6. fejezet - Megváltozott gondolkodás?

Aztán jött a következő könnycsepp, és aztán egy újabb. Egyszerűen nem tudtam őket megakadályozni, és talán nem is lett volna rá semmi szükség.

- Ekkora baj nincs – mondta kedvesen, majd közelebb ült hozzám.

- Te már csak tudod – motyogtam a takaróba, és próbáltam elrejteni a könnyeimet.

- Sokat gondolkoztam… És rájöttem, hogy teljesen igazad volt. Tényleg nem kellett volna ilyeneket mondanom neked, hiszen te sem tehetsz arról, hogy ez történt. Nem akartam konfliktust, csak… Olyan hirtelen jött ez az egész, és nem tudtam másként reagálni. Az utolsó dolog, amit akartam az az, hogy megbántsalak téged… Tudom, hogy nem érek sokat a magyarázkodással, de én mégis megpróbálom, bízva abban, hogy ez által talán nem fogsz rám annyira haragudni.

- Mit akarsz? – szakítottam félbe rekedtes és remegő hangon. Nem akartam tovább azt hallgatni, hogy mennyire megbánta tetteit… Nem akartam többé veszekedni vele, és ezeket a kellemetlen pillanatokat is mellőzni szerettem volna. Csak szimplán vele akartam lenni.

- Azt, hogy legyünk újra barátok… Biztos, hogy nem lesz olyan, mint régen, de ha segítünk egymásnak, akkor sokkal jobb lehet, mint akkor volt.

- Annak már vége… És az előbb azt mondtad, hogy nem is szeretnéd azt, ami akkor volt.

- De csak az számít, amit most mondok!

- Mit akarsz ezzel mondani? Ne kerülgesd, mondd ki, hogy mi van – kérleltem valamivel kedvesebb hangon. Szerettem volna már tényleg véget vetni ennek a kínos résznek, de akárhogy is próbálkoztam, nem akart összejönni.

- Azt, hogy ne sírj, mert teljesen felesleges. És szeretném, ha megint olyan viszonyban lennénk egymással, mint voltunk. És még azt is szeretném, ha elfelejtenéd, amiket mondtam neked. Nem gondoltam komolyan…

- Damien… Fogd be – szóltam egy kis idő után, amikor végre elapadtak a könnyeim. Annak ellenére, hogy nem láttam az arcát, tudtam, hogy mosolyog.

* * * * *

- Tudod, egy napon te is egy leszel közülük – mondta, s közben a csillagokra mutatott. Meglepődtem, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyesmit fog nekem mondani. Furcsa és különös érzés kerített hatalmába, amint elmerengtem azon, hogy egy csillaggal azonosít engem… Kirázott a hideg, ezért még szorosabban húztam össze magamon a takarót. Csak bámultam a gyönyörűen fénylő és csodálatos csillagokat, és elgondolkoztam azon, hogy mekkora csodába is csöppentem… És azon is, hogy mennyivel boldogabb jövő elé nézek, hogy itt van mellettem Ő, akire mindig is vágytam, akit elengedtem magam mellől, és most ismét visszakaptam.

Hirtelen ötlettől vezérelve a vállára hajtottam a fejemet. Nem húzódott el, hanem még közelebb ült hozzám, amitől a szívem vad vágtába kezdett, a gyomromban pedig felröppentek a pillangók. Olyan régen nem éreztem már ezt… Annyira hiányzott. Jobb kezével az enyém után kapott, majd lassan, őrjítően lassan összekulcsolta ujjainkat. Felsóhajtottam, talán túl hangosan is, és talán túl sokatmondóan… De hogyan is álljak ellen neki, amikor ilyeneket csinál? Tudom, hogy nem kellene így reagálnom, hogy nem szabadna ennyire vágynom rá, hogy le kellene küzdenem ezeket a feltörő érzelmeket, és én mégsem teszek ellene semmit. De ő sem. Csak húzza az idegeimet azzal, hogy ilyeneket csinál… Hiába, mindig is tudtam róla, hogy szeret játszadozni… Eddig azonban örültem, hogy én nem kaptam az efféle játékaiból semmit sem, de úgy tűnik, egyszer mindennek eljön az ideje…

- Miért? – kérdeztem pár perc múlva, mikor már eljutottam odáig, hogy össze tudtam szedni a gondolataimat, és eléggé biztos voltam benne, hogy ki tudom mondani úgy ezt a szót, hogy érthető legyen.

