My Wish - 3. fejezet

Sziasztok! :) Ismét megérkeztem a frissel együtt. Remélem, hogy ez is elnyeri majd tetszéseteket. 

A bejegyzések végén pedig van „Tetszett” illetve „Nem tetszett” funkció is, amit bátran lehet használni!

Jó szórakozást, komikat várom! :)

3. fejezet - Végzet

- Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk titeket az egyezségre – szólt az egyikük. Most, hogy így közelebbről szemügyre vettem őket, észrevettem, hogy indiánok. És azt is, hogy póló nélkül rohangásznak ebben a hidegben. Az összes srácot alaposan megnéztem magamnak, de egyikőjükön megakadt a szemem. Magam sem tudom, hogy miért nem tudtam elszakadni a pillantásától. Ő is engem nézett, de nem úgy, ahogy a többiek. Teljesen más érzelmekkel. Jasper megszorította a kezemet, de nem nézett rám. Edward szúrós pillantást küldött felém, de nem érdekelt. Tovább néztem az idegent, és egyre furcsább érzések kerítettek hatalmukba. Egyszerre vágytam rá és féltem tőle. Minden egyes porcikája hívogatott engem, de egy belső hang mégis azt mondta, hogy ne. Vagy talán csak Jasper volt az? Ugyanis egyre jobban szorított, én pedig próbáltam kihúzni a kezeimet a szorításából, kevés sikerrel.

- Itt maradsz – morogta, és még közelebb húzott magához.

- Eszünkbe sem jutott megszegni a szerződést. Ahogy ti is látjátok, semmi rosszat nem tettünk – mondta Carlisle.

- Reméljük, így is marad – mondta az egyik idegen.

- Ebben biztosak lehettek – szólt közbe idegesen Jasper.

- Akkor, azt hiszem, nem is zavarunk tovább – kezdte az idegen, majd már el is tűntek az erdőben.

Jasper megrovó pillantásokat küldött felém, amit én nem értettem, hogy miért kapok. Edwardra néztem, aki hasonló arckifejezéssel nézett rám.

Itt mindenki megőrült? – kérdeztem magamtól. Jasper felkapott a hátára, és már indultunk is vissza otthonunk felé.

- Válaszokat akarok! – hadartam idegesen, ahogy körbenéztem a nappaliban található családtagokon. Furcsa volt ez a csend, amit nekem kellett megtörnöm.

- Aesha... – kezdte Jasper, de Edward átvette a szót.

- Ők voltak a farkasok – mondta Edward.

- Farkasok? – kérdeztem döbbenten.

- Azok. És nekünk van egy megállapodásunk, amit velük kötöttünk régebben.

- És mi az? – tettem fel a kérdést.

- Amennyiben senkit sem harapunk meg, béke lesz.

Olyan viccesen jött ki ez az egész, hogy alig bírtam elfojtani a nevetésem.

- Ez nem vicces! – rivallt rám Jasper, mire egyből elszállt minden jókedvem.

- Igazad van, tényleg nem az, de olyan viccesen jött ki. Szóval, béke... Ami azt jelenti, hogy ők veszélyesek?

- Azok – felelte nemes egyszerűséggel Emmett.

- Hát, nem tűntek annak. Pár srác.

- Persze, mert most nem farkasként rohangásztak – nevetetett Emmett.

- Aesha, beszélnünk kell! – mondta Jasper, majd felhúzott a kanapéról, és a szobám felé ráncigált.

- Mi történt? – érdeklődtem, hogy mi ez a hevesség.

- Aesha, nem tudom, hogy mi ütött beléd, de gyorsan tegyél le róla!

- Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

- Tudod, érzem, amit te, és azt kell mondanom, hogy nagyon nem tetszett! – fortyogott a dühtől.

- Ja, hogy arról a srácról van szó... – hebegtem.

- Ez nem játék, Aesha! És fogalmam sincs, hogy mit tervezel, de azt kell mondanom, hogy gyorsan felejtsd el, mert azt nem engedem meg.

- Mit? – tettem a hülyét.

- Értsd meg, hogy nektek nincs együtt jövőtök! Az nem lehet! – tajtékzott a dühtől.

- De nem értem, hogy miről beszélsz. Szó sincs semmi ilyesmiről, csak te képzeled be – próbáltam magam kimagyarázni.

