My Wish - 2. fejezet

2. fejezet - Találkozás

- Hű, ez aztán nem semmi – mondtam mosolyogva, és összecsaptam a tenyeremet.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Jasper.

- Szerintem, tök jó ez a vámpír téma.

- Te nem félsz tőlünk? – kérdezte a vörösesbarnás hajú srác.

- Miért, kéne? – felnevettem.

- Hát... Általában félnek tőlünk – mondta Emmett.

- Féljek a családomtól? Ha tőlük félnem kell, akkor hol érezhetem magam biztonságban? –Mindenki csak maga elé bámult, és elismerően bólogatott.

- Bölcs gondolatok – mondta ki azokat a szavakat Carlisle, amire mindenki gondolt, legalábbis, azt hiszem, erre gondoltak.

- Akkor mehetünk? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Hova szeretnél menni? – érdeklődött Jasper.

- Vadászni – kacagtam.

- Szó sem lehet róla – szólt közbe a vörösesbarna hajú srác... A neve...

- Edward – fejezte be a gondolatomat. Mi? A gondolatomat? Azt meg hogy a picsába? - kérdeztem magamtól, de már meg is válaszolta a kérdésemet.

- Gondolatolvasó vagyok. – Megvonta a vállát. Hű, ez azért meredek. Vámpírok, gondolatolvasók, mi jön még?

- Mikor indulunk? – érdeklődtem ismét, mire Edward újra szóra nyitotta a száját.

- Te soha – vetette oda félvállról.

- Mi az, hogy soha? – háborodtam fel egykönnyen. Nem szerettem, ha ilyen egyszerűen leráznak.

- Így egyszerűen, soha – nevetett.

- Na majd én megmutatom neked... – indultam el felé azzal a gondolattal, hogy most jól megmutatom neki. Na persze, mi sem lenne egyszerűbb, mint nekimenni egy vámpírnak?

- Jasper! – szólt közbe Alice is, mire olyan boldognak éreztem magamat, mint eddig még soha. Odasétáltam Edwardhoz, majd megöleltem, mire Emmett hangos nevetésben tört ki, majd hozzá is oda sétáltam, és őt is megszeretgettem.

- Akarsz még menni vadászni? – kérdezte kuncogva Emmett.

- Természetesen! – vágtam rá rögvest.

A mai vadászat elmaradt ugyan, de helyette megismerkedtem a családtagokkal, és rengeteg beszélgettem a nővéremmel. Nagyon különös, de azt éreztem, hogy Jasper személyében megtaláltam azt, akit régóta kerestem. És nem kell félreérteni, nem úgy gondoltam, egyszerűen csak úgy érzem, mintha legalább száz éve ismernénk egymást, és érzem, hogy valami hozzá köt. Mikor vele voltam, azt éreztem, hogy végre magamat adhatom, és azt hiszem, ő is ezt érezte. Jasperhez kerültem lelkileg a legközelebb. Persze, ott volt nekem Tvisha, de ő nem ért mindig rá, hogy a hugicája lelkiállapotával törődjön. Sokkal inkább el volt foglalva Edwarddal... Legalábbis úgy láttam, hogy nagyon jóban vannak...

Mivel a Cullenek nagyon aranyosak voltak, ezért megengedték, hogy egy hétig ne kelljen még suliba mennem, így rengeteg időm maradt arra, hogy alaposan körülnézzek. Úgy gondoltam, az erdőt is meg szeretném nézni, ezért rétegesen felöltöztem, és indultam is volna...

- Hova igyekszel? – kérdezte Jasper, és az ajtómnak támaszkodott.

- Úgy gondoltam, megnézem az erdőt.

- Egyedül akartál menni?

- Igen...

- Nem.

- Mit nem? – Ismét felháborodtam. Mi az, hogy nem mehetek egyedül sehova?

- Sajnálom, de túl veszélyes ott neked.

- Ne már. Nem vagyok ötéves! Tudok vigyázni magamra.

- Sajnálom, Aesha. De értsd meg, hogy nem kéne neked ott mászkálnod.

- Akkor gyere el velem – mondtam nevetve, és úgy láttam, neki sem kellett kétszer mondani, mert a hátára kapott, egy fél pillanat múlva már lent is voltunk, és rohantunk befelé a rengetegben. Annyira élveztem mikor így utazhattam! Fantasztikus volt.

