7. fejezet - Ismerős a nézőtérről

"Amiért könnyezünk, az magunk temetése.

Melléd ül egy angyal, de elmenekülsz buta érveléssel,

Félsz érinteni szárnyát, mert a múlt csontig égett.

Énekelsz, beszélsz, vitatkozol, mondod, csak mondod

A fél krajcárt sem érő bölcsességet."

Kormorán

- Hope, mit szeretnétek? – kérdezte kíváncsian Mr. Callahan, amikor kijött a szobájából. Érdeklődve mérte végig Damient, majd a pillantása rajtam állapodott meg.

Vettem egy nagy levegőt, mielőtt belekezdtem a mondandómba.

- Lenne itt valami, amiről beszélnünk kellene… – mondtam halkan, ezzel elkerülve, hogy valaki akár véletlenül is meghallhassa, hogy miről lesz itt szó. Egy pillanatig komolyan elgondolkodott, majd intett, hogy menjünk be utána.

Leült velünk szembe egy asztalhoz, és várakozóan széttárta a karjait.

- Nos… arról lenne szó, hogy… – Már majdnem belekezdtem, már komolyan nem sok hiányzott attól, hogy kinyögjem azt, amiért ide jöttünk, amikor a tanár felállt az asztaltól, és őszinte csodálkozással mérte végig Damient.

- Én ismerlek valahonnan, csak még arra kell rájönnöm, hogy honnan – dörmögte az orra alatt, majd tett egy kört Damien körül.

- Az emlékeimből – jött tőlem a nem várt válasz, mire mindketten rám emelték a tekintetüket. Zavarba jöttem attól, ahogyan most néztek. Komolyan mondom, mintha valami hatalmas dolgot mondtam volna…

- Az nem lehet… Az képtelenség! – hüledezett Mr. Callahan. – Neki már régen nem ennyi idősnek kellene lennie!

- Ez az, amiről szerettem volna beszélni… Úgy tűnik, hogy tényleg elkevertek valami papírt, és neki itt van a helye. Szóval, most, hogy így rájöttünk erre a dologra, azt szerettem volna kérni, hogy Damien is jöhessen velünk vissza. Elvégre is, neki itt a helye köztünk!

- Arról szó sem lehet – jött a gyors, kíméletlen, elutasító válasz.

- De ha közülünk való! Nem hagyhatjuk, hogy elvesszenek az ilyen csodálatos értékek a világban! Így is olyan kevesen vagyunk, akkor már próbáljunk meg összetartani – próbáltam a lelkére beszélni, hátha sikerül, és nem mond nemet ismét.

- Ebben nem dönthetek. Először is, ki kell vizsgálnunk az ügyet, hogy pontosan mi is van a háttérben. Aztán meg kell kérdeznem a többieket, hogy mi a véleményük erről a dologról. Hope, ez nem ilyen egyszerű!

- Akkor gyerünk, tegyen érte valamit! Nem nézheti tétlenül, ahogy…

- Hope! – szólt közbe Damien is. – Kérlek… Hidd el, ami tőled telt, azt megtetted. Innentől már nem a mi dolgunk – mondta megnyugtató, és szinte bűvölő hangon.

- Igazad van, Damien. Ígérem, ami tőlem telik, azt megteszem.

- Nagyon remélem is! – vágtam rá, majd megfordultam, és durcásan kimentem a szobából. Nem igazán volt kedvem egy bájcsevelyhez, ezért menekültem minél messzebbre. Az meg a másik fele, hogy féltem. Nem akartam őt újra elveszíteni, és ezért harcolni is fogok, nem engedem, hogy valami ismét szétszedjen minket.

* * * * *

Végül annyiban maradtunk, hogy amíg nem járnak utána, Damiennek vissza kell mennie a többiekkel, és majd ha jutnak valamire, akkor visszajöhet hozzánk. Nem voltam boldog az eredménnyel, én azt akartam, hogy most azonnal jöjjön vissza velünk. De jól tudtam, hogy ez egyelőre nem lehetséges, és ha csak akadékoskodni fogok, akkor nem is fognak belemenni, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogyan azt mi szeretnénk.

- Két hét… Az hamar eltelik! Hidd el, észre sem fogod venni, hogy milyen gyorsan elrepült az idő!

- És ha nem engedik? Akkor mi lesz? – kérdeztem vissza kétségbeesett hangon.

- Ne félj, mert nem lesz semmi probléma! És ha most mégsem engednék meg, akkor sincs olyan nagy baj! Elméletileg már csak hónapok vannak hátra, amíg nem járhatod a saját utadat! És azt fogod majd csinálni, amihez csak kedved van… Ha tényleg szeretnéd, akkor találkozhatunk… Sőt, biztos vagyok benne, hogy fogunk is! Nem lesz semmi baj, bízz bennem! – suttogta a fülembe, mikor sok-sok év után ismét búcsúztunk egymástól. Most is összekulcsolta a kezeinket, és úgy szorított, mintha sosem engedne el többet.