Teltek a napok, és úgy tűnt a család elnézni nekem ezt az apró botlást, de az tuti, hogy soha többet nem visznek el vadászni magukkal. Viszont nekem nem ment ilyen könnyen, hogy túllépjek a dolgokon. Amikor Edward nem hallotta, állandóan rajta járt az agyam. Na, jó, néha még akkor is, amikor hallotta.

Éppen sütött a nap, és én egyedül mentem iskolába, amit nem is bántam, mert végre kicsit elszabadulhattam tőlük, mert már kezdett egy csöppet nyomasztani az a rengeteg árgusan figyelő szempár. Nem kell félreérteni, hiszen imádtam őket, csak tényleg túlzásba vitték a gondoskodást.

Érdekes, hogy amikor nem akarod, hogy gyorsan elteljen a nap, akkor csak úgy repül, máskor meg alig vánszorognak az órák... Jó volt ma kicsit egyedül lenni. Mivel még mindig sütött a nap, ezért nem jött értem senki sem, és most ezt is imádtam.

Éppen a suli ajtaján jöttem ki, amikor megpillantottam a titokzatos farkas gyereket a suli előtt ácsorogni. Valami hihetetlenül jól nézett ki, még mindig. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire jó pasi a lelkem. A szívem vadul kezdett kalimpálni, de aztán gyorsan le is lombozódtam, mert biztos voltam benne, hogy nem hozzám jött. Miért is jött volna, hiszen a vámpírok „kedvence” vagyok, ő pedig a vámpírok ellensége. Még egy utolsó vágyakozó pillantást vetettem felé, és tudtam, ezért Jasper ki fog nyírni, de vállalnom kell a kockázatot, majd elsétáltam mellette. Komolyan mondom, lehet, hogy én vagyok a nem normális, de mintha ő is engem nézett volna.

- Hé... – hallottam meg a hangot a hátam mögül, de meg sem fordultam. – Vérszívós lány – ezt olyan halkan mondta, hogy én is alig hallottam meg, és azt kell mondanom, hogy nagyon nem tetszett. Ők a családom, és nem hagyom, hogy bárki bármi rosszat mondjon róluk. Hirtelen megfordultam, és láttam a meglepettséget a farkas arcán.

- Mit is mondtál? – kérdeztem ingerülten.

- Csak azt, hogy vérszívós lány. Azok, nem?

- Nem, nem azok! Elsősorban a családom, másodsorban a barátaim, és csak utána vámpírok. – Az utolsó szót suttogva ejtettem ki.

- Nekem mindig is a harmadik marad – vágta rá mérgesen.

- Ezért jöttél, hogy ezt megoszd velem? Akkor teljesen feleslegesen fáradtál – mondtam enyhén lekezelően, annak ellenére, hogy elolvadtam tőle.

- Sajnálom, én nem akartalak megbántani... – Olyan aranyos volt a hangja is!

- Azt hiszem, sikerült.

- Tényleg nagyon sajnálom.

- Hú, milyen bunkó vagyok, hogy be sem mutatkoztam. Jacob vagyok – mondta az idegen, akit Jacobnak hívnak.

- Én pedig Aesha vagyok – feleltem, mire teljesen lefagyott, és csak bámult rám, én pedig kezdtem magamat rosszul érezni.

- Valami baj van? – érdeklődtem.

- Nem, nincs... Csak...

- Csak, mi?

- A neved... – suttogta.

- Ja, az? Hát igen, mindenki furcsán szokott nézni, amikor megmondom, hogy is hívnak. Most jön az a kérdés, hogy milyen eredetű, és mi a jelentése, igaz? – csacsogtam, de ő még mindig lefagyva állt előttem.

- Kívánság... – susogta, majd tekintetét az enyémbe fúrta. Most én éreztem úgy, hogy megfagyott a vér az ereimben, hiszen kimondta azt a szót, amit eddig már oly sokszor kellett elismételnem a kíváncsi embereknek.

- Honnan tudtad? – hebegtem össze-vissza.

Elmosolyodott, majd megrántotta a vállát.

Nekem sem kellett sokat gondolkoznom a válaszon, hiszen elég nyilvánvaló volt, hogy egy indián srác, tudja, hogy az én indián nevem mit is jelent...

