogy ezt megmutassa mindenkinek. Tessék, itt az elő példa! Mennyivel, de mennyivel erősebb nálam, de mégsem fékezi magát!

Hátat fordítottam nekik, majd felmentem a szobámba, és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. Néhány perc múlva Alice nyitott be utánam. Mérges volt, de tudtam jól, hogy ő nem fog bántani. Sem szavakkal, sem tettekkel.

- Készen vagy? – kérdezte halkan.

- Mivel kellene késznek lennem? – Kérdésére kérdéssel feleltem.

- A pakolással... hamarosan indulunk.

- Nem, nem vagyok kész! És tudod mit? Nem is leszek, ugyanis nem megyek sehová sem!

- Aesha... Ez nem így működik. Tudod te is, hogy nincs arra mód, hogy itt maradj. Jönnöd kell velünk!

Alice felállt mellőlem, majd elővett egy táskát, és telepakolta ruhákkal.

- Nos, akkor már kész is vagy! – jelentette ki, majd felhúzott az ágyról, de nem úgy, ahogy Tvisha tette azt. Feltűrtem a pulcsim ujját, és megnéztem a kezemet, ami még mindig sajgott nővérem szorongatása után. Kezének nyoma most is élénken látszott a bőrömön, ezzel emlékeztetve a történtekre.

- Nagyon fáj? – kérdezte Alice.

- Nem! Ó, hogy fájna már? Nem vagyok cukorból! Attól függetlenül, hogy csak egy egyszerű kis ember vagyok, nagyon jól tűröm a fájdalmat! – morogtam indulatosan. Tudom, hogy nem Alice volt az a személy, akire ezt akartam zúdítani, de kikívánkozott belőlem.

Lementünk a nappaliba, ahol már mindenki tettre készen várt. Senkire sem néztem, csak sétáltam ki utánuk a garázsba. Esme és Carlisle mentek egy autóval, anyuval és apuval együtt, Jasper és Alice egy másikkal, Edward és Tvisha Edwardéval, Emmett és Rosalie pedig egy külön autóval. Jasper kinyitotta nekem az ő autójuk ajtaját, de én nem szálltam be. Itt megint az a pont jött el, amikor mindenki engem figyelt.

Emmett felé fordultam.

- Nem lenne gond, ha veletek mennék?

- Dehogy, kislány! Örülök is neki! – válaszolta mosolyogva, majd adott egy puszit a homlokomra. Örültem, borzasztóan örültem, hogy Emmett nem bántott engem... Sejtettem, hogy ő is ki van akadva rám a „farkas koma” miatt, de szerencsére nem tette szóvá. Képtelen lettem volna elviselni, ha még ő is bánata engem...

Beültem a hátsó ülésre, majd pillanatokon belül már indultunk is. Nagyon örültem, hogy velük jöttem, hiszen biztos voltam benne, hogy tőlük nem fogom hallani a kioktató szöveget.

- Én csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott, amikor Jasper határt lépett. Jó buli lett volna – visszhangzotta Em, de én nem tudtam rá mit reagálni. És nem is akartam. Tökéletesen elvoltam a gondolataimmal, tökéletesen át tudtam értékelni mindent, hisz olyan csend volt bent, hogy csak az egyenletes levegővételeimet lehetett hallani.

- Aesha, én igazán nem kötekedni akarok, de átöltözhettél volna! Rosszul vagyok a szagodtól – fintorgott Rose. Akkor, ennyit a csendes békességről...

- Igazán sajnálom, hogy büdös vagyok! – feleltem durcásan.

- Én nem ezt mondtam! A te illatoddal nincs semmi bajom, de a farkasokéval annál inkább.

- Emmett, állj meg! – kértem meg bátyámat, hogy eleget tudjak tenni Rosalie kérésének. Annyira kikészített már ez az egész, hogy nem volt több energiám Rosalie-val is veszekedni.

- Miért állnék meg?

- Hogy kivegyem a cuccaimat a csomagtartóból, ugyanis Rose nem tudja elviselni a szagom!

- Ugyan már! Cica, ne légy gyerekes. Én is kibírom, neked is ki kell – szerelte le Emmett.

- Nem, nem kell elviselnie! – hadakoztam. – Elegem van abból, hogy engem mindig mindenki csak elvisel! Talán nem tehetek magamtól semmit annak érdekében, hogy nektek jobb legyen? Mindig csak nektek kell változtatni és alkalmazkodni? Állj meg, kérlek!

Emmett lassított, majd végül az autó megállt. Kipattantam a kocsiból, majd a csomagtartóhoz mentem. Felnyitottam a tetejét, és kivettem belőle a táskámat. Az eső most szerencsére nem szakadt, így nem áztam meg. Jasperék jöttek mögöttünk, és ők is megálltak. Szándékosan még az autójuk felé sem néztem, ezzel is azt kifejezve, hogy mennyire nem érdekelnek. Visszaszálltam az autóba, majd átvettem a pulcsimat, és a farmeromat lecseréltem egy kényelmes szabadidőre. A cipőmet lerúgtam magamról, majd felhúztam a lábaimat magam alá.

- Így megfelel, Rosalie?

- Tökéletes lesz – válaszolta, majd kinézett az ablakon.

Álmosság lett úrrá rajtam, majd behunytam a szemeimet, és hagytam, hogy az álom magával ragadjon.

Egy ismerős hang keltegetett. Könnyen felismertem, anyukám volt az.

- Kicsim, kicsim! – szólongatott. – Nincs szükséged semmire sem?