- Nem akarom, hogy ez legyen… Veled akarok maradni – suttogtam halkan, mire csak egy kedves, meleg mosoly jött válaszul.

- Hidd el, én is ezt akarom, mindennél jobban! De már nincs messze az sem… Elbúcsúzunk, majd aztán újra találkozunk… Most is így történt…

- De olyan keveset kaptam belőled! – mondtam már-már hisztérikus hangon.

Elnevette magát, most is pont úgy, ahogy szokta.

- Hidd el, nem csak ennyit fogsz kapni… Csak idő kell hozzá… De ha már ennyit kibírtunk, akkor az a két hét sem fog problémát okozni.

- Igazad van – mondtam végül, és úgy gondoltam, hogy ideje véget vetni a búcsúzásnak. Igazából azt akartam, hogy minél hamarabb teljen el az a két hét. És én úgy gondoltam, hogy minden egyes perccel, amivel a búcsútól távolodom, egyre jobban közeledem a találkozás felé. Így hát, én most azonnal búcsúzni akartam, hogy már a találkozásnál lehessek.

- Szia, Hope… Még találkozunk – édes hangja a fülembe búgta ezeket a szavakat, amikor utoljára megöleltem.

- Abban biztos vagyok – válaszoltam, majd elengedtem a kezét, és elindultam a buszunk felé. Az első lépéseket hátrálva tettem meg, hogy ne mulasszak szem elől egy pillanatot sem. Aztán felszálltam a buszra, és még az ablakból láttam távoldó alakját.

* * * * *

Nem is gondoltam volna, de a napok olyan gyorsan teltek el, amennyire csak lehetett. Persze, minden nap visszaszámoltam, hogy mennyi időnk van még a találkozásig, de titkon reméltem, hogy egy nem várt pillanatban bukkan majd elő, amire egyáltalán nem fogok számítani. Minden egyes nap mentem Mr. Callaganhez, és megkérdeztem, hogy van-e valami előrehaladás az ügyben. Most vagy nem volt, vagy nem mondta el. A válasza mindig csak ennyi volt: Már dolgozunk rajta.

Nem tudtam meg sokkal többet, de valamilyen megmagyarázhatatlan módon, még ennek az apró dolognak is nagyon örültem. Jó volt azzal a tudattal élni, hogy már tényleg dolgoznak rajta, és akármikor azt mondhatják, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Péntek volt, és én megint nem tudtam aludni, ahogy az elmúlt héten sem. Éppen egy könyvet olvastam, és próbáltam elterelni a gondolataimat a közelgő hétvégéről, és arról a dologról, hogy lehetséges, hogy most érkezik meg. A lányok ma bulizni mentek, szinte csak én maradtam itt. Időnként kaptunk kimenőt, de ha valakinek valami halaszthatatlan dolga akadt, azt mindig elengedték. Letettem a könyvet az éjjeliszekrényemre, majd az ablakon kezdtem kibámulni. Néztem a csillagokat, és ismét eszembe jutott, amit Damien azon az éjszakán mondott nekem. A mosolyomat a párnámba rejtettem, majd lekapcsoltam a villanyt, és megpróbáltam aludni. Több-kevesebb sikerrel…

Lehet, hogy furcsán hangzik, de arra keltem fel, hogy valaki néz. Kinyitottam a szememet, de gyorsan vissza is zártam őket, mert túl sok volt a fény a szobában, ami eléggé zavart. A fejemre húztam a takarót, majd óvatosan kukucskáltam ki alóla. A szemem lassan megszokta a fényt, majd óvatosan felültem, körbenéztem a szobában. És láss csodát, egyedül voltam.

- Buta liba! – mondtam magamnak, majd visszadőltem a párnára, és kifújtam a levegőt. Nem volt sok kedvem felkelni, legszívesebben egész nap lustálkodtam volna, de ezt nem tehettem meg.

Körülbelül tíz perc pihenés után, összegyűjtöttem az összes erőmet, majd kimásztam az ágyból, és a fürdő felé vettem az irányt. Mivel kint nem volt olyan jó idő, ezért egy hosszabb nadrágot választottam, és egy fehér hosszú ujjú pulcsit. A hajamat most is összefogtam, majd így indultam a többiek keresésére. Amikor a folyosón haladtam el, megpillantottam az egyik lányt, aki éppen a szobájából jött kifelé. Rögtön rájöttem, hogy jó éjszakája volt. Igen, egyrészt azért, mert azt megérzem, ha jó hangulata van valakinek. A képességem is a jó hangulathoz kapcsolódik. Másrészt viszont… A lány külseje egyáltalán nem volt angyali.