- Bocsi, csak egy pillanatra elkalandoztam... – mondta Jacob, és még mindig a szemeimbe bámult.

- Semmi baj, megesik – feleltem én is zavartan, hiszen még mindig nem tértem magamhoz.

- Azt hiszem, engem és téged is ki fognak nyírni – nevetett.

- Az biztos, hogy Jasper megöl, ha értesül az eseményekről, márpedig előttük nincs titok – nevettem én is.

- Ugye tudod, hogy nekünk nagyon nem lenne szabad...? – kérdezte félénken.

- Tudom, nagyon is. De ha egyszerűen... – nem tudtam befejezni a mondatom.

- Ha, mi? – kérdezett vissza.

- Á, mindegy is. Amúgy, te ide jársz suliba? – Újra én kérdeztem.

- Én már nem járok suliba. Tavaly fejeztem be, és most pihenőt adtam magamnak – mondta büszkén.

- Oh, hogy irigyellek! – nevettem.

Félve néztem körbe, de bár ne tettem volna! Egy fekete, sötétített üvegű Mercedes parkolt le pár méterre tőlünk.

- Ajaj... – sziszegtem.

- Ez ajaj, bizony – felelte Jacob; a kedvesség és a játékosság eltűnt a hangjából.

- Ha most elfutok, és a napon maradok, akkor van esélyem a menekülésre – latolgattam a lehetőségeimet.

- Szerintem annak nem örülne – mondta haragosan Jacob, és nekem egyre idegesebbnek tűnt.

- Azt hiszem, én most megyek, és szembe nézek a végzetemmel. Viszlát, Jacob! – Elköszöntem, majd hátat fordítottam neki.

- Aesha... – suttogta, mire ismét hátra fordultam, holott tudtam, hogy nem lett volna szabad.

Nem szólt semmit, csak halványan elmosolyodott, majd vetett még egy komor pillantást a Mercedes felé, és eltűnt az erdőben. Csak bámultam utána, és a kábulatomból a mellém parkoló autó rángatott ki.

Készülj fel a legrosszabbra! – figyelmeztettem magamat, majd beültem a kocsiba.

Nagy meglepetésemre Alice ült benne, nem pedig Jasper, aminek nagyon-nagyon örültem.

- Alice... – kezdtem, de félbeszakított.

- Aesha! Tudom, hogy ez az egész helyzet nagyon rossz neked, és hidd el, nekünk is. De nem lehet ezt csinálni, amit te. Ez nem helyes, Aesha! – Egy csöppet sem beszélt kedvesen.

Nem tudom, hogy mi ütött belém, de visszaszóltam Alice-nek, pedig ő lenne az utolsó, akit bántani tudnék.

- Persze, nektek könnyű! Nem vagytok egyedül, és mindenetek megvan, ami egy boldog élethez kell! De én? Az én érzéseimmel ki törődik? – kiabáltam, pedig nem ez volt a célom. Kiugrottam a kocsiból, majd berohantam az erdőbe.

Tudom, hogy meggondolatlan, gyerekes és makacs döntés volt, de valamit tennem kellett. Nem bírtam volna tovább, ha a kioktatást kell hallgatnom. Pedig tudom, hogy csak az én érdekemben mondják, és szigorúan nevelő célzattal, de nem akartam. Nem akartam, hogy beleszóljanak az életembe, magam szerettem volna irányítani, de tudtam, nem lehet.

Biztos voltam benne, hogy hamarosan megtalálnak, és nem teszem zsebre, amit kapok tőlük. Rohantam, és rohantam egyre beljebb a rengetegben, és el akartam bújni a világ elől.

Sajnos, a magányom nem tartott sokáig, mert két másik indián srác lépett elő a fák közül, és a szemeikkel szinte már darabokra szakítottak engem.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezte az egyik, és közben villámokat szórt a tekintetével.

- Tanulmányi kirándulást folytatok – mondtam cinikusan.

- Ez nem vicc, kislány! – rivallt rám a másik.

- Most jön az a rész, hogy széttéptek? – keserűen felnevettem.

- Arra gondoltunk, mielőtt nem tudtuk, hogy egy ember van itt.

- Nem tudtátok? Ilyen nehéz megkülönböztetni a vámpíroktól? – megint én kérdeztem.

- Tudod, pont olyan szagod van, mint nekik.

