My Wish - 11. fejezet

Sziasztok! :) Megérkezett erre a hétre is a fejezetet! Annyit fűznék hozzá, hogy ez egy nyugisabb rész, ne nagyon várjatok nagy történéseket, az érzelmeken lesz a hangsúly. Továbbá, hamarosan vége a történetnek... :( Gondoltam, ezt közölnöm kell veletek is. Amint feltűnt, a blog új külsőt kapott! :) 

Remélem, tetszik majd a fejezet! Jó szórakozást! :)

11. fejezet – Személyes fogságban

Amint kiszálltunk az autóból, elkértem Jake telefonját. Arra ugyan nem lettem volna képes, hogy felhívjam őket, mert... Hű, akkor lett volna igazán csak nagy botrány. Gyorsan pötyögni kezdtem egy üzenetet:

Sziasztok! Semmi bajom sincs, ne aggódjatok. Hamarosan hazamegyek, szóval, meg ne tudjam, hogy valaki határt lépett! Ez esetben... Egy ideig nem megyek haza, ez biztos. Ne haragudjatok, de nem volt más választásom... A tiltás nem megoldás!

Fejből tudtam Jasper számát. Gyorsan bepötyögtem, majd visszaadtam Jacobnak a telefont, és ki is kapcsoltattam vele. Nagyon bíztam benne, hogy hallgatnak rám, és nem lépnek határt csakis miattam.

Jake összekulcsolta a kezünket, majd elindult velem az egyik ház irányába. Még sosem jártam itt, ezért minden nagyon új volt. Bent égett a villany, és néhány alakot láttam mozgolódni. A szívem a torkomban dobogott, el sem tudtam képzelni, hogy mit szólnak majd hozzám.

Beléptünk a házba, ahol néhány ismerős arc fogadott. Sam, Paul, Seth, Embry, Jared, és Quil. És ott volt Emily is. Őt most láttam először, de Jake már mesélt róla.

Többek közt, ez volt az ok, amiért annyira féltett engem. Emilynek gyönyörű arca volt, de egy hatalmas heg elcsúfította, amit Sam okozott neki.

- Olyan a szaga, mint egy gumicukornak – morogta az egyik srác. Alighanem, Paul volt az.

- Hé! – szólt rá Sam illedelmesen. Ő volt a vezető, ez egyértelmű. Leültetett egy székre, Jake pedig mellettem foglalt helyet, és el sem engedte a kezemet. Aztán mesélni kezdett. Az órák csak repültek, én pedig figyelemmel hallgattam minden egyes szavát.

Természetesen, szóba kerültek a vámpírok is, és tapintatosan senki sem kezdte el szidni őket előttem. Így is görcsberándult a gyomrom, amikor újra és újra szembesültem a tetteim következményeivel. Elárultam őket. Őket, akik mindig mellettem álltak, befogadtak, és szerettek! Undorodtam magamtól, amiért ezt tettem velük. Nem érdemelték meg!

Próbáltam kizárni a hangot a fejemből, a lelkiismeretem hangját. Furakodott csak egyre beljebb az elmémben, de én nem engedtem neki utat. Mivel már én is ide tartozom, mindennel tisztában kell lennem. Nekik is vannak ugyanúgy szabályaik, mint a vámpíroknak. És ezek kemény szabályok, nem lehet őket megszegni. Persze, nem vonatkozik rám ugyanúgy mindegyik, mint a falka normális tagjaira, de én is része vagyok ennek az egésznek.

Hosszú órákig hallgattam még, amiket Sam mesélt, amikor is Jake úgy döntött, hogy ideje lenne pihennem, mert túlságosan is hosszú volt számomra ez a nap. Milyen jó, hogy ő tudja!

Elbúcsúztunk a többiektől, majd mindenki otthona felé vette az irányt. Hűha, most minden bizonnyal megismerem Jacob apukáját! Na jó, nem biztos, hogy most, de hamarosan biztosan. Jake közelebb húzott magához, majd ezt kérdezte tőlem:

- Nem vagy túl fáradt? Tudsz sétálni?