Kinyitottam a szememet, majd felültem, és körbenéztem. Még mindig úton voltunk, és már sokkal sötétebb volt, mint amikor elaludtam. Nem tudom hol lehettünk, de egy rakás kivilágított üzletet láttam. Felvettem a cipőmet, majd kiszálltam a kocsiból anya után. Az egész családom ott állt, és engem vártak. Egy lila melegítő volt rajtam, és egy rózsaszín, vastag pulcsi. Az edzőcipőmet nem kötöttem be, csak úgy lógott a cipőfűzőm. A hajamat kicsit elaludtam, ezért magas copfba fogtam. Álmosan fókuszáltam, és még egyszer körbenéztem, de a hely továbbra sem volt ismerős.

- Szükséged van valamire? – kérdezte most Esme.

- Ami azt illeti... igen. Sürgős emberi teendőim akadtak – válaszoltam kultúráltan, mire ők csak mosolyogni kezdtek. Közösen besétáltunk egy nagy üzletbe, ahol a kiszolgáló rögtön engem nézett ki magának. Nem úgy néztem ki, mint a többiek. Nem illettem közéjük, és ezt ő is kiszúrta. Edward lépett a pulthoz, majd kedvesen mosolyogva a nőhöz szólt:

- Elnézést, meg tudja mondani, hogy merre van a mosdó?

A nő zavartan mosolyogni kezdett, majd elmagyarázta, hogy merre van. Nem tudtam nem észrevenni a sóvárgó pillantásait, amit bátyám szavai váltottak ki belőle. Ha nem lettem volna halálosan megsértődve Edwardra, még jót is mosolyogtam volna az egészen.

- Majd én elmegyek vele – mondta Alice, és már indult is abba az irányba, amerre a vécé volt.

Hamar elvégeztem a dolgomat, majd kezet mostam, és már indultunk is vissza a többiekhez.

Most Jasper állt a pultnál, és egy hatalmas papírszatyor volt előtte. Kifizette a szatyor tartalmát, és már indultunk is vissza az autókhoz.

- Nem tudtam, hogy mire van szükséged, ezért vettem néhány dolgot – lépett mellém, miközben ezeket a szavakat mondta.

- Aha, kösz... De teljesen felesleges volt, ugyanis, amire nekem van szükségem, azt ott nem lehet kapni... Ez pedig nem más, mint a nyugalom! – morogtam, majd beszálltam az autóba, és otthagytam őt a cuccokkal együtt. Most biztosan azt gondolja, hogy egy kis figyelemmel és néhány dologgal megvásárolhat, és el van felejtve, ami még délután történt. Hát, rohadtul nem így van! Legalább ezt már ő is tudja.

Rose és Emmett is beszálltak a kocsiba, majd Rose felém fordult.

- Biztos nem kell semmi sem? Én kérdezem és nem Jasper.

Először nem hittem el, hogy Rosalie-t tényleg érdekli, hogy mi van velem, vagy éppen mire lenne szükségem. Aztán elgondolkodtam egy pillanat erejéig ezen. Rosalie lett volna az utolsó, akit Jasper megkérne, hogy kérdezze meg tőlem, mit szeretnék.

- Egy mentes víz jól jönne – válaszoltam végül, és futólag elmosolyodtam. Nem telt el egy perc, és Rosalie már vissza is tért a vizemmel. – Köszönöm!

- Ugyan már – legyintett, majd ő is megengedett magának egy mosolyt.

Ezek után már nem tudtam visszaaludni, ezért csak bámultam a tájat. Amiből igaz, nem sokat láttam, de mégis ez volt a legjobb elfoglaltság számomra. Emmett közben bekapcsolta a rádiót, és így már nem volt akkora csend az autóban.

Hamar hajnalodni kezdett, és egyre világosabb lett minden. Nem tudom, hogy merre lehettünk, de hatalmas hegyeket láttam, olyanokat, amelyeket hó borított. Utáltam a havat, és utáltam a hideget is. Már most éreztem, hogy ez a hely nekem nem fog tetszeni...

Körülbelül még két óra kocsikázás után megérkeztünk egy hatalmas házhoz, amit egyik oldalról az erdő vett körül. A hó térdig ért, és rohadt hideg volt. Még mindig csak a rózsaszín pulcsim volt rajtam, és úgy éreztem, hogy mindjárt megfagyok. A többiek kiszedték a csomagokat az autókból, majd a ház felé indultak. Most néztem először Tvishára, mióta eljöttünk otthonról. Próbálta magát keménynek mutatni, de láttam rajta, hogy bánja a dolgot. Viszont engem ez nem igazán érdekelt. Teljesen meg voltam sértődve, és egyelőre nem is láttam semmi esélyét a békülésnek.

- Csak nem fázol? – ugratott Emmett.

- Én? Dehogy! Még véletlenül sem emberből vagyok! Ez a hőmérséklet teljesen megfelel nekem! Hány fok van? Mínusz öt? – dideregtem, és azt hittem, hogy már sosem jutunk be abba a házba.

- Á, dehogy! – válaszolta nevetve Emmett. – Minimum mínusz tíz!

- Aha... Akkor most megnyugodtam! Tényleg, sokkal jobban érzem magamat!

A lakás belülről is hatalmas volt és rideg. Erről a házról tényleg megmondtam volna, hogy vámpírok lakják. Alig volt egy-két bútor, üres és hideg volt az egész. Alice most is figyelt rám, és első dolga az volt, hogy bekapcsolta a fűtést, aminek a hatását egyelőre nem nagyon éreztem. Gyorsan körbejártam a házat, szerencsére senki sem ajánlkozott fel, hogy megmutatja nekem az egészet. Jó volt egyedül lenni. Mikor leértem, Alice azt mondta, hogy azt a szobát választom, amelyik a legjobban tetszik. A lehetséges jelöltek számát eléggé lecsökkentette az a tény, hogy a szobák közül csupán kettőben található ágy. Szinte mind a kettő egyforma volt, így azt választottam, amelyik közelebb volt a fürdőhöz.

