Sziasztok! Ne haragudjon senki, hogy ilyen sokáig tartott ez a rész. Pedig nem is olyan izgalmas, se nem olyan hosszú. De valahogy soha nem volt kedvem, energiám, ihletem hozzá. Igyekszem most már rávenni magam arra, hogy hamarabb kész legyenek a jövőbeli fejezetek. Köszi mindenkinek, aki eddig kitartott mellettem! :) Puszi és kellemes vakációt :)
6. fejezet – Play with me
"Sometimes we surprise ourselves."
Az arcom égett, és dühös voltam Donra. Miért pont Doriant kellett kiválasztania mellém?
- Örülök, hogy együtt dolgozhatunk, Lenna – mondta egy pimasz mosollyal, amit nem tudtam viszonozni.
- Örülj helyettem is – morogtam, amit elengedett a füle mellett.
- Nos, akkor én nem is zavarlak titeket – szólalt meg Don. – Alkossatok valami lehengerlőt!
Magunkra hagyott minket.
- Hallottam mi történt Justin lábával. Szegény – Dorian hangja őszintén csengett, de az arckifejezése elég gúnyosnak tűnt.
- Több hónapig nem táncolhat… Több hónapig együtt kell dolgoznunk! – néztem rá felhúzva az orromat.
- Hát nem csodálatos? – eresztett meg egy hatalmas vigyort. – Jobb lesz, ha minél hamarabb el is kezdjük.
Ránéztem.
- Jól van, én valami olyan táncra gondoltam, amiben a női táncosok…
- Pszt! Most én mondom el az alapötletemet.
- Már megbocsáss, de te kinek képzeled magad, hogy csak úgy belevágsz a mondandóm közepébe? Én nem akartam veled dolgozni, de mivel muszáj lesz, ezért megpróbálok hozzád úgy állni, ahogy kell. Ez az én csapatom volt, és még ha jó ötleteid is vannak, akkor sem hagyom, hogy úgy csinálj, mintha én lennék itt az újonc – fakadtam ki. Szemlátomást megleptem. – Szóval, én arra gondoltam, hogy a női táncosok…
* * *
A lejátszóból éppen a Shawty Got Moves című szám szólt, amit már jól ismerhettünk a Step upból. Szerettem azt a filmet, szerettem a karaktereket, és nem utolsó sorban szerettem benne a táncot. Igen, talán azt a legjobban.
Oldalra sandítottam, csípőre tett kézzel, várakozóan figyelt. Körülbelül fél percre álltam meg, hogy másik zenét válasszak a táncosaimnak, de ő már húzta a száját. Akármennyire is jól nézett ki, elegem volt már belőle.
- Na, akkor folytathatjuk? – kérdezte fennhangon.
- Hát hogyne – morogtam oda. – Ha megbocsát, uram, választanék egy másik cédét – hajoltam meg előtte megjátszva magamat.
Már túlságosan is zavart, hogy felsőbbrendűnek érzi magát nálam. Na, majd megmutatom én, hogy ki is a felsőbbrendű!
Felkacagott, és én egy pillanat alatt lettem nagyon-nagyon dühös saját magamra. Tiszta szívemből utáltam a nevetését, mégpedig azért, mert mindig levett a lábamról. Frankón éreztem, ahogy megolvadnak a csontjaim, és...
- Hahó, Lenna! – szólított meg. – Itt vagy?
- Miért, mégis mit gondolsz? Vagy talán láttad, amint kisétáltam az ajtón?
Elvigyorodott, előre lépett mellém, beszámolt, és újból elismételte a táncosoknak, hogy mit csináljanak. Még csak az elején jártunk, de én már tudtam, borzasztóan hosszú lesz ez a nap. Halkan felsóhajtottam.