- Szóval, most lesz az, amikor nem lehet egy önálló lépésem sem? Valaki mindig figyelni fog? – nevettem.

- Igen. Készülj fel, mert mindenhol ott vagyunk – nevetett ő is.

Rengeteg időt töltöttünk az erdőben, és nagyon sok mindent megtudtam Jasperről. Például, hogy neki a legnehezebb emberek között lennie, mert még ő a legújabb vega, és nehéz megszoknia.

- Akkor velem miért vagy annyira közvetlen? – kérdeztem én.

- Magam sem tudom, de úgy érzem, hogy te vagy az az ember, akinek az illata egyáltalán nincs rám olyan hatással, mint a többieké – felelte.

- Ez meglepő – elmosolyodtam, majd tovább kérdezősködtem. Továbbá megtudtam azt is, hogy neki olyan képessége van, hogy az emberek érzelmeit tudja befolyásolni, és át is érzi, amit érzek. Marhára tetszett ez a képesség. Azt hiszem, Jasperben egy igaz barátra, és egy szerető bátyra találtam.

- Aesha, szívem, fel kell kelned – hallottam meg anyu hangját.

- Anyu, még öt percet – nyögtem.

- El fogsz késni – kuncogott.

- Nem baj. Akkor majd valaki bevisz a hátán. Úgy biztos hamar odaérek.

- Csak öt perc! – mondta anyu, majd kiment a szobámból.

- Hé, Aesha! – hallottam meg most Jasper hangját.

- Nem akarok!

- De muszáj lesz – nevetett.

- Na jó – mondtam álmosan, majd feltápászkodtam az ágyamból, teszem hozzá, hogy én voltam az egyetlen a Cullen házban, akinek volt olyan luxuscikke, mint az ágy. Mindenkinek csak kanapéi voltak. Sosem gondolkoztam még el azon, hogy férnek el rajta...

- Már korán reggel ilyeneken jár az agyad? – kérdezte kuncogva Edward, miközben belesett a szobába.

- Ha-ha – mondtam ironikusan, majd a fürdőbe sétáltam.

Hét szempár bámulta, ahogy eszem. Anyuék nem, ők még hozzá voltak szokva.

- De ugye tudjátok, hogy ez nem fair?

- Mi nem fair? – kérdezett vissza Emmett.

- Az, hogy ti állandóan árgus szemekkel figyelitek ahogy én eszem, de én nem láthatlak titeket – mondtam durcásan.

- Tudod, Emmett, igaza van – tört ki hangos nevetésben Edward.

- Majd meglátjuk – szólt közbe Jasper is, és elmosolyodott.

A kocsiban ültünk, én Emmett és Jasper között kaptam helyet, Edward vezetett, és Alice ült még a kocsiban. Tvisha és Rosalie együtt maradtak, mert a hétvége alatt nagyon jó barátságot kötöttek.

- Hát tudjátok, mindig is vágytam egy bátyóra, és most hármat is kaptam – mondtam mosolyogva, mire a fiúk hangos nevetésben törtek ki.

Azt hiszem, hogy egész hátralévő életemben egy unalmas percem nem lesz...

* * *

A suli itt is unalmas volt, ugyanúgy, ahogyan máshol is. A napok nagyon gyorsan teletek el, és én kezdtem megszokni az új családomat, és az új életemet. Egyetlen rossz szavam sem lehetett, hiszen mindenki annyira aranyos volt velem, és nagyon figyeltek rám. Sőt, néha már túlságosan is.

Egyik reggel természetesen későn keltem fel, és miattam késett el majdnem mindenki, de még épphogy időben indultunk el, ezért senki sem szólt semmit. Éppen az első órámra siettem volna, ha Emmett nem kiabál utánam a tömött folyosón.

- Hé, Aesha! A reggelidet itt ne hagyd!

- Kösz, Emmett.

Mondanom sem kell, hogy mindenki engem nézett, ami kicsit sem volt ciki. Persze, nagyon örültem Emmett gondoskodásának, de néha hajlamosak voltak túlzásba esni, mint ahogy az előbbi incidens is mutatta.

Tvisha nagyon hiányzott, de sajnos bele kellet törődnöm, hogy ő még újszülött, ezért nem igazán mehet emberek közé, és ezért van az is, hogy egy normális beszélgetést nem tudtam vele folytatni nagyon régóta, mert valaki mindig árgus szemekkel figyelte a lépéseit, és az enyémeket is.