- Milyen kérdés ez! – csattantam fel. Kicsit sérti az önérzetemet, hogy ennyire gyengének néz. – Szerinted, tudok normálisan menni? Még így is simán lehagylak! – bizonygattam neki.

- Ó, értem! – elkezdett kuncogni, majd megállított, és finoman maga felé fordított. – Aesha... – ejtette ki a nevemet megbűvölten. Egy apró csókot lehelt az ajkaimra, majd újra összefonta a kezeinket, és tovább indultunk.

Jacobék háza is ugyanolyan volt, mint a többi ház. Itt tényleg minden egyforma volt! A házban sötétség és csend honolt, senki sem volt már ébren. Jake bevezetett a szobájába, majd a kezembe nyomott egy kinyúlt atlétát, és egy rövidnadrágot. Vagyis, az csak neki volt rövid...

- Megmutatom a fürdőt! – mondta, majd elkísért odáig. Én nem tudom, hogyan tud ilyen sötétben ennyire biztosan mozogni... Nem ment neki semminek, még csak nem is súrolt semmit. Én tuti biztos, hogy elestem volna már mondjuk a tévében...

Jake magamra hagyott, amíg elvégeztem a dolgaimat, majd amikor végeztem, lekapcsoltam a villanyt, és kiléptem a helyiségből. Aha, ez nem volt ám olyan egyszerű... Még mindig korom sötét volt, és nekem nem volt farkaslátásom, így nem láttam semmit sem.

- Itt vagyok – suttogta, majd elkapta a kezemet, és esés nélkül visszakísért a szobájába.

- Nos... Hát, én izé... Majd alszom a kanapén... – Karba fontam a kezemet, és vártam, hogyan kecmereg ki ebből a helyzetből. Naná, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy külön alszunk, de meg akartam várni, amíg erre magától jön rá. Nem kell semmi rosszra gondolni! Én csak az utóbbi időben teljesen megszoktam, hogy nem alszom egyedül. Valaki állandóan volt mellettem, és ez megnyugtatott. Szerintem, képtelen is lennék úgy aludni, hogy tudom, nincs mellettem senki...

- Ó! Hát, ha te szeretnél ott aludni... Tudod, én arra gondoltam, hogy... – szándékosan nem mondtam tovább a mondatomat. A szemei felcsillantak, majd közelebb lépett, és nyomott egy puszit a homlokomra.

- Ez így sokkal jobban tetszik... És jól áll neked a pólóm! – mondta elismerően, majd végignézett rajtam. – És a nadrágom is...

- Attól eltekintve, hogy kétszer elférek benne, de ez nem baj, mert így sokkal kényelmesebb! – kuncogtam halkan, majd leültem az ágyára. Elnyomtam egy ásítást. Tényleg késő volt már, és én nagyon fáradt voltam, de képtelen lettem volna aludni. Nem hagyott a gondolat nyugodni, hogy mit tettem. Ezt ő is észrevette, megsimogatta az arcomat, majd így szólt.

- Nem lesz semmi baj. Most már biztonságban vagy, nem érhet semmi baj sem!

- Nem erről van szó... – mondtam elhaló hangon.

- Hanem? Ó, már értem! Megint a... róluk van szó. Nem értem, miért rágódsz ezen. Hidd el, nem lesz semmi probléma sem! És ha igen, képesek vagyunk megvédeni magunkat!

- Azt már nem! – dörrentem rá. – Arról szó sem lehet! Nem fogtok egymásnak esni, csakis miattam! Azt nem engedem... – a könnyek szúrták a szememet, ezt ő is észrevette.

- Nem, igazad van, tényleg nem. Nem tehetlek ki téged ekkora veszélynek.

A szavai teljesen összezavartak. Hiszen alig ismerjük egymást! És ennyire fontos lennék neki, hogy belássa, nekem van igazam? De hát miért? Nem értek semmit sem... Ennyi idő alatt teljes képtelenség, hogy ennyire fontos lennék neki... Az nem lehet! Olyan álmos voltam, hogy már beszélni is alig tudtam, de addig nem akartam elaludni, amíg ez ki nem derül. Tuti, hogy van még valami fontos, amiről tudnom kéne.

- Miért? Jacob, kérlek mondd el! – hangom kezdett egy picit hisztérikus lenni. – Miért vagyok én ennyire fontos?

- Oh, hogy ez... – dörmögte halkan. – Hát, tudod... Ez egy nagyon bonyolult dolog. – Nem nézett rám, az összekulcsolt kezeinket bámulta. Talán, zavarban lett volna? – És túl fáradt vagy ehhez... De ígérem, holnap ez lesz az első, amit elmondok.

Ez egy fair ajánlatnak bizonyult. Tényleg nem voltam olyan állapotban, hogy felfogjam szavai értelmét.

- Holnap reggel – mondtam két ásítás között, majd a fejemet lehajtottam a párnára, és körülbelül fél perc múlva már el is nyomott az álom.

Reggel Jake nem volt mellettem, egyedül ébredtem. Álmosan próbáltam fókuszálni, de a szobában nagyon világos volt, ezért be kellett csuknom a szememet, hogy ne vakuljak meg. Odakint hétágra sütött a nap, ami annyit jelent, hogy a családom ma nem teszi ki otthonról a lábát. Gondolom, ennek most nagyon örülnek, hisz a mentőakciónak lőttek. De egyáltalán miről beszélek én? Mentőakció? Nem jönnek értem, mert megkértem rá őket, és tudni fogják, hogy igazat mondtam. Kikászálódtam az ágyból, és a kintről beszűrődő hangokat kezdtem figyelni.

- Aú! Á, ez így nem fog összejönni... – morgolódott Jake, és gondolom az apukája válaszolt rá.

- Azt nem úgy kell, fiam!

Elképzelésem sem volt róla, hogy mit művelhetnek odakint, ezért félszegen kinyitottam az ajtót, mire mindketten rám emelték a tekintetüket.

- Jó reggelt – köszöntem halkan, rekedtes hangon.

- Szia! – Jake arcán hatalmas mosoly terült el, amint konstatálta, hogy felébredtem. Idetrappolt hozzám, majd Billyhez vezetett, és bemutatott neki. Nagyon örültem, hogy végre megismerhetem Jake apukáját, aki nagyon aranyos volt. Elmondta, hogy már nagyon várt engem, csak ezt nem tudtam mire vélni. Na de nem baj, első adandó alkalommal megkérdezem erről Jacobot.

- Készítettünk neked reggelit – mondta Jake szégyenlősen, majd az asztal felé mutatott. Jake készített nekem tojásrántottát reggelire. Hű, ezt nekem elég nehéz feldolgozni... Eddig még nem volt olyan srác az életemben, aki ezt megtette volna... Na jó, Jasperen, Emmetten, és Edwardon kívül még nem volt...

Ezen nagyon meghatódtam, és eldöntöttem, hogy megköszönöm neki.

Nem tudtam nem észrevenni Jacob és az apja között lezajlott néma szóváltást. Bólogattak egymásnak, és mutogattak is. Nem volt nehéz kitalálni, hogy csakis rólam lehet szó... Nem lehettem benne biztos, de szerintem Billy elfogadott engem. Na jó, talán a vámpírcsaládomon kívül elfogadott... A torkom megint összeszorult, amint tudatosult bennem, hogy mit tettem. Én nem akartam ezt! Az lett volna az utolsó, amit akarnék, hogy nekik fájdalmat okozzam. És mégis ezt tettem... Én sem vagyok jobb, csak egy áruló, akinek nem fontosak a szerettei... Mi történt velem? Eddig mindent képes lettem volna értük feladni, és most! Lelki szemeim előtt megjelent Tvisha arca, és a szemeim könnybe lábadtak. Veszekedve váltunk el egymástól, mert én megsértődtem azokon, amiket mondott. Nem lett volna szabad ennyire felelőtlenül viselkedni, de hagytam, hogy az érzéseim irányítsanak...

- Aesha! – hallottam meg Jacob lágy hangját, amelyen engem szólított. – Minden rendben?

- Persze – válaszoltam, majd megpróbáltam leküzdeni a feltörni készülő könnyeimet.