- Mivel köztük élek! – mutattam rá a tényre.

- Ez az, amiért mi is aggódunk. Nem félted az életed? – kérdezte az egyik srác.

- Nem. Tudod, amit ez után fogok kapni, az sokkal veszedelmesebb! – Felnevettem, amikor ezt mondtam.

- Te úgy vagy itt, hogy nem tudják? – kérdezte meglepődve a másik.

- De tudják, csak ellógtam.

- Hogy tudtál ellógni előlük? – Láttam a meglepettséget az arcán.

- Tudod, süt a nap... – Megint cinikus voltam.

- Most mit csináljunk? Nem kell a balhé, de a kiscsajt sem hagyhatjuk itt – mondták egymásnak. Hű, de idegesítő, hogy azt sem tudom, kik ők, vagy legalább hogy hívják őket.

- Nem akarok semmit sem mondani, de én is itt vagyok – szóltam bele a beszélgetésükbe, ami történetesen rólam szólt.

- Nem vihetjük haza, és itt sem hagyhatjuk. Vissza kellene kísérni a városba.

- Igen, én is azt hiszem.

Az egyik elkapta a karomat, majd elkezdett húzni.

- Hé, eressz el! Én nem akarok innen elmenni! Nem hallod? – sipítottam, de meg sem hallották.

Sikítottam.

Ez volt az, amire egyáltalán nem számítottak, és a srác végre elengedte a karomat.

- Nem hiszem el, hogy képes lettél volna kiráncigálni! – ripakodtam rá.

Nem telt el fél perc, és Jacob riadt arckifejezésével találtam szembe magamat.

- Ti meg mit műveltek? – kérdezte a két srácot, majd közelebb lépett hozzám, és jól szemügyre vett, hogy lett-e valami bajom.

- Jól vagy? – súgta halkan.

- Nincs semmi bajom sem – feleltem.

- Fiúk! Mi a frász volt ez? – vonta kérdőre a két idegent.

- Hé, hé! Ne rajtunk verd le a balhét! – mentegetőzött valamelyik.

- A kiscsaj ellógott a vérszopóktól, és itt kötött ki. Mi meg csak a szagot éreztük, és már tettre készen jöttünk ide, és őt találtuk.

- Azt ne felejtsd el, hogy ki akartál rángatni innen – tettem hozzá az beszámolójához. Jacob még idegesebben nézett a srácokra, akik pedig még jobban kibuktak rám.

- Jönnek – szólalt meg végül Jacob, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy honnan tudja.

- Szerencséd van, hogy nem mentél beljebb az erdőben, mert akkor nem tudnának megvédeni – kacarászott az egyik ismeretlen.

- Ja, az egyezség – mondtam halkan.

- Úgy tűnik, sok mindent elmondtak neki – jegyezte meg a másik ismeretlen is.

- Reméljük, nem lesz semmi baj – súgta nekem Jake, és az erdőt kezdte pásztázni.

Mi lesz ebből, te jó ég...?

Megláttam Jaspert, aki a tekintetével rögtön az enyémet kereste, és először megnyugvást véltem felfedezni az arcán, aztán pedig haragot. Mellette ott volt Emmett és Edward, mellette pedig a nővérem, Tvisha.

Még szerencse, hogy csak ők vannak itt. Bele sem merek gondolni, ha anya meg apa is itt lenne... Mondjuk, Tvisha egymagában már elég veszedelmes, főleg, ha jobban megnézem, hogy milyen szemekkel bámul engem, és milyennel a farkasokat... Az biztos, hogy nem számíthatok sok jóra...

Jacob bátorítóan a kezemet szorongatta, ami kicsit megnyugtatott. Azt hiszem, nem akarom, ami most következik.

My Wish - 2. fejezet

2. fejezet - Találkozás

- Hű, ez aztán nem semmi – mondtam mosolyogva, és összecsaptam a tenyeremet.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Jasper.

- Szerintem, tök jó ez a vámpír téma.

- Te nem félsz tőlünk? – kérdezte a vörösesbarnás hajú srác.

- Miért, kéne? – felnevettem.

- Hát... Általában félnek tőlünk – mondta Emmett.

- Féljek a családomtól? Ha tőlük félnem kell, akkor hol érezhetem magam biztonságban? –Mindenki csak maga elé bámult, és elismerően bólogatott.

