Hát, sziasztok! Hosszú, nagyon hosszú kihagyás után ide is megérkezett az első fejezet! :) Ezt a történetet.... Huhú, vagy fél éve kezdtem írni, de aztán feledésbe merült... Nos, most pedig megint írom. Friss nem lesz olyan nagy gyakorisággal, de azért a heti, másfélhetit próbálom tartani! Jó szórakozást! :)
1. fejezet - Végleges baleset
- Hé, Aesha. Hol jár az eszed? – kérdezte nővérem, mire én lassan ránéztem.
- Elgondolkoztam. Olyan régen nem láttam a nagyit, és már nagyon várom, hogy találkozhassam vele – mosolyogtam Tvishára.
- Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e valami nekem való falat – kuncogott Tvisha, és máris a srácokon járt az esze. Az biztos, hogy neki sosem volt hiánya fiúkból... Szabályosan versengtek a srácok a kegyeiért, míg nekem nem jutott ekkora figyelem részükről. Régebben irigy voltam Tvishára, amiért annyi helyes srác legyeskedett körülötte.
- Lányok, mi ilyen vicces? Osszátok meg velünk is – szólt hátra apu vezetés közben. Nem értettem, hogy miért nem mehetünk a nagyihoz két autóval, miért kell minket beszorítani a hátsó ülésre...
Hirtelen nagyon furcsa érzésem támadt, és Tvishára néztem, aki mosolyogva kacsintott rám. Próbáltam elnyomni magamban ezt az érzést, de nem tudtam ellene tenni. Csak nyomakodott és furakodott befelé az elmémbe, minden próbálkozásom hiábavaló volt.
- Tvisha, olyan rossz érzésem van – búgtam neki halkan, hogy anyu ne hallja meg. Ugyanis anyu nagyon adott a megérzéseinkre, még akkor is, ha azok alaptalanok voltak.
- Jaj, ne aggódj már annyit! Mindig túldramatizálod a dolgokat. Dőlj néha hátra, és élvezd az életet! – javasolta nővérem, majd kibámult az ablakon. Igen, Ő mindig is ilyen volt. Kettőnk közül mindig én voltam a megfontoltabb, a nyugodtabb. Tvisha helyettem is mindig fellépett... El sem tudtam volna nélküle képzelni az életemet. Odahajoltam hozzá, majd a fülébe súgtam:
Szeretlek.
Visszamosolygott, majd újra az elrepülő tájat kezdte pásztázni.
Nem tudom, hogy mennyi ideje lehettünk úton, és azt sem, hogy mennyi volt még Beaverig. Egyetlen egy dologban voltam csak biztos, hogy minél hamarabb ott akartam lenni.
Az elsuhanó fákat bámultam, mikor Tvisha hirtelen megszorította a kezemet, és én félelmet véltem felfedezni gyönyörű zöld szemeiben. Riadtan néztem körbe, de csak a kerekek csikorgását hallottam és apu káromkodását. Elnéztem nővérem feje mellett, és egy autót véltem felfedezni, ami megállíthatatlanul közeledett felénk. Megpróbáltam magamhoz rántani Tvishát, de akkor már túl késő volt. A hangos csattanás jelezte, hogy az autó belénk ütközött. A kocsinkat átsodorta a másik sávba, és azt hiszem, egy másik autó is nekünk jött.
Egy tök ismeretlen helyen ébredtem. Nem volt nehéz megállapítani, hogy egy kórház lehet. A kezem eltört, és a fejemen valami hülye kötés volt. Kiszedtem a karomból a tűket, majd leszálltam az ágyról. A családomat akartam megkeresni, hiszen tudnom kellett, hogy ők hogy vannak. Remegtek a lábaim, ahogy elindultam a recepció felé. Nagyon féltem, hogy esetleg történt velük valami, és akkor én nem tudom, hogy mit csinálok... Én nem érek nélkülük semmit! Rögtön letámadtam a recepcióst, amint odaértem.
- Jó napot! A nevem Aesha Seavers, és úgy pár napja kerülhettem ide...
- Kisasszony! Azonnal menjen vissza a szobájába! – utasított a nővér.
- Én ugyan nem! Mondja meg, hogy hol találom meg a családomat – kértem remegő hanggal.