Éppen hazafelé tartottunk Edwarddal, hiszen mi ketten jártunk egy osztályba, a többiek máshova jártak.

- Milyen volt a napod? – kérdezte gondolatolvasó „bátyám.”

- Unalmas.

- Nem hangzik túl érdekesen – nevetett.

- Nem is volt az. A tiéd?

- Dettó.

- Edward, kérdezhetek valamit? – tettem fel a kérdést kíváncsian.

- Ajaj... – nevetett.

- Te és Tvisha...? – Örültem, hogy Edward gondolatolvasó, így nem kellett mindent kimondanom.

- Sejtettem, hogy ezt egyszer megkérdezed.

- És válaszolsz is? – mosolyogtam.

- Csak azért, mert ilyen szépen kérdezted.

- Oh – nevettem fel ismételten. Először kicsit furcsának találtam, hogy Edward is ilyen közvetlen lett velem szemben, de aztán kezdtem megbarátkozni a gondolattal. Eleinte nagyon nem kedvelt engem, legalábbis én így gondoltam.

- Egész jól megvagyunk – felelte, és tudtam, ez azt jelenti, hogy teljesen odavannak egymásért.

- Köszi, hogy válaszoltál – mondtam, majd nyomtam egy nagy puszit az arcára.

Éppen a szobámban voltam, és a matekházival foglalkoztam, mikor Emmett robogott be a szobámba, felkapott a hátára, majd lerohant velem a nappaliba. Komolyan mondom, imádtam így utazni!

- Hé, Emmett! – szólt közbe Esme, és megrovó pillantást küldött fia felé.

- Semmi baj, Esme. Imádok így utazni – lelkendeztem.

- Aesha, fontos döntésre szántuk rá magunkat, és ezt most tudatjuk veled is – mondta Carlisle, majd leült mellém a kanapéra. Jasper és Alice velem szemben foglaltak helyet, Emmett és Rosalie a jobb oldalamon, Edward és Tvisha pedig a bal oldalamon.

- Mi lenne az? – kérdeztem félénken.

- Tudjuk, hogy mennyire szeretnéd már látni, hogyan is zajlik egy családi vadászat – kezdte Carlisle, de félbeszakítottam az ujjongásommal.

- Ez az! Elvisztek! Végre! – lelkendeztem, mindenki mosolygott, kivéve Jaspert.

- Igen, de csak úgy jöhetsz, hogy szigorúan Jasper, és Emmett mellet maradsz! – mondta Carlisle.

- Ez csak természetes – nevettem.

- De én még mindig nem díjazom az ötletet! – csattant fel Jasper.

- Miért nem? – kérdeztem vissza.

- Bármi történhet!

- Jasper, Alice biztosan látná, és mi sem hagynánk, hogy valami baja essen! És különben is, csak te szavaztál nemmel – próbálta Carlisle nyugtatni Jaspert.

- Mikor indulunk? – vágtam közbe, hátha ezzel enyhíthetem a feszültséget.

- Miután elkészültél – felelte mosolyogva Emmett. Felrohantam a szobámba, és gyorsan átöltöztem, majd immár menetkészen álltam a családom előtt.

Jasper mellém lépett, és ellenvetést nem tűrő hangon megszólalt:

- El ne mozdulj mellőlem! Érted?

- Persze, de nem tudom, miért féltesz ennyire...

- Aesha! Ez nem játék. Szeretném, ha komolyan vennéd – mondta, de válaszolni sem volt időm, mert a hátára kapott, és már rohantunk is az erdőbe.

Megálltunk egy hatalmas rét közepén, és én feszülten vártam, hogy most mi fog történni. Jasper ellépett mellőlem, de Emmett rögtön átvette a helyét. Gyors pillantást váltottak Jasperrel, most pedig ő kapott fel a hátára, és mászott fel velem egy fára. Nem voltunk olyan magasan, azért, hogy én is lássak valamit.

- Hű, ez irtó klassz – lelkendeztem.

- Én is csípem – felelte Emmett.

A vámpírok még a mezőn álltak, majd Jasper utoljára felnézett, és bólintott egyet, ami azt hiszem, Emmettnek szólt.