- Bölcs gondolatok – mondta ki azokat a szavakat Carlisle, amire mindenki gondolt, legalábbis, azt hiszem, erre gondoltak.

- Akkor mehetünk? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Hova szeretnél menni? – érdeklődött Jasper.

- Vadászni – kacagtam.

- Szó sem lehet róla – szólt közbe a vörösesbarna hajú srác... A neve...

- Edward – fejezte be a gondolatomat. Mi? A gondolatomat? Azt meg hogy a picsába? - kérdeztem magamtól, de már meg is válaszolta a kérdésemet.

- Gondolatolvasó vagyok. – Megvonta a vállát. Hű, ez azért meredek. Vámpírok, gondolatolvasók, mi jön még?

- Mikor indulunk? – érdeklődtem ismét, mire Edward újra szóra nyitotta a száját.

- Te soha – vetette oda félvállról.

- Mi az, hogy soha? – háborodtam fel egykönnyen. Nem szerettem, ha ilyen egyszerűen leráznak.

- Így egyszerűen, soha – nevetett.

- Na majd én megmutatom neked... – indultam el felé azzal a gondolattal, hogy most jól megmutatom neki. Na persze, mi sem lenne egyszerűbb, mint nekimenni egy vámpírnak?

- Jasper! – szólt közbe Alice is, mire olyan boldognak éreztem magamat, mint eddig még soha. Odasétáltam Edwardhoz, majd megöleltem, mire Emmett hangos nevetésben tört ki, majd hozzá is oda sétáltam, és őt is megszeretgettem.

- Akarsz még menni vadászni? – kérdezte kuncogva Emmett.

- Természetesen! – vágtam rá rögvest.

A mai vadászat elmaradt ugyan, de helyette megismerkedtem a családtagokkal, és rengeteg beszélgettem a nővéremmel. Nagyon különös, de azt éreztem, hogy Jasper személyében megtaláltam azt, akit régóta kerestem. És nem kell félreérteni, nem úgy gondoltam, egyszerűen csak úgy érzem, mintha legalább száz éve ismernénk egymást, és érzem, hogy valami hozzá köt. Mikor vele voltam, azt éreztem, hogy végre magamat adhatom, és azt hiszem, ő is ezt érezte. Jasperhez kerültem lelkileg a legközelebb. Persze, ott volt nekem Tvisha, de ő nem ért mindig rá, hogy a hugicája lelkiállapotával törődjön. Sokkal inkább el volt foglalva Edwarddal... Legalábbis úgy láttam, hogy nagyon jóban vannak...

Mivel a Cullenek nagyon aranyosak voltak, ezért megengedték, hogy egy hétig ne kelljen még suliba mennem, így rengeteg időm maradt arra, hogy alaposan körülnézzek. Úgy gondoltam, az erdőt is meg szeretném nézni, ezért rétegesen felöltöztem, és indultam is volna...

- Hova igyekszel? – kérdezte Jasper, és az ajtómnak támaszkodott.

- Úgy gondoltam, megnézem az erdőt.

- Egyedül akartál menni?

- Igen...

- Nem.

- Mit nem? – Ismét felháborodtam. Mi az, hogy nem mehetek egyedül sehova?

- Sajnálom, de túl veszélyes ott neked.

- Ne már. Nem vagyok ötéves! Tudok vigyázni magamra.

- Sajnálom, Aesha. De értsd meg, hogy nem kéne neked ott mászkálnod.

- Akkor gyere el velem – mondtam nevetve, és úgy láttam, neki sem kellett kétszer mondani, mert a hátára kapott, egy fél pillanat múlva már lent is voltunk, és rohantunk befelé a rengetegben. Annyira élveztem mikor így utazhattam! Fantasztikus volt.

- Szóval, most lesz az, amikor nem lehet egy önálló lépésem sem? Valaki mindig figyelni fog? – nevettem.

- Igen. Készülj fel, mert mindenhol ott vagyunk – nevetett ő is.

Rengeteg időt töltöttünk az erdőben, és nagyon sok mindent megtudtam Jasperről. Például, hogy neki a legnehezebb emberek között lennie, mert még ő a legújabb vega, és nehéz megszoknia.

- Akkor velem miért vagy annyira közvetlen? – kérdeztem én.

- Magam sem tudom, de úgy érzem, hogy te vagy az az ember, akinek az illata egyáltalán nincs rám olyan hatással, mint a többieké – felelte.

- Ez meglepő – elmosolyodtam, majd tovább kérdezősködtem. Továbbá megtudtam azt is, hogy neki olyan képessége van, hogy az emberek érzelmeit tudja befolyásolni, és át is érzi, amit érzek. Marhára tetszett ez a képesség. Azt hiszem, Jasperben egy igaz barátra, és egy szerető bátyra találtam.

- Aesha, szívem, fel kell kelned – hallottam meg anyu hangját.

- Anyu, még öt percet – nyögtem.

- El fogsz késni – kuncogott.

- Nem baj. Akkor majd valaki bevisz a hátán. Úgy biztos hamar odaérek.

- Csak öt perc! – mondta anyu, majd kiment a szobámból.

- Hé, Aesha! – hallottam meg most Jasper hangját.

- Nem akarok!

- De muszáj lesz – nevetett.

- Na jó – mondtam álmosan, majd feltápászkodtam az ágyamból, teszem hozzá, hogy én voltam az egyetlen a Cullen házban, akinek volt olyan luxuscikke, mint az ágy. Mindenkinek csak kanapéi voltak. Sosem gondolkoztam még el azon, hogy férnek el rajta...

- Már korán reggel ilyeneken jár az agyad? – kérdezte kuncogva Edward, miközben belesett a szobába.

- Ha-ha – mondtam ironikusan, majd a fürdőbe sétáltam.

Hét szempár bámulta, ahogy eszem. Anyuék nem, ők még hozzá voltak szokva.

- De ugye tudjátok, hogy ez nem fair?

- Mi nem fair? – kérdezett vissza Emmett.

- Az, hogy ti állandóan árgus szemekkel figyelitek ahogy én eszem, de én nem láthatlak titeket – mondtam durcásan.

- Tudod, Emmett, igaza van – tört ki hangos nevetésben Edward.

- Majd meglátjuk – szólt közbe Jasper is, és elmosolyodott.

A kocsiban ültünk, én Emmett és Jasper között kaptam helyet, Edward vezetett, és Alice ült még a kocsiban. Tvisha és Rosalie együtt maradtak, mert a hétvége alatt nagyon jó barátságot kötöttek.

- Hát tudjátok, mindig is vágytam egy bátyóra, és most hármat is kaptam – mondtam mosolyogva, mire a fiúk hangos nevetésben törtek ki.

Azt hiszem, hogy egész hátralévő életemben egy unalmas percem nem lesz...

* * *

A suli itt is unalmas volt, ugyanúgy, ahogyan máshol is. A napok nagyon gyorsan teletek el, és én kezdtem megszokni az új családomat, és az új életemet. Egyetlen rossz szavam sem lehetett, hiszen mindenki annyira aranyos volt velem, és nagyon figyeltek rám. Sőt, néha már túlságosan is.

Egyik reggel természetesen későn keltem fel, és miattam késett el majdnem mindenki, de még épphogy időben indultunk el, ezért senki sem szólt semmit. Éppen az első órámra siettem volna, ha Emmett nem kiabál utánam a tömött folyosón.

- Hé, Aesha! A reggelidet itt ne hagyd!

- Kösz, Emmett.

Mondanom sem kell, hogy mindenki engem nézett, ami kicsit sem volt ciki. Persze, nagyon örültem Emmett gondoskodásának, de néha hajlamosak voltak túlzásba esni, mint ahogy az előbbi incidens is mutatta.

Tvisha nagyon hiányzott, de sajnos bele kellet törődnöm, hogy ő még újszülött, ezért nem igazán mehet emberek közé, és ezért van az is, hogy egy normális beszélgetést nem tudtam vele folytatni nagyon régóta, mert valaki mindig árgus szemekkel figyelte a lépéseit, és az enyémeket is.

Éppen hazafelé tartottunk Edwarddal, hiszen mi ketten jártunk egy osztályba, a többiek máshova jártak.

- Milyen volt a napod? – kérdezte gondolatolvasó „bátyám.”

- Unalmas.

- Nem hangzik túl érdekesen – nevetett.

- Nem is volt az. A tiéd?

- Dettó.

- Edward, kérdezhetek valamit? – tettem fel a kérdést kíváncsian.

- Ajaj... – nevetett.

- Te és Tvisha...? – Örültem, hogy Edward gondolatolvasó, így nem kellett mindent kimondanom.

- Sejtettem, hogy ezt egyszer megkérdezed.

- És válaszolsz is? – mosolyogtam.

- Csak azért, mert ilyen szépen kérdezted.

- Oh – nevettem fel ismételten. Először kicsit furcsának találtam, hogy Edward is ilyen közvetlen lett velem szemben, de aztán kezdtem megbarátkozni a gondolattal. Eleinte nagyon nem kedvelt engem, legalábbis én így gondoltam.

- Egész jól megvagyunk – felelte, és tudtam, ez azt jelenti, hogy teljesen odavannak egymásért.

- Köszi, hogy válaszoltál – mondtam, majd nyomtam egy nagy puszit az arcára.

Éppen a szobámban voltam, és a matekházival foglalkoztam, mikor Emmett robogott be a szobámba, felkapott a hátára, majd lerohant velem a nappaliba. Komolyan mondom, imádtam így utazni!

- Hé, Emmett! – szólt közbe Esme, és megrovó pillantást küldött fia felé.

- Semmi baj, Esme. Imádok így utazni – lelkendeztem.

- Aesha, fontos döntésre szántuk rá magunkat, és ezt most tudatjuk veled is – mondta Carlisle, majd leült mellém a kanapéra. Jasper és Alice velem szemben foglaltak helyet, Emmett és Rosalie a jobb oldalamon, Edward és Tvisha pedig a bal oldalamon.

- Mi lenne az? – kérdeztem félénken.

- Tudjuk, hogy mennyire szeretnéd már látni, hogyan is zajlik egy családi vadászat – kezdte Carlisle, de félbeszakítottam az ujjongásommal.

- Ez az! Elvisztek! Végre! – lelkendeztem, mindenki mosolygott, kivéve Jaspert.

- Igen, de csak úgy jöhetsz, hogy szigorúan Jasper, és Emmett mellet maradsz! – mondta Carlisle.

- Ez csak természetes – nevettem.

- De én még mindig nem díjazom az ötletet! – csattant fel Jasper.

- Miért nem? – kérdeztem vissza.

- Bármi történhet!

- Jasper, Alice biztosan látná, és mi sem hagynánk, hogy valami baja essen! És különben is, csak te szavaztál nemmel – próbálta Carlisle nyugtatni Jaspert.

- Mikor indulunk? – vágtam közbe, hátha ezzel enyhíthetem a feszültséget.

- Miután elkészültél – felelte mosolyogva Emmett. Felrohantam a szobámba, és gyorsan átöltöztem, majd immár menetkészen álltam a családom előtt.

Jasper mellém lépett, és ellenvetést nem tűrő hangon megszólalt:

- El ne mozdulj mellőlem! Érted?

- Persze, de nem tudom, miért féltesz ennyire...

- Aesha! Ez nem játék. Szeretném, ha komolyan vennéd – mondta, de válaszolni sem volt időm, mert a hátára kapott, és már rohantunk is az erdőbe.

Megálltunk egy hatalmas rét közepén, és én feszülten vártam, hogy most mi fog történni. Jasper ellépett mellőlem, de Emmett rögtön átvette a helyét. Gyors pillantást váltottak Jasperrel, most pedig ő kapott fel a hátára, és mászott fel velem egy fára. Nem voltunk olyan magasan, azért, hogy én is lássak valamit.

- Hű, ez irtó klassz – lelkendeztem.

- Én is csípem – felelte Emmett.

A vámpírok még a mezőn álltak, majd Jasper utoljára felnézett, és bólintott egyet, ami azt hiszem, Emmettnek szólt.

Olyan gyorsan kezdtek rohangálni, hogy azt sem tudtam, kit nézzek. Kiszúrtam Edwardot és Tvishát, amint éppen egy oroszlánt próbáltak bekeríteni. Aztán megláttam Alice-t és Jaspert, amint egy-egy szarvassal hadakoztak. A többieket nem láttam, teljesen eltűntek a szemem elől.

- Em, te tudod, hogy hol vannak? – kérdeztem zavartan.

- Igen, Aesha én látom őket – kacagott.

- Oh...