Megköszöntem nekik a csodás reggelit, majd felálltam az asztaltól, és visszamentem Jake szobájába. Eltört a mécses, eddig tudtam visszatartani a könnyeimet. Zokogva borultam le a párnára, és csak hagytam, hogy záporozzanak a fájdalmam jelei könny formájában. Nem érdekelt semmi, csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy megszabaduljak a fojtogató érzéstől. Nem bírtam már tovább, valahogy ki kellett eresztenem a gőzt.

Hallottam, amikor nyílt az ajtó, és besüppedt mellettem az ágy. Jake volt az, és minden bizonnyal meg akart vigasztalni. Csakhogy az nem megy olyan könnyen! A bennem lévő fájdalom és bűntudat egyre csak nőtt, és én képtelen voltam mit kezdeni vele. Jacob egy egyszerű mozdulattal az ölébe vett, teljesen felesleges is lett volna tiltakoznom ellene. Szorosan magához ölelt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet, úgy bőgtem tovább. Szegény pólóját teljesen eláztattam a könnyeimmel, és csak remélni mertem, hogy nem haragszik meg érte.

- Nyugodj meg – búgta, de ettől csak jobban zokogni kezdtem. Tehetetlen volt, éreztem rajta. Bárcsak itt lenne Jasper, és segítene ezt nekem átvészelni! Basszus, nagyon hiányzott Jazz! Mióta elszöktem, most éreztem először ennyire elviselhetetlennek a hiányát. Sokkal könnyebb volt elviselni az érzelmeimet, ha ott volt ő... De most, hogy nincs! Hogyan éljem túl ezt a traumát? Miért kell a farkasoknak és a vámpíroknak utálnia egymást? Miért nem tudnak nyugodtan megélni, és elviselni a másikat? Ennyire szeretik, hogyha nekem okozhatnak ezzel fájdalmat? Értem én, hogy ez olyan régóta úgy van, hogy azt nekem még felfogni is sok lenne, de akkor is! Ha nem másért, akkor csak értem tennék meg! Ha tényleg annyira fontos vagyok nekik, mint azt állítják, akkor miért nem képesek rá? A fenébe ezzel az egész hülye világgal!

Anno, néhány hónapja, miért pont nekünk kellett ütközni azokkal az autókkal? Miért pont mi voltunk olyan szerencsétlenek? És ha nem Forks közelében történt volna! Akkor anyuékat másik kórházba vitték volna, és elkerülhető lett volna ez az egész. De nem... Naná, hogy nem! Az én emberi agyam képtelen ezt feldolgozni... Soha eddig nem voltam annyira kikészülve a ténytől, mint most. Eddig nem bántott, tökéletesen eléldegéltem a vámpírok között... De bejöttek a képbe a farkasok is, és bonyolult lett minden. Nem bánom, egyáltalán nem bánom, hogy megismerkedtem Jacobbal, hiszen akkor sosem tudtam volna meg, hogy mi az igazi szerelem... De van elég erős ahhoz, hogy segítsen ezt az egészet nekem feldolgozni? Nem tudom... Én már semmiben sem vagyok biztos...

Jézusom! És mi lesz akkor, ha megöregszem? Ha szépen, lassan meghalok? Ők nem öregednek, így maradnak még sok-sok évig! De én? Én csak egy közönséges ember vagyok, aki megöregszik, beteg lesz, majd meghal... Mivel farkas nem lehetek, ezért csak egyetlen mód maradt e dolog elkerülésére. De akkor sem leszek közelebb a célomhoz... Ha vámpír lennék, akkor Jake és a családja soha többé nem fogadna be maga közé. Most komolyan, megérné? Nem tudom... Arról meg ne is beszéljünk, hogy nem lenne vámpír, aki átváltoztatna... Márpedig, ha valaki megtenné, akkor egyetlen kikötésem az lenne, hogy a családomból tegye valaki.

Úristen! Család? Nekem már nincs is olyanom... egyedül maradtam.

My Wish - 10. fejezet

Sziasztok! :) Kicsit késve ugyan, de itt a friss! :) Köszönöm az előző hozzászólásokat! :) Jó olvasást! :) 

10. fejezet – Kergetőzés

Emmett szaladni kezdett a medve után, de szándékosan nem olyan tempóban, hogy utolérje. Ez volt benne a lényeg. Szeretett vele játszani, és én ezt most meg is tapasztaltam. Csodálkoztam is azon, hogy egy ekkora állat, mint az a medve, hogy tud ennyire gyorsan szaladni. De végül is az életéről van szó, így már érthető. Sok-sok mérföldön keresztül üldöztük, nem tudom mennyi idő telhetett el. Közben kisütött a nap, habár még mindig hideg volt. Újra és újra megköszöntem magamnak, hogy ennyire felöltöztem, így most nem fázom. Beértünk egy erdőbe, aminek eddig még csak a közelében jártunk. A mosolyt nem lehetett letörölni az arcomról, tagadhatatlanul jól éreztem magamat. Eldöntöttem, hogy ha lesz rá alkalmam, akkor még biztosan eljövök egy-két ilyen kergetőzésre Emmett-tel.

De sajnos ez sem tartott örökké. Visszamentünk arra a tisztásra, ahonnan indultunk, ahol a többiek már vártak ránk. Ahogy közelebb értünk hozzájuk, láttam Jasper arcán az aggodalmat, és a megkönnyebbülést, amikor látta, hogy nem történt semmi bajom sem. Naná, hogy nem! Mi történhetett volna? Emmett letett a földre, és kicsit instabil lépésekkel elindultam feléjük. Mikor odaértem Jasperhez, ő morgott valamit Emmettnek, de olyan halkan, hogy esélyem sem volt meghallani, pedig már hozzászoktam a beszédstílusukhoz. Ezután nem volt kérdéses, azonnal indultunk is vissza.

A hazafelé vezető út sokkal hamarabb eltelt, mint ami idevezetett. És ezt most egyáltalán nem is bántam, hiszen már tényleg kezdett túl sok lenni a hegyi levegő.

Amikor beléptem a lakásba leszedtem magamról az összes ruhát, majd egy sokkal kényelmesebb öltözékre váltottam. Leültem a kandalló elé, és a benne ropogó tüzet néztem. Annyira megnyugtató és békés volt. Mióta itt voltunk, most először tört rám Jacob hiánya olyan erővel, amit alig tudtam elviselni. Azonnal ott akartam lenni mellette, és el sem engedni a kezét többet. Ugye, milyen képtelenség? Itt vagyok a világvégén egy hatalmas házban, néhány vámpír kíséretében. A szökésem sikerének valószínűsége pedig egyenlő a nullával. Boldognak kellene lennem? Persze, igen, tényleg lenne olyan pozitívum ami miatt örülhetnék, de mégsem vagyok rá képes. Őket pedig egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem. Láthatólag minden rendben van, mosolygok és nem hisztizem. Na de belül mi van? Jasper nagyon is jól tudja, hogy mit érzek, csak nem érdekli. Pedig pont ő az, akiben a legjobban bízom, akitől elvárnám azt, hogy mellettem legyen, és az ilyen „kényes” dolgaimat is megértse. Nem tudom ezt a dolgot megbeszélni senkivel sem, hiszen ha bárkinek elmondanám, azt kapnám válaszul, hogy nem igaz, hogy továbbra sem tudom kiverni a fejemből, pont azért jöttünk ide, hogy ez így legyen. Csak ez nem olyan egyszerű...

* * *

A napok is hasonlóan teltek el. Hol jobb volt, hol sokkal rosszabb. Kezdtem már megszokni ezeket a hangulatingadozásokat, de tenni még mindig nem tudtam ellenük. Vajon, ez a helyzet javulni fog valaha? Jobban fogom magamat érezni? Lesz-e lehetőségünk arra, hogy boldogok legyünk?

Számtalan kérdés, amelyekre nem tudom a választ. Kerestem őket, állandóan azon voltam, hogy legalább magamnak megmagyarázhassam, de nem jött össze. Erre nincs épeszű magyarázat, ezen nem lehet túllépni. Csak annyit tudok tenni, hogy bízom abban, hogy egyszer majd megenyhülnek, és nem teszik ezt velem a végtelenségig. A másik pedig az, hogy mire esetleg eljutok odáig, hogy önálló döntéseim legyenek, Jacob még mindig rám fog várni. Ki tudja? Addig annyi minden megeshet, hogy ez egyáltalán nem biztos.

Rosalie-val voltam otthon, mert a többiek vadászni voltak. Nem tudom, hogy miért nem lehetett engem egyedül itt hagyni, biztosan nem csináltam volna semmi butaságot. Elmenekülni nem tudok, hiszen két perc múlva úgyis megtalálnának... És amit kapnék érte, az nem érné meg a kockázatot. De ezt mondhatom én nekik! Nem érdekli őket.

Egyedül ültem a nappaliban, mert Rose az emeleten volt, és valamivel nagyon foglalatoskodott. Pontosan nem tudom, hogy mit csinált, de különösebben nem is érdekelt. Nyugodt délelőtt volt, egészen addig, ameddig Rosalie meg nem jelent előttem, és fel nem rántgatott a kanapéról.

- Hé! Mi a francot művelsz? – kérdeztem morgolódva, miközben az ajtó felé ráncigált.

- Azonnal el kell mennünk innen! – felelte sietve, majd kinyitotta előttem az ajtót. Egy szál pulcsi, és egy vékony nadrág volt rajtam.

- De még cipő sincs a lábamon! – csattantam fel, de szemmel láthatólag nem érdekelte.

- Mi lenne, ha egyszer nem hisztiznél mindenért? Sokkal fontosabb a cipőd, mint az életed? – Szavai megrémisztettek. Erőtlenül kezdtem rázni a fejemet, és már nem is érdekelt az aprócska tény, hogy kint baromi hideg van. Rosalie felkapott a hátára, majd kilépett az ajtón, de akkor már túl késő volt. Egy fekete terepjáró parkolt le a ház előtt, amiből néhány srác pattant ki. Túl messze voltak, nem láthattam őket. Rose megtorpant és feléjük fordult.

- Engedd el! – kiáltott rá az egyik. A szívem vadul kezdett verni a mellkasomban, amint felismertem a hangot. Jacob.

- Tegyél le! – morogtam én is neki, mire ő úgy is tett. A zoknim abban a pillanatban átázott, de nem tudott érdekelni. Ha most ebben a minutumban fagyok meg, az sem számít, csak vele lehessek! De Rose nem engedett el, a háta mögé szorított, és felvette a támadóállást. Azt számolgattam, mennyi időnk lehet, amíg a többiek visszaérnek. Hát, nem túl sok...

- Mit akartok, kutyák? – sziszegte Rosalie. Ami azt illeti, elég félelmetes volt.

- Azt, hogy engedd el, és akkor nem lesz semmi bajod sem! – felelte neki Jake. Elszántnak tűnt.

- Nem tudnátok bántani! – morogta Rose.

- Ó, nem? Egyedül vagy, mi pedig hárman. Simán elintézhetnénk. Csak azért nem tesszük, mert nem akarom, hogy Aesha lássa.

Rosalie felnevetett.

- Hallgass kutya! Nem fogom elengedni.

Jake közelebb jött hozzánk, aztán még közelebb. Na, most kezdtem félni. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy kinyissam a számat.

- Rosalie, engedj el! Akkor nem lesz semmi baj, ami mindenkinek jó lesz. Te is tudhatnád, hogy nem fognak bántani.

Rose egy pillanatig elgondolkodott. Nem is reméltem volna, hogy ennyire egyszerű lesz meggyőzni.

- Nem mész sehova! – szűrte a fogain keresztül.

És volt akkora szerencsém, hogy az egyik srác épp akkor kezdett el közeledni felénk, ezzel elterelve Roaslie figyelmét rólam. Elkezdtem tőle távolodni, miközben egyre közelebb lépkedtem Jacobhoz.

Nem gondoltam volna, hogy sikerülni fog, de amikor odaértem Jake szorosan a karjába zárt, és elvitt az autóig. Tekintetemmel Rosalie-t kerestem, tudnom kellett, hogy nem esett semmi baja. Az egyik srác, aki elterelte a figyelmét, most hátrálni kezdett tőle, és a kocsi felé igyekezett. Tudtam, hogy ebből még hatalmas problémák lesznek, de nem volt más választásom. Elegem lett a magányból, mindenre képes lettem volna, hogy vele lehessek. És ez most megtörtént.

Dideregve bújtam Jacobhoz, aki szorosan magához ölelt, és kedves szavakat suttogott a fülembe. Jacob teste sokkal melegebb volt, mint a normális, ezért nem fáztam. Lassan felnéztem a szemeibe, amelyek most is ragyogtak rám. Láttam rajta, hogy erre a pillanatra várt. Hiányoztam neki, ezért jött értem! Földöntúli boldogság töltött el, amint ez a gondolat bekúszott az elmémbe. Ismét hozzábújtam, a mellkasára hajtottam a fejemet, úgy bámultam ki az ablakon. Az autó gyorsan haladt, gondolom ők is tisztában voltak azzal, hogy nincs sok idejük. És még nagyon sok volt hátra. Az, hogy jelen pillanatban itt ülök, egyáltalán nem garantálja azt, hogy meg is menekültünk. Lehet, hogy a többiek már úton vannak utánunk, és akkor tényleg el fog szabadulni a pokol. Próbáltam csak a jelenre koncentrálni, semmi mással sem törődni.

Fogalmam sincs arról, hogy honnan tudták, hogy néhány ruhadarab jól fog jönni. Megérkeztünk a reptérre, és én felvettem magamra azokat a ruhákat, amiket a srácok hoztak. Mint utólag kiderült azért, hogy a vámpírok ne érezzék az illatomat. Ez nekem meg sem fordult a fejemben, de örültem, hogy nekik igen. Kissé nagyok voltak rám a ruhák, de most ez volt az a dolog, ami a legkevésbé foglalkoztatott.

Ahogy telt az idő, én egyre idegesebb lettem. Biztos voltam benne, hogy már elindultak utánunk, és bármelyik pillanatban ideérhetnek. Szerencsére a gépünk hamar indult; a fiúk elrendeztek mindent. Nem gondoltam volna róluk, hogy ennyire jó a szervezőképességük, hogy ennyire jól kitaláltak mindent pontról-pontra.

A repülőn Jake mellett kaptam helyet, a többiek pedig néhány székkel mögöttünk ültek. Folyamatosan Jacob kezét szorongattam, nem tudtam másképp levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget.

- Mi a baj? – súgta nekem, hogy csak én halljam meg.

- Félek – válaszoltam röviden. Még beszélni is alig bírtam.

- Igazán nincs rá semmi okod! Most már jó kezekben vagy – suttogta, majd nyomott egy puszit az arcomra.

- Igen, szeretném én is azt hinni – a hangom meg-megremegett. – De nem tudom. Biztosra veszem, hogy már elindultak utánunk, és akkor...

- És akkor nem lesz semmi baj! Bízz bennem! Ők is gyorsak, de mi is azok vagyunk. Nekünk jól kitalált tervünk van, ők pedig... Gondolj csak bele! Hirtelen érte őket a dolog, egyáltalán nem számítottak rá.

Erre nem tudtam mit felelni. Jake vállára hajtottam a fejemet, és próbáltam nem ezen agyalni. Ami persze, kész lehetetlenség volt.

Hatalmas szerencse volt, hogy az út nem tartott sokáig. Hamar megérkeztünk, és onnan mentünk tovább autóval. Az út Seattle-től Forksig néhány órát vett igénybe, de a farkasok is olyan tempóban vezettek, mint a vámpírok. Odakint már sötét volt, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi idő lehetett. És ezek voltak a legkeservesebb pillanatok. Itt, az otthonunk közelében, már hatalmas esélyünk volt arra, hogy bármelyik pillanatban lekapcsolnak minket. Igazából, nem attól tartottam, hogy megint akaratom ellenére elhurcolnak magukkal, a rizikós része az volt a dolgoknak, ha egymásnak esnek. A gondolat megrémített, sokkal jobban, mint bármi más eddig. Elveszíteni azokat az embereket, akik a világot jelentik nekem... Szörnyűbb lett volna bárminél. De Jake mellettem volt. Folyamatosan fogta a kezemet, és azt éreztette, hogy történjék bármi, ő itt lesz nekem. Hálás voltam neki. Még legmerészebb álmaimban sem mertem volna azt gondolni, hogy Jacob eljön értem, ezzel kockáztatva az ő, és a falkája biztonságát. Ilyenkor gondolkozom el azon, hogy nemcsak én lennék neki ennyire fontos, hanem fordítva is így van. Nehéz, nagyon nehéz volt ezt elhinnem. De mégis ez történt.

Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy az út sokkal hamarabb eltelt, mint azt gondoltam volna. És a többiek nem bukkantak fel. A legrosszabb érzés akkor kerített hatalmába, amikor áthaladtunk Forkson. Legszívesebben nem néztem volna sehová sem, becsuktam volna a szemeimet, hogy minél hamarabb elteljen ez az egész. De mégsem tettem, hiszen akkor attól rettegtem volna, hogy nem látom őket, amikor jönnek. De nem jöttek. Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor átléptük a határt. Ám mégsem magamat féltettem, hanem a többieket. Itt már védve vannak a farkasok, a határ másik felén pedig a családom. Én pedig... Majd kibírom valahogy. Az autó lelassított az egyik kis háznál, majd a srácok kiszálltak belőle, mi viszont bent maradtunk. És akkor eltört az a bizonyos mécses. Sírva borultam Jake nyakába, és a könnyeim eláztatták a kék pulcsiját.

- Hé! Ne, ne sírj! – csitítgatott, de nem igazán hatott. A könnyeim csak záporoztak, és úgy tűnt, megállíthatatlanok.

- De... Én... Nem... Aka... akartam... – szipogtam, de a hangom elcsuklott minden egyes szótagnál, így teljesen érthetetlen volt minden egyes szó.

- Ssh! Itt már biztonságban vagy...

Nem tudom, hogy Jacob hogyan csinálta, de a zokogásom kezdett csillapodni, és lassan teljesen abbamaradt. Egyenletesen vettem a levegőt, már nem ziháltam annyira. Még mindig a vállára borulva néztem ki a fejemből, és megpróbáltam nem azon gondolkozni, hogy mi lehet most velük.

Jacob eltolt magától, és mélyen a szemeimbe nézett, majd melegen és szeretetteljesen rám mosolygott. Elvesztem a pillanatban, és az agyam rögtön kikapcsolt. Csak azzal tudtam törődni, ami most fog velem történni. Az ajkaimat nézte, majd lassan közelíteni kezdett az övéivel. Szólni akartam neki, de képtelen voltam rá. Ő pedig finoman megcsókolt. Éppen hogy súrolta, már el is húzódott tőlem, és ismét a szemeimbe nézett. Nekem úgy tűnt, hogy a megerősítésemre vár, miszerint én is legalább annyira szeretném most ezt, mint ő. Szólni ugyan még mindig nem tudtam, ezért más módját választottam annak, hogy a tudtára adjam, mit érzek. Most én voltam a kezdeményező fél, ajkaimmal az övé után kaptam, és kezeimet a nyaka köré fontam, úgy vontam magamhoz közelebb. Nem kellett neki sem kétszer „elmondani” hogy mit akarok, tudta a dolgát. Csak csókolt folyamatosan, hol hevesen, hol pedig finoman. A szívem most ismét vad vágtába kezdett, ezzel jelezve azt, hogyha nem fejezzük ezt be most rögtön, akkor... Erőt vettem magamon, és elhúzódtam tőle.

- Talán... – motyogtam szinte félájultan, hiszen még mindig nem tértem teljesen magamhoz.

- Igen, én is egyetértek. – Látszott rajta, hogy neki is nagy erőfeszítésébe telt, hogy ezt a néhány szót kimondja.

Nem tudom mi vár most rám, de az biztos, hogy nem lesz unalmas. Semmiféle tekintetben sem...