Olyan gyorsan kezdtek rohangálni, hogy azt sem tudtam, kit nézzek. Kiszúrtam Edwardot és Tvishát, amint éppen egy oroszlánt próbáltak bekeríteni. Aztán megláttam Alice-t és Jaspert, amint egy-egy szarvassal hadakoztak. A többieket nem láttam, teljesen eltűntek a szemem elől.

- Em, te tudod, hogy hol vannak? – kérdeztem zavartan.

- Igen, Aesha én látom őket – kacagott.

- Oh...

- De ez így is van rendjén – nyugtatott.

- Ha te mondod – rámosolyogtam. Szerettem Emmett-tel lenni, olyannyira biztonságban éreztem magamat mellette, hogy azt el sem tudom mondani. Persze, a többiekkel is így volt, de Emmett... Valószínűleg a testalkata miatt van így, azért érzem így magam mellette. Az biztos, hogy amikor velük vagyok, nincs olyan teremtmény a földön, aki bántani tudna... Hm... Azt hiszem, ezt nevezik házi kedvencnek... Nem szerettem különösebben ezt a kifejezést, de hát tényleg így volt... Néha elgondolkoztam azon, hogy egy napon én is egy lehetek közülük... De ez még a jövő zenéje...

Nem tudom megmondani, hogy mennyi időt tölthettünk el a fa tetején, mikor Emmett a hátára kapott, és levitt újra a rétre. Jasper lépett ki a fák közül, és amint meglátott, elmosolyodott.

- Köszönöm, Emmett – suttogta, hogy én ne halljam meg, de természetesen meghallottam.

- Ugyan már! Érte mindent – tette hozzá Em, majd adott egy puszit a homlokomra, és eltűnt a rengetegben.

- Vissza akarsz menni a fára? – kérdezte mosolyogva.

- Nem, jobb szeretnék lent maradni – feleltem.

- Rendben.

- Amúgy, mindig ilyen gyorsan megy? – érdeklődtem.

- Nem, de most szándékosan voltam ilyen gyors – felelte sejtelmesen.

- Egyszerűen fantasztikus látvány volt! Remélem, legközelebb is elhoztok.

- Én meg remélem, hogy nem.

- Miért vagy ennyire ellenséges? – kérdeztem halkan. Rosszul esett, hogy így áll hozzá a dolgokhoz.

- Aesha, ez nem miattad van, csupán beleőrülnék, ha valami baj történne.

- De látod, hogy nincs semmi baj! – kuncogtam halkan.

- És én ennek nagyon örülök is.

- Egyszerűen csodás volt látni, hogy miként végeztek a gyengébbekkel. Egy fantasztikus élmény volt – lelkendeztem.

- Ennek nem nagyon örülök, hogy így látod… De szerintem ez nem olyan fantasztikus… Bántani a gyengébbeket nem jó dolog, de persze maximálisan megértelek, hogy így gondolod. Eleinte fogalmazhatunk úgy is, hogy én is élveztem… – Nem kellett elmondania, hogy mire gondolt. Tudtam jól, hogy arra az időkre, amikor még emberekkel kellett táplálkoznia. Ettől a dologtól egyesek biztosan frászt kaptak volna, de engem nem zavart. Teljesen megértettem őt, hogy erre volt szüksége… Lehet, hogy én sem tettem volna másképpen.

A következő pillanatban Alice rontott ki a fák közül, és rémülten meredt ránk. Jasper olyan gyorsan kezdett hozzá beszélni, hogy nem értettem semmit sem. Döbbenten álltam, és próbáltam felfogni az eseményeket, kevesebb sikerrel.

- Mi történt? – kérdeztem hisztérikus hangon. Jasper az erdőbe bámult, majd hangosan felmordult. Nem értettem semmit… Megérkezett a család többi tagja is, és annak ellenére, hogy most érkeztek, már mindenki tudott mindent, rajtam kívül. Emmett lépett mellém, és halkan suttogott.

- Semmi baj, kicsilány – próbált mosolyogni, de láttam, hogy nagyon ideges. Jasper is megérkezett, és a háta mögé szorított.

- Aesha, semmi baj nem lesz, csak ne csinálj semmit – utasított Jazz, majd mindenki egy pontra meredt, én pedig feszülten figyeltem az eseményeket, de nem láttam semmit sem.

Pár srác lépett ki a fák közül, és mindenki minket nézett. Nem értettem, miért viselkednek így a vámpírok, hiszen ők sokkal többen vannak, mint ők. És vámpírok! Az ég szerelmére, nem árthat nekik semmi! És akkor átvillant az agyamon a dolgok miértje.