Elmosolyodtam, majd tovább sétáltam egyenesen az ajtóig. Kiléptem rajta, és teleszívtam a tüdőmet friss oxigénnel. Úgy gondoltam, sétálok egyet, és elindultam a focipálya mögötti rét felé. Megláttam a padon egy fiút és egy lányt, majd egy pillanatra megálltam, behunytam a szemeimet, és megpróbáltam érzékelni a hangulatukat. Mint már mondtam, csak azt érzem, ha valakinek jó a hangulata, és én most nem éreztem semmit. Erősen koncentráltam rájuk, majd megpróbáltam pozitív hullámokat küldeni feléjük. Valahol biztos voltam benne, hogyha olyan képességük van, amely kiszűri a szándékosan küldött hullámokat, akkor nem fog beválni. De elsősorban mi is emberek vagyunk, nekünk is nagyon fontosan az érzelmek, mint bárki másnak. A lány rám emelte tekintetét, majd hatalmas mosoly terült el arcán. Én egy pillanatig meglepetten álltam, majd nyugtáztam magamban, hogy az akció sikeres volt, és segítettem valakinek, hogy jobban érezze magát. Csodálatos érzés volt, hogy tudtam segíteni másokon, pusztán az akaraterőmmel. Viszonoztam a lány mosolyát, majd elindultam sétálni.

Körülbelül fél óra múlva éreztem úgy, hogy ideje visszamennem. A szél felerősödött, és sötét felhők gyülekeztek az égen. Nem siettem visszafelé, nem féltem attól, hogy megázok. Mi természetünknél fogva imádtuk az esőt, és ha tehettük, a természetben is voltunk olyankor, amikor esett. Néhányan az esőcseppekkel azonosítottak minket.

A nap néha-néha előbújt a sötét fellegek mögül, majd újra beborították. Egy pillanatra megálltam, és bámultam a nap halványodó sugarait a felhők mögött.

Az ablakomból figyeltem, amint az esőcseppek lecsúsznak a sima üvegen, majd eltűnnek a semmiben. Nem volt nagy vihar, inkább csak egy nyári zápornak mondanám. Imádom a záporokat, mert utána mindig kisüt a nap, és érzed azt, hogy a harmónia helyreállt. A természet dühöngött egy sort, elfáradt, majd ezt a csapongást követte a tökéletes megnyugvás, azaz amikor a nap ismét fényesen ragyog, és felszárítja az esőcseppeket. De te még mindig érzed az eső illatát, és tudod, hogy percekkel ezelőtt mi történt… Hogy mennyire más volt minden. Az eső illata az, ami erre emlékeztet.

Ismét kifelé tartottam, hogy kintről szemlélhessem tovább a csodát, amelynek én is részese vagyok.

A focizó srácokat figyeltem, hogy mennyire önfeledtek játék közben. Nekem is kedvem támadt játszani, de nem akartam elrontani a hangulatot köztük a bénázásommal, ezért inkább csak ültem az egyik padon, és onnan szemléltem, hogy mi folyik a pályán. De csak nem sikerült leküzdenem magamban a játszani akarást, az agyam állandóan ezen járt, akármennyire is szerettem volna elterelni a gondolataimat róla.

- Gyere, és játssz velünk! – szólt ki az egyik srác, és közben intett, hogy menjek.

- Köszi, de nem szeretnélek zavarni titeket – feleltem szégyenlősen, és már megbántam, amiért ilyen erős impulzusokat küldtem mások felé a játékkal kapcsolatban. Sok esetben jól jön, hogy egymás érzelmeire különösen érzékenyek vagyunk, de például ilyenkor nem.

- Mit veszthetsz? – jött a kérdés a sráctól.

Egy pillanatig tétlenkedtem, majd arra jutottam, hogy miért is ne próbálnám meg? Bajom nem lesz, az biztos.

- Hát… Ha már ennyire kedvesen kérted – kuncogtam, majd elindultam feléjük.

- Na, szóval… – kezdte magyarázni a dolgokat, hogy mit hogyan is kell csinálni, én pedig lelkesen figyeltem rá.

Annyira belemerültünk a játékba, hogy észre sem vettem, amikor a pálya körüli padok megteltek emberekkel, és mindenki azt figyelte, hogy hogyan is játszunk. Vagyis inkább azt, hogy ők hogyan játszanak. Az igaz, hogy én is a pályán voltam, és néha passzoltak is nekem, ami azért volt jó, mert tőlem senki sem akarta elvenni a labdát. Nem szerettem, ha kivételeznek velem, de különleges esetek mindig akadtak. Tudtam jól, hogy csak azért ilyenek velem, mert nem akarnak megbántani, de nekem már ez az apró figyelmesség is nagyon jól esett.

Egy unalmas percemben azonban elkalandoztam, és a körülöttünk összegyűlt embereket kezdtem nézegetni. Találtam köztük ismerős és ismeretlen arcokat egyaránt. De volt valaki… Valaki, akin rögtön megragadt a szemem. Valaki, aki olyan kedvesen és szeretetteljesen mosolygott rám, ahogy nem sokan eddig. Valaki, akit most láttam meg két hete először. Ő, aki annyira hiányzott nekem, mint még senki más. Ő, aki elindult felém, amikor én is tettem irányába egy bátortalan lépést.

Az a srác, akihez úgy szaladtam oda, mintha az életem lenne, és igaz is… Azt bíztam rá, azt adtam a kezébe…