A táskámat ledobtam az ágyra, majd az ablak elé álltam, és bámultam a tájat. Tényleg szép volt, szó se róla, csak én nem szerettem a hideget. Azt hiszem, sosem fogok kimenni az ajtón, és akkor nem lesz semmi baj sem. 

My Wish - 6. fejezet

Sziasztok, Drágáim! :) Meghoztam az újabb frisst, amiben érdekes dolgok történnek majd... :P És igen, függővéges! :D Nem sok fejezet volt eddig olyan... :) Remélem, tetszeni fog, jó olvasást! :)

6. fejezet – Lépések

Másnap reggel is durcás voltam. Nem akartam elhinni, hogy képesek lennének ezt tenni velem. Hogy tényleg képesek lennének eltiltani tőle, csak azért, hogy nekik legyen igazuk. Hát, nagyon sajnálom, de ehhez nekem is lesz egy-két szavam. Eddig behódoltam nekik, de mindennek vége lesz egyszer... Tvisha könnyen beszél, mellette mindig volt valaki, el sem tudja képzelni, hogy milyen az, amikor magányos az ember... És természetesen most is talált magának valakit... Mázlista! Neki miért olyan könnyű?

- Mehetünk? – kérdezte Alice, miközben belépett a szobámba.

- Igen! – vágtam rá, majd felkaptam a táskámat, és kiindultam a szobából.

- Mi a baj? – kérdezte kedvesen.

- Semmi. A szokásos.

- Sejtettem, hogy a tegnapi beszélgetés mégsem volt annyira gyümölcsöző.

- Nem hát! Csak jobban kiakasztott.

- Tudom, mennyire nehéz a helyzeted...

Értetlenül néztem rá. Ezek szerint, Alice kezdene megbékélni az ötlettel?

- Ezt hogy érted? – kérdeztem halkan.

- Aesha, látom rajtad, hogy... A lényeg az, hogy látszik rajtad, hogy tényleg...

- Alice... – suttogtam, s a szemeim megteltek könnyel. Tényleg fontos voltam neki.

- És Jasper? – kérdeztem vészjóslóan. Ő a nehezebb fele a dolgoknak.

- Háát... Meggyőzhető – mondta kedvesen, és elmosolyodott. Beültünk a kocsiba, és már csak Őt vártuk. Mostanában hárman jártunk suliba.

Az első órám Jasperrel volt közös. Tudta jól, hogy feszült vagyok, és meg is próbált ellene tenni, ami nagy segítség volt. Tényleg jobban lettem tőle.

- Nézd, Aesha... – Ajjaj, ez rosszul kezdődik. Biztos valami komoly dologról van szó... Felé fordultam, és nagyon reméltem, hogy a tanár nem szúrja ki a beszélgetésünket.

- Tudom, hogy mi jár a fejedben... Hogy mit szeretnél. Tudom, hogy teljesen össze vagy zavarodva érzelmileg, és azt hiszed, hogy ellened vagyunk. Pedig nem így van. Mi csak azt szeretnénk, ha neked minél jobb lenne...

- Na persze – szakítottam félbe, mire mérgesen nézett rám.

- Kérlek... – Szünetet tartott. – Ma hamarabb megyünk haza, mert van pár dolog, amit el kellene intéznünk...

- Miféle dolog? Ha jól tudom, tegnap voltatok...

- Nem erről van szó.

- Mr. Cullen, kérem, figyeljen az órára! – szólt a tanár Jaspernek, mire az abbahagyta a magyarázást. Ismét összezavarodtam. Tegnap nem ilyen volt... Tegnap teljesen más volt... Most meg...

Ahogy kicsöngettek kirontottam a teremből, és rögtön a mosdóba mentem. Nagyon mertem remélni, hogy ide nem jön utánam. Már megint ez a dolog! Komolyan mondom, tényleg kezdek rendesen kiborulni. És mi az, hogy hamarabb megyünk haza? Már megint mit terveznek?

Becsöngettek.

Mit csináljak? Megfordult a fejemben, hogy megint elszökök... De mire lenne jó? Tuti kiakadnának, és megint cirkusz lenne belőle... De talán... Mégis jó lenne valamire. Látnom kell Őt. Most azonnal indulok is – döntöttem, majd kiléptem az ajtón, és Alice kérdő tekintetével találtam szemben magamat. Ajjaj...

- Hova indultál?

- Sajnálom... Csak látni akartam... – Hajtottam le szégyenlősen a fejemet. – Nem akartam kellemetlenséget okozni...

- Nem okoztál bajt, mert nem szöktél el. De kérlek, ilyeneket ne is gondolj. Tudod, milyen borzalmas érzés téged ott tudni? Ki tudja, hogy azok a kutyák mit tesznek veled... Sajnálom, de arról szó sem lehet, hogy te egyedül odamenj!  

- De veletek sem mehetek!

- Hát, ezért borzalmas ez a helyzet... De nekünk ez nem akkora baj...

- Alice, kérlek.

- Jó, tudom. Csak... El sem tudod képzelni, hogy mennyire borzalmas nekünk ebbe belegondolni...

- Alice, kérlek, legyél most velem őszinte. Az imént furcsa dolog történt... Beszélgettem Jasperrel, és ami azt illeti, még különösebben viselkedett, mint szokott... Nem úgy, ahogy az elvárható lett volna tőle a tegnapi beszélgetésünk után... Valamit titkoltok előlem? – kérdeztem vészjóslóan, és mélyen Alice szemébe néztem.

- Aesha... Valamit tudnod kellene...

Hirtelen remegni kezdtem, és tudtam, hogy most valami olyasmit fogok hallani, aminek nagyon nem fogok örülni.

- Tegnap este sokat tanakodtunk, mire dönteni tudtunk. Aesha... elmegyünk innen – mondta ki végül a számomra teljes mértékig halálos ítéletet.

Egy világ dőlt össze bennem akkor. Hogy mi?! Ezt nem tehetik meg velem! Nem lehetnek ilyenek! Nem cseszhetnek ki velem ennyire!

- Mi? – csak ennyit kérdeztem. Nem voltam többre képes. Aztán elöntött a düh, ami erőt adott. – Most azonnal hazamegyünk! Valamit meg kell beszélnünk. Szólj mindenkinek, nem érdekelnek a kifogások! – mondtam komolyan, ellenvetést nem tűrő hangon. Láttam Alice arcán a döbbenetet, majd előkapta a telefonját, és olyan sebességgel pötyögött be egy üzenetet, ami az én szememnek túlságosan is gyors volt.

* * *

Én léptem be elsőnek a hatalmas ajtón, majd utánam a többiek. Esme, Tivsha, a szüleim és Carlisle már a nappaliban voltak. Vártak.

- Most pedig... – próbáltam higgadt maradni, de nem jött össze. – Mindenki végighallgat, és senki sem szól bele a mondandómba. – Idegese voltam, nagyon ideges. Sőt, mi több, majd’ felrobbantam.

A nappaliban döbbent csend volt. Belekezdtem a monológomba.

- Nem engedem, hogy kedvetekre játszatok velem! – kezdtem kissé túlságosan is indulatosan, majd kissé, de tényleg csak kevésbé visszafogva magamat folytattam. – Én megértem, hogy borzalmas érzés nektek azt tudni, hogy különleges érzelmeket táplálok egy vérfarkas iránt... – Mindenki fintorgott, én folytattam. – De nem hagyom, hogy tönkretegyétek a boldogságomat! El szeretnétek menni? Csak nyugodtan! Én nem akadályozlak meg benne titeket. De arról nem dönthettek, hogy én mit tegyek... Márpedig én maradni akarok, ha tetszik, ha nem. Azt hittem, hogy nem akartok nekem rosszat... Hogy valamennyire fontos vagyok nektek... De látnom kell, hogy ez nem így van. Ezt is megértem. Ti jól összeszokott család vagytok, ahol nincs helye egy embernek. – Jasper felszisszent. – Bármily fájó is ez, de így van. Sajnálom, ha megnehezítettem az életeteket, nem volt szándékos. De ígérem, hogy most ki is lépek belőle... Ti mentek, én pedig maradok, és boldog leszek valaki mellett, aki viszont szeret engem. Én tényleg nem akartam senkit sem bántani, nem akartam, hogy így alakuljon... De sajnos ez történt, és nem tudunk ellene tenni...

- Aesha... – szólt közbe Jasper, mire haragosan néztem rá, és inkább nem szólt semmit. Letettem a táskámat a földre, és kiléptem az ajtón. Egyedül szerettem volna lenni. Csak én, és a gondolataim. Biztos voltam benne, hogy most lesokkoltam eléggé őket ahhoz, hogy ne jöjjenek utánam. És ennek örültem. Csak sétáltam egyre beljebb és beljebb az erdőben, mire sikerült eléggé megnyugodnom, és megálltam. Körülöttem minden csendes volt, semmi sem zajongott. Leültem egy kidőlt farönkre, és csak néztem a növényeket, a fákat. Most döbbentem rá, hogy imádom az erdőt. A csendet, a nyugalmat... Mindent. Az eső lassan cseperegni kezdett, de nekem meg sem fordult a fejemben, hogy visszamenjek. Itt akartam maradni, az erdő megnyugtató sötétjében, ahol senki sem találhat rám. Legalábbis jó volt ezt hinni...

* * *

Rengeteg idő telt el, amíg a rengetegben voltam, ezért úgy gondoltam, hogy ideje lenne visszafordulni. Így is tettem volna, ha valaki nem akadályoz meg benne.

Jake lépett ki a fák közül, és szélesen elmosolyodott, amikor meglátta, hogy tényleg én vagyok az.

- Szia – üdvözölt halkan, majd leült mellém.

- Szia – köszöntem én is, majd felsóhajtottam. Örültem, hogy most itt van velem, de emellett féltem is elmondani neki az igazságot.

- Valami baj van? Olyan fájdalmas sóhajtás volt ez – ugratott, és nem is gondolta volna, hogy mennyire közel jár az igazsághoz...

- Ami azt illeti... Igen. – Hirtelen rám nézett, barna szemeiben ijedtség csillant fel.

- Mi történt? Bántott valaki? Ha a vérsz... A családod volt az, akkor azt is nyugodtan elmondhatod! – Kezét az enyémre csúsztatta, majd megszorította. Ez volt a jele annak, hogy mellettem állt.

- El akarnak költözni – mondtam ki végül a borzalmas hírt. Hangom nem volt több suttogásnál. Erőtlen volt, és gyenge, akárcsak én.

- Az nem is akkora probléma! Csak nyugodtan, nekem nem fognak hiányozni! – megadóan feltette a kezeit, majd melegen rám mosolyogott.

- Engem is magukkal akarnak vinni... – tettem hozzá elhaló hangon.  

- Tessék?! Ezt nem tehetik meg! Menjenek csak nyugodtan, te meg itt maradsz... Velem – ő is suttogva ejtette ki az utolsó szót. Szemmel láthatólag tényleg nem igazán érdekelte, hogy a Cullenek mennek-e, vagy maradnak... Csak az volt neki a fontos, hogy én itt legyek... A gondolattól elpirultam, majd lehajtottam a fejemet.

A szívem egyre vadabbul és vadabbul kezdett a mellkasomban verni, amit biztosra veszek, hogy Jacob meghallott. Balkezével az állam alá nyúlt, majd óvatosan maga felé fordította az arcomat. Elvesztem a hatalmas szempárban, amely most olyan áthatóan és vágyakozóan nézett rám... Ajkai közeledni kezdtek az enyémek felé, majd egy apró, és lágy csókot lehelt rá. Elmosolyodtam, amint megízleltem édes csókját az ajkaimon. Már éppen azt fontolgattam, hogy én is megcsókolom, amikor egy hang fenyegetően megszólalt a hátunk mögött.

- Meg ne merd tenni! – sziszegte Jasper, és szeméből sütött a düh.

- Jasper, már megint mi van?

- Aesha! Kérlek, ezt ne most beszéljük meg! És különben is, te még fiatal vagy ilyeneket csinálni! – tromfolt le Edward, amitől csak még jobban felhúztam magam.

- Ezt nekem ne mondd! Idősebb vagyok nálad! – hűtöttem le, majd közelebb léptem Jacobhoz.

- Most szépen hazajössz velünk... – kezdte volna Jasper, de szándékosan nem figyeltem rá. – Aesha, kérlek...

- Nem! Ezt már megbeszéltük otthon, nemde? Világosan megmondtam, hogy nem megyek sehová sem innen! Menjetek csak nélkülem, úgysem fogok hiányozni senkinek sem! Az egyetlen ember aki foglalkozott velem valamikor, az Tvisha volt, de már az is a múlté... Talált magának új játékszert, és én már nem számítok semmit sem! – kiabáltam teljesen kiakadva. Ezt a dolgot nem akartam Edward fejéhez vágni, de kikívánkozott belőlem. Nem bírtam már tovább bent tartani, most jött el az ideje annak, amikor mindent kitálaltam. Megszabadultam a sok nehézségtől, ami a lelkemet nyomta. Láttam Edwardon, hogy rosszul, nagyon rosszul esett neki, amit a fejéhez vágtam. De jelen pillanatban nem tudtam foglalkozni a lelkivilágával. A pillantásom Jasperre tévedt, aki szintén fájdalmas arccal bámult engem. Amit az imént mondtam, az neki is fájt, csak azzal a különbséggel, hogy nem az a része, amelyik Edwardnak. Tudom jól, hogy ő azt fájlalta, hogy úgy hiszem, nem törődik velem senki sem... Pont ő az, aki nem érdemelte volna meg, hogy ezt mondjam neki. És nem is akartam ezzel bántani, de már kimondtam, nincs visszaút...

- Menjünk haza – szólalt meg végül Edward.

- Nem! Ha azt akarjátok, hogy elmenjek veletek, magatokkal kell cipelnetek, ugyanis én innen nem mozdulok! – jelentettem ki határozottan. Valahogy sejtettem, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű...

- Az nem fog nekik menni – szólt bele Jacob a vitánkba.

- Miért nem? – kérdeztem tőle kíváncsian és meglepődötten.

- Azért, mert te a határ egyik oldalán állsz – mellettem –, és ők a másikon – mondta nevetve. Nem félt tőlük.

- Tökéletes helyen álltál meg, Aesha. Így nem tudunk megvédeni – sziszegte Edward, szemét le nem véve Jacobról.

És Jasper közelebb lépett hozzánk. Majd még egy lépést tett felénk, és aztán még egyet.

- Mit csinálsz? – csattant fel hirtelen Jake. – Ha átléped, megöllek! – Most jött el az a pillanat, amikor én kezdtem el félni. Jazz megállt a határ előtt egy fél méterre.

- Aesha, átjössz magadtól, vagy én hozzalak vissza?

- Jasper, ne tedd ezt! Nem lépheted át a határvonalat – suttogtam kétségbeesetten, majd Edwardhoz szóltam. – Valamit csinálj már! Ne engedd, hogy átjöjjön!

De ő csak megadóan feltette a kezét, és azt mondta, hogy nem tud ellene mit tenni.

- Gyere csak, vérszívó! Ha itt leszel, akkor végre jogosan is kicsinálhatlak! – idézte Jacob ezeket a szavakat Jasperhez.

- Csak nyugodtan... De előtte én öllek meg téged! – mondta Jasper, és most nézett Jacobra.

- Na azt már nem! Nem fogtok egymásnak esni, azt nem engedem meg! Jasper, te nem jössz át, Jacob, te pedig nyugodt maradsz.

Tényleg nagyon megijedtem, hogy valamelyiküknek is baja eshet. Azt hiszem, azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Szívesen, nagyon szívesen maradtam volna Jacobbal, de biztos vagyok benne, hogy nem kivitelezhető most ez a dolog. Jasper van annyira hülye, hogy átjöjjön értem... És Edward is az, amiért nem tesz semmit sem! Neki kellene megakadályoznia! És akkor átláttam a szitán. Edward nem véletlenül nem lép közbe... Tudja jól, hogy Jasper nem jön át a határon, csak azért tette, hogy így próbáljon meg engem rávenni arra, hogy visszamenjek.

- Bravó! Ügyes kis trükk volt – mondtam elmosolyodva, de még mindig nem voltam nyugodt.

- Miről beszélsz? – kérdezte Jake.

Jasper felé fordultam.

- Eszedbe sem jutott átlépni a határon, ugye? Megbeszélted Edwarddal, hogy kijátszotok engem. De nem jött össze! Ismerlek már titeket annyira, hogy tudjam, bármire képesek vagytok a céljaitok elérése érdekében. Jasper, kérlek, értsd meg, hogy nem tudok mást tenni... Hacsak egy kicsit is engedékenyebbek lennétek, hacsak egy kicsit is figyelembe vennétek azt is, amit én szeretnék, akkor nem kellene ilyen módszerekhez folyamodnom... Jasper, bátyus, miért nem engedtél nekem, hm? Te is tudod, hogy nem bántana engem... Ahogy most sem tette, és eddig sem. Ha valaki bánt valakit, az én vagyok. Mert nem tudom, hogy mit kellene tennem. A szívem mindkét felé húz, szeretnék mindenkivel lenni, de nem tehetem meg! Erre csak rátesz egy lapáttal, hogy gyűlölitek egymást... – elhúztam a számat. – Mi értelme van?

Láttam a szemeiben a kétségbeesettséget, de meg kellett tennem. Már nem volt visszaút. Hátrébb léptem a határtól, majd még hátrébb. Megfogtam Jake kezét, majd lassan távolodni kezdtünk tőlük.

- Ne! – kiáltotta Edward. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, Jasper átlépte a határt...

My Wish - 5. fejezet

Sziasztok! :) Éééés itt is van a friss! :) Igazából... Nincs sok hozzáfűznivalóm. Jó szórakozást kívánok hozzá! :) 

Komikat pedig most is várom! :) 

5. fejezet – Elhatározások

- Min gondolkozol annyira? – lépett mellém Jasper a folyosón.

- Semmin... Mindenen – feleltem halkan. A reggeli jókedvem elszállt, és megint szomorú voltam. Felesleges is volt kérdeznie Jaspernek, hogy mi bajom van, hiszen érezte, amit én, és ebből könnyen kikövetkeztethette, hogy min is jár az agyam. Hiányzott Jake, és ezt próbáltam előlük eltitkolni, de nem jött össze.

- Aesha, ma én viszlek haza, mert a többieknek el kell menniük – mondta nevetve, majd megölelt.

Nagyon szerettem Jaspert, hozzá álltam a legközelebb a családomból, persze leszámítva a nővéremet. Tvisha még mindig nem volt beszámítható, ezért nem is járt iskolába. Edward sokat segített neki, de azért néha a bátyámnak is kellett suliba járnia, ezért Esme töltött Tvishával rengeteg időt.

- Mi dolguk van? – kérdeztem kíváncsian, majd kibújtam az öleléséből, hogy jobban láthassam az arcát.

- Családi ügy – felelte diszkréten. Nem kellett kétszer elmondania, számomra is nyilvánvaló volt, hogy enni mennek.

- És neked nincs szükséged...?

Elharaptam a mondat végét. Felesleges lett volna kimondani, tudta jól, hogy mit hozok ki belőle.

- Nem, nekem ráér, ha csak este megyek el.

Átláttam rajta.

- Jasper! Miattam igazán nem szükséges itthon maradnod! Azt hiszem, egyedül is képes vagyok hazatalálni! – érveltem.

- Aesha, erről nem nyitok vitát. Tudod jól, hogy mennyire figyelni kell rád. Ez nem játék.

- Te megint miről beszélsz? Azt hiszem, ezt már párszor megbeszéltük. Nem kell minden lépésemet figyelni... Mi rosszat tennék?

- Mondjuk, farkasokkal barátkozol – szűrte a fogain keresztül, és láttam rajta, hogy felhúzza magát.

Sajnálom Jasper, de minden vitát nem nyerhetsz meg – gondoltam, majd elvonultam mellette, és a terem felé vettem az irányt.

Próbáltam nem felhúzni magam Jazz viselkedésén, de nem ment egykönnyen. Komolyan mondom, egyre jobban idegesített, hogy ennyire védelmeznek... Eleinte nem zavart ennyire, de most!

Azon kezdtem agyalni, hogy már elmentek-e, vagy csak később fognak? Mert, ha esetleg már nem lennének itt, akkor lenne esélyem meglépni... Nem is olyan rossz ötlet...

Hmm... Milyen jó lenne, ha a vérfarkas gyerek ma is a suli elé jönne, és akkor el tudnék vele lógni... Azt hiszem, soha többé nem jönnék vissza a... vámpírokhoz.

Még gondolni is rossz volt ezeket a szörnyűségeket, de ha Edward meghallotta, akkor fél percen belül itt kell lennie. És akkor nagy valószínűséggel letépi a fejem... De valamit muszáj volt tennem, hiszen találkozni akartam Jacobbal.

De Edward nem jött. Sem öt perc múlva, sem egy óra múlva. Sőt, Alice sem bukkant fel.

Na, akkor most nagyon gyorsan kell cselekedni, ha nem akarom, hogy Jasper elkapjon – morfondíroztam, miközben kifelé rohantam az ajtón. Alig láttam át az embertömegen, és közben a hátam mögé is tekintgettem, hiszen bármelyik pillanatban ott állhatott Jasper.

- Aesha! Itt vagyok – szólt Jacob, mire én hirtelen fordultam vele szembe.

- Hát eljöttél! – visítottam, miközben közelebb hajoltam hozzá, de ő csak fintorogva elhúzódott.

- Oh, bocsi... – motyogtam zavartan, mert azt hittem, hogy túlságosan is közvetlen voltam.

- A szagod... – fintorgott.

- Te azt mondod, hogy büdös vagyok? – kérdeztem már-már hisztérikus hangon.

Jacob felnevetett.

- Most meg kinevetsz?

- Aesha, megengeded, hogy elmagyarázzam? – Még mindig mosolygott.

- Hát, talán.

- Nem a te illatod a rossz, hanem a vérszívóké.

- Jacob! Annyiszor elmondtam már, hogy ők nem vérszívók, hanem a családom! – dörrentem rá.

- Jó, akkor csak a családod szagát utálom. Így jó lesz?

- Igen, megfelel.

- A francba... – morogta.

- Mi van?

- Idejön. Megérzett – motyogta még mindig magának.

Egyből tudtam, hogy ki is jön ide...

- Aesha! – szólított meg a keményen csengő hang, ami a hátam mögül jött. Összerezzentem, ahogy kimondta a nevemet.

- Ne ijeszd meg! – morogta Jacob, és idegesen méregette Jaspert.

- Ne gyere a közelébe! – szűrte a fogain keresztül bátyám.

- Azt hiszem, jogom van eldönteni, hogy...

- Hé! Ugye, nem kezditek megint elölről? Én már nagyon unom! – magyaráztam kettőjük között, de mintha észre sem vettek volna.

- Aesha, ebből maradj ki, és szállj be a kocsiba – utasított Jazz. Mondanom sem kell, hogy eszembe sem jutott betartani.

- Nem! – ellenkeztem.

- Aesha – szólt Jasper most kedvesebben.

- Nem, nem érdekel. Örülnék, ha egyszer engem is meghallgatnál! Most beszélnem kell Jacobbal, de amint végeztünk, hazamegyek veled... És te szállj be az autódba! – mondtam a kelleténél kicsit durvábban.

- Nem állok le veled vitatkozni – a hangja halk volt, ám mégis fenyegető, de tisztában voltam vele, hogy a fenyegetést nem nekem szánja. – Rendben, adok nektek három percet, de nem ülök be a kocsiba. A közeledben leszek, és hallani fogok mindent. Szóval... Ne is próbálkozz semmivel! – Az utolsó mondatot Jacobnak mondta. Hátat fordított, és kicsit arrébb ment, de még mindig nem volt távol.

- Nem sok ez neked egy kicsit? Hogy mindent szabályozni akar? – értetlenkedett Jake.

- Azt hiszem, ezt a három percet nem erre kellene kihasználnunk.

- Igazad van.

- Tudod, örülök, hogy itt vagy – suttogtam, mire ő megint mosolyogni kezdett, és közelebb lépett hozzám.

- Én is örülök, hogy eljöhettem.

- Mikor jössz megint?

- Amikor szeretnéd – felelte ragyogó szemekkel.

- Hát... holnap? – kérdeztem kicsit félve.

- Holnap itt leszek – búgta, majd közeledni kezdett felém. Már annyira közel volt hozzám, már olyan közel voltunk a csókhoz...

- Aesha! – Jasper szinte kiabált.

- Oké, megyek már! – feleltem indulatosan, majd elindultam felé, és visszaintegettem Jacobnak.

- Kisasszony, nekünk mindenféleképp el kell beszélgetnünk! – Jasper hangja feszültségről és félelemről árulkodott.

Úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha most nem szólok semmit sem, inkább hagyom, hogy kidühöngje magát, aztán majd beszélek vele.

Még nem voltunk otthon, amikor Jazz lassított, és kiszállt az autóból.

- El ne merj mozdulni! – parancsolta, majd eltűnt az erdőben.

Elképzelésem sem volt róla, hogy most mit is fog csinálni. Sejteni sejtettem, hogy most dühöng egy sort, lenyugszik, és visszajön.

De én nem tudtam kivárni, ezért átültem a volánhoz, és beindítottam a kocsit. Azért is ki fog akadni, hogy miért mertem én vezetni egy mérföldet... Mikor bármi bajom eshetett volna. Hát nem nevetséges?

* * *

A gőzölgő teát néztem. Vártam Jaspert. Egyedül voltam itthon, mert mindenki vadászni ment, így csoportosan. Csak Jasper maradt itthon. Még mindig valahol az erdőben dühöngött, és fogalmam sem volt róla, hogy mikor szándékozik visszajönni. Kiakasztottam. Pedig nem állt szándékomban. Én csak azt akartam, hogy végre értse meg, ami bennem játszódik le. Elképzelni sem tudja, hogy milyen érzés ez most nekem... Hogy mennyire rosszul esik, hogy eltiltanak tőle. Kortyoltam egyet a teámból.

Meg se próbál engem érteni. Mert nem barátkozol egy farkassal, és kész. Hát persze, mintha az olyan könnyű lenne, miután a farkas rabul ejtette a szívemet. Kirázott a hideg, amint arra gondoltam, hogy mit érzek iránta. Hogyan reagál a szívem, amint a közelembe kerül. Bevágódott a bejárati ajtó. Megérkezett.

- Itt vagyok – szóltam halkan, de a tökéletes hallásának köszönhetően nem okozott neki problémát.

Számítottam rá, hogy most megint megkapom a magamét, amiért el mertem jönni onnan, és nem vártam meg.

Belépett a nappaliba, és kétségbeesett pillantása az enyémet kereste.

- Nagyon mertem remélni, hogy itt talállak – mondta halkan. Némi megkönnyebbülést véltem felfedezni a hangjában.

- Hol lennék szerinted? – Elképzelhető, hogy bunkóbb voltam, mint azt megérdemelte volna.

- Ötletem sincs. – Irónia csendült a hangjában.

Leült mellém.

- Sokat gondolkoztam.

- Mire jutottál? – érdeklődtem, és megint kortyoltam a teából.

- Teljesen tanácstalan vagyok. Tudom, hogy az lenne a helyes, ha elmondanám a többieknek, viszont azt sem szeretném, ha ezért neked támadnának. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes.

Meglepődtem. Egyáltalán nem erre számítottam. Jasper, amint nem akar nekem rosszat, és ezért képes is lenne eltitkolni ezt az esetet a család elől. Késztetést éreztem arra, hogy megöleljem, és így is tettem.

- Köszönöm – súgtam a fülébe, és kifolyt egy könnycsepp a szememből.

- Ssh... Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj – nyugtatott. Először csak szóval, de mivel nem sikerült neki, bevetette ellenem a képességét.

- Jasper... Úgy utálom, amikor ezt teszed – mondtam, majd ásítottam egy nagyot.

- Tudom, érzem is néha – kuncogott, majd felkapott az ölébe, és felvitt a szobámba. Az tény, hogy kicsit fáradt voltam, de nem ennyire.

- Csak egyetlen feltétellel alszom el.

- Mi lenne az? – kíváncsiskodott.

- El nem mozdulsz mellőlem!

Felnevetett.

- Amúgy sem hagynálak egyedül – suttogta, majd engem elnyomott az álom.

Átfordultam a másik oldalamra, és valami keménybe ütköztem. Óvatosan nyitottam ki a szememet, de nem Jasper volt az, aki mellettem feküdt.

- Jól aludtál? – kérdezte a csilingelő hangú Alice.

- Köszönöm kérdésed, jól. És te jóllaktál?

Kuncogott a kérdésemet hallva.

- Köszönöm, igen, jóllaktam.

- Jasper hol van? – érdeklődtem.

- Miután hazajöttünk, elküldtem vadászni.

- Oh, értem.

- Gyere, enned kellene! – mondta, majd talpra szökkent, és engem is kihúzott az ágyból.

- De nem vagyok éhes – ellenkeztem.

Igazából nem ez volt az ok, amiért nem akartam lemenni. Féltem, hogy esetleg mégis tudnak a dolgokról, és most megkapom a magamét. Különösen Tvisha és Edward haragjától tartottam. Ők ketten viselték ezt a legrosszabbul.

- Pedig le kell jönnöd! Akkor majd én viszlek le! – Már nyúlt is a kezem után, hogy leszáguld velem a konyhába, de elhúztam a kezemet, és közöltem vele, hogy inkább mennék a saját lábamon, mire ő megint felnevetett.

- Mit szeretnél enni, kicsim? – kérdezte édesanyám, amint leértem a lépcsőn.

- Nem vagyok éhes.

- Ezt pedig nem hiszem el.

- Jó, akkor csinálj nekem két szendvicset.

- Máris! – mondta, majd adott két puszit az arcomra. A fiúk a meccset nézték, kivéve Edwardot, mert azt nem tudom, hogy ő merre járt. Rose a szobájában volt, Esme egy könyvet olvasott, Carlisle pedig most is dolgozott.

Apu ült le mellém. Régen nem beszéltem vele pár mondatnál többet.

- Hogy aludtál? – kérdezte a mély hang.

- Köszönöm, jól.

- Mi volt a suliban?

Összerezzentem. Biztos voltam benne, hogy apa ezt is észrevette. Nem kerüli el a figyelmét semmi.

- Mi volt ez, kislányom? – Na, mondom én.

- Tudod, írtunk egy irtó nehéz dolgozatot, és félek, hogy nem sikerült túl jól – hazudtam apunak. Ez részben igaz is volt, mert dolgozatot tényleg írtunk, de semmi okom nem volt az aggodalomra, hiszen Edward elmagyarázta nekem az anyagot, és kívülről fújtam az egészet.

- Megint meg kellene kérned valamelyik testvéredet, hogy segítsen neked. Biztos vagyok benne, hogy szívesen megteszik.

- Az lesz, apu.

Hatalmas kiabálás hallatszódott a nappaliból, és ahogy kivettem, valaki rúgott egy gólt.

- Ha nem bánod, akkor megyek én is tévézni – mosolygott apukám.

- Nem, semmi baj, menj csak. – Bátorítóan visszamosolyogtam.

Közben anyu elkészítette a vacsorámat, és elém rakta.

- Köszönöm.

- Nincs mit – válaszolta kedvesen mosolyogva.

Az tény, hogy nem voltam túlságosan is éhes, de ennek ellenére hamar végeztem a szendvicsekkel, majd csatlakoztam a meccsnéző társasághoz.

- Aesha, szeretnél valami mást nézni? – kérdezte Emmett, a tegnapi után.

- Nem, nézzétek csak nyugodtan. Engem nem zavar.

Körülbelül tíz percig néztem a fiúkkal a tévét, de nem értettem semmit sem a játékból, ezért hamar feladtam, és visszavonultam a szobámba.

Valaki kopogott.

- Nem zavarok? – hallottam a nővérem hangját.

- Nem, dehogy is – válaszoltam.

Belépett, majd leült mellém az ágyra.

- Tudom, hogy mostanában nem alakult túl fényesen a viszonyunk. De te még mindig az én kishúgom leszel, ha tetszik, ha nem. Szeretném, ha ezt tudnád.

Könnyek gyűltek a szemembe. Régóta nem beszéltünk Tvishával, és már nagyon hiányzott nekem. Hiányoztak a tanácsai, a felhőtlen jókedve, a viccei, a szeretete...

- Vigyázni fogok rád! És nem tehetsz ellene semmit sem. – Felnevetett. – Hiszen nekem van a legtörékenyebb húgom a világon! Nem hagyom, hogy bárki bántson.

- Tudod, hogy semmi szükség sincs erre. Hiszen, mindenhol ott vagytok, és sosem hagyjátok, hogy bármi bajom essen. Őszintén szólva, ez egy kicsit frusztráló. Te tudod a legjobban! Milyen hisztiket levágtál, amikor anyáék nem engedtek el valamelyik buliba. Most képzeld csak el, hogy nekem egyetlenegy önálló lépésem sem lehet. Bele tudsz gondolni, hogyan is érzem magamat?

- Aesha, én értelek téged, hogy ez most rossz neked. De be kell látnod, hogy igazunk van. Rád igenis vigyázni kell, főleg mostanában, hogy az a vérfarkas feltűnt a képben...

Dühös lettem. Fogalma sincs arról, hogy miket beszél! Még hogy Jacobtól kell megvédeni... Ezt a baromságot! Őt nem ismeri senki, mégis elítélik, pusztán azért, mert farkas. És akkor mi van? Nekem van jogom itt ítélkezni, hiszen, ha jól emlékszem, ők meg vámpírok! Ergo, semmivel sem jobbak, vagy rosszabbak, mint a farkasok. Ötletem sincs, hogy ki mondja ezeket a hülyeségeket Tvishának, ki beszéli be neki, hogy Jacob rossz, hogy távol kell maradnom tőle.

Pedig nem fogok. Ez az, amire nem vagyok hajlandó. Vagy elfogadják azt, hogy beleszerettem, vagy... vagy... Itt hagyom őket.