- Kisasszony, nagyon sajnálom, de a szülei, és a testvére... – kezdte halkan, de nekem már elég volt.
- Az nem lehet! – ordítottam.
- Sajnálom...
- Nem kell a sajnálatod! Azonnal kerítsd elő az orvost! – ordítottam magamból kikelve.
- Nem tudom, hol tartózkodik most...
- Ne szórakozz velem! Nem hiszem el, hogy ebben a kórházban nem tudják, hogy hol van az a kibaszott orvos!
- Kérem, ne beszéljen így. Dr. Cullen... – mondta a nő, majd a hátam mögé nézett.
- Hölgyem. Kérem, jöjjön velem – mondta a doki, majd visszavezetett a szobámba.
- Nagyon sajnálom, de a családja állapota válságos. Nem szeretném félrevezetni, így őszintén megmondom. Nem valószínű, hogy túlélik... – mondta sajnálkozva a doktor.
- Kérem, mentse meg őket! Kérem! Nekem nincs másom ezen a szar világon rajtuk kívül! Ne tegye ezt velem. Kérem... – zokogtam.
- Én már nem tehetek semmit – mondta, majd idejött hozzám.
- Neeem! Miért nem én? Miért nekik kellett elmenni? – ordítottam, majd elsötétült újra a világ, és csak arra emlékszem, hogy újra Tvishával voltam, kicsik voltunk, és az udvaron játszottunk. Tökéletesen emlékszem arra a délutánra. Még mindig élénken élnek elmémben azok a pillanatok. Szerettem Tvishát. A francba, mindennél jobban szerettem!
Minden napot a családommal töltöttem. Én nagyon hamar meggyógyultam, ezért nem volt okom maradásra a kórházban. Az orvoson kívül nem beszéltem senkivel sem, értelmetlen is lett volna. Minden nap az intenzíven ültem, és néztem őket. Olyan békésen aludtak... Naponta, vagy maximum kétnaponta cserélődtek itt az emberek, de ehhez is kezdtem hozzá szokni. Néztem a három egymás mellett lévő ágyat, és azért imádkoztam, hogy bárcsak én feküdhetnék ott, és ők ülhetnének itt. Bármit megadtam volna érte, ha rendbe jönnének, de valljuk be, ennek nem sok esélye volt. Annyit aludtam csak, amennyit muszáj volt. Nem ettem normális ételt, és ez nem is hiányzott. Anyu főztjét akartam!
Napok teltek el, és nem változott semmi. Dr. Cullen próbálta tartani bennem a lelket, kevés sikerrel. Bíztatott, de ő is belátta, ennek már semmi esélye sincs. Teljesen egyedül maradtam.
- Aesha, szomorú hírt kell közölnöm veled – kezdte Carlisle.
- Ennél már nem lehet rosszabb. Komolyan, néha azon gondolkozom, hogy a halál lenne a megváltás számomra – mondtam keserű hangon.
- Ne is mondjon ilyeneket!
- Tudja, bármit megadnék azért, hogy őket visszakapjam. Ha lenne rá mód. Bármilyen, akármilyen, én vállalnám! De nincs, és ez piszkosul fáj! – Megint bömböltem. Az utóbbi időben iskolába sem jártam, nem is érdekelt. Nehéz is lett volna visszajárni Queetsbe, az otthonomba. Helyette béreltem itt Forksban egy apró lakást.
- Sajnálom – mondta halkan az orvos.
- Esténként azért imádkozom, hogy másnap ne kelljen felkelnem, de eljön a reggel, és én újra felébredtem. És még mindig élek. Sajnos...
- Elég! Hetek óta mást sem csinál, csak szenved! Gondoljon bele, mit mondana a nővére, ha most látná magát? – kérdezte a doki, és nekem eszembe jutottak az utolsó pillanatok.
„Jaj, ne aggódj már annyit! Mindig túldramatizálod a dolgokat. Dőlj néha hátra, és élvezd az életet!” – Ezeket mondta nekem azon a végzetes délutánon. Még most is élénken élnek bennem azok a képek.
- Én nem akarok nélkülük létezni. Így még él bennem a remény, hogy talán arra jövök be ide, hogy felébredtek, és minden a legnagyobb rendben van. Aztán szembesülök a rideg valósággal, hogy semmi sincs rendben, és én egyedül vagyok. Tudja, milyen érzés ez? – kérdeztem.
- Tudom, borzasztó.
Ott, abban a pillanatban eldőlt valami. Valami, ami sok sorsot megváltoztat majd. Valami, amiből nincs menekvés...
Ma is a kórházban töltöttem a délutánt. Rengeteget beszéltem hozzájuk, de semmi változás. Kezdtem nagyon félni, hogy nem fogják mesterségesen életben tartani őket a végsőkig. Carlisle végig mellettem volt, és nagyon nagy segítséget nyújtott nekem a nehéz pillanatokban.
- Aesha, szerintem pihenned kellene – lépett mellém Carlisle, mikor a folyosón álltam egy kávéspohárral a kezemben.
- Nem Carlisle, nekem még maradnom kell – erősködtem.
- Sajnálom, Aesha, de ma este lekapcsolják őket – mondta halkan.
- Tudom. Éppen ezért szeretném az utolsó pillanatokat velük tölteni.
- De napok óta nem aludtál! – próbált meggyőzni.
- És? Számít az? Majd kialszom magamat akkor, amikor nem lesz más dolgom.
- Most van? – kérdezett vissza.
- Igen, van. Mégpedig az, hogy a végsőkig kitartsak a családom mellett, mert ezt várnák el tőlem, és ami a legfontosabb, ezt várom el én is magamtól. Nem tudnék tükörbe nézni, ha most nem maradnék itt a végsőkig – mondtam, és láttam rajta, hogy ezzel az érvvel meggyőztem.
- Rendben. Később még visszanézek – mondta, majd elsétált.
Tudtam, hogy most van az a pillanat, amikor utoljára láthatom őket. Utoljára léptem be az intenzívre, azzal a szándékkal, hogy elbúcsúzom tőlük. Soha többet nem akartam visszajönni ennek a kisvárosnak ebbe a nyomorult kórházába. Elhatároztam, hogy búcsút intek a régi életemnek, és kezdek egy újat. Még akkor is, ha piszok nehéz lesz.
Még egy órát eltöltöttem az intenzíven, és a „forksi otthonom” felé vettem az irányt, hogy jól kipihenjem magamat, és újult erővel vágjak neki az új életemnek. Egy dologban biztos voltam az új életemmel kapcsolatban, hogy őket soha nem fogom elfelejteni.
Alig bírtam kinyitni a szememet. A fejemre húztam a takarót, és majd csak pár óra múlva akartam új életet kezdeni, előtte szerettem volna jól kialudni magamat. Mondjuk, az elmúlt két hétben nem csináltam mást, mint fetrengtem, és próbáltam túltenni magam a dolgokon. Próbáltam intézni a temetést, de a kórház nem adta ki a testüket, és én nem tudom, miért. Átfordultam a másik oldalamra, és még kényelmesebben helyezkedtem el a hatalmas ágyon. Valami itt nem stimmel... Mikor volt nekem hatalmas ágyam? – kérdeztem döbbentem magamtól, majd kipattantam az ágyból, és egy számomra teljesen idegen helyen találtam magamat.
Riadtan néztem körbe, de nem láttam senkit sem.
- Hol a picsában vagyok? – kérdeztem, és elindultam az ajtó felé.
Azonban kinyitni már nem volt lehetőségem, mert egy alacsony, fekete hajú lány jött be rajta, egy hatalmas termetű sráccal.
- Ti meg kik vagytok? – kérdeztem döbbentem.
- Alice vagyok, ő pedig Emmett – mondta a lány, majd a srácra mutatott.
- Ismerlek valahonnan? – kérdeztem.
- Minket nem, de Carlisle-t igen. Ő a nevelőapánk.
Hirtelen leesett, hogy ki is az a Carlisle.
- És ő hol van? – kérdeztem riadtan.
- Itt vagyok, Aesha – jött be a szobába, és kedvesen mosolygott rám.
- Én nem értek semmit – mondtam halkan, mire Carlisle lekísért a lépcsőn, ahol még volt két srác és két lány. Hű, jó sokan vannak. Carlisle bemutatott mindenkinek, de a nevekkel bajba voltam. Esmét megjegyeztem, Alice-t is, természetesen Emmettet is, de még volt ott valaki, aki nagyon követelte magának a figyelmet. Azt hiszem Jaspernek hívták. Nem tudom miért, de nem tudtam róla levenni a szememet.
- Aesha, azt hiszem, magyarázattal tartozom neked – kezdte Carlisle.
- Én is azt hiszem.
- De úgy gondolom, hogy talán jobb lenne, ha más mesélné el a dolgokat helyettem – mondta, majd a hátam mögé bámult. Nem tudtam elképzelni, hogy mit nézhetnek ott annyira, ezért lassan fordultam meg.
Azt hittem, hogy káprázik a szemem.
- De... A kurva életbe, te élsz! – sipítottam majd Tvisha felé rohantam. Nem értettem, hogy lehet ez, de nem is érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy visszakaptam őt. Boldogan ugrottam a nyakába, és nagyon meglepődtem, amikor aprócska nővérem fél kézzel magtartott. Elég furcsa dolgokat észleltem rajta, de jelen pillanatban nem érdekelt.
- Annyira hiányoztál! Én nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de leszarom! A lényeg az, hogy itt vagy! – üvöltöttem a fülébe, de két hideg kezet éreztem a hátamon, ami egyszerűen levett nővéremről. Nem voltam benne biztos, de azt hiszem Emmett karjai cibáltak le Tvisháról.
- Hé, mit csinálsz? Én oda akarok menni! Emmett, engedj el!
- Nem lehet – mondta, majd lerakott a kanapéra.
Földöntúli öröm szállt meg, hogy kiderült, nővérem mégis él. Tehát nem maradtam egyedül! – visítottam magamban az örömtől.
- Tulajdonképpen nem él – törte meg a csendet az egyik srác. A nevét én meg nem mondom.
- Hogy mi van? Mi az, hogy nem él? Hiszen itt áll! – Meg akartam neki magyarázni a nyilvánvalót.
- Aesha, rengeteg mindent kell rólunk megtudnod – mondta Tvisha, majd megfogta a kezemet.
- Egy pillanat türelmet kérek, csak annyira lennék kíváncsi, hogy anyáék is...?
- Itt vagyok, drágám – hallottam meg édesanyám hangját a hátam mögül. Felpattantam, és őt is megölelgettem. Azután megláttam aput is, és mondanom sem kell, rá is rámásztam, de Emmett megint hárított. Mérgesen néztem rá, de aztán leültem a kanapéra, és ismét nővérem kezét szorítottam.
- Aesha – szólalt meg végül Tvisha, megtörve a csendet.
- Hm? – fordultam felé földöntúli mosolyom kíséretében.
- Valamit tudnod kell.
- Ezek után semmi sem érdekel. Csak az a lényeg, hogy visszakaptam a családomat. Más nem számít – mosolyogtam.
- De mi nem... Mi nem vagyunk emberek – nyögte ki végül nővérem.
- Nekem ne mondd, hogy nem vagy ember! Akkor mi vagy? Szellem? – kérdeztem, mire szúrós pillantással nézett rám, de Emmett és én szakadtunk a nevetéstől.
- Ez nem vicces, Aesha! – rivallt rám anyu.
- Jó tudom, de hogy lehet olyat mondani, hogy nem emberek?
- Hallottál már a vámpírokról? – kérdezte most Jasper. Olyan furcsa érzéseket váltott ki belőlem.
- Vámpírok? – kérdeztem először nevetve, de láttam, hogy senki nem érzi ennyire jól magát rajtam kívül, ezért nagy nehezen, de abbahagytam a nevetést.
- De... Az nem lehet! – tiltakoztam.
- Aesha, szívem, gondolj bele. Egyik nap még az intenzíven fekszünk, rá két hétre meg nincs semmi bajunk sem? És mivel magyarázod a testhőmérsékletünket? És az erő? – világosított fel anyu.
- De a vámpírok... Mit esznek? – kérdeztem némi ijedtséggel a hangomban.
- Leginkább vért – vágta rá Emmett.
- A picsába – mondtam halkan, mire anyu mérgesen nézett rám. Mindig azt mondta, hogy nem illik így beszélni. – És most megesztek? – kérdeztem mosolyogva.
- Mi nem eszünk embereket. Csak állatok vérét fogyasztjuk – kezdett bele Jasper az esti mesébe, és én figyelmesen hallgattam minden szavát.