Minden a rendes kerékvágásban ment – persze, ha a kialakult helyzetet lehet rendesnek nevezni –, egészen addig, amíg meg nem láttam az ajtón belépni a vörös szukát, alias Dorian partnerét. Ahogy végigvonult előttem, mintha valami fenséges lény lenne, majdnem elhánytam magamat. Ez pedig azt eredményezte, hogy lankadt a figyelmem. Ez pedig azzal járt, hogy egy forgás közben megszédültem, és elterültem a padlón. Csodálatos volt. Igazán remek. Minden szempár rám szegeződött, és az egyik táncosom leállította a zenét, miközben igyekezett felsegíteni a padlóról. Mondanom sem kell, ebben a megalázó helyzetben senki segítségére nem vágytam.
- Eressz el – morogtam összeszorított ajkamon keresztül.
Dorian lépett elém, miközben felhúztam magam mellé a lábamat, és tanulmányoztam, hogy nem esett-e bajom. Hajaj, bárcsak esett volna! Akkor nem kellene a dermedt csendet hallgatnom, és elviselnem ennek az önelégült majomnak a képét.
Miért is mertem azt gondolni, hogy nem lesz semmiféle megnyilvánulása?
- Már ne is haragudj, de így hogy akarod megnyerni a versenyt? Ezek a lépések a legegyszerűbbek...
- Jaj, hagyd már abba! – vágott közbe Rachel. – A hátra szaltót néha még te is elrontod.
Rámosolyogtam Rachelre, igazán meglepett a megnyilvánulása. Újra elindítottam a zenét, pár másodperccel később pedig táncolni kezdtem, bízva abban, hogy a következő forgást nem rontom el.
Az edzés végén úgy éreztem, van igazság a Földön. Bár már fáradtak voltunk mindannyian, ez mégsem gátolta meg a szarkasztikus énemet abban, hogy kibukjon belőle egy megjegyzés.
Most Dorian hasalt el a földön, én pedig közelebb sétálva intéztem hozzá a szavakat:
- Már ne is haragudj, de így hogy akarod megnyerni a versenyt?
- Hát... – vigyorgott sejtelmesen. – Legalább az esések terén mi leszünk a bajnokok.
Nem bírtam ki mosolygás nélkül, és a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem. Nem is olyan paraszt ez a gyerek, ha kicsit akar.
Rachel féltékenyen pillantott felénk, és láttam rajta, hogy már megbánta, hogy korábban megvédett. Azt hiszem, hogy többet érez Dorian iránt, mint ami még elfogadható lenne táncpartnerek között.
- Tudni akarod, miért vágódtam el? – kérdezte Dorian, amikor felsegítettem.
- Őszintén? Nem. De úgy érzem, nincs más választásom, muszáj meghallgatnom.
- Most megpróbálom elengedni a fülem mellett ezt a megjegyzést. Szóval, milyen jó, hogy ennyire érdeklődő vagy! Már vártam ezt a pillanatot. Nagyon kedves tőled, igazán meghatsz.
- Sok a duma, kevés a tánc.
- Oké-oké, ennyire ne érdekeljen – kuncogott. – Mert a Step up zenéjére táncolunk.
- Mi bajod van a filmmel?
- A filmmel? Azzal semmi. Viszont az a Busz kölyök baromira irritált. És ezért...
- Hogy kicsoda? – néztem rá meglepetten.
- Tudod, az a göndör hajú csóka, aki olyan sokat képzelt magáról...
- Huh! Szóval ő képzelt magáról sokat. Ez nekem még új. Egyébként a neve Moose. Nem Busz.
- Elmondanám, ha nem szakítanál félbe. Tökmindegy hogy hívják, nem? Egyébként is miféle név az, hogy Jávorszarvas?
- Nem a neve a lényeg – ráztam meg a fejemet.
- Hát akkor mi? – faggatott tovább.
- Az, hogy nekem ő volt a kedvencem.
Egy pillanatig hitetlenkedve nézett rám, majd elnevette magát.
- Tudtam, hogy rossz ízlésed van, de hogy ennyire!
Pillanatig megfagyott a vér az ereimben, majd a kezem nagy erővel csattant az arcán. Mit sem törődve döbbenetével, kisétáltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése