5. fejezet - With you in my dance

Sziasztok, Édeskék! :)

Köszönöm szépen a kommenteket, nagyon jólestek! :) Remélem, hogy most is írtok majd párat, és nem okoz csalódást a fejezet! :)

Sajnálom, hogyha lassú a tempó, de rengeteg mindent kell csinálnom az írás mellett. Na, mindegy, ez nem a panaszkodás pillanata, szóval, jó szórakozást! :)

Pusszantás: Nillu

5. fejezet – With you in my dance

„Attól féltem, hogy ha túl közel engedem magam hozzá, akkor még közelebb akarnék lenni…”

            Don összeszűkült szemekkel nézett rám, majd Justin feldagadt, bekötözött bokájára. Nagyon nem tetszett neki a helyzet. Helyes, ugyanis nekem sem volt ínyemre. Rettegtem attól, hogy mit fog mondani, lélegzet-visszafojtva vártam a válaszát. De ő csak nézett, néha hümmögött egyet, de ennél több nem történt. A kezeimet tördeltem, és belemélyesztettem a körmömet a tenyerembe. Muszáj volt valamivel elfoglalni magamat, mert félő, hogy különben bediliztem volna stressztől. Mandy és Jack régen leléptek itthonról, csak én és Justin maradtunk, illetve most már Don is köztünk volt. Ideges volt ő is. Hű, régen tartottam már ennyire a főnökömtől, de ez a mostani helyzet... Rossz volt nagyon.

- Nos, Lenna – kezdett bele halkan – ez nem hiányzott most neked. Azt terveztem, hogy a néhány hónap múlva induló Jamen részt vehettek majd Justinnal, jó edzés lenne a jövő évi Thmaxre. De így... Nem tudom mi lesz velünk, Lenna! Nincsen másik táncos, akit be tudnék melléd rakni. Ti vagytok a legjobbak! Attól félek, Drágám, hogy ezt ki kell most hagynod.

- Mi? – hangom elhalt. Erőtlenül, fáradtan dőltem le a kanapéra. A kezembe temettem az arcomat, és igyekeztem nem elsírni magamat. Miért, basszus, miért akar az életem apró darabokra törni? Mélyeket lélegeztem, hogy elűzzem a rám törő pánikot, de nem igazán jött össze. Justin közelebb csusszant hozzám a kanapén, és a hátamat kezdte simogatni. Több sem kellett nekem.

- Kicsim, nem lesz semmi baj! Nehogy elsírd nekem itt magad! Hallod? Nem szabad! Ez nem akkora tragédia! Most kimarad a Jam, de gondolj arra, hogy több erőd marad a Thmaxre. Mert addig meggyógyulok, ez fix. Nem foglak így itt hagyni, bízz bennem!

- Attól tartok, Justin, hogy neked a jövő évi Thmax is kimarad... – nézett rá Don komolyan. Én pedig akkor összetörtem. Kitört belőlem a zokogás, és már nem akartam visszatartani a könnyeimet. Soha nem éreztem magamat ennyire magányosnak, elveszettnek. Most nem maradt semmim. Se a társam, se a versenyem... csupán én.

* * *

            Idegesen ugrottam neki ötödszörre is ugyannak a nyolcasnak. Nem nézett ki jól, nem úgy sikerült, ahogyan én akartam. Semmi sem ment. Új koreográfiát próbáltam összeállítani a csoportnak, de mióta egyedül edzettem őket, nem volt könnyű dolgom. Most délután három volt, Los Angeles utcáin ragyogó napsütés, rengeteg ember... Én pedig itt vagyok a teremben, és a tükörben szemlélem magamat. Semmi esélyem sem maradt. Néhány napja, mióta Don közölte, hogy Justin semmi esetre sem táncolhat most egy darabig, és később is ki kell maradnia a versenyekből, végem volt. Nem számíthattam senkire sem. Attól rettegtem, hogy ha a kicsiket is elveszik tőlem, semmilyen dolgom nem marad. Kétnaponta járok majd a saját edzésemre, de minek? Ha nem versenyezhetek, felesleges az egész. De ha nem vagyok elég ügyes, nem rakok össze valami normális táncot, Don elveszi tőlem őket. Szívás. Totál szívás.

- Lenna! – Összerezzentem. Ijedten fordultam meg, azt hittem, hogy senki sincs itt rajtam kívül. Hát tévedtem. Don volt az. – Jöttem, hogy megkérdezzelek, minden rendben van-e veled. Elég régóta itt vagyok már, és fentről figyellek...

- Jaj, ne... – motyogtam. – Nincs semmi bajom sem, csupán... Kicsit kiadom a gőzt.

- Aha, ezt én is láttam... Beszélnünk kell, Lenna. Nagyon nem tetszik ahogyan bánsz magaddal.

- Tessék? – Azt hittem, hogy el akarja venni a munkámat. Az életemet. A táncot. – Micsoda?

- Egyedül nem bírod, Lenna. Látom, hogy teljesen kifárasztod magad, de ezt nem engedhetem. A legjobb táncosaim egyike vagy, nem tehetlek ki ekkora stressznek! Justin sérülésére senki sem számított, pont a legrosszabbkor jött. Itt lesz a Jam, és neked táncolnod kell. De egyedül nem megy, Lenna.

- És akkor most mit szeretnél, mit csináljak? Repüljek el egy hétre Tenerifére, menjek gőzfürdőbe, szaunába, és masszíroztassak? Az talán megold valamit, ha csak tétlenül nézem, hogy szertefoszlik amit felépítettem? Don, ilyet nem kérhetsz tőlem!

- Jaj, ne butáskodj már! Sosem kérném tőled, hogy add fel, amiért keményen megdolgoztál. Viszont ez a tenerifés gondolat nekem egész tetszik! – nevetett. – Majd szólj, hogyha indulsz, és én is veled tartok!

- Ez most komoly dolog, Don – sóhajtottam. – Nem teheted meg velem, hogy így elveszed tőlem a táncosaimat. Szeretem őket, és megőrülök otthon munka nélkül! Ráadásul Justin is, amikor beteg, vagy valami baja van, olyan hisztis, hogy az valami egész hihetetlen... Már ma is, azt hittem, hogyha nem jöhetek el, meg fogom ölni.

- Na, de Lenna! – kuncogott. – Nem lehetsz ilyen szívtelen és gonosz dög vele! Szóval, hisztis? Na, várj csak Justin cimbora, hogyha visszajössz közénk mit fogsz ezért még kapni!

- Jaj, kérlek, csak azt ne mondd neki, hogy tőlem tudod! Legalább a következő évtizedben hallgatni fogom, hogy kifecsegtem a titkát!

- Nyugi, számíthatsz rám. Pont ezért jöttem ma ide, erről akartam veled beszélni. – Kíváncsian hallgattam, és összeszorult gyomorral vártam, hogy mi az ítélet. Tudtam jól, hogy nemcsak egy ilyen baráti csevelyről van itt szó, ha személyesen jött ide hozzám trécselni. Pláne nem egy ilyen helyzetben. Istenem, csak add, hogy ne maradjak munka nélkül!

- És? – kérdeztem suttogva.

- Hosszas gondolkozás után arra jutottam, hogy egyedül nem vezethetsz tovább egy csapatot. A fejtörést azonban az okozta, hogy kit rakjak melléd... Sokan vannak közülünk olyanok, akikről tudom, hogy nem bírnák a tempót, amit te igen... Viszont nagy szerencsém volt, hogy nemrégiben bővült a csapatunk...

- Ne! – szóltam közbe zihálva. Időközben rájöttem, hogy mi lett a halálos rendelet. – Csak azt ne! Kérlek...

- Ugyan már, Lenna! Ne legyél ennyire gyerekes. Meglátásom szerint sokat tanulhattok egymástól! – nevetett tovább, majd felállt mellőlem a földről, és az ajtó irányába nézett. Lassan, már-már robotszerűen fordultam arra, habár jól tudtam, hogy mit – vagyis inkább kit – fogok ott látni.

Dorian csillogó szemekkel, és azzal az „én-mindenről-tudok” félmosollyal nézett rám.