- Mit miért? – kérdezett vissza.

- Miért teszed ezt? Miért kínzol engem ilyenekkel?

- Szeretnéd, ha nem csinálnék ilyeneket? Nem akarom, hogy tolakodónak tarts…

- Nem erről van szó… A baj csupán annyi, hogy túlságosan is jól esik… Annyira, amennyire már nem lenne szabad.

Felnevetett. A hangja derűs volt, halk és mindennél csodásabb. Tényleg túlságosan is vonzódtam hozzá… Már-már úgy éreztem, hogy nem csak mi vagyunk természetfelettiek, hanem az iránta érzett érzelmeim is azok. Ez már nem sima vonzalom, már nem sima akarás, vagy kötődés… Annál sokkal, de sokkal több. És ez rémisztő.

- Azt hiszed, hogy nekem nem esik legalább annyira jól? – gondolataim közül ismét a hangja volt az, ami kirángatott. – Csak nem szeretnék elkapkodni semmit sem… És nem tudom, hogy mikor érzed úgy, hogy sok az, amit teszek.

Szívem szerint azt mondtam volna, hogy: soha. De azért mégsem mondhatom ezt neki, mikor épp arról van szó, hogy nem akar túl követelőző lenni.

- Majd szólok, ha úgy érzem, rendben? – mosolyogtam, és megpróbáltam nyugodtnak mutatni magamat, amikor is nagyon nem voltam az.

Felálltam mellőle, mire egy pillanatig értetlenül nézett.

- Sétálunk egyet?

- Jó ötlet – jött hamar a válasz. Ő is feltápászkodott a lépcsőről, majd lassan elindultunk a kis járdán. Láttam, ahogy a padokon párocskák üldögélnek összebújva, ahogy sokan a lépcsőkön ülve beszélgetnek, ahogyan azt mi is tettük. Elhaladtunk egy szoba előtt, ahol égtek a villanyok, és hangos zene szűrődött ki az épületből. Megálltunk egy pillanatra, és a fényben most szemügyre tudtam venni az arcát. Láttam a csillogó szemeit, amelyek valami számomra ismeretlen érzelmet tükröztek. Régebben elég volt egy pillantása ahhoz, hogy megtudjam, milyen a hangulata, vagy éppen mire gondol. De most… Akárhogy is próbálok belelátni, nem megy. Tett egy bizonytalan lépést előre, ezzel jelezve nekem, hogy induljunk tovább.

Már jócskán elhagytuk a környéket, és már nem is láttunk egyetlen erre kószáló lelket sem, amiért most nagyon hálás is voltam, hiszen mindig is csak úgy tudtam vele komolyan és őszintén beszélgetni, ha ketten voltunk. Ha nem zavart minket senki… Olyankor megmutatta az igazi énjét, nem kellet egy álarcot maga elé tartania, tudta, hogy én anélkül is pont úgy szeretem. És én is így voltam vele. Akkor voltam igazán önmagam, ha vele lehettem, akkor úgy éreztem, hogy nem állít meg semmi sem.

Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthettünk el egymás társaságában, teljesen önfeledten, és végre boldogan. Rengeteget beszélgettünk, és így tudtam meg azt is, hogy mi történt vele, miután elmentünk. Azt mondta, hogy ő sem érezte jobban magát, mint én. Hogy szenvedett a tudattól, amiért nem csinált semmit sem, amikor meg volt rá az alkalma. Aztán arról mesélt, hogy hogyan reagált, amikor megtudta, hogy mi is folyik itt. A szülei avatták be, amikor már muszáj volt, mert sokaknak feltűnt, hogy a gyermekük nem öregszik semmit sem… Én még mindig szentül hittem, hogy ő is olyan, mint én. Elhatároztam, hogy holnap reggel beszélek a tanárunkkal, hogy ebben a helyzetben mit is lehet tenni. Az biztos, hogy nélküle nem megyek sehova sem.