De nekem igen!

- Semmi baj nem lesz – suttogott Edward, majd ő is mellém lépett. Ekkor az öt srác elénk ért, és a tekintetüket le nem vették rólam. Ajaj, kiszúrtak...

My Wish - 1. fejezet

Hát, sziasztok! Hosszú, nagyon hosszú kihagyás után ide is megérkezett az első fejezet! :) Ezt a történetet.... Huhú, vagy fél éve kezdtem írni, de aztán feledésbe merült... Nos, most pedig megint írom. Friss nem lesz olyan nagy gyakorisággal, de azért a heti, másfélhetit próbálom tartani! Jó szórakozást! :)

1. fejezet - Végleges baleset

- Hé, Aesha. Hol jár az eszed? – kérdezte nővérem, mire én lassan ránéztem.

- Elgondolkoztam. Olyan régen nem láttam a nagyit, és már nagyon várom, hogy találkozhassam vele – mosolyogtam Tvishára.

- Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e valami nekem való falat – kuncogott Tvisha, és máris a srácokon járt az esze. Az biztos, hogy neki sosem volt hiánya fiúkból... Szabályosan versengtek a srácok a kegyeiért, míg nekem nem jutott ekkora figyelem részükről. Régebben irigy voltam Tvishára, amiért annyi helyes srác legyeskedett körülötte.

- Lányok, mi ilyen vicces? Osszátok meg velünk is – szólt hátra apu vezetés közben. Nem értettem, hogy miért nem mehetünk a nagyihoz két autóval, miért kell minket beszorítani a hátsó ülésre...

Hirtelen nagyon furcsa érzésem támadt, és Tvishára néztem, aki mosolyogva kacsintott rám. Próbáltam elnyomni magamban ezt az érzést, de nem tudtam ellene tenni. Csak nyomakodott és furakodott befelé az elmémbe, minden próbálkozásom hiábavaló volt.

- Tvisha, olyan rossz érzésem van – búgtam neki halkan, hogy anyu ne hallja meg. Ugyanis anyu nagyon adott a megérzéseinkre, még akkor is, ha azok alaptalanok voltak.

- Jaj, ne aggódj már annyit! Mindig túldramatizálod a dolgokat. Dőlj néha hátra, és élvezd az életet! – javasolta nővérem, majd kibámult az ablakon. Igen, Ő mindig is ilyen volt. Kettőnk közül mindig én voltam a megfontoltabb, a nyugodtabb. Tvisha helyettem is mindig fellépett... El sem tudtam volna nélküle képzelni az életemet. Odahajoltam hozzá, majd a fülébe súgtam:

Szeretlek.

Visszamosolygott, majd újra az elrepülő tájat kezdte pásztázni.

Nem tudom, hogy mennyi ideje lehettünk úton, és azt sem, hogy mennyi volt még Beaverig. Egyetlen egy dologban voltam csak biztos, hogy minél hamarabb ott akartam lenni.

Az elsuhanó fákat bámultam, mikor Tvisha hirtelen megszorította a kezemet, és én félelmet véltem felfedezni gyönyörű zöld szemeiben. Riadtan néztem körbe, de csak a kerekek csikorgását hallottam és apu káromkodását. Elnéztem nővérem feje mellett, és egy autót véltem felfedezni, ami megállíthatatlanul közeledett felénk. Megpróbáltam magamhoz rántani Tvishát, de akkor már túl késő volt. A hangos csattanás jelezte, hogy az autó belénk ütközött. A kocsinkat átsodorta a másik sávba, és azt hiszem, egy másik autó is nekünk jött.

* * * * *

Egy tök ismeretlen helyen ébredtem. Nem volt nehéz megállapítani, hogy egy kórház lehet. A kezem eltört, és a fejemen valami hülye kötés volt. Kiszedtem a karomból a tűket, majd leszálltam az ágyról. A családomat akartam megkeresni, hiszen tudnom kellett, hogy ők hogy vannak. Remegtek a lábaim, ahogy elindultam a recepció felé. Nagyon féltem, hogy esetleg történt velük valami, és akkor én nem tudom, hogy mit csinálok... Én nem érek nélkülük semmit! Rögtön letámadtam a recepcióst, amint odaértem.

- Jó napot! A nevem Aesha Seavers, és úgy pár napja kerülhettem ide...

- Kisasszony! Azonnal menjen vissza a szobájába! – utasított a nővér.

- Én ugyan nem! Mondja meg, hogy hol találom meg a családomat – kértem remegő hanggal.

- Kisasszony, nagyon sajnálom, de a szülei, és a testvére... – kezdte halkan, de nekem már elég volt.

- Az nem lehet! – ordítottam.

- Sajnálom...

- Nem kell a sajnálatod! Azonnal kerítsd elő az orvost! – ordítottam magamból kikelve.

- Nem tudom, hol tartózkodik most...

- Ne szórakozz velem! Nem hiszem el, hogy ebben a kórházban nem tudják, hogy hol van az a kibaszott orvos!

- Kérem, ne beszéljen így. Dr. Cullen... – mondta a nő, majd a hátam mögé nézett.

- Hölgyem. Kérem, jöjjön velem – mondta a doki, majd visszavezetett a szobámba.

- Nagyon sajnálom, de a családja állapota válságos. Nem szeretném félrevezetni, így őszintén megmondom. Nem valószínű, hogy túlélik... – mondta sajnálkozva a doktor.

- Kérem, mentse meg őket! Kérem! Nekem nincs másom ezen a szar világon rajtuk kívül! Ne tegye ezt velem. Kérem... – zokogtam.

- Én már nem tehetek semmit – mondta, majd idejött hozzám.

- Neeem! Miért nem én? Miért nekik kellett elmenni? – ordítottam, majd elsötétült újra a világ, és csak arra emlékszem, hogy újra Tvishával voltam, kicsik voltunk, és az udvaron játszottunk. Tökéletesen emlékszem arra a délutánra. Még mindig élénken élnek elmémben azok a pillanatok. Szerettem Tvishát. A francba, mindennél jobban szerettem!

Minden napot a családommal töltöttem. Én nagyon hamar meggyógyultam, ezért nem volt okom maradásra a kórházban. Az orvoson kívül nem beszéltem senkivel sem, értelmetlen is lett volna. Minden nap az intenzíven ültem, és néztem őket. Olyan békésen aludtak... Naponta, vagy maximum kétnaponta cserélődtek itt az emberek, de ehhez is kezdtem hozzá szokni. Néztem a három egymás mellett lévő ágyat, és azért imádkoztam, hogy bárcsak én feküdhetnék ott, és ők ülhetnének itt. Bármit megadtam volna érte, ha rendbe jönnének, de valljuk be, ennek nem sok esélye volt. Annyit aludtam csak, amennyit muszáj volt. Nem ettem normális ételt, és ez nem is hiányzott. Anyu főztjét akartam!

Napok teltek el, és nem változott semmi. Dr. Cullen próbálta tartani bennem a lelket, kevés sikerrel. Bíztatott, de ő is belátta, ennek már semmi esélye sincs. Teljesen egyedül maradtam.

- Aesha, szomorú hírt kell közölnöm veled – kezdte Carlisle.

- Ennél már nem lehet rosszabb. Komolyan, néha azon gondolkozom, hogy a halál lenne a megváltás számomra – mondtam keserű hangon.

- Ne is mondjon ilyeneket!

- Tudja, bármit megadnék azért, hogy őket visszakapjam. Ha lenne rá mód. Bármilyen, akármilyen, én vállalnám! De nincs, és ez piszkosul fáj! – Megint bömböltem. Az utóbbi időben iskolába sem jártam, nem is érdekelt. Nehéz is lett volna visszajárni Queetsbe, az otthonomba. Helyette béreltem itt Forksban egy apró lakást.

- Sajnálom – mondta halkan az orvos.

- Esténként azért imádkozom, hogy másnap ne kelljen felkelnem, de eljön a reggel, és én újra felébredtem. És még mindig élek. Sajnos...

- Elég! Hetek óta mást sem csinál, csak szenved! Gondoljon bele, mit mondana a nővére, ha most látná magát? – kérdezte a doki, és nekem eszembe jutottak az utolsó pillanatok.

„Jaj, ne aggódj már annyit! Mindig túldramatizálod a dolgokat. Dőlj néha hátra, és élvezd az életet!” – Ezeket mondta nekem azon a végzetes délutánon. Még most is élénken élnek bennem azok a képek.

- Én nem akarok nélkülük létezni. Így még él bennem a remény, hogy talán arra jövök be ide, hogy felébredtek, és minden a legnagyobb rendben van. Aztán szembesülök a rideg valósággal, hogy semmi sincs rendben, és én egyedül vagyok. Tudja, milyen érzés ez? – kérdeztem.

- Tudom, borzasztó.

Ott, abban a pillanatban eldőlt valami. Valami, ami sok sorsot megváltoztat majd. Valami, amiből nincs menekvés...

* * * * *

Ma is a kórházban töltöttem a délutánt. Rengeteget beszéltem hozzájuk, de semmi változás. Kezdtem nagyon félni, hogy nem fogják mesterségesen életben tartani őket a végsőkig. Carlisle végig mellettem volt, és nagyon nagy segítséget nyújtott nekem a nehéz pillanatokban.

- Aesha, szerintem pihenned kellene – lépett mellém Carlisle, mikor a folyosón álltam egy kávéspohárral a kezemben.

- Nem Carlisle, nekem még maradnom kell – erősködtem.

- Sajnálom, Aesha, de ma este lekapcsolják őket – mondta halkan.

- Tudom. Éppen ezért szeretném az utolsó pillanatokat velük tölteni.

- De napok óta nem aludtál! – próbált meggyőzni.

- És? Számít az? Majd kialszom magamat akkor, amikor nem lesz más dolgom.

- Most van? – kérdezett vissza.

- Igen, van. Mégpedig az, hogy a végsőkig kitartsak a családom mellett, mert ezt várnák el tőlem, és ami a legfontosabb, ezt várom el én is magamtól. Nem tudnék tükörbe nézni, ha most nem maradnék itt a végsőkig – mondtam, és láttam rajta, hogy ezzel az érvvel meggyőztem.

- Rendben. Később még visszanézek – mondta, majd elsétált.

Tudtam, hogy most van az a pillanat, amikor utoljára láthatom őket. Utoljára léptem be az intenzívre, azzal a szándékkal, hogy elbúcsúzom tőlük. Soha többet nem akartam visszajönni ennek a kisvárosnak ebbe a nyomorult kórházába. Elhatároztam, hogy búcsút intek a régi életemnek, és kezdek egy újat. Még akkor is, ha piszok nehéz lesz.

Még egy órát eltöltöttem az intenzíven, és a „forksi otthonom” felé vettem az irányt, hogy jól kipihenjem magamat, és újult erővel vágjak neki az új életemnek. Egy dologban biztos voltam az új életemmel kapcsolatban, hogy őket soha nem fogom elfelejteni.

* * * * *

Alig bírtam kinyitni a szememet. A fejemre húztam a takarót, és majd csak pár óra múlva akartam új életet kezdeni, előtte szerettem volna jól kialudni magamat. Mondjuk, az elmúlt két hétben nem csináltam mást, mint fetrengtem, és próbáltam túltenni magam a dolgokon. Próbáltam intézni a temetést, de a kórház nem adta ki a testüket, és én nem tudom, miért. Átfordultam a másik oldalamra, és még kényelmesebben helyezkedtem el a hatalmas ágyon. Valami itt nem stimmel... Mikor volt nekem hatalmas ágyam? – kérdeztem döbbentem magamtól, majd kipattantam az ágyból, és egy számomra teljesen idegen helyen találtam magamat.

Riadtan néztem körbe, de nem láttam senkit sem.

- Hol a picsában vagyok? – kérdeztem, és elindultam az ajtó felé.

Azonban kinyitni már nem volt lehetőségem, mert egy alacsony, fekete hajú lány jött be rajta, egy hatalmas termetű sráccal.

- Ti meg kik vagytok? – kérdeztem döbbentem.

- Alice vagyok, ő pedig Emmett – mondta a lány, majd a srácra mutatott.

- Ismerlek valahonnan? – kérdeztem.

- Minket nem, de Carlisle-t igen. Ő a nevelőapánk.

Hirtelen leesett, hogy ki is az a Carlisle.

- És ő hol van? – kérdeztem riadtan.

- Itt vagyok, Aesha – jött be a szobába, és kedvesen mosolygott rám.

- Én nem értek semmit – mondtam halkan, mire Carlisle lekísért a lépcsőn, ahol még volt két srác és két lány. Hű, jó sokan vannak. Carlisle bemutatott mindenkinek, de a nevekkel bajba voltam. Esmét megjegyeztem, Alice-t is, természetesen Emmettet is, de még volt ott valaki, aki nagyon követelte magának a figyelmet. Azt hiszem Jaspernek hívták. Nem tudom miért, de nem tudtam róla levenni a szememet.

- Aesha, azt hiszem, magyarázattal tartozom neked – kezdte Carlisle.

- Én is azt hiszem.

- De úgy gondolom, hogy talán jobb lenne, ha más mesélné el a dolgokat helyettem – mondta, majd a hátam mögé bámult. Nem tudtam elképzelni, hogy mit nézhetnek ott annyira, ezért lassan fordultam meg.

Azt hittem, hogy káprázik a szemem.

- De... A kurva életbe, te élsz! – sipítottam majd Tvisha felé rohantam. Nem értettem, hogy lehet ez, de nem is érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy visszakaptam őt. Boldogan ugrottam a nyakába, és nagyon meglepődtem, amikor aprócska nővérem fél kézzel magtartott. Elég furcsa dolgokat észleltem rajta, de jelen pillanatban nem érdekelt.

- Annyira hiányoztál! Én nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de leszarom! A lényeg az, hogy itt vagy! – üvöltöttem a fülébe, de két hideg kezet éreztem a hátamon, ami egyszerűen levett nővéremről. Nem voltam benne biztos, de azt hiszem Emmett karjai cibáltak le Tvisháról.

- Hé, mit csinálsz? Én oda akarok menni! Emmett, engedj el!

- Nem lehet – mondta, majd lerakott a kanapéra.

Földöntúli öröm szállt meg, hogy kiderült, nővérem mégis él. Tehát nem maradtam egyedül! – visítottam magamban az örömtől.

- Tulajdonképpen nem él – törte meg a csendet az egyik srác. A nevét én meg nem mondom.

- Hogy mi van? Mi az, hogy nem él? Hiszen itt áll! – Meg akartam neki magyarázni a nyilvánvalót.

- Aesha, rengeteg mindent kell rólunk megtudnod – mondta Tvisha, majd megfogta a kezemet.

- Egy pillanat türelmet kérek, csak annyira lennék kíváncsi, hogy anyáék is...?

- Itt vagyok, drágám – hallottam meg édesanyám hangját a hátam mögül. Felpattantam, és őt is megölelgettem. Azután megláttam aput is, és mondanom sem kell, rá is rámásztam, de Emmett megint hárított. Mérgesen néztem rá, de aztán leültem a kanapéra, és ismét nővérem kezét szorítottam.

- Aesha – szólalt meg végül Tvisha, megtörve a csendet.

- Hm? – fordultam felé földöntúli mosolyom kíséretében.

- Valamit tudnod kell.

- Ezek után semmi sem érdekel. Csak az a lényeg, hogy visszakaptam a családomat. Más nem számít – mosolyogtam.

- De mi nem... Mi nem vagyunk emberek – nyögte ki végül nővérem.

- Nekem ne mondd, hogy nem vagy ember! Akkor mi vagy? Szellem? – kérdeztem, mire szúrós pillantással nézett rám, de Emmett és én szakadtunk a nevetéstől.

- Ez nem vicces, Aesha! – rivallt rám anyu.

- Jó tudom, de hogy lehet olyat mondani, hogy nem emberek?

- Hallottál már a vámpírokról? – kérdezte most Jasper. Olyan furcsa érzéseket váltott ki belőlem.

- Vámpírok? – kérdeztem először nevetve, de láttam, hogy senki nem érzi ennyire jól magát rajtam kívül, ezért nagy nehezen, de abbahagytam a nevetést.

- De... Az nem lehet! – tiltakoztam.

- Aesha, szívem, gondolj bele. Egyik nap még az intenzíven fekszünk, rá két hétre meg nincs semmi bajunk sem? És mivel magyarázod a testhőmérsékletünket? És az erő? – világosított fel anyu.

- De a vámpírok... Mit esznek? – kérdeztem némi ijedtséggel a hangomban.

- Leginkább vért – vágta rá Emmett.

- A picsába – mondtam halkan, mire anyu mérgesen nézett rám. Mindig azt mondta, hogy nem illik így beszélni. – És most megesztek? – kérdeztem mosolyogva.

- Mi nem eszünk embereket. Csak állatok vérét fogyasztjuk – kezdett bele Jasper az esti mesébe, és én figyelmesen hallgattam minden szavát.