- De ez így is van rendjén – nyugtatott.

- Ha te mondod – rámosolyogtam. Szerettem Emmett-tel lenni, olyannyira biztonságban éreztem magamat mellette, hogy azt el sem tudom mondani. Persze, a többiekkel is így volt, de Emmett... Valószínűleg a testalkata miatt van így, azért érzem így magam mellette. Az biztos, hogy amikor velük vagyok, nincs olyan teremtmény a földön, aki bántani tudna... Hm... Azt hiszem, ezt nevezik házi kedvencnek... Nem szerettem különösebben ezt a kifejezést, de hát tényleg így volt... Néha elgondolkoztam azon, hogy egy napon én is egy lehetek közülük... De ez még a jövő zenéje...

Nem tudom megmondani, hogy mennyi időt tölthettünk el a fa tetején, mikor Emmett a hátára kapott, és levitt újra a rétre. Jasper lépett ki a fák közül, és amint meglátott, elmosolyodott.

- Köszönöm, Emmett – suttogta, hogy én ne halljam meg, de természetesen meghallottam.

- Ugyan már! Érte mindent – tette hozzá Em, majd adott egy puszit a homlokomra, és eltűnt a rengetegben.

- Vissza akarsz menni a fára? – kérdezte mosolyogva.

- Nem, jobb szeretnék lent maradni – feleltem.

- Rendben.

- Amúgy, mindig ilyen gyorsan megy? – érdeklődtem.

- Nem, de most szándékosan voltam ilyen gyors – felelte sejtelmesen.

- Egyszerűen fantasztikus látvány volt! Remélem, legközelebb is elhoztok.

- Én meg remélem, hogy nem.

- Miért vagy ennyire ellenséges? – kérdeztem halkan. Rosszul esett, hogy így áll hozzá a dolgokhoz.

- Aesha, ez nem miattad van, csupán beleőrülnék, ha valami baj történne.

- De látod, hogy nincs semmi baj! – kuncogtam halkan.

- És én ennek nagyon örülök is.

- Egyszerűen csodás volt látni, hogy miként végeztek a gyengébbekkel. Egy fantasztikus élmény volt – lelkendeztem.

- Ennek nem nagyon örülök, hogy így látod… De szerintem ez nem olyan fantasztikus… Bántani a gyengébbeket nem jó dolog, de persze maximálisan megértelek, hogy így gondolod. Eleinte fogalmazhatunk úgy is, hogy én is élveztem… – Nem kellett elmondania, hogy mire gondolt. Tudtam jól, hogy arra az időkre, amikor még emberekkel kellett táplálkoznia. Ettől a dologtól egyesek biztosan frászt kaptak volna, de engem nem zavart. Teljesen megértettem őt, hogy erre volt szüksége… Lehet, hogy én sem tettem volna másképpen.

A következő pillanatban Alice rontott ki a fák közül, és rémülten meredt ránk. Jasper olyan gyorsan kezdett hozzá beszélni, hogy nem értettem semmit sem. Döbbenten álltam, és próbáltam felfogni az eseményeket, kevesebb sikerrel.

- Mi történt? – kérdeztem hisztérikus hangon. Jasper az erdőbe bámult, majd hangosan felmordult. Nem értettem semmit… Megérkezett a család többi tagja is, és annak ellenére, hogy most érkeztek, már mindenki tudott mindent, rajtam kívül. Emmett lépett mellém, és halkan suttogott.

- Semmi baj, kicsilány – próbált mosolyogni, de láttam, hogy nagyon ideges. Jasper is megérkezett, és a háta mögé szorított.

- Aesha, semmi baj nem lesz, csak ne csinálj semmit – utasított Jazz, majd mindenki egy pontra meredt, én pedig feszülten figyeltem az eseményeket, de nem láttam semmit sem.

Pár srác lépett ki a fák közül, és mindenki minket nézett. Nem értettem, miért viselkednek így a vámpírok, hiszen ők sokkal többen vannak, mint ők. És vámpírok! Az ég szerelmére, nem árthat nekik semmi! És akkor átvillant az agyamon a dolgok miértje.

De nekem igen!

- Semmi baj nem lesz – suttogott Edward, majd ő is mellém lépett. Ekkor az öt srác elénk ért, és a tekintetüket le nem vették rólam. Ajaj, kiszúrtak...