* * * * *

Hullafáradtan dőltem be az ágyamba, amikor valamikor az éjszaka közepén hazaértem. Már gondolkozni sem volt erőm a történteken, csak pihenni akartam, és az álomvilágba csöppenni, ahol megint vele lehettem. Habár az igaz, hogy a valóság is kezdett hasonlítani egy édes és gyönyörű álomhoz, de még nem akartam elkiabálni a dolgokat.

Másnap reggel a napsütésre ébredtem. Amint kinyitottam a szememet, rögtön a telefonom után nyúltam, és elégedetten konstatáltam, hogy még csak most múlt kilenc óra. Újult erővel pattantam ki az ágyamból, majd elindultam a táskám felé, és előhalásztam belőle a ruháimat, majd a fürdő felé vettem az irányt. Még szerencse, hogy a szobákhoz tartozik fürdő is.

Egy barna, virágos rövidnadrágot választottam, és egy fekete felsőt hozzá. Nem volt kedvem cipőt felvenni, ezért most is papucsba bújtam. Kis híján szívrohamot kaptam, amikor belenéztem a tükörbe, és megláttam, hogyan is nézek ki. Kétségkívül nem aludtam túl sokat, de azért annyira szörnyen nem érzem magamat, mint ahogy kinézek. A hajam az égnek áll, és az arcom még véletlenül sem mondható kipihentnek. A szemem alatt hatalmas karikák éktelenkednek, és az arcom színe pedig sokkal fehérebb, mint szokott lenni. Tényleg borzalmasan néztem ki… De belül boldog voltam, és ez az, ami a legjobban számított. Nézhetek ki akármilyen szörnyen, ha így is mellettem van az, akire mindig is vágytam.

Körülbelül fél órát vacakoltam azzal, hogy emberi külsőt sikerüljön magamra varázsolni. A hajamat magas lófarokba fogtam, és így léptem ki a szobámból. Egyenesen az ebédlőbe mentem, ami most a reggelinek adott helyet. Leültem egy üresen álló asztalhoz, és onnan kezdtem pásztázni a tömeget. Nem láttam sehol sem, és már kezdett hiányozni…

Kis idő múlva ismét körbenéztem, de még akkor sem találtam meg őt sehol sem. Már komolyan kezdtem miatta aggódni…

Aztán egy nem várt pillanatban belépett az ajtón. A haja, mint mindig, most is tökéletesen állt, és egy fekete-fehér csíkos póló volt rajta, egy fehér térdig érő nadrággal. A lábán fehér tornacipő… Ez a szerelés eszméletlenül jól állt neki, és az én fantáziám már megint elkalandozott…

Akkor tértem vissza a jelenbe, amikor Damien kihúzta a velem szemben lévő széket, majd kényelmesen elhelyezkedett rajta.

- Jó reggelt. Hogy telt az éjszakád? – kérdezte kedvesen, és áthajolt az asztal fölött, hogy két puszival üdvözöljön.

- Szia. Elég jól, ahhoz képest, hogy milyen rövid volt…

- Nekem mondod? Alig bírtam így is felkelni… Látszik rajtad, hogy nem aludtál sokat – fűzte hozzá, és közben folyamatosan az arcomat fürkészte.

- Pedig teljesen kipihent vagyok – hazudtam könnyedén. Nem akartam, hogy emiatt is magát okolja. – És te? Te sem látszol annyira kipihentnek.

- Mert nem is vagyok az – felelte őszintén. – De tudod… Inkább veled töltöm az éjszakát, és fáradt leszek, minthogy kialudjam magamat, de ne legyek veled…

Meglepett a hirtelen jött vallomása. Egy pillanatig döbbent csend uralkodott köztünk, majd felnéztem ragyogó kék szemeibe, amelyek most is mosolyogtak rám.

Miután megreggeliztünk, még egyszer körbejártuk a közeli parkot, majd megkerestük a tanárokat. Az ajtó előtt toporogtunk, és most próbáltuk utoljára átgondolni, hogy mit is mondhatnánk nekik. Tudtuk jól, hogy ez a lépés most döntő lesz. Most válik el, hogy mi lesz velünk a jövőben. Mert, ha Damien nem jöhet velünk… Akkor nem tudom, mit fogok tenni. Még egyszer nem lennék képes elveszíteni… Akkor inkább megyek vele én is.

5. fejezet - Az idő megváltoztat mindent?

"Az angyali városból már elköltöztek rég az angyalok,

A többiek meg a zajban nem hallják az égi dallamot."

Tankcsapda

- De az nem lehet! Én, én… Én nem lehetek angyal…

- Akkor mivel magyarázod azt, hogy nem öregedtél? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és kíváncsi voltam arra, hogy milyen válasszal áll majd elő.

- Nem tudom… Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem lehetek az… Nem tudom, miért – mondta üveges tekintettel, s egy pillanatig a semmibe meredt. Nem tudtam mit kezdeni a hirtelen kialakult helyzettel kettőnk között, ezért kézen fogtam, majd elkezdtem húzni magam után a parkba.

- Gyere, sétáljunk! – hívtam kedvesen, majd újra, szívből jövően rámosolyogtam. Hiányzott már, hogy ezt érezzem… Olyan szinten töltött el lelki nyugalommal, hogy azt elmondani nem tudom. Annyira jó volt, hogy már szinte fizikailag fájt… Tudom jól, hogy ez teljes képtelenség, de én mégis így éreztem, és eszembe sem jutott volna lemondani erről az érzésről. Most, hogy ismét itt volt, el sem akartam engedni.

Valahogy szóba jött a múlt, és rátértünk arra a témára, hogy miért hagytuk, hogy a dolgok így történjenek. Én nem akartam ezekről a dolgokról beszélni, nem éreztem helyénvalónak ebben a helyzetben. Sőt, rohadtul nem akartam a keservesen fájó múlttal foglalkozni ebben a tökéletes és harmonikus jelenben. Egyetlenegy dolog volt, amivel foglalkozni óhajtottam, az pedig nem volt más, mint Ő maga. Elvégre is, Ő volt az, aki már csak a puszta jelenlétével ekkora változást képes bennem véghezvinni.

- Hope… – kezdte, majd egy pillanatra megállt, vett egy nagy levegőt, amit aztán hangosan ki is fújt. – Amikor elmentetek az iskolából… Borzalmas volt… És ha nem haragszol, most nem is szeretném felidézni azt a pillanatot, azokat a keserű heteket, s éveket. Amit ki szeretnék hozni ebből, az amúgy sem ez lenne…

Csak vártam és vártam, amíg sikerült összeszedni a gondolatait, és megfogalmazni azokat, hogy aztán elém tárhassa őket. Éreztem, hogy most valami olyasmi fog felszínre jönni kettőnk között, ami rengeteg évig volt eltitkolva, ott mélyen, bent a szívében. Valami, ami akarva-akaratlanul régi sebeket fog felszakítani, amelyek bizony még most is piszkosul fognak fájni. De ki kellett mondani őket. Ha ennyi éven keresztül nem jöttek ki, akkor most éppen itt van rá a megfelelő idő. Véget kell vetni ennek a titkolózásnak, és szembenézni azzal, ami jön, bármilyen fényt is vessen az elkövetkező döntéseinkre s tetteinkre.

- Csak egyetlen embernek kellett volna maradnia, tőlem aztán az egész suli még a sarkvidékre is költözhetett volna… Egy ember, aki megváltoztathatott volna mindent, és mégsem tett érte semmit – szólalt meg hirtelen, ezzel kirángatva engem a merengésemből. A hangja halk volt, ám mégis kemény. Meglepetten pislogtam rá, és próbáltam felfogni szavai értelmét.

- Ki volt az az ember? – suttogtam, s közben ismét belenéztem a gyönyörű, égszínkék szempárba.

- Hope, csak te kellettél! Még mindig nem fogtad fel, hogy teljesen odavoltam érted? Még most sem érted meg azt, hogy mindig csak arra vártam, hogy valami jelet adj nekem, amiből rájöhettem volna arra, hogy mit is szeretnél? Kétségek közt élni volt a legrosszabb. Sosem tudhattam biztosan, hogy egyszer majd visszatérsz, és újra együtt lehetünk… Sőt, ahogy teltek az évek, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emlékszel-e rám…

Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy kést döftek volna a szívembe, és ráadásul még jól meg is forgatták… Elfelejteni őt? Miről beszél? Ó, mintha képes lettem volna rá!

- Mit akarsz ezzel? – kérdeztem hirtelen, amint kezdett összeállni a kép. Rengeteg év után megjelenik, és arról mesél nekem, hogy mi lett volna, ha…

- Kegyetlen korszak volt, de túlléptem rajta – suttogta maga elé, s közben a semmibe meredt.

- Mi? – a hangom meg-megremegett, amikor visszakérdeztem. Az nem lehet, hogy visszatér annyi év után, és akkor ez legyen az egészből! Az nem lehet, hogy amikor visszakapom Őt, akkor jön a nagy pofon, hogy még sincs semmi úgy, ahogy azt én hittem!

- Sajnálom… Én nem akartam mindent felforgatni, de elhiheted nekem, hogy én is eléggé feldúlt lelkiállapotban vagyok, szóval… Azt sem tudom még felfogni, hogy egyáltalán életben vagy, és hogy itt vagy… Mellettem és újra velem… De valami… Valami mégis más… Nem tudnám megmagyarázni, hogy mire is gondolok most… Egyszerűen csak valami visszatart, ami anno még nem volt! Én azt hiszem… Azt hiszem, hogy már túl késő…

- Hogy mi? Te meg miről beszélsz? Felfogod egyáltalán a szavaid értelmét? Ha legalább feleannyira fontos lettem volna neked, mint te nekem, és ha legalább tizede annyira rosszul érezted volna magad az utóbbi időkben, mint én, akkor nem mondanál ilyeneket! Szóval, akkor az én bajom, hogy nem találkoztunk előbb? Persze, mert aztán én tehetek róla! Én akartam magamnak ezt az egész helyzetet. Így gondolod, ugye? Hát rohadtul nem így van! Hosszú évekig vártam arra, hogy egyszer majd lesz alkalmam, hogy elmondhassam neked, amit érzek… Azt, hogy szinte a fejemet vertem a falba, amiért olyan hülye voltam, és nem maradtam veled… Megérted azt, hogy ez nekem mekkora teher volt ennyi éven keresztül? Ó, nem, ezek szerint nagyon nem. Megint csak magadat helyezed előtérbe, csak az a fontos, hogy neked jó legyen… Te elbújtál a saját kis világodban, ahol nem bánthat senki, és ott tökéletesen elvagy… Nem bántalak ezért, csak tudod néha nekem is remekül jönne egy ilyen kis világ! De elárulod, hogy hogyan építsem fel, ha te nem vagy benne? – Én nem akartam kiakadni. Nem akartam előadni ezt a monológot, nem akartam igazságtalanul a fejéhez vágni olyan dolgokat, amelyekről nem tehet. Könnybe lábadt szemekkel álltam előtte, és vártam a válaszát. Bíztam benne, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot, és igenis kiáll azért, amit valósnak vél, ahogyan régen is tette azt. Vártam, hogy mondjon valamit, ha más nem, legalább azt, hogy mennyire igazságtalan vagyok, és hogy bele sem gondolok az ő helyzetébe. De nem mondott semmit sem. Csak állt velem szemben némán és tétlenül, ezzel beismerve azt, hogy nekem van igazam, ami fájóbb volt bármilyen hazugságnál. Vághatott volna a fejemhez bármit, bármit jogtalanul akár, de ő nem mondott semmit. A szemeimből próbálta kiolvasni a választ a kérdéseire, amelyeket már talán sosem tudok meg…

Hátat fordítottam neki, és elindultam a szobám felé. A könnyek már patakokban folytak az arcomon, de most nem tudtam azzal törődni, hogy valaki meglátja. Amint beértem, becsaptam magam mögött az ajtót, és neki támaszkodtam, majd leültem a földre. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Fogalmam sincs arról, hogy miért reagáltam így… Egyáltalán nem kellett volna kiakadni emiatt, de én mégis megtettem… És már megint a meggondolatlanság az, ami a vesztemet okozta. Csak én lehetek olyan idióta, hogy éveken keresztül siránkozom azon, hogy elvette Őt tőlem az élet, és amikor visszakapom… elszúrok mindent. Nem lett volna szabad így reagálnom, nem kellett volna ekkora ügyet csinálnom ebből az egészből… Tényleg megint csak magammal foglalkoztam, és bele sem gondoltam, hogy mennyire rossz lehet az ő helyzete.

Most azonnal akartam tenni valamit az ügy érdekében, most akartam mindent jóvátenni, holott tudtam, hogy hagyni kellene a dolgokat lenyugodni, és tiszta fejjel kezdeni majd egy beszélgetést.

Rengeteget agyaltam, próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a megfelelő megoldás, ami a segítségünkre lehet ebben a helyzetben. Bármennyire is fáj kimondanom, de úgy tűnik, hogy Ő egyáltalán nem szeretne semmilyen kapcsolatot létesíteni velem, ami nekem piszkosul fáj, de elfogadom, mert az ő döntése. Viszont, a másik oldalról ott vannak az én érzéseim, amelyek viszont nagyon is erősek iránta. És nem akarok róluk lemondani, ha ez az ára, akkor ezt tartom be. Szerettem őt, talán sokkal jobban, mint eddig bármikor, de most voltam ettől a legerősebb is. Élénken élt bennem a tudat, hogy nekem szükségem van rá, de ha Ő nem így véli, akkor természetesen félreállok az útból. Megteszek minden tőlem telhetőt, amivel akár könnyebbé tehetem a helyzetünket, de hogy lemondjak az iránta érzett érzéseimről… Arról szó sem lehet.

* * * * *

Felvettem az ágyról a piros takarót, majd kiléptem az ajtón. Imádtam a nyáresti levegőt, és azokat az érzelmeket, amelyeket egy ilyen hangulatú kis este kihozott belőlem. Csak nem most. Amit most éreztem, az nem volt több puszta fájdalomnál és magánynál. Így van ez, de már kezdek hozzászokni.

Kint teljesen sötét volt, csak egy lámpa világította meg az előttem elterülő kis utat. A lépcsőn ültem, és figyeltem a csillagokat, amit oly sokszor tettem eddig, és még sosem untam meg. Jó kis elfoglaltság volt, ha ki akartál lépni a való életből, hogy az álmok közt találj menedéket. Én is ezt próbáltam tenni, de akárhányszor próbáltam kikapcsolni az agyam, és másra koncentrálni, mint az elmúlt órákban, nem sikerült. Ha csak egy pillanatra is elkalandoztam, és már nem próbáltam kontrollálni a gondolataimat, rögtön a hatalmas és oly ismerős kék szempár jelent meg lelki szemeim előtt.

- Hope! Próbálj meg úgy hozzáállni, ahogyan azt Ő teszi. Hidd el, neked is biztosan be fog válni – magyaráztam magamnak, abban a hitben, hogy senki nem hallotta meg, és nem néznek kettyósnak. Habár, már olyan mindegy. Úgyis mindenki annak titulált, teszem hozzá, hogy jogosan. Az utóbbi időben tényleg nem érzem úgy magamat, mintha normális lennék.

- Ő hogy áll hozzá? – jött a halk hang a sötétből, ami kis híján a frászt hozta rám. Csak ültem ott döbbenten, és figyeltem a sötétben alig kivehető alakot, amely egyértelműen felém közeledett.

- Ugye nem baj, ha leülök? – kérdezte, és mire válaszolhattam volna, már réges-rég mellettem ült.

- Mit keresel itt? – Próbáltam magamat úgy előadni, mintha nem örülnék neki, de a hangom megint elárult.

- Ha szeretnéd, el is mehetek…

- Nem tartalak vissza semmiben sem. Ha menni szeretnél… hát menj – mondtam ki a szavakat a sötét éjszakában. De most az egyszer örültem, sőt nagyon örültem, hogy sötét van, így nem láthatja az arcomon legördülő könnycseppet.